És ami nyers volt és formátlan idáig, a földön
eddig nem látott emberformák kavarogtak.

(Publius Ovidius Naso: Átváltozások. Csehy Zoltán ford.)^[1]

 

Nem sok van. Nincs például olyan, hogy képviseleti demokrácia. Demokrácia csak úgy létezhet, ha részt vesztek benne. És még akkor is kérdés, hogy az idealizált demokrácia elég-e.

Rövid etimológiai értelmezés: a demokrácia ógörög szó, a démosz és a kratosz a két összetevője. Van magyar tükörfordítása: népuralom.

Amióta a képviseleti rendszer a világ nagyobb részében parlamentáris, nem monarchikus keretek között folyik, soha nem keletkezett ebből népuralom. Minden más állítás: tévtan. A hatalom gyakorlóinak kiválasztása sosem zajlott „demokratikus keretek” között. Mindig is úgy zajlott és zajlik jelenkorunkban is, hogy a már hatalmi helyzetben lévő vagy arra aspiráló erőknek hatalmi-gazdasági előnyeik, támogatóik és érdekeik vannak arra nézvést, hogy elnyerik-e a képviseleti hatalmat, vagy sem. Nincsenek „demokratikus keretei” a népuralomnak, bármennyire is hirdetik ezt kortárs véleményvezérek. Vagy van népuralom, vagy nincs – nem keretezni kell, hanem utat biztosítani, lehetőséget teremteni a számára, valamint leginkább megcsinálni, csúnya szóval élve.

Még egy kis etimológia, mellyel játékba hozok a képviselet és a demokrácia mellett egy harmadik, kevésbé közismert fogalmat, a kései Michel Foucault által exponált parrhésziát. Ezúttal idézem a jeles szerző előadását:

„A parrhészia, mint láttuk, etimológiai értelemben annyit tesz: mindent kimondani, pan rhéma. A parrhésziadzeszthai jelentése: mindent kimondani. A parrhészia embere az, aki mindent kimond.”^[2]

Melyek is voltak az igazmondás lehetőségfeltételei antik viszonyok között? Hogyan viszonyulnak ezek a feltételek jelenkorunk igazságrezsimjeihez? Melyek az igazmondás formái? A próféta, a bölcs, a technikus-tudományos? Ezek Michel Foucault utolsó, 1984-ben tartott előadásainak a fő kérdései. Az egyik fő dilemma a parrhészia (az igazmondás, az „igazság bátorsága”) lehetőségének, valamint a képviseletnek és a demokráciának az összeegyeztethetetlensége. Ez a probléma az azóta eltelt időben csak éleződött. De ezúttal nem az ezzel a problémával kapcsolatos okfejtésből idézek:

„

A parrhészia átalakulásának eredményeképp alapvetően három valóság vagy legalábbis három pólus együttes jelenlétével kell számolnunk: az alétheia vagy az igazmondás pólusával, a politeia és a kormányzás pólusával, végül pedig azzal, amit a késő görög szövegek éthopoiészisznek neveznek (az éthosz megalkotása vagy a szubjektum megformálása). Ezzel a három pólussal kell tehát számolnunk, amelyek egyfelől nem vezethetők vissza egymásra, másfelől viszont teljes mértékben feltételezik egymást: az igazmondás feltételei és formái a politeia struktúrái és szabályai (vagyis a hatalmi viszonyok megszervezése), illetve az éthosz megalkotásának módozatai, amelyek lehetővé teszik az egyén számára, hogy saját magatartása morális szubjektumaként alkossa meg önmagát. Alétheia, politeia, éthosz: azt hiszem, hogy a görögség óta a mai napig ez a három, egymásra vissza nem vezethető, ugyanakkor egymáshoz szükségképpen és lényegi értelemben kapcsolódó, egymást kölcsönösen feltételező pólus határozta meg egyáltalán magának a filozófiai diskurzusnak a létét.

