Silvia Federici: Visszahozni a világba a varázslatot: technológia, test és a közjavak kiépítése

Ez a cikk több mint 1 éves.

Majd egy évszázad telt el azóta, hogy Max Weber amellett érvelt a Tudomány mint hivatásban, hogy „korunk sorsa… mindenekelőtt a világ varázstalanításával jellemezhető”, azzal a jelenséggel, amelyet a társadalmi szerveződés modern formái által előidézett intellektualizációnak és racionalizálásnak tulajdonított.[1] Weber varázstalanításon a vallás és a szentség világból való eltűnését érti. De értelmezhetjük figyelmeztetését politikai értelemben is, egy olyan világ eljövetelére való utalásként, amelyben napról napra kérdésesebbé válik, képesek vagyunk-e felismerni a kapitalista fejlődéstől eltérő logika létezését.

Ez a „gát” számos forrásból táplálkozik, melyek megakadályozzák, hogy a mindennapjainkban átélt szenvedésünk transzformatív, átalakulást hozó cselekvésbe forduljon át. A termelés struktúrájának globális átalakítása szétzilálta a munkásosztálybeli közösségeket, és elmélyítette a megosztottságot, amelyet a kapitalizmus plántált a világproletariátus testébe. De azt, hogy szenvedéseinkből a kapitalizmus eredményes alternatívái váljanak, az a csábítás is akadályozza, amelyet a technológia gyakorol ránk, mert látszólag olyan erőkkel ruház fel minket, amelyek nélkül lehetetlennek tűnik élni.

Ennek a cikknek az a célja, hogy megkérdőjelezze ezt a mítoszt. Nem a technológia elleni kívánok meddő támadást indítani, valamilyen kezdetleges paradicsomi állapotba való visszatérés vágyától vezérelve, hanem nyugtázni akarom, mekkora árat fizetünk azokért a technológiai újításokért, melyek megbabonáznak minket, és mindenekelőtt emlékeztetni akarok azokra a tudásokra és képességekre, amelyeket ezek előállításával és megszerzésével elvesztettünk.

Amikor arról beszélek, hogy hozzuk vissza a varázslatot a világba, a kapitalista fejlődéstől eltérő szemléletekre és logikákra való rátalálásra utalok, egy olyan gyakorlatra, mely hitem szerint központi szerepet játszik a legtöbb rendszerellenes mozgalomban, és előfeltétele a kizsákmányolással szembeni ellenállásnak. Ha csak annyit tudunk és arra vágyunk, amit a kapitalizmus megteremt, akkor a minőségi változás minden reménye kudarcra van ítélve.

Azoknak a társadalmaknak, amelyek nincsenek felkészülve az ipari technológiák alkalmazásának csökkentésére, ökológiai katasztrófákkal, a fogyatkozó erőforrásokért folytatott versengéssel, valamint a föld jövőjét és saját jelenlétünk értelmét illetően a kétségbeesés fokozódó érzésével kell szembenézniük. Ebben az összefüggésben a világ reruralizálását (visszavidékiesítését) célzó küzdelmek – például a földek visszavétele, a folyók gátak alóli felszabadítása, az erdőirtással szembeni ellenállás és mindenekelőtt a reproduktív munkák felértékelése révén – döntő fontosságúak túlélésünk szempontjából. Ezek nemcsak fizikai túlélésünknek a feltételei, hanem a föld „újravarázsosításának” is, mivel újra összekapcsolják azt, amit a kapitalizmus megosztott: a természettel, másokkal és a testünkkel való kapcsolatunkat, lehetővé téve, hogy ne csupán a kapitalizmus gravitációs vonzása alól bújjunk ki, hanem életünk teljességének érzését is visszanyerjük.

Silvia Federici (1942–) feminista író, tanár és aktivista. 1972-ben társalapítója volt a Nemzetközi Feminista Kollektívának, amely elindította a „Bért a házimunkáért” kampányt. Federici fontos szerepet játszott a reproduktív munka fogalmának, mint az osztályviszonyok kulcsának kidolgozásában; Wages Against Housework (1975), illetve Revolution at Point Zero: Housework, Reproduction, and Feminist Struggle (2020, PM Press) című művei ezt foglalják össze. Az utóbbiban megjelent egyik esszé Új nemzetközi munkamegosztás
Északon és Délen címen, Morvai Judit fordításában magyarul is olvasható a Feminista új hullám. A baloldali feminizmus ma (2015, Le Monde Diplomatique magyar kiadás) című kötetben.

