Ebben az írásban Éber Márk Áron és Kiss Viktor vitájára szeretnék reflektálni, mint diploma nélküli fizikai munkás.

Persze nem beszélhetek minden hozzám hasonló nevében, viszont mivel egészen más társadalmi közegben élek, talán könnyebben látok bizonyos vakfoltokat. Nem feltétlenül csak elméleti szinten, hanem a saját bőrömön tapasztalva. Éber Márk is hangsúlyozta a vita fontosságát, de én mégsem vitaindítónak szánom az írást, hanem egy konstruált szituációnak,^[1] amely színdarabban az akadémia képviselői nem színészekként, a munkásosztály pedig nem passzív nézőként vannak jelen, hanem aktív résztvevőként. Mert az ún. baloldal jelenleg saját magával beszélget.

Megosztok tapasztalatokat és intuíciókat, mint egy mikuláscsomagot: lesz benne alma, csoki, virgács, döglött kismadár, meg ami éppen akad, amiből azt és úgy tudtok és tudunk felhasználni a baloldal építéséhez, ahogy azt a legjobb tudásunk szerint jónak látjuk. Tehát a kritikámmal magát a hegemóniaépítés gondolatát szeretném segíteni, vagy komolyabban venni.

A baloldali elméletben és vitákban újra és újra előkerül a „hegemóniaépítés” fogalma. Történelmi blokkot kell építeni. Intézményeket kell építeni, ami jelent sajtót, kultúrát, tudományt, irodalmat. Mozgalmakat kell szervezni. Ki kell lépni a morális ellenzékiségből. Társadalmi tömböt kell létrehozni. De szerintem nem az a kérdés, hogy elméletben kell-e hegemóniát építeni. Persze hogy kellene, ha volna miből. A probléma csak az, hogy ezek a mondatok gyakran úgy hangzanak el, mintha a politikai cselekvéshez szükséges idő, energia és kulturális tőke mindenki számára egyformán hozzáférhető lenne. Pedig nem az.

A kérdés inkább az, hogy Magyarországon ma van-e olyan baloldali társadalmi erő, amelyből ez a hegemónia ténylegesen megépíthető. Mert ha nincs, akkor a hegemóniaépítés nyelve könnyen elfedheti magát a politikai impotenciát.

Éppen ezért Kiss Viktor álláspontja számomra érthetőbbnek és hitelesebbnek érződik, mint a modernista baloldal stratégiai optimizmusa. Gyári munkásként a nagy stratégiai narratívák sokszor inkább távoli értelmiségi nyelvnek hatnak. Nem azért, mert ne lenne vonzó a társadalmi változás gondolata, hanem mert a mindennapi tapasztalat inkább realizmusra kényszerít, mintsem mozgalmi voluntarizmusra.

A hegemóniaépítés gondolata önmagában szimpatikus, viszont a nyelvezete sokszor teljesen elszakad attól, hogyan élnek azok, akikről beszél.

Az első dolog, amit fontosnak találok, az az időtől való megfosztottság. Ez szerintem a mai baloldal egyik legnagyobb vakfoltja — nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközi szinten is. Hiszen vakfolt nemcsak az lehet, amit nem tudunk, hanem az is, amit nem veszünk figyelembe.

A fizikai munka nem pusztán jövedelmi helyzet. Életforma, időtapasztalat és idegrendszeri állapot is. A kizsákmányolás nemcsak azt jelenti, hogy valaki kevés bért kap a munkájáért. Nemcsak azt, hogy sokszor még a saját testi és mentális újratermelés feltételei sem biztosítottak — ahogy Szalai Erzsébet írja a Lélek és profitráta című könyvében.^[2]

Hanem azt is, hogy mire marad idő emberként. Van-e idő kipihenni magunkat, barátokkal lenni, párkapcsolatot építeni vagy fenntartani, gondolkodni, olvasni, politizálni, unatkozni, semmit tenni, vagy egyszerűen csak visszakapni önmagunkat egy kicsit a munka után?

