Élvezettöbblet és vágygazdaságtan

XVI.

Amikor megjön a hév, hogy magunkra rontsunk egy új rezsimet, amikor már érezni, hogy készül a drop, akkor a tőke helytartóinak nemcsak az értékelsajátítás táncrendjén kell alakítgatniuk. A társadalommenedzsment alosztály igazi feladata ilyenkor a vágygazdaság válságának kezelése. Hogy miként lehet kívánatossá, sőt élvezetessé tenni számunkra saját alávetésünk új kereteit. Kell valami rezgés, kell valami zsongás, hogy önként és dalolva táncoljunk a rendszer karmaiba. Ott kezdődik a lakoma.

A jelentősnek mutatkozó rezsimváltások vágygazdaságtani előzménye az illúzióvesztés fölhalmozódása. Wallerstein kifejezésével: a kiábrándulás kulminációja, amelynek tankönyvi példája 1989. Ilyenkor rendre beszűkül az élvezetpiac, és jócskán megnövekszik a kereslet a remény iránt. Akkor aztán dúskálnak a kedvező vágypiaci környezetben a reménykutatás és -fejlesztés, valamint a vágy- és illúziómenedzsment iparágai.

Illúzióvesztés és illúziószerzés, kiábrándulás és reményképzés váltóüzemének ismétlődése tehát elsősorban a hiány köré szerveződik. A remény elveszett, új remény adatik, de – ahogy Krasznahorkai László mondta valahol –, mikor már csak a remény maradt, akkor nincs remény. Ami itt hiányzik, nem pótolható. Pontosabban: minél jobban pótolgatjuk, annál inkább hiányzik. A hiány be nem tölthető, csak körbeutazható, és e holdkóros keringés – teli és új, teli és új – közben valami megsurran belőle: valami felesleg, túlzás, többlet. Abból lesz az élvezet, a túlcsorduló élvezet (jouissance), az élvezettöbblet (plus-de-jouir), aminek megszervezése a tőkés rend és az azt fölszentelő parlamenti kreténizmus központi vágygazdaságtani kérdése ma.

A megoldás pofonegyszerűnek tűnik, de mégsem az, viszont így hangzik: élvezz! A posztmodern kapitalizmus szakrális parancsolatai nem az élvezetek tilalmát hirdetik, hanem az élvezet kimaxolásának kötelességére szólítanak fel. Éld meg; fogyaszd el; herdáld el; teljesedj ki; hozd ki magadból! Ezek szöges ellentétben állanak a keresztyénség és az egyházi katekizmusok parancsolataival. Csakhogy a régi parancsolatok nem tűntek el. Ezek megrostálva, a protestáns etika és a polgári önfegyelem formáiban hagyományozódtak át. Így jön létre az a sajátos értékkonfliktus, ami Hankiss proletár reneszánszának kiindulópontja. Ez a föloldhatatlan konfliktus felelős azért is, hogy az egymásnak gyökeresen ellentmondó utasítások miatt a szembenálló értékek egyike sem realizálható teljesen. Iparkodj – élvezz; viselkedj – add magad; takarékoskodj – élj a mának. A későkapitalista szubjektum idegbaja.

De van itt még valami. A parancsba adott élvezetakkumuláció szükségszerűen túlcsordul. És ha túltoljuk azt, amit élveznünk kellene, az fájdalmas, az gyötrelmes. A túltengő, túlcsorduló élvezet ezért elérhetetlen, eleve kudarcra ítélt, és mindig a kínba fordul. Emiatt – a csalódás és elbűvölődés vágygazdasági ciklikusságához hasonlóan – a túlcsorduló élvezet is csak kering, de nem realizálódik. A hiány felé tolakszik, de csak magát a hiányt termeli újra. Ebből azonban furcsa módon mégis kicsapódik valami többlet (excess), amely aztán egyszerre hajt, kínoz és köt.

XVII.