Az, hogy a filozófiai diskurzus nem egyszerűen tudományos diskurzus, amely megelégszik azzal, hogy meghatározza és működésbe hozza az igazmondás feltételeit, az, hogy a filozófiai diskurzus a görögségtől fogva napjainkig nem pusztán politikai vagy intézményes diskurzus, amely megelégszik azzal, hogy meghatározza a lehető legjobb intézményes struktúrát, végül az, hogy a filozófiai diskurzus nem is egyszerűen morális diskurzus, amely előírja a viselkedés alapelveit és normáit, nos, mindez annak köszönhető, hogy amikor a filozófiai diskurzus felveti az előbb említett kérdések egyikét, ugyanabban a pillanatban a másik két kérdést is felteszi.”^[3]

Nem tehetem meg, hogy ne a filozófiai diskurzust folytassam, ezért amikor az egyik kérdést fölvetem, akkor fölvetek még (legalább) kettő másikat. És ahogyan a tudomány beszéde már nem engedheti meg magának, hogy a newtoni világkép irányozza elő, úgy nem lehet pusztán kantiánus erkölcsfilozófiánk, vagy rousseauiánus politikafilozófiánk sem. Jóllehet, mindhárom esetre bőséges a kortárs példatár.

Nézzük az úgynevezett demokratikus kereteket: modernitás, felvilágosodás, a hatalmi ágak szétválasztása, fékek és ellensúlyok rendszere.

A hatalmi ágak szétválasztásának eszméje Rousseau és Montesquieu elgondolásai alapján a felvilágosodás és a francia forradalom történeti öröksége. Ideális formájában sosem valósult meg a történelem folyamán, részleges megvalósulásai tetten érhetőek itt és ott időről időre (nemzeti és nemzetközi) térben és időben a huszadik században. Azonban a szuverenitás mindig a törvényhozás jogara maradt és marad. Az igazságszolgáltatás a törvényhozó szuverén törvényeit és rendeleteit köteles érvényesíteni. A végrehajtó hatalom sosem lehet autonóm: a törvényhozó szuverén által szankcionált és esetenként az igazságszolgáltatás által helybenhagyott intézkedéseket foganatosítja. Az úgynevezett fékek és ellensúlyok korrigáló rendszere, ahogy tapasztalhatjuk kortárs valóságunkban, agyaglábakon áll, nem kis mértékben a tőke fokozódó transznacionális nyomása révén, melynek következtében jelenkorunk nagyhatalmainak és szövetségeseinek vezetői hadurakként viselkednek. A biopolitikai rezsim pedig elvégzi a veridikciós (értsd: a politikai igazságmondás-rezsim által szentesített igazság), elrendező és gondoskodó-felügyelő munkáját. Ez így történik az utóbbi több mint kétszáz évben, mutatis mutandis.

Félreértés ne essék: ez nem azt jelenti, hogy a fönnálló rend lehetőség- és kényszerfeltételei között ne lenne fontos a jogvédő, szociális segítő tevékenység. Csak azt jelenti, hogy legyünk tisztában azzal: ezek tünetkezelések.

A fő dilemma itt nem a rousseau-i vallomásosságnak, őszinteségrezsimnek és a szuverenitásnak az összeegyeztethetetlensége, hanem a képviselet és népszuverenitás apóriája, amely a mai napig megoldatlan, mert megoldhatatlan. (Hát azért apória, bocsássa meg az Úristen.)

Miért ágálok a képviselet ellen? A képviselet kizárja a népuralom lehetőségét. Miért? Mert eleve abból indul ki, hogy a bármilyen módon fölhatalmazott képviselő jobban tudja, képviseli és érvényesíti, hogy mi a jó a népnek, mint a nép egyszerű lánya-fia.

Én azt gondolom, hogy a nyolcadik kerületi Lujza utcán, a Magdolna-negyedben (mily beszédes nevek ezek), ahol én is lakom most, egész jó fogalmaik vannak a lakóknak arról, hogy mi lenne jobb nekik, mint bármilyen „megválasztott” vagy önjelölt képviselőiknek. Egész egyszerűen azért, mert ez az ő életük, mindennapi valóságuk. És igen, ez ennyire egyszerű. És nem, ez nem „populizmus” vagy „demagógia”. Van benne intuitív mozzanat, nem tagadom, és például az életmódot alakító, szemléletformáló és fölvilágosító kampányoknak és foglalkozásoknak nagyon is komoly szerepe lehet(ne). A környező lakókkal való közös egyeztetés és gondolkodás is nagyon produktív volna: a Karácsony Sándor utcai lakó aztán teljesen másképp gondolhatja, mint az egy sarokkal arrébb élő Lujza utcai, hogy mi „jó” neki vagy a szomszédnak. Valamint a képviseleti rendszer lebontása is lehet graduális. Sőt valószínűleg csak az lehet. Például azzal, hogy minél lokálisabb, „alacsonyabb” szintre helyezzük a döntéshozást. De jöhetnek még ötletek, hajrá.