Ehhez képest a baloldali értelmiségi közeg gyakran úgy beszél a politikáról, mintha az a szabadidő természetes meghosszabbítása lenne: olvasókörök, viták, szerveződések, események, találkozók, mozgalmi munka, intézményépítés. De kinek van erre ideje?

Éppen ezért problémás, amikor a baloldali politika implicit módon azt várja el a fizikai vagy bármilyen hasonlóan megterhelő bérmunkából élőktől, hogy a munka után még a mozgalmi élet teljes terhét is vállalják. Talán nem azt kellene kérdezni, hogy miért nem szerveződnek az emberek, hanem azt, hogy milyen társadalmi rend az, amelyben a munkásnak nincs ideje politikai szubjektummá válni. Sokszor a munka elfoglalja az életet. Elveszi az energiát, a figyelmet, a fizikai és mentális egészséget, a társas kapcsolatokat, és így jelen formájában sokszor magának a politikai cselekvésnek a lehetőségét is.

Túl nagy terhet ró a dolgozóra, amikor moralizáló felszólítássá válik, hogy „menni kell csinálni”. Mintha a politika pusztán akarat kérdése lenne. Így viszont, ha nincs tömegbázis, valódi szakszervezeti háttér, organikus baloldali nyilvánosság, stabil közösségi infrastruktúra olyan harmadik helyekkel, amelyekben van mikor és miből részt venni, akkor a hegemóniaépítés könnyen értelmiségi önszuggesztióvá válhat.

Vagyis eljuthat akár oda is, hogy van elég olvasókör, vita, esemény, szerveződés, találkozó, sajtó, kultúra, tudomány és irodalom, de ez puszta értelmiségi rituálé marad, ahol arról beszélgetnek, hogyan kellene hegemóniát építeni, miközben maga a társadalmi hordozó hiányzik – és talán nem véletlenül.

Persze itt rögtön jöhet az ellenvetés, hogy a régi munkásmozgalmakban mégis volt politikai részvétel. Ez igaz. De ebből nem következik automatikusan, hogy ma ugyanazok a feltételek léteznek. A 19–20. századi munkásmozgalomban nem pusztán „elszántabbak voltak az emberek”, hanem teljesen más volt a történeti kontextus: koncentrált ipari közösségek, stabilabb osztályidentitások, erősebb lokális kapcsolatok, szakszervezeti kultúra, munkásotthonok, olvasókörök és olyan közösségi terek, ahol a politika nem külön projekt volt, hanem maga a társadalmi élet része.

Például Wolvertonban a Wolverton Working Men’s Social Club épülete az utca egyik oldalán, az egykoron Nagy-Britannia legnagyobb vasúti építő-javító műhelyének számító Wolverton Railway Works kapuja pedig az utca másik oldalán áll. A munkás kilépett a gyárból, átkelt az úttesten, ahol a munkásidentitásának megfelelő helyen, osztálya többi tagjával tölthette a szabadidejét, amiben organikusan adódhatott elő az együtt politizálás lehetősége.

Tehát a „nézzük meg, hogy amikor még jól működött, akkor hogyan működött” elve nem biztos, hogy működik, ha a történeti, kulturális és pszichológiai kontextus ennyire megváltozott. Márk azt képviseli, hogy a múlt hagyományai használhatók és használandók, míg Viktor szerint valami végletesen lezárult. De ezek az állítások nem biztos, hogy teljesen szemben állnak egymással. Inkább azt kellene megnézni, mi változott meg, mi zárult le, mi az új kontextus, és a múlt hagyományai közül mi, milyen formában maradt használható – ha egyáltalán.

Ami változott például, hogy jelenünk kapitalizmusa atomizál, flexibilizál és individualizál. Nemcsak a munkát szervezi át, hanem az időt és a figyelmet is. Lehet, hogy a munkásosztály nem depolitizálódott, hanem egyszerűen más típusú politikai formák váltak kompatibilissé a mai életidővel.