Legismertebb műve az eredeti tőkefelhalmozás és a boszorkányüldözés kapcsolatával is foglalkozó Caliban and the Witch (2004, Autonomedia) (Caliban és a boszorkány), amelynek egy részlete magyarul is megjelent a Híd című folyóiratban, Básthy Ágnes és Taskovics Viktória fordításában. A témát rövidebben tárgyaló Witches, Witch-hunting, and Women (2018, PM Press) jövőre jelenik meg magyarul Piróth Attila fordításában, a Théâtre le Levain (Kovász Színház) gondozásában.

Az itt közölt írás Federici Re-enchanting the World: Feminism and the Politics of the Commons című művének (2018, PM Press) záróesszéje, Gurbán Líviusz fordításában.

Technológia, test és autonómia

Ezekből az előfeltevésekből kiindulva azt állítom, hogy a technológia által ránk gyakorolt csábítás annak a gazdasági, ökológiai, kulturális elszegényedésnek az eredménye, amelyet a kapitalista fejlődés öt évszázada teremtett az életünkben, még azokban az országokban is – vagy mindenekelőtt ott –, ahol elérte a csúcspontját. Ennek az elszegényedésnek sok oldala van. A kapitalizmus távolról sem a kommunizmusba való átmenet anyagi feltételeit teremtette meg, ahogyan azt Marx elképzelte, hanem a globális léptékű szűkösséget. Leértékelte azokat a tevékenységeket, amelyek révén a munkafolyamat által elhasznált testünk és elménk regenerálódik, és annyira túlterhelte a földet, hogy az egyre inkább képtelen fenntartani életünket.

Ahogy Marx a mezőgazdaság fejlődésével kapcsolatban fogalmazott:

És a tőkés mezőgazdaság minden haladása nemcsak abban a művészetben haladás, hogy a munkást, hanem egyszersmind abban a művészetben is, hogy a talajt megrabolják, minden haladás a talaj termékenységének egy adott időközre való fokozásában, egyszersmind haladás e termékenység tartós forrásainak elpusztításában. Minél inkább indul ki egy ország, mint például az Észak-Amerikai Egyesült Államok, a nagyiparból mint fejlődésének mögöttes alapjából, annál gyorsabb ez a szétrombolási folyamat. A tőkés termelés tehát csak azáltal fejleszti a társadalmi termelési folyamat technikáját és kombinációját, hogy egyúttal aláássa minden gazdagság kútforrásait: a földet és a munkást.[2]

Ez a rombolás nem teljesen nyilvánvaló, mert a kapitalista fejlődés globális hatóköre miatt a társadalmi és anyagi következményeinek nagy része láthatatlan marad számunkra, ezért aztán nehéz felmérni bármilyen új termelési forma teljes költségét. Ahogy Otto Ullrich német szociológus írta,

az a mítosz, hogy a technológia jólétet teremt, csak azért maradhat fenn, mert a modern technológia képes a költségeit térben és időben jelentősen áthelyezni, és ennek következtében képtelenek vagyunk felismerni a technológiai eszközök mindennapos használatából fakadó szenvedést.[3]

A valóságban a tudomány és a technológia kapitalista alkalmazása a termelésben olyan költségesnek bizonyult az emberi életekre és ökológiai rendszereinkre gyakorolt hatásait tekintve, hogy ha általánossá tennénk, az elpusztítaná a földet. Amint azt gyakran hangoztatják, általánossá tétele csak akkor lenne lehetséges, ha rendelkezésünkre állna egy másik bolygó, amit még jobban kifoszthatunk és szennyezhetünk.[4]

