A Hirosimára 1945. augusztus 6-án ledobott bomba pillanatok alatt porrá és hamuvá változtatta 140 ezer férfi, nő és gyermek húsát és csontjait. Három nappal később a Nagaszakira ledobott második atombomba 70 ezer embert ölhetett meg azonnal. A következő öt év folyamán a két város további 130 ezer lakosa halt bele a sugárbetegségbe.

A pontos számokat soha senki nem fogja ismerni, de a fentiek a rendelkezésre álló legteljesebb körű jelentésből származnak, amelyet harmincnégy japán tudós és orvos állított össze, és amely 1981-ben angolra fordítva, Hiroshima and Nagasaki: The Physical, Medical, and Social Effects of the Atomic Bombings (Hirosima és Nagaszaki: az atombombázások fizikai, orvosi és társadalmi hatásai) címmel az USA-ban is megjelent. Ezekben a statisztikákban nem szerepel az a további rengeteg ember, aki nyomorékan, megmérgezve, eltorzított arccal vagy megvakulva, de életben maradt.

Napjainkban oly sok helyről ömlenek ránk a halál és a szenvedés statisztikái, hogy már a milliós számokra is érzéketlenné váltunk, és érzéketlenségünkből nem képes más felrázni, mint az érintettek személyes beszámolói – jóllehet ezek is a valóságnak csupán a morzsáit tudják visszaadni.

Egy japán iskoláslány, aki akkor tizenhat éves volt, évekkel később felidézte, hogy gyönyörű reggel volt. Egy tovaszálló B–29-est látott, majd egy villanást. Felemelte a kezét, és „a kezem egyenesen átment az arcomon”. Látott „egy férfit, akinek hiányzott a két lábfeje, és a bokáin járt”. Elájult. „Amikor felébredtem, fekete eső hullott… Azt hittem, megvakultam, de amikor kinyitottam a szememet, szépséges kék eget és egy halott várost láttam. Senki sem áll. Senki sem sétál… Haza akartam menni anyámhoz.”

Ezeket mondta tört angolsággal Kinuko Laskey az USA szenátusi meghallgatásán Washington DC-ben. Fel kell idéznünk vallomását, másokéival együtt: „Ott botorkált egy nő, akinek hiányzott az állkapcsa, nyelve pedig kilógott a szájából… a sűrű fekete esőben… segítségért kiabált.”

Az atombomba története című könyvében – amely alighanem a legalaposabb és legelevenebb ismertetése annak a hosszú, költséges és titkos vállalkozásnak, amely az új-mexikói sivatagban folyt „Manhattan-terv” néven – a mindaddig rendkívül visszafogottan fogalmazó Richard Rhodes megrázóan írja le az eredményeket:

A Little Boy tűzgömbjétől nyolcszáz méternyi távolságra lévő emberek tehát a másodperc törtrésze alatt füstölgő, fekete szénrögökké váltak; belső szerveik egyszerűen elforrtak… A kis fekete szénbatyuk ezrével és ezrével hevertek a járdákon és a hidakon. Abban az emlékezetes pillanatban a madarak röptükben hamvadtak el a levegőben. Szúnyogok, legyek, mókusok és házi kedvencek egyetlen sercenéssel vesztek a semmibe.^[1]

Robert Jay Lifton pszichiáter, aki nem volt hajlandó szakmája ortodox határain belül végezni munkáját, az elsők között interjúvolta meg a túlélőket Death In Life: Survivors of Hiroshima (Élet-halál: Hirosima túlélői) című könyvében. Egy harmadéves hirosimai főiskolás lány így emlékezett vissza:

Az egy pillanattal korábban még lendületesen dolgozó barátaim arca egyszerre égett és hólyagos lesz, ruhájuk rongyokká foszlik… A tanárunk maga köré vonja a diákjait, mint a csibéit védő tyúkanyó, a diákok pedig, mint megannyi rémülettől lebénult kiscsibe, a hóna alá dugják a fejüket.

Egy nő, aki akkor ötödikes tanuló volt, így emlékezett vissza:

„Az óvóhelyen mindenki hangosan sírt… Nem tudom, hányszor kiáltottam fel, könyörögve, hogy vágják le az elüszkösödött karjaimat és lábaimat.”

