A Harmadik Internacionálé marxizmusa

Lenin, Luxemburg, Lukács és Korsch, valamint az őket követők úgy vélték, hogy a proletár szocializmus önellentmondásos természete és karaktere – az eredete és a kifejeződése – azt jelentette, hogy a szocializmus fejlődése önellentmondásos módon zajlott, ami egyben azt is jelentette, hogy a történelmi „haladás” mozgása is önellentmondásos volt. Luxemburg a Reform vagy forradalom? című művében foglalta össze ezt az álláspontot, ahol rámutatott, hogy a proletariátus szerveződésének és tudatosságának növekedése maga is része – új jelensége – a kapitalizmus önellentmondásának, és így a saját önellentmondásos módján fejeződik ki. Luxemburg így ragadta meg a II. Internacionálé marxizmusán belüli revizionizmusvitát.

Ez az önellentmondás elméleti és gyakorlati is volt: Luxemburg és Lenin számára az „elméleti harc” a gyakorlati önellentmondás kifejeződése volt. Lev Trockij az 1905-ös orosz forradalomról szóló, Eredmények és kilátások című 1906-os röpiratában fejezte ki ezt a Lenin és Luxemburg által is osztott „ortodox marxista” nézetet, rámutatva arra, hogy a „szocializmus különféle előfeltételei” önellentmondásosak voltak, és inkább „gátolták”, mintsem elősegítették egymást. Ez a szemlélet annak megértésén alapult, hogy a proletár szocializmus elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik a kapitalizmus válságához, amely dezintegratív hatású volt: a szocializmusért folytatott küzdelem a polgári társadalom kapitalizmusbeli felbomlásának hálójába került. Luxemburg, Lenin és Trockij úgy tartották – Bernsteinnel szemben –, hogy a kapitalizmus válsága mélyülőben van.

Ennek az önellentmondásos felbomlási folyamatnak az egyik legvilágosabb kifejeződése Luxemburg, Lenin és Trockij korában a kapitalizmus mint globális rendszer és a nemzetállamok közötti politikai megosztottság viszonya volt a „monopolkapitalizmus” és az „imperializmus” korszakában, amely a világháborúhoz vezetett, de amelyet a 20. század fordulóján zajló revizionizmusvitában már úgy ragadtak meg, mint ami a szocializmus – a proletár politikai forradalom – iránti szükségletet fejezi ki. Lenin művei, illetve Luxemburg 1890-es évekbeli egyetemi doktori disszertációja, amelyek a kapitalizmus oroszországi, illetve lengyelországi fejlődésével foglalkoztak, az „egyenetlen és kombinált” fejlődés ezen jelenségét a kapitalista válság, felbomlás és „hanyatlás” korszakában a világforradalom iránti szükséglet kifejeződéseként tárgyalták. Ráadásul Lenin a Mi a teendő? című művében azt az álláspontot fejtette ki, hogy a marxizmuson belüli revizionizmusvita maga is a kapitalizmus válságának a szocialista munkásmozgalmon belüli megnyilvánulása, a forradalom nyitánya volt.

Bár szokás Luxemburg és Lenin „forradalmi szocializmusát” szembeállítani Bernstein és mások „evolucionizmusával”, és ebből következően Luxemburg és Lenin „dialektikus” marxizmusát a revizionista „mechanikus” marxizmussal, ebben a nézőpontból elvész a tudat történelmi dinamikájának szerepe Lenin és Luxemburg (valamint Trockij) felfogásában:

ez a történelmi „regresszió” jelensége a „haladással” szemben, amelyet Bernstein és társai „evolúciós szocializmusa” és később a sztálinizmus is feltételezett. Luxemburg és Lenin (valamint Trockij) „ortodox” perspektívájának legfontosabb megkülönböztető jegye Lukács (és Korsch) szerint az, ami marxizmusukat „dialektikussá” és „hegeliánussá” tette – a történelmi „regresszió” elismerése volt: annak felismerése, hogy a polgári társadalom a kapitalizmus válságában felbomló és önmegsemmisítő jellegű. Ám erről a felbomlási folyamatról felismerték, hogy a proletariátusra és annak politikájára is hatással van. Benjamin és Adorno regresszióelmélete innen indult ki.