Talán ezért működnek könnyebben az olyan lazább, emocionálisabb és alacsony belépési küszöbű politikai formák, mint például a Tisza-szigetek. Nem feltétlenül azért, mert mélyebb ideológiai azonosulást hoznának létre, hanem mert jobban illeszkednek a késő kapitalizmus pszichológiai és időbeli szerkezetéhez.

A baloldal kulturális nyelve közben egyre inkább a Professional-Managerial Class nyelve lett — ami részben megfeleltethető Éber Márk köztes-közvetítő osztályának.^[3]

Ez a csoport sokszor akadémiai, morálisan kifinomult, reflektált és önreflexív nyelvet használ. Önmagában ezzel nincs probléma.

A probléma inkább az, hogy ez a nyelv gyakran saját habitusát tekinti univerzálisnak.

Önkritikát gyakorolva bevallom: tőlem sem idegenek ezek a dolgok. Ebben a szövegben is direkt próbálom felvenni ennek a mezőnek a nyelvezetét, mind az írásmódban, mind a referenciák megválasztásában. Reflektálunk a privilégiumainkra, önkritikusak vagyunk, elvárjuk a pontos fogalmak használatát, hogy ne esszencializáljunk, ne folytassunk elnyomó diskurzusokat, legyünk érzékenyek marginalizált csoportokra.

Ez a mindennapi élet legapróbb dolgaiban is megjelenik.

Bizonyos fizikai munkákban, főleg melegben vagy intenzív terhelés mellett a munkások több sót fogyasztanak,^[4] mert több nátriumot veszítenek. Itt nem az az állításom, hogy a sósabb, zsírosabb, nehezebb, kalóriadúsabb ételek jók vagy rosszak, hanem hogy bizonyos munkahelyzetekben — például melegben, zajban, porban, hosszú és akár éjszakai műszakokban — másféle ételt kívánnak meg az emberek, amit tovább befolyásol, hogy mit tudnak megfizetni, és mennyi idő és energia marad az ételek elkészítésére.

Tehát ilyen esetben a sósabb, zsírosabb, nehezebb, kalóriadúsabb ételek fogyasztása nem feltétlenül „rossz ízlés” vagy „egészségtelen szokás”, hanem a megküzdés egyik eszköze, a munka testi feltételeire adott válasz. Ebből válhat osztályhabitus is, ami egy másik osztály számára közönségesnek vagy egészségtelennek tűnhet.

Közben a magasabb státuszú, iskolázottabb rétegek – PMC vagy köztes-közvetítő osztályok – hajlamosabbak a vegetáriánus vagy vegán étrendre, amit van, hogy morális fölénnyel is összekapcsolnak. Felmerültek és meg is valósultak olyan ötletek is, hogy meg kellene emelni az „egészségtelen” ételek vagy a hús áfáját. Ahogy ennek az ellentéte is megjelenik, például a pálinkatörvény, ami bizonyos társadalmi rétegeknek identitáspolitikai gesztust tesz, teljesen feladva az egészségügyi racionalitást. Itt az étkezési szokások és azok megítélése polarizálja a két osztályt egymással.

A majmok a dzsungel uraivá válnak és csökkentik a banán áfáját, miközben növelik a húsét. Csak a leopárd nem tud banánt enni.

Az étkezés itt nem pusztán táplálkozás, hanem osztályhabitus. Az ízlés pedig társadalmi pozíciót jelez. Ugyanez igaz a politikai nyelvre is. A fizikai munkában a dolgok gyakran konkrétak és azonnaliak. A hibáknak gyors következménye van: baleset, pénzkiesés, leépítés vagy létbizonytalanság. Ezért az ilyen élettapasztalatokban felértékelődik a határozottság, a közvetlen beszéd, a döntésképesség és a konfliktusvállalás.

