Evrosz

Jean Ziegler emlékének

 

Sarkunkban a tűz. A füsttől nem látni a napot.

Köh-köh.

A füst szaga csípi az orrunkat. De még tudunk lélegezni. Még tudunk haladni. Gyerünk, Ali, gyerünk, Mahmúd, menni kell!

Meg kell kerülni a falut az erdőn át. Igen, az erdő ég, de nézd csak, az a sáv ott még ép. Arra megyünk. Ott átjuthatunk.

Igen, hallom a szirénákat. Nem, nem rendőrök: tűzoltók. De a faluba mennek, nem nekünk segíteni.

Nem, nem mehetünk le. Nem vághatunk át a falun. Mindenütt rendőrök vannak, ha elkapnak, megvernek, és visszakényszerítenek Törökországba. Meg aztán ott vannak a polgárőrök is. Az „éber szomszédok”. Te is láttad a videót, amit a bátyád küldött Whatsappon: hogyan kapták el az unokatestvéredet a többi szírrel és pakisztánival együtt, hogyan fogták rájuk, hogy ők gyújtották fel az erdőt, hogyan zárták be őket egy ablaktalan furgonba, és hogyan élőzték az egészet a Facebookon. De végeredményben nekik még szerencséjük volt: a videó akkorát ment, hogy utána a rendőrök nem merték a szokásos módon erőszakosan visszatoloncolni őket. Túl sok tanú lett volna.

Amikor minket kaptak el tíz napja, nem voltak tanúk. Abdel megpróbált érvelni a zsarukkal: „Uram, Ön is tisztában van vele, hogy jogunkban áll benyújtani a menedékkérelmünket” – mondta, a nemzetközi jogi mesterdiplomájából merített magabiztossággal. Csúnyán megfizetett érte. „Hahaha! Halljátok ezt? Ez a kis mitugrász fasz akarja nekünk elmagyarázni a törvényt! Na, te pondró, jól jegyezd meg! Itt a törvény mi vagyunk!” Azzal nekiestek. Három bordáját eltörték. Az én kék foltjaim is sajognak még.

Pedig múlt június óta jobban visszafogják magukat – mióta 500-an vesztek a tengerbe a Pülosz melletti hajótörésben. Azt mondják, a parti őrség miatt borult fel a hajó, ami egyáltalán nem lepne meg. A száz túlélőt rögtön fogvatartó központokba zárták, mobiltelefonjaikat elkobozták.  A verés ezúttal elmaradt – de csak azért, mert a média jelen volt.

Köh-köh.

Halló? Abu Ali?… Mit mondasz? Nem lesz furgon? Hogyhogy? Hát fizetünk érte!… Elkapták a zsaruk? És nem tudsz… Hármat? És mindet elkapták?… Akkor most mit csinálunk?… Micsoda?! Lemenni a faluba és feladni magunkat? Arról szó sem lehet! Legutóbb megfogadtam: soha többé! Inkább megpróbálok átjutni az erdőn… Igen, látom, hogy ég, de ez az egyetlen reménysugár. Ha sikerül, folytatni tudjuk az utunkat Norvégia felé, ahol a bátyám vár… Tudom. Szkülla és Kharübdisz. Szkülla, az erdőtűz, amelyben odaveszhetünk. Kharübdisz meg az önbíráskodók, a zsaruk, a parti őrök. Fegyvereik vannak meg büntetlenséget biztosító törvényeik – így tán még a tűznél is gyilkosabbak ma Görögországban… Abu Ali, próbálj találni másik sofőrt! Megpróbálunk eljutni a megbeszélt találkozóhelyre a falu végén túl. Szerezz nekünk sofőrt, Abu Ali!

Gyerünk Ali, gyerünk Mahmúd! Menni kell!

Azt mondod, félsz? Én is félek. Lehet, hogy nem sikerül. De meg kell próbálnunk.