 

Történelmi regresszió

A kérdés az, miként ismerhetjük fel megfelelően – a politikai gyakorlatban és az elméletben egyaránt – azokat a módokat, ahogyan a proletár szocializmusért folytatott küzdelem (az ipari forradalom utáni korszak bérmunkásainak politikai akciói révén megvalósuló szocializmus) maga is belebonyolódik a kapitalista bomlás folyamatába és részt vesz abban. Vagyis a proletár szocializmust mint történelmi jelenség – mint a válság és a regresszió jelenségének – megnyilvánulását.

Ennek a történelemnek több regisztere van: ott van a kapitalizmusban létező polgári társadalom ipari forradalom utáni válságának fő regisztere, a válsága és az elválása a korábbi polgári társadalmi viszonyoktól (Marx kifejezésével élve a 16., 17. és 18. század korábbi, iparosodás előtti „kooperációjának” és „manufaktúrájának” viszonyaitól); de jelen van a kapitalizmuson belüli dinamikák és korszakok regisztere is. A kapitalizmus Marx és Engels számára már maga is a polgári társadalom regressziója volt. Itt válhat problematikussá számunkra ma Lukács (és Korsch) perspektívája, amely Luxemburg, valamint Lenin (és Trockij) 1900 és 1919 közötti – általuk a „forradalom” korszakának tekintett – nézeteiből származik: a II. Internacionálé „ortodox” vagy „radikális” (a revizionistákkal szemben álló) marxista szemléletével ellentétben az 1923 utáni világ története nem a mélyülő válság és a forradalmi politikai szükségszerűségek kifejlődésének folyamata volt (mint 1848 és 1914 között), hanem a kapitalizmus folyamatos társadalmi szétesésének folyamata, anélkül azonban, hogy ez a proletár szocializmusért folytatott küzdelemben és azon keresztül kifejeződött volna.

Fontos megjegyezni, hogy Lukács (és Korsch) meglehetősen gyorsan feladta az 1923 körüli perspektíváját, alkalmazkodva egy nem forradalmi korszak kibontakozó körülményeihez.

Itt azonosítható Tony Cliff politikai projektjének problematikus viszonya Lukácshoz (és Korschhoz), s ezáltal Leninhez, Luxemburghoz és Trockijhoz: nevezetesen Cliff azon perspektívájában, amellyel saját (1945 utáni) korát „nem forradalmiként” értelmezte, s amely egy olyan „propagandisztikus” projektet követelt meg, amely kapcsolódik Lenin és társai pillanatához, de jelentősen el is tér attól. A cliffisták és szervezeteik számára a „politikai gyakorlat” a propaganda gyakorlata egy nem forradalmi időszakban, ahol a politikai akciónak kevésbé van közvetlenül gyakorlati, mint inkább példamutató és propagandisztikus jelentősége. Ezt a képet azonban elhomályosította a „mozgalomépítés” (movement building) stratégiája.

Luxemburg, Lenin és Trockij esetében nem erről volt szó: az ő politikai gyakorlatuk közvetlenül a hatalomért folytatott küzdelemre irányult, és az ő gyakorlati projektjükhöz kapcsolódott Lukács (és Korsch) „elméleti” munkássága, önmegértésre törekvő tisztázási kísérleteket kínálva az „előrehaladó” forradalmároknak. Cliff és követői – legalábbis a legjózanabb önreflexiójuk pillanataiban – tudták, hogy lényegi módon mást csinálnak, mint Lenin és társai: nem egy forradalmi politikai pártot szerveztek, amely a hatalom megragadására törekszik a munkásosztály küzdelmének fellendülése közepette egy globális mozgalom (a II. Internacionálé) keretei között – mint Lenin a Mi a teendő? (1902) idején, Luxemburg a tömegsztrájkról szóló röpirata megírásakor, vagy Trockij az 1905-ös orosz forradalomban. A cliffisták mégis felhasználták Lenin, Luxemburg és követőik – mint Lukács, Korsch és Trockij – gondolatait saját gyakorlatuk igazolására. Ez bizonyos problémákat vet fel. Igen, Lenin és társai ideológiaivá váltak többek között a cliffisták kezében – amint a „leninizmus” a sztálinisták számára is a legszembetűnőbben azzá vált. Így a kérdés visszakanyarodik Lenin gondolatainak saját magukban vett, a saját pillanatukban betöltött státuszára.^[1]

Mike Macnair rámutat, hogy Lukács (és Korsch) 1923 körüli művei a támadást hangsúlyozták, és így a „támadás elméletét” próbálták megfogalmazni, szemben Lenin 1920-as érvelésével a „visszavonulás” szükségességéről (a „baloldali” kommunizmus bírálataként) és azzal, amit Macnair másutt „kautskyánus türelemként” írt le a proletár szocializmus politikai kiépítésében (amint a II. Internacionálé 1889 és 1914 közötti korszakában történt). Ez pedig Lukács (és Korsch) perspektíváját – Lenin, Luxemburg (és Trockij) nyomán – a „polgárháborús” időszakra (1905 körül, valamint 1914/17–19/20/21) korlátozza. Ezt illetően Macnair joggal aggódik amiatt, hogy az „elmélet” elfedi a helyes politikai gyakorlatot: az elméleti túlbuzgóság a politika túlzott „elfilozofálása”, „elbölcselkedése”.