Talán ezért tud rezonálni sok fizikai munkából élő emberrel egy direktebb, kevésbé akadémikus politikai nyelv. Nem feltétlenül az ideológiai tartalma miatt, hanem mert közvetlenebbnek, őszintébbnek és kevésbé kontrolláltnak hat. Talán emiatt népszerű Puzsér Róbert sok fizikai munkás körében is. Nem feltétlenül azért, mert mindenben egyetértenek vele, hanem mert a beszédmódja konfliktusvállalóbb, direktebb és kevésbé akadémiai — ennek minden előnyével és hátrányával.

Ezzel szemben a baloldali kulturális közeg sokszor olyan kommunikációs normákat alakított ki, amelyek magas kulturális tőkét, állandó önreflexiót és folyamatos nyelvi önmonitorozást feltételeznek. Természetesen ezek mögött vannak valós történeti tapasztalatok: szexizmus, rasszizmus, homofóbia vagy különböző elnyomó társadalmi tapasztalatok.

A probléma nem ezek komolyan vétele, hanem hogy egy nehezebb vagy fizikai munkából érkező ember számára a baloldali tér sokszor nem felszabadítóként jelenik meg, hanem mint kontroll, biopolitika és pszichopolitika.
A munkahelyen szabályozzák a testet, az időt, a mozgást és a teljesítményt. A kulturálisan túlszabályozott politikai közegekben pedig sokszor a beszédedet, a humort, a gesztusokat, a nyelvet és az affektusokat kell folyamatosan monitorozni. Így a baloldali közeg nem ritkán inkább vizsgáztatásnak érződik, mint közösségnek.

Ez is egy radikális paradoxon: miközben a baloldal a felszabadítás nyelvén beszél, sokszor olyan kulturális közeget hoz létre, amelyet a munkából érkező emberek újabb fegyelmezési formaként tapasztalnak meg. Nem arról van szó, hogy az elnyomó beszéd legitim lenne, hanem arról, hogy a politikai közösség nem redukálható folyamatos kulturális önmonitorozásra.

Ezzel párhuzamosan a baloldali értelmiségi beszédmód sokszor kulturális tőkévé is válik. Egyes angol nyelvű baloldali terekben, különböző közösségi médiákon és videómegosztó oldalakon már-már verseny folyik abból, ki tud akadémikusabb nyelven marxizálni. A felsőfokú végzettség identitássá válik. Ez egyszerre credentialism és classism, mert a politikai megszólalás legitimitását kulturális státuszhoz köti.

És ha egy fizikai munkás mégis olvas, autodidakta módon tanul, elméletekkel foglalkozik, könnyen két szék közé esik. A saját közegében „túl értelmiségi”, az értelmiségi közegben pedig továbbra sem számít teljesen legitim szereplőnek.

Ezáltal a baloldal fokozatosan elveszítheti vagy már el is veszítette a kapcsolatot azokkal, akikre történelmileg hivatkozik. A munkásosztály sokszor már nem alanya a baloldalnak, hanem csak témája. Beszélnek róla, elemzik, reprezentálják, de maga a politikai forma nincs az ő életidejére és habitusára szabva.

És talán ezért érződik hitelesebbnek bizonyos helyzetekben Kiss Viktor gyanakvása a nagy stratégiai narratívákkal szemben. Nem azért, mert ne lenne szükség társadalmi hegemóniaépítésre a társadalmi változáshoz, hanem mert előbb azt kellene megérteni, milyen korszakban élünk, milyen politikai szubjektumok hiányoznak, hogyan szervezte át a kapitalizmus magát az emberi életidőt, és milyen módon tudnak kapcsolódni egymáshoz az osztályok.

Nem feltétlenül a stratégia hiányzik ma a baloldalról, hanem annak a megértése vagy kitalálása, hogy milyen módon lehet elérni vagy megszervezni az osztályok életidejét, és hogyan lehet befogadni azoknak az embereknek a habitusát, akiknek a nevében beszél.