Ez a szöveg egy tapasztalat hatására született. Október 31-én ugyanis meghívást kaptam egy helyi gyűlésre (zbor), a választások utáni elsőre, amelynek korábban rendszeres résztvevője voltam. Ezen a gyűlésen a moderátor az első öt percben közölte, hogy mostantól egy darabig szabad tapsolni; ez bahtyini értelemben felfogható a megszokott rendet felfüggesztő karnevalizáció utóhatásaként. A folytatásban azonban fegyelmezett, hatékony, összetett viták és egyeztetések következtek, amelyek plurális, egymástól olykor jelentősen eltérő véleményeket kereszteztek. Emellett a gyűlés nem csupán a múltra tekintett vissza, és nem is csak a választási eredményeket értékelte, hanem mindenekelőtt előre, a jövőbe tekintett. Már ezek a koordináták önmagukban megkérdőjelezik az ilyen jellegű gyűlések ellen irányuló reflexszerű előítéleteket. A jól ismert vádak közé tartozik az üres formátlanság, a „strukturálatlanság zsarnoksága” (Jo Freeman), a vezető hiányából adódó értelmetlenség (leaderless = pointless), nem beszélve a kispolgári/középosztálybeli bázis immanens korlátozottságára vonatkozó egyes meglátásokról. Ez a cikk azonban pontosan a taps abbamaradását és e pillanat strukturális-folyamatbeli jelentőségét kívánja elemezni, azt a kérdést, hogy

megőrizhető-e a lokális gyűlés, illetve a diákplénum fegyelme. És egyáltalán: „megmenthető-e”, meg kell-e menteni ezt a modellt?

Mint ismeretes, a kortárs politikaelmélet – J. Habermastól C. Patemanig – gyakran hangsúlyozza, hogy a képviseleti kormányzás domináns formáját (amelyet az Egyesült Államokból eredő, meglehetősen esetleges okok miatt általában „liberális demokráciának” nevezünk, jóllehet az amerikai alapító atyák alapvetően úgy tervezték meg a rendszert, hogy az a lehető legkevésbé legyen demokratikus, azaz a nép és a szegények uralmán alapuló) ki kell egészíteni közvetlen demokratikus, plebiszciter, deliberatív és hasonló formákkal. Az antikapitalista baloldalnak ezzel kapcsolatban alapvető kifogásai vannak, mivel ezáltal fennmarad a politikának és a gazdaságnak a kapitalista társadalmakra jellemző lényegi elkülönülése, vagyis „a demokrácia megáll a gyárak kapuinál”, másfelől pedig a „liberális demokratikus” keretek között csupán puszta kiegészítőként szolgáló demokratikus mechanizmusok pillanatok alatt kooptálhatók.

Kulcsfontosságú, hogy az elmúlt időszakban kiélezett formában vetődött fel a szervezeti kérdés. Voltak a baloldalon olyanok is, akiknek számára az elmúlt két év Szerbiája csupán ürügyül szolgált arra, hogy ismét kijelenthessék: a jelenlegi formák helyett a mozgalomnak kívülről, egy fegyelmezett párt nevében kialakított alakzatra van szüksége. Közülük néhányan hajlamosak a jelenlegi szerbiai szerveződési formákat – a diákplénumokat és a gyűléseket, valamint a velük kapcsolatos pátoszt – az „anarchisztikus” beállítódásra hajlamos baloldal impotenciájának tulajdonítani, amely még 1968 óta fennáll, vagyis az Új Baloldaltól (New Left) kezdve valamiféle általánosan elfogadott hajlam lett, és amely máris annyiszor megnyilvánult, különösen olyan mozgalmakban, mint az Occupy, amelyek – mint mondják – a plénumromantika nevében fetisizálták a mozgalom demokratizmusát, ami a valóságban mindig magában hordozza a gyengévé válás és a kiüresedés veszélyét. (Ez a kritika annál inkább is meggyőzőbbnek tűnik, minthogy ezen túl a reformista pártok– a Szirizától a Podemosig – egyébként teljesen helytálló kritikájával is párosul).

E perspektíva szerint a szerbiai diákmozgalom és a gyűlések sikere paradox módon az önnön eredeti kudarcának beteljesülése – a diáklista jelöltjeinek parlamentbe való bejutása pedig az utolsó szög a Mozgalom koporsójában.