A jouissance egyik paradigmatikus példája az újhullámos, jófejeskedő, gondoskodó, önmegvalósító vállalat. Nem azt mondja: „dolgozz, különben repülsz”, hanem azt: „légy önmagad, bontakozz ki, szeresd, amit csinálsz, és közénk tartozhatsz”. A dolgozó mégis stresszel, szorong, túlpörög; önmagát monitorozza, önmagának delegál túlórákat, éjjel és hétvégén is válaszol. De közben meg élvezi is ezt a túltolást. Persze nem boldog tőle, csak rá van tapadva. Afelé gravitál, ismétli, kap tőle valami pluszt: nem mást, mint a bérmunkában lényegénél fogva nem realizálható önkibomlás frusztráló hiányát, és ennek a fájdalmas élvezetét. Innen a perverz önkizsákmányolásra ösztönző intelem: „még azért dolgoznod kell – magadon”.

Másik paradigmatikus példája a választás. A parlamenti kreténizmus élvezeti csúcspontja (orgazmikus túlcsordulása, áradása), az uralmi valóságshow periodikus megújítása. A néző képviselet-előfizetése négyévente lejár – az a szolgáltatás, amelyet önhatalmáról és önrendelkezéséről való önkéntes lemondásával vásárolt meg. Ilyenkor, egy népünnepély extatikus ceremóniája keretében, befizethet egy következő évadra, vagy átválthat egy másik képviselet-szolgáltatóra. Ez nem szünteti meg az önként vállalt tehetetlenségét, de legalább ritmikusan elviselhetővé teszi számára.

Ráfügg önhatalma hiányára. Afelé gravitál. Akörül forog. Arra tapad. Meg nem kaparinthatja, de valamit kap cserébe, valami extrát. Négy évig nézi, ahogy helyette, a nevében döntenek az életéről. Idegeskedik, anyázik, szorong, kommentál, reménykedik, gyűlölködik, mémeket gyárt. Mikor eljön a nagy nap, még jobban izgul, rajong, utál, azonosul, kommentrohamot kap. Hogy aztán majd visszatérjen, újrakezdje, elölről. De a „demokrácia ünnepnapján” a néző is szerepelhet kicsit a Való Világban. A szavazófülke e reality show gyóntatószobája: a néző bemegy, elmondja a vágyát a nagy Másiknak, majd visszaül a képernyő elé. Hanem amikor leadja a szavazatát, akkor egy pillanatra úgy érzi, hogy nem is vele történik a politika, hanem ő maga csinálja. Másnap azonban folytatódik a műsor. Dehát ő ezt is, azt is élvezi. S miközben élvezi, szenved; azaz úgy, azáltal élvezi, hogy szenved.

XVIII.

Ó, hogy mennyi kéjes várakozás övezte a kiábrándult, hitehagyó pártkatona eljövetelét, az ügyes szökevényét. Erről álmok szövődtek, ez vágyakat mozgatott meg; mi drukkoltunk és ő eljött. Az újonnan felszökő, felszöktetett – Lengyel Zoli elvtárs szívélyes szóbeli közlése nyomán ún. – rendszergazda a régi rend kifordított, megküllebbített belseje, extim jelölője.

De sikere nem csak ebben állt. Ő nem pusztán egy megpattant, üres mesterjelölő, nem csupán a semmi áradása, nem csak minden jelölt üres jelölője – bár külön érdekes, hogy a jelöltek sokáig nem szólhattak. Hanem túlcsorduló jelölő. Hozzá a legkülönfélébb, akár egymásnak ellentmondó jelentések is társíthatók, mert már nem egyenértékűségi láncot tart egyben, hanem egyenértékesülési láncolatot. Az azonosulás nem a jelentés, nem az érték tartományában, hanem a vágybefektetés értékesüléséhez fűzött remény szintjén zajlott.

Habár ennek már nem sok köze maradt az identifikációhoz, annál több a vágymunkához és az élvezethez. A felszökött megváltó túlcsorduló jelölőként képezte meg azt a hiányt, ami körül cirkulálni, ami felé gravitálni, amire tapadni lehetett. A belefektetett vágygyűjtemény, belső, kibékíthetetlen ellentmondásai miatt nem realizálódhatott – maradt a remény, a „bizakodjunk!” és a „hátha…” –, és csak többletként térhetett vissza.

Mint a kényszeredett kompromisszum fintora, mint valamiféle ismeretlen szag áradása, ami miatt be kell fognunk az orrunkat. Engem legalábbis ezzel próbáltak az urnákhoz nógatni. Befogott orral táncolni – ez az értékesülési jouissance.