Van azonban különbség a hatalomért folytatott küzdelem aktív kampányai (akár a támadás, akár az ideiglenes visszavonulás során) és a propagandatevékenység között, amelynek szintjére a marxizmus (jobbik esetben) a 20. század eleje óta visszaszorult.

Azonban azzal, hogy Macnair ezzel szemben a politikai tapasztalat „empirikus valóságára” való tudatos nyitottság igényét emeli ki, behódol a történelem és a politikai gyakorlat lineáris-progresszív szemléletének, s azt a „levont tanulságok” ügyévé silányítja: ez kvantitatív, semmint kvalitatív kérdéssé válik nála. Ráadásul az elmélet kérdése így nem a marxista „kritikai” értelemben vett elméletté válik, hanem a konvencionális értelművé, amelyben a valóság leírása és elemzése egyre jobban megközelíti a valóságot.

Lenin, Luxemburg és Trockij – s így Lukács (és Korsch) is –, mint „ortodox”, és nem „revizionista” marxisták, a tudat fejlődését elméletileg és gyakorlati-szervezeti szempontból is egészen másként képzelték el: úgy, hogy a „marxizmus szükséges átalakulása”, amely a „Marx és Engels eredeti marxizmusához való visszatérés különös álcájában” (Korsch) ment végbe, fontos kiindulópont lehet a jelenben. De ez a „jelen” a marxizmus 1914 és 1919 közötti válsága volt, ami ma már nem a mi pillanatunk – amint azt még Cliff és követői is felismerték a nem forradalmi korszakra vonatkozó „propaganda”-fogalmukkal (ahogy Lukács és Korsch is, amikor később feladták az 1923 körüli perspektíváikat).

Mi tehát az ilyen gondolatok státusza egy nem forradalmi korszakban?

 

Korsch és a „filozófia” problémája

Karl Korsch – Lukács kortársa a III. Internacionáléban, akinek munkásságát Macnair szándékosan és kifejezetten félretolja – velős megfogalmazást kínált 1923-as, Marxizmus és filozófia című esszéjében:

„egy probléma, amely túlmutat a jelenlegi viszonyokon, lehetséges, hogy már egy korábbi korszakban megfogalmazódott”.

Vagyis egy olyan probléma árnyékában élhetünk, amely túlmutat rajtunk.

Ez a történelem nemlineáris, nem progresszív és rekurzív – önmagát ismétlő – szemlélete, amelyet Korsch Luxemburgnak és Leninnek a II. Internacionálé revizionizmusvitájához hozzászóló írásaiból (pl. Reform vagy forradalom?, Mi a teendő? stb.; valamint Trockij: Eredmények és kilátások) szűrt le. Ez a felfogás Marx és Engels azon nézetében gyökerezik, amely a kapitalizmust regresszív, felbomló folyamatként értelmezi. Ennek a szemléletnek két regisztere van: a polgári társadalmi viszonyok önellentmondása és válsága a kapitalizmusba való átmenet során az ipari forradalom után; valamint maga a kapitalizmus újratermelődésének felbomlási és önmegsemmisítő folyamata, amely egymást követő válságokon keresztül, a polgári társadalmi viszonyok újratermelődésén belül és annak funkciójaként megy végbe.

Marx és Engels felismerte, hogy a kapitalizmus válságát a polgári társadalmi viszonyok újratermelődése hajtotta a munka értékének az ipari forradalom során bekövetkező dezintegrációja mellett, ami megteremtette a szocializmus iránti igényt. Az ipari korszak munkásosztályának a munkája társadalmi értékéért folytatott küzdelme egyszerre volt regresszív avagy visszafejlődő – mintha a munka értékének polgári társadalmi viszonyait nem kezdte volna ki az ipari forradalom –, és mutatott túl a kapitalizmuson, amennyiben a munka megfelelő társadalmi értékére vonatkozó követelések megvalósítása valójában a munka mint társadalmi érték meghaladását jelentette volna, átalakítva a munkát „az élet elsődleges szükségletéből” „az élet elsődleges vágyává”:

a jövőben tehát a munkát nem a tőke értékesülési folyamatában meglévő társadalmi kényszerből végeznék, hanem belső vágyból és érdekből a társadalom pedig „mindenkivel szemben a képességei szerint” támasztana elvárásokat, és „mindenkinek a szükségletei szerint” nyújtana.