Van azonban az elszegényedésnek egy másik formája is, amely kevésbé látható, de ugyanolyan pusztító, melyet a marxista hagyomány nagyrészt figyelmen kívül hagy. Ez pedig az a veszteség, mely az autonóm hatásköreink elleni kapitalista támadások hosszú története nyomán keletkezett. Itt a szükségleteknek, vágyaknak és képességeknek arra az összefonódó rendszerére utalok, amelyet a természettel szoros kapcsolatban lejátszódó több millió éves evolúciós fejlődés alakított ki bennünk, és amely a kizsákmányolással szembeni ellenállásunk egyik fő forrását jelenti. Arra gondolok, hogy elemi szükségletünk a nap, a szél, az ég, az érintés, az illatok, az alvás, a szeretkezés és a szabad levegőn való tartózkodás, ahelyett, hogy zárt falak vennének körül bennünket (a gyerekeket négy fal közt bezárva tartani a mai napig az egyik legfőbb kihívás, amellyel a tanárok a világ számos részén szembesülnek). A test diszkurzív konstrukciójához való ragaszkodásunk miatt szem elől tévesztettük ezt a valóságot. Pedig a szükségleteknek és vágyaknak ez a felhalmozott struktúrája mindig is társadalmi újratermelésünk előfeltétele és a munkaerő kizsákmányolásának erőteljes korlátja volt. Ezért a kapitalizmusnak fejlődése legkorábbi szakaszától fogva háborút kellett viselnie testünk ellen, szimbólumává téve mindannak, ami korlátozott, anyagi és az értelemmel ellentétes.[5]

Foucault megérzése az ellenállás ontológiai elsőbbségével és a felszabadító gyakorlatok előállítására való képességünkkel kapcsolatban is ezekkel az okokkal magyarázható. Vagyis a testünk és a „külvilág” (avagy a kozmosz, a természet világa) közötti alkotó (konstitutív) kölcsönhatás alapján, amely rendkívüli képességeket, kollektív víziókat és képzelőerőt eredményezett, bár nyilvánvalóan társadalmi/kulturális interakción keresztül közvetítette azokat. A dél-ázsiai régió összes kultúrája – emlékeztet minket Vandana Shiva – az erdőkkel szoros kapcsolatban élő társadalmakból származik.[6] A legfontosabb tudományos felfedezések is a prekapitalista társadalmakban születtek, ahol az emberek életét minden szinten mélyrehatóan alakította a természettel való napi interakció. Négyezer évvel ezelőtt a babilóniaiak és a maja csillagászok felfedezték és feltérképezték a fő csillagképeket és az égitestek ciklikus mozgásait.[7] A polinéz tengerészek a legsötétebb éjszakákon is képesek voltak elnavigálni a nyílt tengeren, és az óceán hullámzásait olvasva találták meg az utat a partra – testük annyira ráhangolódott a hullámzás változásaira.[8] A hódítás előtti őslakos amerikai népek kezdték el termeszteni azokat a növényeket, amelyek ma a világot táplálják, olyan mesteri tudással, amelyet az elmúlt ötszáz év során bevezetett mezőgazdasági újítások nem tudtak felülmúlni, és olyan bőséget és sokszínűséget teremtve, amelyhez foghatót egyetlen mezőgazdasági forradalom sem volt képes.[9]

Azért hoztam fel példának ezt az oly kevéssé ismert és elemzett történelmet, hogy kihangsúlyozzam azt a nagy elszegényedést, amelyen a kapitalista fejlődés során keresztülmentünk, és amelyet semmilyen technológiai eszköz nem ellensúlyozott. Valójában a kapitalista technológiai innováció történetével párhuzamosan megírhatnánk a kapitalizmust megelőzően felhalmozott tudásunk és képességeink elvesztésének történetét, hiszen ez a veszteség az az előfeltétel, amelyre a kapitalizmus munkánk kizsákmányolását építette. Képességünket arra, hogy olvassunk a természeti jelenségekből, hogy felfedezzük a növények és virágok gyógyászati tulajdonságait, hogy táplálékot nyerjünk a földből, hogy ligetekben, erdőkben éljünk, hogy a csillagok és a szelek alapján tájékozódjunk az utakon és a tengereken – mindez forrása volt és maradt is annak az „autonómiának”, melyet meg kellett semmisíteni. A kapitalista ipari technológia fejlődése erre a veszteségre épült, és felerősítette azt.