XIX.

A felszökő árfolyam azonban egy pártnak kevéssé nevezhető, amalgám csoportosulás, egy amőba, avagy (Lacan neologizmusával lamella) ember-omlett értéknövekménye. Ez az amőba egy test nélkül önállósult szerv – végtelenül képlékeny, alakváltó, tapadós organizmus. Ha ez a testetlen szerv reálpolitikai testet akar ölteni, akkor leginkább olyan emberek ölelésében stabilizálódhat, akik abban hisznek, hogy nem hisznek semmiben, legföljebb saját magukban.

Más néven szakértőkkel. Ők adják a reálpolitika fabulatív újravarázsiasításának racionális magvát. Feladatuk a megváltó varázstalanítása. Meg kell mutatniuk, hogy a misztérium mögött minisztérium, szakértelem, működés, beválás, józan ész áll. Csakhogy éppen ezzel tartják fenn a mágikus viszonyulást és a túlcsorduló élvezet fantáziaszcenárióit. Ők az illúziómenedzsment főosztálya, melynek nyelvéről FAM azt írja: a varázsigék hálója.

A posztszocialista technokrácia ideológiája az ideológianélküliség, sőt, ideológiaellenesség, ami – mint azt TGM-től tudjuk – valójában utópiaellenességet jelent és antikommunizmust. A szakértők nem gondolnak sokat a világunk tágabb strukturáltságáról, a totalitás függési rendszereiről, társadalmi meghatározottságokról. Ezért kiválóan alkalmasak a tőkefrakciók érdekeinek képviseletére, hisz azokat nem antagonisztikus érdekekként, hanem technikai kérdésekként, szakmai értékek és tények formájában képesek bemutatni – nekünk. Többek között nekik köszönhetjük, hogy a reálpolitika ma technikai, taktikai és kommunikációs kérdés.

A legnagyobb magántőkealapokból ránk szabadult topmenedzserek. A fehér megváltó-ipari komplexumból legjobban prosperáló üdvöskék. A szakmai progresszív fősodorhoz leginkább idomuló, dögunalmas szakbarbárok. Ők adják ma az amalgámpárt értékfedezetét. De az ember-omlett az ember-omlett. Az hommelette az hommelette. S veszélyes! De nem azért, mert olyan erős, hanem mert nincs teste, amelyen fogást találhatnánk.

És Lacan lidércei közt talán ő a leghátborzongatóbb:

„A tojásnak, amelyben az embrió éppen úton van afelé, hogy újszülötté váljék, valahányszor felszakadnak a hártyái, képzeljétek el egy pillanatra, hogy valami elszállingózik belőle; és hogy ezt egy tojással éppoly könnyen meg lehet tenni, mint az emberrel: ez volna az hommelette, vagyis a lamella. A lamella valami rendkívül lapos dolog, amely úgy mozog, mint az amőba. Csak egy kicsit bonyolultabb. De mindenhová eljut. (…) És képes megfordulni. Nos! Ez nem valami megnyugtató. De tegyük csak fel, hogy odajön, és beborítja az arcotokat, miközben békésen alszotok… El sem tudom képzelni, hogy ne szállnánk harcba egy ilyen tulajdonságokkal bíró lénnyel. Csakhogy ez a harc nem ígérkezne különösebben kényelmesnek.”^[1]

---

Fiktív tőkepiac és a Csigó-elmélet megigazulása

XX.

Ha mostanság valami igazán beborítja arcunkat, akkor az a zsebtükör, a protetikus képernyő mint ontológiai hártya. E szimbionta-parazita az elválasztás új formája és esztétikája. Szubsztancia nélküli alakzat, mégis betakarja a valóságot. A gazdatesten élősködik; rászorul, tapad; megállás nélkül pingeli, hogy foglalkozzon vele, etesse – mint egy sokadik generációs tamagocsi. Ő cserébe megerősíti a gazdatestet abban, hogy fontos; és hogy akikről azt illene gondolnia, hogy számára fontosak, azok még sokkal fontosabbak, és ráadásul fontosabbnál fontosabb dolgokat mondanak. És az a fontos. Nem meglepő ezek után, hogy ez a varázstükör válik ma a politikai termékek elsődleges kereskedési felületévé, a tucatnyi szociális feed pedig a politikai árfolyammozgások monitorává. Annak márpedig messzemenő következményei vannak, ha a varázstükör mágiája az értéktőzsde logikái mentén takarja be életünket.