E narratíva szerint – amelyet a Zeitgeist intuitív cinizmusa is meggyőzővé tesz – a végső kimenetel a professzionális-menedzseri nyelvet beszélő liberális-jogi kaszt technokráciájához való visszatérés lesz. Nikica Kolar például Plenumska demokracija: lažna prijetnja predstavničkoj demokraciji (Plenáris demokrácia: álfenyegetés a képviseleti demokráciára – https://repozitorij.unizg.hr/object/fpzg:776) című cikkében teljes joggal figyelmeztet minket arra, hogy a középosztálybeli plénum önmagában, az osztályok differenciálódása nélkül talán még a legminimálisabb mértékben sem képes túllépni a tőkés társadalom totalitásán. Már korábban is megfogalmazódtak más, rendkívül fontos kritikák – amelyek a kifejezetten feszült légkörben aktuálisabbak, mint valaha –, mint például Rade Pantićé (https://www.noviplamen.net/teorija/o-zarobljenoj-kritici-zarobljene-drzave/). Ez a forma mellett egy nehéz tartalmi kérdésre is felhívja a figyelmet: nevezetesen arra, hogy

a „foglyul ejtett állam” (captured state) diskurzusának antikorrupciós nyelve éppen hogy szolgálhatja a Szerbia függő helyzetéhez kapcsolódó strukturális okok legitimációját, vagyis ugyanazt a liberális technokráciát, amelyben a Mozgalom elveszhet.

Ebben a kontextusban érdemes emlékeztetnünk Magyarország mostani helyzetére. Magyarországon ugyanis még az alapvetően liberális beállítottságú polgárok számára is feltűnő lehet, hogy a Tisza-kormány már hónapok óta számos területen folyamatosan kapja a kritikát és a figyelmeztetéseket – kezdve az Amnesty International Magyarországtól a Magyar Helsinki Bizottságon és a TASZ-on át egészen az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottságának (LIBE) folyamatos ellenőrzéséig és fennmaradó fenntartásaiig. Számunkra inkább ennek a komplex okai érdekesek. Az új magyar kormány ugyanis – többek között – gyakran kifejezetten vitatott, nem mindig teljesen legális, igen szelektív, egyoldalú politikai leszámolásaival vonja el a figyelmet a komoly problémákról és a saját intézkedéseiről, különösen a megszorító intézkedésekről és a költségvetési lefaragásokról. És Szerbiában is számíthatunk hasonló feszültségekre. De ami az eddigi, alulról jövő szerveződéseket (a plénumokat és a gyűléseket) illeti, vajon a számos – kétségtelenül létező – veszély mellett léteznek-e más lehetőségek is? Ahhoz, hogy ezen gondolkodhassunk, segítségünkre lehetnek a 150 éve tartó kettős hatalom elméleti elemzései és gyakorlati tapasztalatai.

A duális avagy kettős hatalom koncepciója Proudhontól ered, aki ez alatt azt értette, hogy a munkásságnak önálló gazdasági és politikai intézményeket kell létrehoznia a fennálló állam struktúráin belül, fokozatosan növelve azok erejét mindaddig, amíg fel nem készülnek a régi rendszer helyének átvételére. Proudhon már az 1848-as forradalom idején előállt azzal az ötlettel, hogy a munkástanácsoknak a polgári parlament mellett egy párhuzamos hatalmi központot kell alkotniuk. A kettős hatalmat – vagyis az Ideiglenes Kormány és a szovjetek párhuzamosságát – 1917-ben Lenin két diktatúra, egy polgári és egy proletár-paraszt forradalmi-demokratikus diktatúra összefonódásának tekintette, és mint köztudott, a köztük lévő feszültséget végül a „minden hatalmat a szovjeteknek” jelszóval próbálta feloldani. Trockij ezt azzal egészítette ki, hogy hangsúlyozta: a kettős hatalom forradalmi tény, nem pedig alkotmányos forma, amely természeténél fogva instabil: vagy a polgárság konszolidálódik, vagy a proletariátus ragadja magához a hatalmat a polgárháborún keresztül. A nem-bolsevik kritika pedig – ami szintén jól ismert – általában arra vonatkozik, hogy a bolsevikok alárendelték a tanácsokat a pártnak és az államnak, és hogy a szovjetek a munkásokat védő forradalmi szervekből az államhatalom pilléreivé alakultak át, elárulva ezzel a munkástanácsok eszméjét. A kettős hatalomról való gondolkodást izgalmas módon egészítik ki az olasz gondolkodók meglátásai. Egyfelől Gramsci szemüvegén keresztül a kettős hatalom olyan formaként tűnik fel, amelyben „a régi haldoklik, az új pedig nem tud megszületni”, így az ő nézőpontjából a kettős hatalom létezése – amely magában foglalhatja az alávetett osztályok autonóm intézményeit – az erős civil társadalommal rendelkező országokban nem frontális rohamként, mozgalmi háborúként jelenik meg, hanem állóháborúként, a hegemóniáért folytatott küzdelemként – folyamatként és gyakorlatként. A másik olasz gondolkodó, Antonio Negri La fabbrica della strategia: 33 lezioni su Lenin (A stratégia gyára. 33 lecke Leninről) című könyvében azt hangsúlyozza, hogy a mai kapitalizmusban a „plénumok és gyűlések” hatalma szétaprózódott, ezért a kettős hatalom ma nem pusztán átmenetileg létezik, hanem permanens fennállásra van kényszerítve.