John Hersey az első amerikai újságírók között érkezett a bombázás helyszínére. A The New Yorkerben megjelent cikkeit utóbb a Hirosima című könyvében adta közre, amelyet a háború befejezését egészen addig ünneplő amerikai nagyközönség döbbenettel fogadott. Hersey hat túlélőt interjúvolt meg: egy hivatalnokot, egy szabó özvegyét, egy papot, egy orvost, egy sebészasszisztenst és egy lelkipásztort. Azt találta, hogy a város százötven orvosa közül hatvanöt meghalt, az életben maradtak többsége pedig megsebesült. Az 1780 nővér közül 1654 volt halott vagy olyan súlyosan sérült, hogy munkaképtelenné vált. A lelkipásztor visszaemlékezéseiről így számolt be:

Tanimoto úr tehát kinyujtotta a karját és kézenfogott egy asszonyt, de annak bőre kesztyűmódjára, nagy darabokban vált le. Ettől Tanimoto úr annyira megborzadt, hogy kénytelen volt egy pillanatra leülni… Közben folyamatosan ismételgette magában: – Ezek emberi lények.^[2]

Csak ha ezek a jelenetek élénken élnek a szemünk előtt, tudjuk megítélni azokat a szívszorítóan hideg érveket, amelyek hatvanöt év távlatából ma elhangzanak arról, hogy helyes volt-e elindítani azokat a repülőket 1945 augusztusának két reggelén. Az, hogy ez vita tárgya, lesújtó képet fest erkölcsi kultúránkról.

Ám ezekre az érvekre választ kell adnunk, mert különféle formákban minden alkalommal előkerülnek, amikor az állam szervezett hatalmára támaszkodva követnek el valamilyen atrocitást – legyen szó Auschwitzról, My Lairól, Csecsenföldről, a Texas állambeli Wacóról vagy Philadelphiáról, ahol a rendőrség bombát dobott a MOVE (Christian Movement for Life – Keresztény Mozgalom az Életért) szervezethez tartozó családok otthonaira.

Amikor fanatikusokból álló, magánjellegű csoportok követnek el atrocitásokat, „terroristáknak” nevezzük őket, mert valóban azok, és indítékaikat gond nélkül elvetjük. Amikor azonban kormányok teszik ugyanezt, ráadásul sokkal nagyobb léptékben, arra a „terrorizmus” szó nem használatos – és a demokrácia jelének tekintjük, hogy az efféle cselekedetekről egyáltalán vita alakulhat ki. Ha a „terrorizmus” szónak van értelmes jelentése (márpedig véleményem szerint van, hiszen elviselhetetlennek minősít egy olyan cselekedetet, amely az emberekkel szembeni erőszak válogatás nélküli alkalmazásával jár valamilyen politikai célból), akkor pontosan a Hirosima és Nagaszaki elleni bombázásokra vonatkozik.

Kai Erikson szociológus a japán tudóscsoport beszámolója alapján ezt írta:

A Hirosima és Nagaszaki elleni támadások nem „ütközetek” voltak a szó bármely megszokott értelmében. Ugyanakkor nem is elsősorban katonai célpontok megsemmisítésére irányultak, minthogy nem a polgári lakóépületek nagy sűrűsége ellenére, hanem éppen amiatt esett a választás erre a két városra. Akár az oroszok, akár a japánok, akár a kettő kombinációja volt a célközönség, a támadások bemutatóként, erődemonstrációként szolgáltak. A kérdés az: milyen hangulatban kell lennie egy alapvetően tisztességes népnek, miféle erkölcsi kompromisszumokat kell kötnie ahhoz, hogy hajlandó legyen akár negyedmillió embert is kiirtani, csak hogy nyomatékosítsa álláspontját?^[3]

Tekintsünk most el az „alapvetően tisztességes nép” kitételtől, amely nyugtalanító kérdéseket vet fel: jobban kiérdemlik másoknál ezt a jellemzést az amerikaiak? Vajon nem minden atrocitást „egy alapvetően tisztességes nép” követ el – amelyet addigra olyan helyzetbe hoztak, ahol eltájolódik az összes emberi lény számára közös erkölcsi iránytű?

Ehelyett foglalkozzunk Kai Erikson lényegi kérdésével, amely épp amiatt óriási jelentőségű, mert nem engedi szőnyeg alá söpörni a borzalmakat azzal, hogy azokat borzalmas emberek követik el. Rákényszerít, hogy végiggondoljuk:

milyen „hangulat”, miféle „erkölcsi kompromisszumok” bírhatnak rá minket, bármilyen társadalomban élünk is, bármilyen „alapvető tisztesség” lakozik is bennünk, hogy elkövetőként (mint bombázók, atomfizikusok vagy politikai vezetők), vagy pusztán passzív szemlélőként (mint beleegyezésünket adó engedelmes állampolgárok) részt vegyünk számtalan gyermek elégetésében?

Ez a kérdés nem csak egy távoli személyekkel megesett, felkutathatatlan múltbéli eseménnyel kapcsolatban merül fel, hanem mindannyiunkat érint, hiszen napjainkban olyan felháborító történések között élünk, amelyek részleteikben mások ugyan, mint Hirosima és Nagaszaki, erkölcsileg azonban egyenértékűek velük. A nemzetek (mindenekelőtt a saját nemzetünk) megállás nélkül, tízezerszámra halmozzák fel az első atombombáknál ezerszer erősebb nukleáris fegyvereket. Világszerte évi ezer milliárd dollárt költenek ezekre és a visszafogottan „hagyományosnak” nevezett fegyverekre – miközben évente tizennégy millió gyermek hal meg az élelem és az orvosi ellátás hiánya miatt.