XXI.

Akiknél a választási spekuláció során most árfolyamnyereség keletkezett, azok saját élményükként tapasztalhatják meg azt, amit a tőzsde-pszichológia a túlzott önbizalom torzításának nevez. A nyerő szériában lévő spekuláns eufóriába forduló elbizakodottsága abból adódik, hogy az árfolyam-momentum eredményét saját zseniális piaclátásának tulajdonítja, és ezért eltekint a politikai és gazdasági mechanizmusok értő elemzésétől. Ma nem egy választópolgár áll e torzítás hatása alatt. A vágybefektetés gazdaságában ugyanis nem egyes kereskedők, hanem teljes élvezetközösségek spekuláltak és tették meg a tétjeiket politikai termékekre.

Ennek elemzését, hogy a képviseleti politika értéktőzsdévé kezd válni, Csigó Péter úgy végezte el az utóbbi években, hogy politikai elméletének megigazulását időközben egy reality show közvetítette.

Csigó elméletének központi megállapítása, hogy a politikai képviselet árupiaci modelljét – ahol a választók mint fogyasztók, a pártok pedig mint áruk jelennek meg, és a döntések értékpreferenciák és programok mentén alakulnak –, ma kiegészíti, sőt részben felváltja a képviselet tőkepiaci modellje. A társadalmi tőke és hatalom felhalmozásában érdekeltté tett választásspekuláns tőkenyereségre törekszik, ezért attól függetlenül fektet be a legígéretesebb részvénybe, hogy az azt kibocsátó érdekcsoport mit képvisel, mit ajánl.

A társadalmi tőkepiacokon az lesz a fontos a szavazatbefektető szempontjából, hogy a vételi oldalt számára értékes, társadalmi értékkel bíró emberek dominálják-e. Az lesz a fontos, hogy melyik tőkepiaci termék van vételi túlsúlyban azok körében, akiket „követ”, akikkel jó lenne közös – és lehetőleg nyereséges – befektetői körbe tartoznia. Az árfolyamnyereség realizációja itt azt jelenti a választásspekuláns számára, hogy a fiktív tőke köré szerveződő befektetői élvezetközösség – mint fikció, amely mellett elköteleződött – megadja neki az elismerés és támogatottság túlcsorduló élvezetét. A politikai tőkeeszközhöz tehát nemcsak társadalmi elismerés, státusz, kapcsolati tőke tapad, hanem a jouissance mint fájdalmas élvezet is.

A megáradt részvény befektetői kétféle módon szenvednek most. Az árfolyam-emelkedésre játszó (bullish) befektetők azzal szenvednek – és azt élvezik –, hogy az ünnep fényének megőrzéséért hadakozniuk kell a fetisizált reményvalutájuk élvezetjáradékára leselkedő ünneprontó, kritikai hangokkal. A fanyalgó, árfolyamesésre számító befektetők pedig – a képviseleti tőzsde világában egyedülálló módon: long pozíciót nyitó medvékként – azzal szenvednek, hogy a várható piaci korrekció (árfolyamesés) ellenére valahogy mégiscsak részesülhessenek az örömből, az ünnepből. Talán ezért lehet, hogy a fönnálló rend állapotát mélyen és összetetten tárgyaló elvtársak, lehangoló elemzéseik ellenére szükségszerűnek érzik hangsúlyozni, hogy persze azért ők is örülnek, na, mert örülni kell, hisz ez volt a demokrácia ünnepe.

XXII.

Ha valaki már látta, hogy mi történik egy tőzsdepalota spekulációs őrületének affektív szintjein tőzsdeboom vagy tőzsdekrach során, az rögtön ráismer benne a posztmodern kapitalizmus választási eredményváróinak hangulati hevületére. Valódi tőzsdepaloták persze ma már alig állnak. A tőkepiac virtualizációja úgy tömegesítette a spekulációt, hogy (még jóval a széles körű platformizáció előtt) a képernyőkre költöztette. És ami a tőzsde számára a kereskedési platform, az a képviselet tőkepiaci modellje számára a szociális média.