Ezen kérdéseken gondolkodva természetesen óvatosnak kell lennünk, hogy ne legyünk anakronisztikusak, mivel nemcsak a szerbiai változások osztálybázisa különbözik (jóllehet a kérdés demisztifikálása céljából érdemes figyelembe venni Hadas Weiss We Have Never Been Middle Class című könyvét), hanem a kettős hatalom is más módon konstituálódik. A most fokozatosan formálódó parlament mellett a zborok és a plénumok is léteznek. Ez a  helyzet azonban egyelőre nem felel meg a klasszikus értelemben vett kettős hatalomnak, ahol két ellenséges osztály áll szemben egymással, hanem egyelőre ugyanazon mozgalom két aspektusáról van szó – a horizontálisról (plénum/zbor) és a vertikálisról (parlament). A kombinatorika elvben számos lehetőséget nyit meg: például azt, hogy a két aspektus között alapvetően harmonikus együttműködés alakuljon ki; azt, hogy a parlament elnyelje, elértéktelenítse vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyja a plénumokat és a zborokat; vagy pedig azt, hogy idővel maga a diákmozgalom paradox módon nem-diák jellegű parlamenti része is telis-tele legyen erős belső ellentmondásokkal, részben a közvetlen demokrácia „alulról” (pontosabban: oldalról) érkező nyomásának következtében.

Ha fontos számunkra az a kérdés, hogy miként tartsuk fenn a plénumokat és a zborokat a politika valódi hordozóiként – amelyek közvitákat generálnak, és magukban hordozhatják a mélystrukturális változások lehetőségét –, akkor a plénumot és a zbort nem csupán a jövőbeli demokrácia procedurális előfutáraként igyekszünk értelmezni, hanem egyúttal a kulcsfontosságú tartalmi változások motorjaként is.

Ezek a fiatal Lukács szavaival élve „formatartalmi” (Forminhalt) jellegűek lennének. Formából a tartalom – tartalomból a forma.

Nem nehéz elképzelni olyan eseteket, amikor szükség lehet a közvetlenül demokratikusan szerveződő Mozgalom nyomásgyakorlására a parlament esetleges népellenes technokráciájával szemben. Például arra, hogy kitartsanak a nép többségének álláspontja mellett a Rio Tinto (a lítiumbányászat) kérdésében, hogy megakadályozzák a megszorító intézkedéseknek a lakosságra erőltetését, hogy szigorúan nyomon kövessék és ellenőrizzék a külföldi tőkének nyújtott támogatásokat és adókedvezményeket, hogy végrehajtsák a 2014-es kizsákmányoló munkatörvénykönyv reformját, hogy felülvizsgálják a privatizációs ügyeket, hogy gátat szabjanak a közszolgáltatások kiárusításának, hogy az EU-val folytatott tárgyalások során ne csupán kemény tárgyalópartnerek legyenek, hanem a lehető legjobban ellenálljanak a függésre kárhoztató integrációnak, és így tovább. Mindent összevetve:

a forma (plénum/zbor) csak akkor nem válik kooptálttá, ha még inkább feltöltődik emancipatorikus tartalommal.

A kettős hatalom ezen aspektusa így a „kulcsfontosságú tartalmi változások motorjává” válhatna.