Igen, az én torkom is ég. De ég bennem egy olyan remény is, amilyet egyszer sem éreztem az alatt a hét év alatt, amit Törökországban töltöttünk, a menedékkérelmünk elbírálására várva. Apám mindent a szabályok szerint csinált. Soha nem vallotta be, pedig láthatta a saját szemével: hogy a szabályokat ellenünk hozták. A valóság tagadásából merített erőt éveken át. Aztán egy nap lehullott a hályog a szeméről. Rászakadt a valóság. Négy hónapra rá eltemettük.

Több mint hárommillió szír várakozik évek óta Törökországban. Hónapról hónapra ezrek halnak bele a végeérhetetlen várakozásba!

Akiknek meg sikerül átjutniuk az Égei-tengeren, azok Leszbosz meg Számosz táboraiba kerülnek, ahol megint csak várakozniuk kell, egy évig, két évig, még tovább! Anélkül, hogy joguk volna dolgozni. Kerítésekkel körülzárva. A gyerekek is. Iskola nélkül. Fűtés nélkül a ponyvasátrakban télen. Meleg víz nélkül, amivel letusolhatnának. Úgy bánnak velük, mint az állatokkal.

Csak azért, mert szírek vagyunk, pakisztániak, afgánok!

Feladni magunkat a rendőröknek? Ezeknek a rendőröknek? Inkább a lángoló erdő…

Köh-köh.

Gyertek, tovább az emelkedőn. Igen, ez a jó irány. Még két kilométer lehet a találkozóhelyig. És hogy aztán mi lesz? Talán Abu Alinak sikerült furgont szereznie. És hogy mi lesz, ha nem? Azt nem tudom. De itt nem maradhatunk. Vissza sem fordulhatunk. És a faluba sem mehetünk le. Nincs más választásunk, mint továbbmenni.

Azt mondod, félsz? Én is félek. Lehet, hogy nem sikerül. De meg kell próbálnunk.

Nincs más választásunk. Nem hagytak más választást nekünk.

Gyerünk, gyorsabban! A sarkunkban a tűz!

Ég a torkod? Elfogyott a vized? Nekem is. Próbálj a pólódon át lélegezni, így. Gyere, szedd össze magad, nem maradhatsz itt!

Köh-köh.

Micsoda? Nem tudunk tovább menni! Elvágta az utunkat a tűz… A lángok körülzártak!

Most mi lesz?

Nézd csak, ott egy pásztorkunyhó. Nem látod a füsttől? Arra, úgy harminc méterre, ott, látod? Erősnek tűnnek a falai, és mintha cserép lenne a teteje. Gyerünk, még egy utolsó erőfeszítés és ott vagyunk! Talán víz is van odabenn!

Köh-köh.

Hányan vagyunk? Csak öten?! Hol vannak a többiek? Mahmúd, hol vagy?! Mahmúd!

Gyerünk, menjünk be! Hú, micsoda füst van itt is! Csukjátok be az ablakot! Meg az ajtót is!

Nincs más, mint várni…

Egyre közelebb érnek a lángok. Vajon bírni fogják a falak?

Köh-köh-köh-köh.

 

2023 nyarán a Görögország-szerte pusztító erdőtüzek huszonnyolc emberéletet követeltek. Görögökét és nem görögökét: az ország északkeleti régiójában, Evroszban tizennyolc szír menekült szénné égett holttestét találtak meg. A halál nem válogat? Minek mentek oda? Matina Stevis-Gridneff részletes oknyomozó cikke az esetről itt olvasható.

A fenti szöveg Az Európa-erőd képmutatása című rendezvényen hangzott el 2026. július 10-én a Konnektorban (Bp. 1097 Vágóhíd u. 31–33). A rendezvényen megnyitott két fotókiállítás (Leszbosz, Európa szégyene és Röszke 2015: a bezárkózás) augusztus közepéig látogatható.

Kiemelt kép: A 2015-ös kaliforniai erdőtűz. Jeff Head, Flickr, public domain