A kapitalizmus nemcsak a munkások tudását és képességeit sajátította ki a termelési folyamat során, így Marx szavaival élve „a munkaeszköz [úgy jelenik meg] mint a munkás leigázásának eszköze, kizsákmányolásának eszköze és elszegényítésének eszköze”;[10] amint a Caliban és a boszorkányban is érveltem, a világ gépesítését az emberi test elgépiesítése alapozta és előzte meg, amely Európában a „bekerítések”, a csavargók üldözése és a tizenhatodik és tizenhetedik századi boszorkányüldözések révén valósult meg. Itt fontos megjegyeznünk, hogy

a technológiák nem semleges eszközök, hanem sajátos kapcsolatrendszereket, „különleges társadalmi és fizikai infrastruktúrákat”,[11] valamint fegyelmező és kognitív rendszereket foglalnak magukban, amelyek foglyul ejtik és magukba olvasztják a termelési folyamatban használt élőmunka legkreatívabb aspektusait.

Ez az állítás igaz marad a digitális technológiák esetében is. Mindazonáltal nehéz megszabadulni attól a téveszmétől, hogy a számítógép bevezetése az emberiség javára vált, csökkentette a társadalmilag szükséges munka mennyiségét, növelte társadalmi vagyonunkat és együttműködési képességünket. Ám ha számba vesszük, hogy mit igényelt a számítógépesítés, egyszerre sötét árnyék vetül az információs forradalom és a tudásalapú társadalom minden optimista olvasatára. Saral Sarkar emlékeztet rá, hogy egy számítógép előállításához átlagosan tizenöt–tizenkilenc tonna alapanyagra és harmincháromezer liter tiszta vízre van szükség, amelyet nyilvánvalóan az emberiség közös tulajdonából, vélhetően az afrikai vagy közép- és dél-amerikai közösségek közös földjeiből és vizeiből vesznek el.[12] Valójában a számítógépesítésre is áll az, amit Raphael Samuel írt az iparosításról:

ha valaki az [ipari] technológiát a munka, nem pedig a tőke szemszögéből nézi, akkor kegyetlen karikatúra a gépeket úgy bemutatni, mint amelyek megszabadítottak minket a fáradságos munkától… A gépek által támasztott igényeken túlmenően azok nyersanyaggal való ellátása is hatalmas munkaerő-sereget foglalkozott.[13]

A számítógépesítés növelte a tőkésosztály katonai kapacitását, valamint a munkánk és életünk feletti felügyeletet. Ezek olyan fejlemények amelyek mellett eltörpülnek a személyi számítógépek használatából származó előnyök.[14]

A legfontosabb, hogy a számítógépesítés nem csökkentette sem a heti munkaidőt, mely a technoutópiák legfőbb ígérete volt az 1950-es évek óta, sem a fizikai munka terheit.

Most többet dolgozunk, mint eddig bármikor. Japán, a számítógép szülőföldje jó ideje vezeti a világranglistát a „munka általi halál” új jelenségében. Eközben az Egyesült Államokban a munkások egy kisebb serege – számuk több ezerre tehető – hal meg munkabalesetben minden évben, és sokkal több az olyan, munkával összefüggő betegség is, amely megrövidíti az életüket.[15]

Nem utolsósorban a számítógépesítéssel a munka absztrakciója és katonás rendhez igazodása beteljesedik, ezáltal elidegenedésünk és deszocializációnk is.