Marx és Engels az 1850-ben, a sikertelen európai forradalmak leverése után közvetlenül megfogalmazott Ansprache der Zentralbehörde an den Bund der Kommunisten (A Központi Vezetőség üzenete a Kommunisták Szövetségéhez) című írásban a következőket állapítja meg:

„Az új hivatalos kormányok mellett [a munkásoknak] egyúttal saját forradalmi munkáskormányokat kell felállítaniuk, akár községi elöljáróságok, községtanácsok formájában, akár munkásklubok vagy munkásbizottságok útján, úgyhogy a polgári demokrata kormányok ne csak hogy azonnal elveszítsék a munkások támogatását, hanem már eleve azt lássák, hogy figyelik és fenyegetik őket olyan hatóságok, amelyek mögött ott áll a munkások egész tömege.”

A kettős hatalom átgondolása tehát már 150 éve foglalkoztatja a forradalmi baloldalt – beleértve természetesen annak konkrét megnyilvánulásait és hiányosságait bíráló kritikusokat is, Pannekoektól (aki számára a munkástanácsok a munkásosztály önfelszabadításának formáját jelentik – az állam eltörlésének szervét, nem pedig egy pártirányítás alatti új állam csíráját) Guillamónig (aki szerint Spanyolországban 1936-ban valódi kettős hatalom nem is jött létre, mivel a CNT-FAI vezetése feloldotta a forradalmi bizottságokat az osztálykollaborációban a kormányba való belépéssel, ahelyett, hogy megsemmisítette volna az államot, és a bizottságokat a munkáshatalom szerveivé alakította volna, lásd pl. https://reszeghajo.hu/reszeg-hajo-ujsag/agustin-guillamon-tezisek-a-spanyol-polgarhaborurol-1-resz/). E kérdések mai aktualizálásához lásd Martín Mosquera írását (Antinomies of Socialist Strategy?, Historical Materialism 33 (4): 194–242, 2026, https://brill.com/view/journals/hima/33/4/article-p194_6.xml), amely szerint a kettős hatalom ne egy új állam csírája legyen, hanem a népi hatalom olyan centralizált, autonóm központja, amely – az intézményeken belül és kívül hibrid módon működve – arra hivatott, hogy a reformista vezetést radikalizációra kényszerítse, vagy átvegye a kezdeményezést a kiélezett osztályharc pillanatában.

Kétségtelen, hogy mindebből Szerbiában – amely történelmileg természetesen eltérő helyzetben van – csupán egyes elemek léteznek; a társadalmi bázis további kiszélesítése nélkül pedig a Mozgalom minden bizonnyal fokozatosan elveszíti majd az értelmét. Időközben fel kell készülni arra, hogy a plénumok és a gyűlések – minden korábbinál inkább – sokak szemében még inkább ellenséggé válnak, néha még azokéban is, akik eddig éltették őket, akár a forradalmi voltukat is emlegetve. Ne feledjük: az 1918–1919-es német forradalomban a valódi munkás- és katonatanácsok (Arbeiter- und Soldatenräte) mellett a polgárság – hogy megőrizze a pozícióit velük szemben – megalapította a saját ellen-tanácsait is, mindenekelőtt a polgári tanácsot (Bürgerrat), amely látszólag integrálódott a tanácsrendszerbe.

A forradalom után pedig az új állam törvénnyel intézményesítette az „áltanácsokat” (Scheinräte) – elsősorban az üzemi tanácsokat (Betriebsräte, 1920-as törvény) –, amelyeket a baloldal (az anarchoszindikalisták, a tanácskommunisták) expressis verbis csakugyan „áltanácsoknak” nevezett: az állam és a tőke olyan eszközeinek, amelyek a munkásosztály fegyelmezését és a kapitalizmus helyreállítását szolgálták. Ezek az áltanácsok politikailag az ellenforradalmat támogatták.

Moishe Postone „korai posztkapitalizmusról” beszél annak kapcsán, hogy az 1968 utáni posztmodern antipolitika azt képzeli, hogy a proletár munkára való szükséglet egyfajta „munkán túli” (post-work) társadalom jegyében már meghaladottá vált. A magunk részéről nevezhetjük korai antikapitalizmusnak azt, amikor egyesek már a Mozgalom eddigi fázisában is az osztályharc szembetűnő kiéleződését várták, így most csak legyintenek a plénumokra és a gyűlésekre, mint amelyek nem feleltek meg eléggé ennek az elvárásnak. Ez figyelmen kívül hagyja az 1980-as évek óta kialakult társadalmi viszonyokat, amelyek rendkívül megnehezítettek mindenféle antikapitalista szerveződést. Éppen ezért szükséges ennek kontextusában alkalmazni a hegeliánus marxizmus klasszikus kategóriáját, a közvetítést (Vermittlung).