Ezután azt a pszichológiai és politikai környezetet kellene megvizsgálnunk, amelyben az atombombák ledobása jogosként, szükségesként igazolható. Vagyis a második világháború légkörét.

Ez a vitán felül álló erényesség légköre volt.

Az ellenség a fasizmus volt. A fasizmus nem palástolta brutalitását: a koncentrációs táborokat, az ellenfelek meggyilkolását, a titkosrendőrség által elkövetett kínzásokat, a könyvek égetését, az információk teljes körű ellenőrzését, az utcákon kószáló bűnözőbandákat, a kiirtásra érdemes „alacsonyabb rendű fajok” kijelölését, a tévedhetetlen vezetőt, a tömeghisztériát, a háború dicsőítését, más országok lerohanását, a civilek bombázását. Ezt a szörnyű gonoszságot az irodalmi művek képzelete sem volna képes felülmúlni. Valóban nem volt okunk megkérdőjelezni, hogy a második világháborúbeli ellenség szörnyűséges, és meg kell állítani, mielőtt még több áldozatot pusztítana el.

Csakhogy éppen ez a helyzet – ahol az ellenség vitathatatlanul gonosz – teremti meg azt az erényességet, amely nemcsak az ellenségre veszélyes, hanem önmagunkra, számtalan ártatlan szemlélőre és a következő nemzedékekre is.

Az ellenséget elég világosan meg tudtuk ítélni. De önmagunkat nem. Ha ez sikerült volna, akkor talán olyan dolgokra is felfigyelünk, amelyek árnyalják leegyszerűsítő következtetésünket, miszerint az ellenség vitathatatlanul gonosz, ennélfogva mi vitathatatlanul jók vagyunk.

A „mi” névmás az első átverés, mert egybeolvad benne az állampolgárok egyéni tudata az állam indítékaival. Ha nekünk, állampolgároknak, világos erkölcsi késztetésünk van a háború indítására – esetünkben: a fasizmus legyőzése, a nemzetközi agresszió megállítása –, akkor hajlamosak vagyunk ugyanezt a késztetést tulajdonítani a „mi” kormányunknak.

Valójában a kormány kezdte hangoztatni az erkölcsi szempontokat, hogy jobban tudja mozgósítani a lakosságot a háború mellett, és igyekezett saját meggyőződésünkké tenni, hogy bennünket – a kormányt és az állampolgárokat – közös célok hajtanak.

Ennek az átverésnek hosszú története van, az időszámításunk előtti ötödik században vívott peloponnészoszi háborúktól a keresztesháborúkon és más „vallásháborúkon” át napjainkig, amikor a lakosság széles rétegeit igyekeznek mozgósítani, és a modern kommunikációs technológiákat használják az erkölcsi tisztaságot hirdető, még kifinomultabb jelszavak terjesztésére.

Ami a mi országunkat, az Egyesült Államokat illeti: amikor kiűztük Spanyolországot Kubából a kubaiak felszabadításának hangzatos jelszavával, valójában Kubát nyitottuk meg bankjaink, vasúttársaságaink, gyümölcsipari vállalataink és hadseregünk előtt. 1917-ben azért soroztuk be és küldtük Európa vágóhídjára a fiatal férfiainkat, hogy „biztonságossá tegyük a világot a demokrácia számára”. (Ugye, milyen nehéz kikerülni a „mi” szót, amely a kormányt és a népet szétválaszthatatlan egységgé olvasztja össze? Ugyanakkor ez a szó hasznos emlékeztető arra is, hogy felelősek vagyunk azért, amit a kormány tesz.)

A második világháborúban a fasizmus nyilvánvaló barbársága miatt könnyebb volt elfogadni azt a feltevést, hogy a kormánynak és az állampolgároknak közösek az indítékaik. De vajon elfogadhatjuk-e azt az elképzelést, hogy Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok – amelyek imperialista uralma Ázsiában, Afrikában, a Közel-Keleten és Latin-Amerikában oly hosszú múltra tekint vissza – a nemzetközi agresszió ellen harcoltak? A német, olasz, japán agresszió ellen bizonyosan. No de a saját agressziójuk ellen?

Jóllehet a háborúhoz szükséges támogatás sürgető igénye elvezetett az idealista nyelvezetű Atlanti chartához, amely önrendelkezést ígért, a háború befejeztével Indokína gyarmatosított népének mégis harcba kellett szállnia a franciákkal, az indonézeknek a hollandokkal, a malajziaiaknak a britekkel, az afrikaiaknak az európai hatalmakkal, a filippínóknak pedig az Egyesült Államokkal, hogy érvényt szerezzenek az ígéretnek.