Míg a fiktív tőkepiac digitális tereiben alapvetően likvid pénzügyi eszközök adásvétele és újraárazódása zajlik, addig a politikai spekuláció mediatizált tereiben a vágygazdaság sajátos, virtuális tranzakciói mennek végbe lájkok, kommentek, megosztások, követések, statisztikák formájában. Csakhogy a figyelemgazdaságot uraló algoritmusok miatt a képviseleti piac nem nyílt, homogén és transzparens térként működik, hanem részpiacokra, illikvid zárványokra tagolódik. Ezt hívja a köznyelv buborékképződésnek.

Szent hajszára szövetkeztek e likviditás bővítésére a fabulatív mediatizáció partizánjai. Hogy a társadalmi tőkeeszközök (elismerés, bennfentesség, beavatás, törzsiség, bizalom stb.) könnyebben adhatóvá-vehetővé, vagyis likviddé váljanak, a nyilvánosságot elárasztják közvélemény-kutatásokkal, mérésekkel, végeláthatatlan elemzésekkel és referenciaszemélyek coming-outjainak óriási vágygyűjteményével.

Ezzel nyaggatják a választásspekulánsokat a befektetői kör és preferenciái lemappingelésére: azaz a képviseleti ajánlat társadalmi bázisának megbecsülésére, s ez alapján a képviseleti termék értékének fölbecsülésére.

A nyilvánosság szerepe itt a lehetséges képviseleti befektetések társadalmi tőkeértékének megtornázása. Régi nevén propaganda. Új nevén layering és spoofing.

Most láthattuk talán először, hogy milyen az, amikor a nagyobb tartalomszolgáltatók a tőzsdéről ismert, egyben tiltott árfolyam-manipulációk politikai-mediális megfelelőit alkalmazzák.

Layering során a kereskedők több árszinten, több hullámban, egymásra rakott álmegbízásokkal hoznak létre hamis piaci mélységet, mintha sokféle, széles, stabil kereslet állna a termék mögött. Ezt láthattuk a képernyőkön is, amikor a képviseleti termék köré pakolták a méréseket, a hangulatokat, a húzóneveket, a kiábrándultakat, a vidékieket, a fiatalokat, a vállalkozókat, a józan konzervatívokat, a balról befogott orral szavazókat, reménykedők széles tömegeit. Nem azért, hogy ezek a megbízások mind ténylegesen teljesüljenek majd (ha valamelyik teljesül is, a többit visszavonják), hanem azért, mert a piaci mélység látványa elegendő ahhoz, hogy a szavazatbefektető úgy érezze:

itt a vételi oldal, itt a momentum, itt kell beszállni!

A spoofing esetében a tartalomkereskedők, gyakran összehangoltan, nagy tételben helyeztek el álmegbízásokat a vételi oldalon, azok tényleges teljesítésének szándéka nélkül, pusztán azért, hogy a képviseleti termék társadalmi tőkeértékét bebikázzák (bullish), majd a megbízásokat visszavonják, amint a piac reagált (megáradt). Úgy is lett. Ahogy a trading flooron szokás ilyenkor mondani:

„The stock price went through the Ruff.”

Így lett például egy névleg baloldali, bemondásra kapitalizmuskritikus szolgáltatóból választási áradásserkentő (kvázi market maker) műsorfolyam, hogy aztán a vételi megbízást alamuszin visszavonva hirdethesse: marad – független, kritikus.

XXIII.

Ahogy a „rendszerváltó” tartalomszolgáltatók törekedtek megőrizni a függetlenség látszatát (jóllehet, nem sikerült), az önmagáról áradozó, öntömjénező, messianisztikus, nyilvánosan működő részvénytársaságnak is függetlenítenie kellett magát bárminemű tartalomtól, ha át akarta törni az árfolyamgátakat. Márpedig áradni szándékozott, pontosabban: legfőbb érdekében állt a számára legfontosabb értékpapír, az általa értékesített reményvaluta árfolyamának felértékelődése. Úgy alakították ki az Nyrt. tőkepiaci pozícióját, hogy az minél tapadósabb (sticky) legyen, azáltal, hogy nem konkrét programterméket helyez el a képviselet árupiacán, hanem a reményt teszi meg általános egyenértékké – tehát, hogy semmiről nem gondol túl sokat, pontosabban: mindenről is, de szinte semmit sem gondol. Legföljebb annyit: változzék, áradtassék!