Úgy tűnik, a valódi kérdés most mindenekelőtt az, hogy a Mozgalomnak sikerült-e mind tartalmi, mind formai értelemben radikalizálnia az embereket.

Egyfelől: megtanította-e – pontosabban: emlékeztette-e – az olyan gyakran apátiásnak és mozdulatlannak tekintett embertömegeket az önigazgatás formáira; másfelől pedig: a többségében rózsaszín reformok mellett elindított-e részben és specifikusan baloldali követeléseket is, mint amilyen például a tandíjak csökkentése (ami persze szintén lehetett volna egy még radikálisabb követelés is). Ha komolyan vesszük a klasszikus megfogalmazást, amely szerint a baloldalnak a „mában létező feltételekből” kiinduló „valódi, élő mozgalommal” kell foglalkoznia, súlyos hiba lenne figyelmen kívül hagyni a tömegessé vált mozgalomban rejlő potenciálokat. Sőt, ha közelebbről megfigyeljük a Mozgalom valóságát, észrevehetjük, hogy a különböző ideológiájú baloldaliak – Sahra Wagenknecht híveitől Rosa Luxemburg követőin át egészen az anarchoszindikalistákig – jelenlétükkel és aktivitásukkal arra törekedtek, hogy a végsőkig feszítsék a Mozgalom húrjait. Természetesen hiba lenne túlbecsülni a szerepüket, másfelől viszont ugyancsak tévedés lenne figyelmen kívül hagyni a kezdeményező, mozgósító szerepüket. Mindenesetre nincs sok értelme a „fegyelem” absztrakt fogalmával ostorozni egy olyan mozgalmat, amely – különösen a soraiban lévő baloldaliakkal – a fegyelem ennyire pluralista, figyelemre méltó formáit mutatta fel.

Nehéz nem egyetérteni azzal az értékeléssel, miszerint a Mozgalom – a liberális-szakértői és technokratikus depolitizálással szemben – a valódi politikát állította középpontba. Stefan Aleksić ezt az „anti-rendkívüli állapot” során létrejött tiltakozások „materiális destabilizációs képességének” nevezte (https://www.noviplamen.net/komentar/hoce-li-izbori-ugasiti-pobunu/), amely kiszélesítette a lehetőségek horizontját, míg Marjan Ivković arról írt (https://www.noviplamen.net/komentar/kad-izbori-postanu-epizoda-ustanka/), hogy

a valódi célnak annak kellene lennie, hogy a választások csupán a felkelés egyetlen epizódját képezzék, miközben a plénumoknak és a gyűléseknek tartós formaként kell megmaradniuk.

Ennek fényében kétségtelen az is, hogy a baloldaliak taktikai alkalmazkodása után utat kell nyitni a Mozgalommal való további széles körű, tartalmi együttműködés, a benne való még nagyobb részvétel felé, a plénumok és a gyűlések által hordozott közvetlen demokrácia iránti elkötelezettség felé, mint a komplexen értelmezett kettős hatalom emancipatorikus pillére felé – mindezt illúziók nélkül, különös tekintettel arra az illúzióra, hogy a választások megoldanák a hatalom alapvető kérdéseit. A Mozgalom természetesen számos veszéllyel néz szembe: a végtelen tanácskozások okozta kimerüléstől (ami azonban ellensúlyozható megfelelő munkamegosztással, rotációval vagy például az időkeretek betartásával) az egyes rétegek általi kisajátításig, a kooptálástól az atomizációig. (A baloldali elemzések nem véletlenül említik a liberális civil szervezetek, az NGO-k negatív hatását.) Ebből a szempontból a Mozgalomnak mint ellenhatalomnak és permanens népi nyomásgyakorlásnak kellene őriznie a jövő zálogát. Egyébként pedig: lehetséges-e a gyűlések hatalmának további formalizálása és intézményesülése, és vajon ez kívánatos-e?