Ahogyan Adorno – Lukács és Korsch 1923 körüli munkáinak későbbi követője, aki e művek hatására tért meg a marxizmushoz – megfogalmazta: a kapitalizmus meghaladása a „munka törvényének” meghaladását jelentené.^[2]

Korsch érvelése 1923-as Marxizmus és filozófia című esszéjében egy nagyon konkrét problémára összpontosított: a filozófia státuszára a marxizmusban, abban a közvetlen értelemben, hogy Marx és Engels Hegel követői voltak, Hegel pedig a filozófia egy olyan „végét” képviselte, amelyben a világ filozófiaivá, a filozófia pedig világiassá vált. Hegel bejelentette, hogy munkásságával a filozófia „kiteljesedett”, annak felismerése révén, hogy a társadalom miként vált „filozófiaivá”, azaz a fogalmi elméletek által közvetítetté olyan módon, ahogyan az korábban nem állt fenn. Marx és Engels elfogadta Hegel következtetését, amelynek értelmében a feladat a polgári társadalom – a világi „filozófiát” követelő „filozófiai” világ – forradalmának továbbvitele volt. A hegeliánusok közötti viták az 1830-as és 1840-es években pontosan a polgári világ politikájára és annak változási irányára vonatkoztak. A probléma Korsch szerint az volt, hogy az 1848-as forradalmak bukása után a „filozófia” kiújulása, újjáéledése következett be, ez pedig valami más volt, mint amit akár az ókoriak hagyományosan, vagy akár a modernitásban a forradalmi polgári gondolkodók – a polgári korszak forradalmának gondolkodói – műveltek, mint Kant és Hegel (valamint Rousseau, John Locke, Adam Smith és mások).

Mi alkotja a „filozófiai” kérdéseket? Hagyományosan a filozófia háromféle kérdéssel foglalkozott: ontológiával (mik vagyunk?); episztemológiával (hogyan ismerünk meg?); és a helyes élettel (hogyan kellene élnünk?). Kanttól kezdve a prima philosophia avagy az „első filozófia” ilyen hagyományos filozófiai „első kérdéseit” már nem tették fel, vagy ha fel is tették őket, szigorúan alárendelték őket az elmélet és a gyakorlat viszonya kérdésének, vagyis annak: hogyan számolunk el magunknak azzal, amit teszünk. A marxizmus nem filozófia a hagyományos értelemben, ahogyan Kant és Hegel filozófiája sem volt hagyományos.

Lenin Materializmus és empiriokriticizmus (1908) című művének konklúziójában úgy foglalta össze, hogy a 19. század végi neokantiánus irányzat „Kantból kiindulva, nem a materializmus felé, hanem az ellenkező irányban, Hume és Berkeley felé haladt”. Nem arról van szó – egy hagyományos materialista ontológiának megfelelően –, hogy elsősorban anyagi lények vagyunk, hogy episztemológiailag a világot tapasztalati úton, testi érzékeink révén ismerjük meg, valamint hogy etikai értelemben pedig valódi, materiális testi természetünk szükségleteit kell szolgálnunk. Nem. Kant és követői, köztük Hegel és Marx számára inkább az a meghatározó, hogy tudatosan reflektálunk a folyamatban lévő történésekre azok belső mozgása nyomán: nem lépünk vissza attól, amit csinálunk, és nem próbáljuk meg felállítani a kérdéseink feltevésének „első” alapját; ezek a kérdések inkább a folyamatban lévő gyakorlatainkból és azok átalakulásából fakadnak. Az empirikus – avagy tapasztalati – tények nem tekinthetőek elsődlegesnek, ha meg kell őket változtatni. Az elmélet túlléphet a tényeken azáltal, hogy befolyásolja azok gyakorlati átalakulását.