A digitális munka által kiváltott stressz szintje jól mérhető a technológiailag legfejlettebb országokra, például az Egyesült Államokra ma oly jellemző mentális betegségek – depresszió, pánik, szorongás, figyelemhiány, diszlexia – járványszerű elterjedésével. Ezek a járványok a passzív ellenállás formáiként is értelmezhetők, mint amikor megtagadjuk, hogy eleget tegyünk az utasításoknak, gépszerűvé váljunk, és magunkévá tegyük a tőke terveit.[16]

Röviden: a számítógépesítés tovább fokozta a nyomorúság általános állapotát, és beteljesítette Julian de La Mettrie „ember-gépről” alkotott elképzelését. Az összekapcsolódás illúziója mögött új típusú elszigeteltséget, valamint a távolságtartás és elválasztás új formáit hozta létre. A számítógépnek köszönhetően ma már milliók dolgoznak olyan környezetben, ahol minden mozdulatukat felügyelik, regisztrálják, és esetleg büntetik is; a társas kapcsolatok nem működnek, heteket töltünk a képernyők előtt, elveszítve a testi érintkezés és a személyes beszélgetések örömét; a kommunikáció felületesebbé vált, mivel az azonnali válasz vonzereje miatt az átgondolt leveleket felszínes párbeszédek váltották fel. Arra is ráébredünk, hogy az a gyors ritmus, amelyhez a számítógépek hozzászoktatnak bennünket, egyre türelmetlenebbé tesz minket a más emberekkel való napi interakcióink során, mivel ezek nem vehetik fel a versenyt a gép sebességével.

Ezzel összefüggésben el kell utasítanunk az Occupy mozgalom elemzéseiben általánosan elterjedt axiómát, amely szerint a digitális technológiák (Twitter, Facebook) a globális forradalom futószalagjai, az „arab tavasz” és a tereken kibontakozó mozgalmak kiváltó okai. A Twitter kétségtelenül képes ezreket az utcára vinni, de csak akkor, ha már eleve mozgósítva voltak. És nem képes megszabni, hogyan jöjjünk össze, akár egyesével, akár közösségi, kreatív módon, ahogy azt a tereken megtapasztaltuk: a másik, a test-test kommunikáció és a másokkal megosztott újratermelési folyamat iránti vágy gyümölcseként. Amint azt az Egyesült Államokban az Occupy mozgalom tapasztalatai igazolják, az internet elősegítheti ezeket a folyamatokat, de átalakulást előidéző, transzformatív fellépést nem vált ki az online átadott információ; ellenben az ugyanabban a térben táborozás, a csoportos problémamegoldás, a közös főzés, a takarítócsapat szervezése vagy a rendőrséggel való konfrontáció – mindez revelatív élmény a számítógép képernyője előtt nevelkedett fiatalok ezrei számára. Nem véletlenül vált az Occupy mozgalom egyik legbecsesebb élményévé a „mikrofonpróba” – amelyet azért találtak ki, mert a rendőrség betiltotta a hangszórók használatát a Zuccotti Parkban, de amely hamarosan az államtól és a gépektől való függetlenség szimbólumává vált, a kollektív vágy, a közös hang és gyakorlat kifejezőjévé. „Mikrofonpróba!” – mondták az emberek hónapokon át a találkozókon, még akkor is, ha nem volt rá szükség, örömüket lelve a kollektív erő effajta kimutatásában.

Mindezek a megfontolások szembemennek azokkal az érvekkel, amelyek az új digitális technológiákban autonómiánk kiterjesztését látják, és feltételezik, hogy a technológiai fejlesztés legmagasabb szintjén dolgozók vannak a legjobb helyzetben ahhoz, hogy előmozdítsák a forradalmi változásokat. Valójában ma a kapitalista szempontból technológiailag kevésbé fejlett régiók azok, ahol a politikai harc a legintenzívebb, és ahol a leginkább bíznak a világ megváltoztatásának lehetőségében. Ilyenek például a dél-amerikai paraszti és őslakos közösségek által épített autonóm terek, amelyek az évszázados gyarmatosítás ellenére is fenntartották a reprodukció közösségi formáit.

Napjainkban a világ fizikai alapjait olyan támadások érik, mint korábban soha, mivel célpontjává váltak a bányászati, agrár- és bioüzemanyag-ipari vállalatok szüntelen bekerítési folyamatának. A probléma mélységét jelzi, hogy még az állítólag „progresszív” latin-amerikai államok sem tudtak felülkerekedni az erőforrások kitermelésének (extraktivizmus) logikáján. A földek és vizek elleni jelenlegi támadást tetézi a Világbank és a rengeteg civilszervezet egyformán ártalmas kísérlete arra, hogy

minden létfenntartáshoz kapcsolódó tevékenységet a pénzügyi viszonyok irányítása alá vonjanak a vidéki hitelezés és mikrofinanszírozás politikája révén, amely önellátó kereskedők, gazdálkodók, élelmezésről és ápolásról gondoskodók – többségében nők – sokaságát tette adóssá.