A vajdasági származású újságíró, Tóth Szilárd János a Partizán – Magyarország egyik legfontosabb és legnézettebb politikai médiuma, amely valószínűleg a legtöbbet tette a magyarországi kormányváltásért – egyik riportjában (a 33. perc 6. másodpercétől: https://www.youtube.com/watch?v=bhuNrxirTag&t=1986s) humoros kérdést tett fel a szerbiai polgároknak:

„Vajon a szerbeknek nincs szükségük egy Szerb Péterre (Petar Srbin)?”. Erre egy nő így válaszolt: „Nincs. Ideje, hogy végre ne legyen Vezérünk”,

mire egy hasonló korú beszélgetőtársa is azonnal, határozottan rávágta: „Szerintem sem. Lehet, hogy a mentalitásunk más. A magyaroknak kell a Vezér. Mi azt akarjuk, hogy a rendszer Vezér nélkül működjön.” Anélkül, hogy belebocsátkoznánk a nemzeti karakterológiákba – amelyek legkésőbb a második világháborús időszak után végleg anakronisztikussá váltak –, plauzibilis magyarázatra van szükség azon tényt illetően, hogy Szerbiában – Magyarországtól eltérően – egy akefál, vagyis fej nélküli mozgalom döntötte meg a Szerb Haladó Párt hatalmát, ráadásul egy olyan korban, amikor a világsajtó egyébként tele van olyan nevekkel, mint Donald Trump, Hszi Csin-ping, Vlagyimir Putyin és mások. Ennek legmélyebb okai kétségtelenül a helyi önigazgatási hagyományokban, valamint a szerbiai diákmozgalmak emancipatorikus tradícióiban gyökereznek – e két jelenség rendkívül gazdag és komplex történetében. A létrejött modell hatékony, de kétségtelen, hogy a formát ki kell egészíteni több emancipatorikus tartalommal. Lehetséges ez?

Vannak olyan baloldaliak, akik most kívülről és felülről akarnák megmondani, mit kellene másképp csinálni — néha még úgy is, hogy a plénumot és a gyűléseket mint szerveződési formát már most kudarcnak nyilvánítják, szembeállítva velük egy tudatosabb, centralizáltabb és fegyelmezettebb szerveződést. Mellesleg, ha már ennél a felvetésnél tartunk: vajon nem éppen a bolsevikok ragaszkodtak ahhoz, hogy ne egy „tiszta”, „teljesen letisztult” osztályra várjunk, hanem radikalizáljuk a tömegek valódi — akár kispolgári — impulzusait is? A szerbiai küzdelmek összefüggésében is sokkal termékenyebb lenne észrevenni a Mozgalom szervezeti formájának hatékonyságát és stratégiai hasznát, valamint azt a módot, ahogyan különféle módokon megvédte magát az opportunistáktól. A küzdelem, harc pedig mindig a legjobb iskola. Abban valószínűleg mindannyian egyetértünk, hogy a legtöbb tanulsággal az 1917–1923 közötti időszak harcai szolgálnak, amelyekben szellemi óriások – Kautskytól Rosa Luxemburgig, Lenintől Trockijig, Pannekoektól Volinig – a kiemelkedő mozgalmakkal együtt vitatták meg a kulcsfontosságú szervezeti és forradalmi kérdéseket. Márpedig ez a tradíció lehetőségként tekint a kettős hatalomra, bár igaz, hogy a Szerbiában megtestesült formának radikalizációra van szüksége. És természetesen fényévekre vagyunk attól, hogy a parlament alárendelt formává váljon. A kezdet csak most kezdődik.

Megjegyzés a címhez: A „nép” szót annak problematikus voltának teljes tudatában használom. A munkásosztály és a nép közötti különbségről lásd például Tamás Gáspár Miklós klasszikus művét, az Igazság és osztály (megtalálható az Antitézis c. kötetében, illetve angolul online: https://platypus1917.org/wp-content/uploads/tamasgm_tellingthetruthaboutclass.pdf). A „nép” szó használata magában hordozza azt a veszélyt is, hogy a Szerbiában zajló eseményeket reduktív módon kizárólag a demokratikus képviselet válságára adott természetes válaszként értelmezzük. Emellett tisztában vagyok a nép megnyilvánulása, történése (događanje naroda) kifejezés jelentésével és történelmi áthallásaival is. [A „događanje naroda” egy konkrét politikai-történelmi terminus technicus a régióban, amely eredetileg a 80-as évek végén, a Milošević-féle populisták által szervezett tömegtüntetésekre utalt, de szélesebb értelemben a populista tömegmozgalmakat jelöli.]