Gyakorlatainknak és azok átalakulásainak, és ezáltal a róluk való elméleti tudatosságunknak a társadalom a forrása. Rousseau szerint a társadalom a forrása azon képességünknek, hogy az „első természetünkkel” ellentétesen cselekedjünk, hogy nem természetes módokon viselkedjünk. Ez a mi szabadságunk. Kant és követői számára pedig a legfőbb erkölcsi kötelesség a „felvilágosodás” folyamatának korszakában a szabadság ügyének szolgálata volt. Ez a hagyományos civilizációból való polgári emancipáció forradalmának szolgálatát, a társadalom megváltoztatását jelentette. Kant azonban a polgári társadalom teljes kiteljesedését a szabadság fejlődését „az út felének” tekintette.^[3] Hegel és a marxizmus ezt a polgári társadalom átmeneti jellegére vonatkozó, projektív perspektívát örökölte és feltételezte.

Tekinthetjük úgy, hogy Marx és Engels egyfajta „második felvilágosodást” indítottak el a 19. században, minthogy a kapitalizmus olyan új problémákat vetett fel, amelyek az ipari forradalom előtti polgári korszakban ismeretlenek voltak, mert a gyakorlatban még nem merültek fel.

Ezzel szemben azok a filozófusok, akik továbbra is az ontológia, az episztemológia és az etika ilyen hagyományos kérdéseit tették fel, valójában az elmélet és a gyakorlat viszonyának problémájával foglalkoztak a kapitalizmus korszakában, függetlenül attól, hogy ezt felismerték-e vagy sem. A filozófiai kérdések hagyományos alapjának feltételezése a kapitalizmus korszakában elhomályosította a valódi problémát, és a „filozófiát” ideológiai jellegűvé tette. Ezért kellett a „filozófiát” eltörölni. A kérdés az volt: hogyan?

A filozófia kiújulása a 19. század végén Korsch szerint a szocializmus 1848-as kudarcának tünete volt, de mint ilyen, egy valódi szükségletet fejezett ki: az elmélet és a gyakorlat összekapcsolásának szükségességét mint a tudat problémáját a kapitalizmus viszonyai között. Ebben a tekintetben a marxizmus a kanti–hegeli „kritikai filozófia” fenntartása volt, de a polgári forradalmi korszakból a kapitalizmusba való átmenetének megváltozott körülményei között. Korsch ezt az állampártiságnak avagy etatizmusnak a 1848 utáni bonapartizmusban való kiújulásához hasonlította, ami ellentmondott az állam polgári társadalomnak való alárendelésére, és ezáltal az állam „elhalására”, funkcióinak a szabad társadalmi viszonyokba való felszívódására vonatkozó polgári forradalmi, liberális prognózisnak. Ez azt jelentette, hogy fel kellett ismerni: a kiújult filozófia meghaladásának szükségessége analóg a kapitalista állam meghaladásának szükségességével, a szükségességének átalakításával a szocializmus révén. A „filozófia bonapartizmusa” így egy új, későn felfedezett szükségletet fejezett ki a kapitalizmusban: a társadalom felszabadítását. Ugyanúgy a „filozófusoktól” várjuk, hogy gondolkodjanak helyettünk, mint ahogy a tekintélyelvű vezetőktől várjuk politikailag ugyanezt.

Ahogyan Korsch megfogalmazta, a filozófia „eltörlésének” egyetlen módja annak „megvalósítása” lenne:

a szocializmus a polgári emancipáció által ígért, de a kapitalizmus által elárult „filozófiai világ” elérése lenne, amely árulás a társadalmat – a társadalmi gyakorlatainkat – átláthatatlanná teszi. Korai lenne azt mondani, hogy a kapitalizmusban már mindenki filozófus. Valójában a lényeg az, hogy senki sem az. Ez azonban a polgári társadalmi viszonyok kapitalizmusbeli elidegenedése és dologiasodása miatt van így, ami az elmélet és a gyakorlat kritikai viszonyának kanti–hegeli „világi filozófiáját” inkább törekvéssé, mintsem valósággá teszi. Mindazonáltal a marxista kritikai elmélet magára vállalta az ilyen jellegű modern kritikai filozófia feladatát, különösen az elmélet és a gyakorlat ideológiai problémájára vonatkozóan a szocializmusért folytatott küzdelemben. Ezt jelentette az a II. Internacionáléban megfogalmazott tézis, miszerint a szocializmusért küzdő munkásmozgalom a német idealizmus örököse volt: a polgári emancipáció forradalmi folyamatának volt az örököse, amelyet a kapitalizmus által kompromittált polgárság feladott. A feladat megmaradt.