Ez a tőkepiaci megfontolás áll a lebegő jelölőként felragyogó reményvaluta központi termékké szentelése mögött. A politikai ajánlat tartalmi kimerítése persze nem most kezdődött, TGM már a 2018-as országgyűlési választások kapcsán kiemeli, hogy éppenséggel

„NEM-PROGRAM ÉS NEM-PROGRAM, SEMMI ÉS SEMMI, NEM-MONDOM-MEG ÉS NEM-MONDOM-MEG KÖZÖTT »VÁLASZTHAT« MAJD A MAGYAR VÁLASZTÓ.”

Ez a nagy semmi mostanra beérett, és kellő űrt képezett a túlcsorduló élvezet megtapadásához, gravitálásához, cirkulálásához. És ugyanez tette tapadóssá a befektetéseket, a befektetőket és a befektetői figyelmet: a pénz nem áramlott ki könnyen, a piac nem engedte el a sztorit, a platform pedig örülhetett a magas retentionnek (azaz példás ügyfélmegtartási képességének).

Ez továbbá a háttere annak is, hogy az Nyrt. megváltó-vezérigazgatójának evangéliumhirdetései lényegében a rendszerváltó internet felolvasásáról szóltak. Ám az Nyrt. sekélyességéből adódó tapadóssága nemcsak a társadalmi bázis megtartása szempontjából volt kedvező, hanem az emberomlettnek stabilitást nyújtó szakértő-képviselők szempontjából is. Nekik nem egy konkrét politikai diskurzus és program, hanem egy erősödési potenciállal bíró valuta mögé kellett csupán fölsorakozniuk, ezzel maguk is annak felértékelődését segítve, hype-olva. A szakértők itt nem programfedezetet adtak, hanem árfolyamfedezetet: jelenlétükkel azt jelezték, hogy a reményvaluta mögött kormányzóképesség, szakértelem és társadalmi tőke áll.

Csakhogy amint konkrét politikai értékek mentén kell majd cselekedni, könnyen fellazulhat és lemorzsolódhat ez a befektetői bázis, amely a képviseleti termék társadalmi tőkeértékének jelentős részét adja. Ez pedig — Nefelejcs elvtárs tűpontosan használta a szakzsargont — volatilitásba (hektikus árfolyamingadozásba) hajszolhatja a részvény eddigi áradozását.

XXIV.

A radikális baloldal 19. századi történetének egyik legabszurdabb komédiája az volt, amikor a Garnier kiadó nem mást, mint Pierre-Joseph Proudhont bízta meg egy tőzsdei spekulánsoknak szánt kézikönyv megírásával. Így született meg 1854-ben a Manuel du spéculateur à la Bourse (A tőzsdespekuláns kézikönyve). Képzelhetitek a spekulánsok arcát, amint a könyvecskét kinyitva, az árfolyamtáblák, jegyzékek, kalkulációk és grafikonok fenyegető aurája helyett egy olyan kérdéssel találták szembe magukat, amely mind a mai napig kísért minket: mi a fiktív tőkepiac valódi szerepe az érték előállítása, cseréje, realizációja tekintetében?

Proudhon pontosan látta, hogy a szerencsejáték-szerű spekuláció nem a termelés materiális világában állít elő értéket, hanem a termelésből származó érték jövőbeli árfolyamaival és tulajdonjogaival zsonglőrködik és hazárdírozik, és így munkanélküli jövedelmeket szipolyoz el a termelés materiális világából a finánctőke absztrakt fikciójába. Így fogalmaz:

„A tőzsde embereinek egyetlen gondolata három szóban foglalható össze: nyerni, játszani, pénzt keresni! Mindegyiküknek — vagy legalábbis a legtöbbjüknek — van jövedelme, üzlete, ipara, társadalmi státusza, egyszóval megélhetése. Mit várnak hát az árfolyamnyerészkedéstől? Profitot munka nélkül, tőke nélkül, vállalkozói szellem nélkül, zsenialitás nélkül.”