De e támadás ellenére ez a világ, amelyet egyesek „rurbánusnak” neveztek, hogy hangsúlyozzák, egyidejűleg támaszkodik a városra és a vidékre, nem hajlandó elsorvadni. Tanúi lehetünk a földfoglaló mozgalmak terjedésének, a vízért folytatott küzdelmek és a tequióhoz[17] hasonló szolidaritási gyakorlatok fennmaradásának még a külföldre kivándoroltak körében is. Ellentétben azzal, amit a Világbank mond, a „gazdálkodó” – vidéki vagy városi – olyan társadalmi kategória, amelynek még nem a történelem szemétdombján van a helye. Egyesek, mint például a néhai zimbabwei szociológus, Sam Moyo, az „újraparasztosítás” folyamatáról beszéltek, és azzal érveltek, hogy a földprivatizáció elleni és földek visszaszerzésére irányuló törekvés, mely Ázsia irányából Afrika felé söpör, valószínűleg a legdöntőbb jelentőségű, de bizonyosan a leghevesebb küzdelem a földön.[18]

A mexikói Chiapas hegyeitől Banglades síkságaiig sok ilyen küzdelmet nők vezetnek, akik meghatározóan jelen vannak az összes földfoglaló és földvisszavételi mozgalomban. A megújuló földprivatizációs törekvésekkel és az élelmiszerárak emelkedésével szembesülve a nők is szélesebb körben foglalkoznak önellátó gazdálkodással; e célra minden rendelkezésre álló közterületet felhasználnak, és ezzel sok város urbánus városképét alakítják át. Ahogy máshol is írtam, az önellátó gazdálkodás céljára szolgáló földek visszaszerzése vagy bővítése volt az egyik fő harc a nők számára Bangladesben, ami a Földnélküli Nők Egyesületének megalakulásához vezetett, amely 1992 óta hajt végre földfoglalásokat.[19] Indiában is a nők kerültek a földvisszavételi mozgalmak élére, ahogy a gátak építését ellenző mozgalmak élére is. Megalakították a Nemzeti Szövetség a Nők Élelmezési Jogaiért (National Alliance for Women’s Food Rights) nevű szervezetet is, egy harmincöt női csoportból álló nemzeti mozgalmat, amely a mustármaggazdaság védelmében kampányolt, miután az veszélybe került egy egyesült államokbeli vállalat szabadalmaztatási kísérlete óta. Hasonló küzdelmek zajlanak Afrikában és Dél-Amerikában is, és egyre inkább az iparosodott országokban, a városi gazdálkodás és a szolidáris gazdaság növekedésével, amelyben a nők kiemelkedő szerepet játszanak.

 

Más okok

Aminek tehát tanúi vagyunk, az a politikai és kulturális értékek „átértékelődése”.

Míg a forradalomhoz vezető marxi úton a gyári munkások állnának a folyamat élére, kezdjük felismerni, hogy az új paradigmák azoktól származhatnak, akik a földeken, a konyhákban és a halászfalvakban világszerte azért küzdenek, hogy kiszabadítsák a reproduktív tevékenységeket a vállalati uralom alól, és megőrizzék közös vagyonunkat.