Mára ez a logika csak tovább radikalizálódott. Az utóbbi évtizedekben a tőkelogika egyre nagyobb súllyal mozdult el a termelő megtérülés logikájától az eszközár-infláció, a járadékszerzés és a pénzügyi hozamvadászat logikája felé. A profit termelése, realizációja és elsajátítása nem szakadt le teljesen a termelés rögvalóságától, de mind nagyobb mértékben tapad rá a deregulált pénzügyek, az olcsó hitelek, az adócsökkentések, a megszorítások, valamint a közjavak tömeges kisajátításának hozamára.

Itt érthetjük meg, miképp válik a politikai remény absztrakcióvá, fiktív tőkévé a képviselet tőkeeszközösödése során. A képviseleti tőkepiacon tételezett reményvaluta ugyanis a tőkepiaci értékpapír-logika politikai megfelelőjeként viselkedik. Ahogyan a pénzügyi eszközök jövőbeli pénzáramlásokra, hozamokra, jövedelmekre, végső soron még meg nem termelt értéktöbbletre vonatkozó jelenbeli jogcímekként forognak, úgy a politikai remény is jövőbe kiutalt társadalmi cselekvésre, meg nem termelt politikai hatalomra, ígéretek jövőbeli beváltására és spekulatív közösségekre vonatkozó követelésként cirkulál, áramlik, árad.

XXV.

Ma irgalmatlan nagyságú pénztömegek roskadoznak a fiktív tőkepiac tereiben, jórészt olyan eszközökben, amelyek értéke egyre távolabb sodródik közvetlen termelési fedezetétől. Ez az érték sokkal inkább jövőbeli hozamokra, monopolhelyzetekre, állami garanciákra és járadékokra vonatkozó befektetői várakozásokban mozog, forog és képződik meg.

A tőzsdei árfolyammozgás pedig egyre durvábban meghatározza, hogy mely vállalatok maradnak életben, milyen kockázatokkal szembesülnek a dolgozók, mely iparágak szívódnak fel. A vállalatok a részvényárfolyamot hajszolják a dolgozók biztonsága helyett, egész szektorok épülnek fel (vagy semmisülnek meg) a befektetői megérzések mentén, és nemzedékek sorsát meghatározó döntések születnek a negyedéves beszámolók hangulata alapján.

Az értékfölhalmozás úgy helyeződik át a fiktív tőke piacaira, hogy közben az ún. „reálgazdaság” (amely továbbra is egy reális absztrakció) eldől: egyre inkább az eszközárak, a hitelminősítések, a likviditási ciklusok fegyelme alá borul. Ha pedig a fölhalmozás egyre nagyobb része fiktív tőkespekulációval történik (azaz nem közvetlenül termeléssel), akkor valódi nyereséget csak azok tudnak biztosítani maguknak, akik már eleve hatalmas léptékben kaszinóznak.

Itt ne elsősorban a destrukciótermelés financializációjának paradigmatikus eseteire gondoljunk (Palantir, Rheinmetall és tsai). Hanem azokra, akik már nem innovatív produkcióval, hanem – monopol helyzetükből adódóan, de jelentősen eltérő módszertannal – platformhatalommal, monopoljáradékokkal, állami támogatásokkal, adatvagyonnal és jövőfantáziákkal uralják a piacot. Amazon, Uber, Tesla és társaik. Fiktív tőkepiaci értékük rég elszakadt valós termelőkapacitásaiktól (értékük hiperreális, tiszta szimulákrum). A spekulatív érték megelőzi és kikényszeríti a profitot, ami itt nem egyszerűen a munkaerő közvetlen kizsákmányolásából realizálódik, hanem arra ráépülve, azt pénzügyi formákon keresztül közvetítve. Platformdíjakból, járadékkivonásból, adóoptimalizálásból, állami megrendelésekből, olcsó hitelből és a 2008 óta gyakorlatilag szokásjoggá vált jegybanki likviditásinjekciókból (alacsony kamatok, eszközvásárlási programok, központilag előállított olcsó pénzpumpák, a pénzügyi piacok „jó egészségben” tartása végett).

És abban a korban, mikor a fiktív tőkepiacon termelt spekulatív érték lesz meghatározó, azok a szereplők maradnak igazán életben, akik kellő befolyást tudnak kialakítani a fabulatív mediatizáció platformjain.

A tőzsdén ugyanis egy dolog számít igazán: a fantázia (megtermékenyíteni a Marsot) által felhúzott értéktömeg (Tesla + SpaceX = egy évtizednyi hazai GDP-nek megfelelő spekulatív hit), és ezek feedelése (X).

XXVI.

Amit a posztneoliberális financializáció korában – mikor a kapitalizmuson belül egyre nyíltabban újfeudális jellegű függési, járadékszedő, platform- és felhőtőke-alapú uralmi formák képződnek meg, tehát a kapitalista technofeudalizmus korában – a spekulatív érték elsőbbségéről mondtunk, az igaz a képviselet tőkepiaci logikájára. A képviseleti termék tőkeértéke elszakad a valóságos politikai értéktermeléstől (értéke tehát hiperreális), a képviselet spekulatív értékképzése pedig kiszipolyozza a politikai munkát. A szerveződés prezentációjából a reprezentáció megszervezése lesz, a közösségekből „tartalom”, a konfliktusokból narratív marketing, és így tovább.

És itt nemcsak arról van szó, ahogy a valós, értéktelített politikai cselekvéseket kiürítik, politikai egyenértékre hozzák, és a reményvaluták árfolyamának felértékelésébe csatornázzák be. Arról van szó, hogy magát a politikát, és a politika szabad elgondolásának lehetőségét herélik ki, vagyis az arról való kollektív töprengést, amit Kiss Viktor metapolitikának nevez, és ami a politika mibenlétének meghatározásáért vívott harc volna.

E tekintetben ma nincs politika, csak a politika üres helye. A díszlet viszont ragyog! Hát nem ez a kapitalizmus csúcsa? A politikamentes gazdaság? Például nem kell többet szót ejteni arról, hogy melyik képviselő melyik tőkefrakció érdekeit szolgálja ki. Sőt! Nem kell többé a politika legfőbb kérdésével, egy másik világ (más néven forradalom) lehetőségével egyáltalán foglalkozni.

Van helyette egy kellőképp szórakoztató, ellenőrző-gyámkodó, meseszerűvé varázsolt politikai valóságshow, amiről azt hisszük: ez az életünk. És ezt simán mondhatják egy olyan korban, amikor nincsenek tömegpártok, tömegmozgalmak, tagsággal rendelkező nagy politikai szervezetek. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy van-e wifi.

És e győzelmet, amit a spekulatív antipolitika aratott a metapolitikai harc fölött, mi sem ábrázolja jobban, mint azok a magukat társadalom- és rendszerkritikus baloldalinak valló értelmiségiek, akik hónapokig azzal nyaggattak, hogy menjünk el szavazni egy Nyrt.-re, mert ez a baloldali politika megújhodásának feltétele. Azzal kellemetlenkedtek, hogy ne fanyalogjunk leszavazni – mintha egy finnyás gyereknek mondták volna, hogy tessék megenni a borsófőzeléket –, mert állítólag van olyan rendszerkritikai szempont, ahonnan nézvést mindez a baloldali tér újraképzéséhez járulhat hozzá.

Tudjátok, ha nagyon akarnám, én is be tudnám bizonyítani a kritikai elmélet eszköztárával, hogy miért kell a jobboldalra szavazni, csak én eddig úgy tudtam, hogy az elméleti hagyományunk nem efféle polgári huncutságokra való.

Úgyhogy, ha egymásra gondolunk eztán, ne feledjük, mit mondott Robert Downey Jr. a New York-i Árutőzsdéről — és a tőzsdespekulánsokról:

„Ha a pénz a gonosz, akkor ez az épület a pokol. Ez a legellenszenvesebb a pénzéhes, agyatlan, túlpörgő, megúszós, kurvára semmire emberkedő, kisfaszú-üresbeszédű, unalmas, irritáló hordái közül azoknak a faszszopóknak, akiket valaha öt percnél tovább el kellett viselnem.”

Robert Downey Jr visits Wall Street in the 90’s