Az iparosodott országokban is, ahogy Chris Carlsson Nowtopia című művében dokumentálta, egyre többen keresik a munka és a piac által szabályozott élet alternatíváit, egyrészt azért, mert a bizonytalanság rendszerében a munka már nem lehet az identitásformálás forrása, másrészt azért, mert igénylik, hogy kreatívabbak lehessenek. Hasonló módon a munkások küzdelme napjainkban más mintát követ, mint a hagyományos sztrájk; ez a tiltakozás új modelljeinek, valamint az emberek közötti, illetve az ember és a természet közötti új kapcsolatok keresését tükrözi. Ugyanezt a jelenséget látjuk az olyan közösségi gyakorlatok elterjedésében, mint az időbankok, a városi kertek és a közösségi elszámolási rendszerek. Ezt látjuk a nemi identitás androgün modelljeinek előnyben részesítésében, a transzszexuális és interszexuális mozgalmak térnyerésében és a társadalmi nemek queerek általi elutasításában, a nemek közötti munkamegosztás ebből adódó elutasításával együtt. Meg kell említenünk a tetoválás iránti szenvedély és a testdíszítés művészetének globális terjedését is, amely új és elképzelt közösségeket hoz létre a nemek, rasszok és osztályok határain átívelően. Mindezek a jelenségek nemcsak a fegyelmező mechanizmusok működésképtelenségére utalnak, hanem arra a mély vágyra is, hogy emberi mivoltunkat olyan módon formáljuk át, mely különbözik attól – sőt valójában épp az ellentéte annak –, amit a kapitalista ipari fegyelem évszázadok óta próbál ránk erőltetni.

Amint ez a kötet jól dokumentálja,

a nők reproduktív munkával kapcsolatos küzdelme döntő szerepet játszik ennek az „alternatívának” a felépítésében.

Ahogy máshol is írtam, van valami egyedülálló ebben a munkában – legyen szó önellátó gazdálkodásról, oktatásról vagy gyermeknevelésről –, ami különösen alkalmassá teszi a kooperatívabb társadalmi kapcsolatok létrehozására. Emberi lényeket világra hozni vagy megtermelni az asztalainkra szánt terményeket valójában minőségileg más, mint az autók gyártása, mivel állandó interakciót igényel a természetes folyamatokkal, amelyek körülményeit és időzítését nem mi irányítjuk. Mint ilyen, a reproduktív munka révén potenciálisan mélyebben megérthetők azok a természetes korlátok, amelyek között ezen a bolygón működünk – ami elengedhetetlen ahhoz, hogy javaslatomnak megfelelően visszahozzuk a világba a varázslatot. Elég, ha megvizsgáljuk a szülés iparosításának következményeit, amely ezt a potenciálisan varázslatos eseményt elidegenítő és ijesztő élménnyé változtatta.[20]

Ezeken az új társadalmi mozgalmakon keresztül egy újfajta racionalitás kezd különféle módokon elénk tárulni, amely nemcsak a társadalmi és gazdasági igazságtalansággal áll szemben, hanem újra összeköt bennünket a természettel, és újra felfedezi, mit jelent embernek lenni. Ez az új kultúra még csak a láthatáron van, mert a kapitalista logika továbbra is nagyon erősen fogva tartja szubjektivitásunkat. Az az erőszak, amelyet a férfiak minden országban és minden osztályban a nők ellen tanúsítanak, mutatja, milyen hosszú még az út ahhoz, hogy közjavakról beszélhessünk. Aggaszt az is, hogy egyes feministák együttműködnek a reprodukció kapitalista leértékelésében. Láthatóan félnek beismerni, hogy a nők különleges szerepet játszhatnak a reproduktív munka átszervezésében. Széles körben úgy tekintünk a reproduktív munkára, mint a lélekölő munka egy elkerülhetetlen formájára. Megítélésem szerint ez súlyos hiba. Elvégre a reproduktív munka – amennyiben ez életünk anyagi alapja és az első terep, amelyen próbára tehetjük önkormányzási képességünket – a „forradalom kiindulópontja”.

 

Fordította Gurbán Líviusz, szerkesztette Piróth Attila

Címlapkép: Nagyvárosi közösségi kert a kanadai Vancouverben (Geoff Peters via Creative Commons)

[1] – Max Weber: „Science as a Vocation” [1918-1919], in For Max Weber: Essays in Sociology, szerk.: H.H. Gerth és C. Wright Mills. New York: Oxford University Press, 1946, 155. Magyarul: Max Weber: „A tudomány mint hivatás.” In: Tanulmányok. Fordította: Józsa Péter, Lannert Judit, László Géza, Erdélyi Ágnes, Wessely Anna. Budapest: Osiris, 1998, 154, fordítás módosítva.

[2] – Karl Marx: Capital: A Critique of Political Economy, Vol.1, szerk.: Frederick Engels, fordította: Ben Fowkes. London: Penguin, 1990, 638. Magyarul: Karl Marx: A Tőke. A politikai gazdaságtan bírálata. I. kötet. MEM 23. Budapest: Kossuth, 1967. 471-472.

[3] – Otto Ullrich: „Technology”, in The Development Dictionary, szerk.: Wolfgang Sachs. London: Zed Books, 1992, 283.

[4] – Mathis Wackernagel és William Rees: Our Ecological Footprint: Reducing Human Impact on the Earth. Gabriola Island, BC: New Society Press, 1996.

[5] – Lásd Silvia Federici: Caliban and the Witch: Women, the Body and Primitive Accumulation. Brooklyn: Autonomedia 2004, különösen a 3. fejezet.

[6] – Vandana Shiva: Staying Alive: Women, Ecology and Development. London: Zed Books, 1989.

[7] – Clifford D. Conner: A People’s History of Science: Miners, Midwives, and Low Mechanicks. New York: Nation Books, 2005, 63–64.

[8] – Conner: A People’s History of Science, 190–92. Conner beszámol arról is, hogy az európai hajósok a bennszülött tengerészektől szerezték azokat a szelekről és áramlatokról szóló ismereteiket, amelyek lehetővé tették számukra, hogy átkeljenek az Atlanti-óceánon.

[9] – Jack Weatherford: Indian Givers: How the Indians of the Americas Transformed the World. New York: Fawcett Books, 1988.

[10] – Marx: A tőke, 1. kötet, 471.

[11] – Ullrich: „Technology”, 285.

[12] – Saral Sarkar: Eco-Socialism or Eco-Capitalism? A Critical Analysis of Humanity’s Fundamental Choices. London: Zed Books, 1999, 126–27. Lásd még: Tricia Shapiro: Mountain Justice: Homegrown Resistance to Mountaintop Removal for the Future of Us All. Oakland: AK Press, 2010.

[13] – Raphael Samuel: „Mechanization and Hand Labour in Industrializing Britain”. In: The Industrial Revolution and Work in Nineteenth-Century Europe, szerk.: Lenard R. Berlanstein. London: Routledge, 1992, 26–40.

[14] – Jerry Mander: In the Absence of the Sacred: The Failure of Technology and the Survival of the Indian Nations. San Francisco: Sierra Club Books, 1991.

[15] – JoAnn Wypijewski szerint 2001 és 2009 között 40 019 munkás halt meg munkavégzés közben. 2007-ben több mint 5000-en haltak meg munkavégzés közben, ez átlagosan napi 15 halottat jelent, és több mint 10 000-en bénultak le vagy sérültek meg. Számításai szerint „az aluljelentések miatt a megsérült munkavállalók száma évente valószínűleg közelebb van a 12 millióhoz, mint a hivatalos 4 millióhoz”; „Death at Work in America”, Counterpunch, 2009. április 29., megtekintve: 2018. június 2., https://www. counterpunch.org/2009/04/29/death-at-work-in-america/.

[16] – Franco „Bifo” Berardi: Precarious Rhapsody. London: Minor Compositions, 2009.

[17] – A tequio a kollektív munka egy formája, amely a gyarmatosítás előtti Mezo-Amerikából származik, és amelyben a közösség tagjai egyesítik erejüket és erőforrásaikat egy közösségi projekt, például egy iskola, egy kút vagy egy út megépítéséhez.

[18] – Sam Moyo és Paris Yeros szerk.: Reclaiming the Land: The Resurgence of Rural Movements in Africa, Asia and Latin America. London: Zed Books, 2005.

[19] – Silvia Federici: Revolution at Point Zero: Housework, Reproduction, and Feminist Struggle. Oakland: PM Press, 2012.

[20] – Robbie Pfeufer Kahn: „Women and Time in Childbirth and Lactation,” in Taking Our Time: Feminist Perspectives on Temporality. Szerk.: Frieda Johles Forman és Caoran Sowron. New York: Pergamon Press, 1989, 20–36.