Alapvetően mi is lenne az a népuralom? Mi volna ennek a folyamatnak a végkicsengése? Megkockáztatom és állítom, hogy az uralom megszűnése. Erre is van egy ógörögből hagyományozott fosztóképzős szó, magyarul uralomnélküliségnek fordítható, eredetileg (a fosztóképző an- szótöve, az arkhé: egyaránt jelent uralmat és eredetet) az a neve, hogy anarchia.

A modern eszmetörténet vulgáris leképeződésében az anarchizmus (amely, nota bene, nem egyenlő az anarchiával) a terrorista erőszakkal, a hagymázas utópisztikus elképzelésekkel, vagy a büdös semmirekellő hippikkel vált többé-kevésbé egyenértékűvé. Ez hamisítás vagy legalábbis torzítás.

Az anarchista vagy akár marxista tendenciózussággal kevéssé vádolható szerzőt, politikust és társadalomtudóst, Bibó Istvánt idézem a hetvenes évek kádári korszakának bámulatos magyar valóságából:

„A hatalom an-archikussá, uralom nélkülivé válása, a hatalom föloldása […] úgy következik be, ha mindnyájan azt akarjuk, és abba az irányba hatunk, hogy minden eddig hatalomgyakorlásnak ismert funkciót szolgálattá alakítunk át mind szervezési formájában, mind a hozzá hasonló erkölcsi tartalmakban, és az egész társadalmat kölcsönös szolgálatok és szolgáltatások rendszerévé alakítjuk át, ahol minden helyzetben mindenki fölveszi mind a pult mögött álló kiszolgáló, mind a pult előtt álló ügyfélnek a helyzetét; és a szervezés legmagasabb szintjén sem jön létre a hatalomgyakorló, a trónon ülő és az előtte instanciázó embernek a viszonylata, hanem mindenütt a kölcsönös szolgálatok viszonylatában alakul ki. Ez egy lehetséges, an-archikus, vagyis uralom nélküli társadalomszervezés, ami azonban nem elprimitivizált társadalomszervezés, hanem számot vet a modern társadalom fokozódó integrálódásával és bonyolódásával.”^[4]

Az európai társadalomfejlődés értelme című Bibó-szöveg egy hangfelvétel. Jeles szerzőnk hibátlan összetett mondatokban mondja föl ezt a programot. Van hagyományunk. Legyen közösségünk. Legyen miben részt vennünk. Az egyéni és közösségi proaktivitáson túl vagy innen vannak olyan hivatalos formák is, legalább önkormányzati részvételiségi és közösségi költségvetési szinten, amelyek révén ezt megtehetjük. Itt és itt és itt és sok helyütt másutt találtok lehetőséget erre. Szóljatok be! Nyomasszátok és segítsétek az arra legalább nyitott döntéshozót és hivatalt, hogy érvényesüljön a nép akarata. Szavazzon és savazzon, kinek hogyan tartja „úri” kedve. De attól tartok, nem ezen fog múlni elsősorban közös jövőnk alakulása. Tegyünk tevékenyen azért, hogy kezünkbe kerüljön az életünk. Persze a némelyik önkormányzat által megnyitott részvételiség nem elég ehhez, még akkor sem, ha pregnáns és agilis módon is viszonyultok az önkormányzatok működéséhez.

Ennek a lehetőségnek az ellenkező pólusán azt látjuk, hogy az állami és államok fölötti/közötti (poszt)fasizmus előtt páratlan érvényesülési tér áll: a szuverenitás ellenőrizhetetlen és zabolázhatatlan szuverén formájának (Georges Bataille) jelenleg egy határtalanul kiterjedt biopolitikai és biohatalmi rezsim áll rendelkezésére, és a másik oldalról az utóbbi hajszolja is bele az előbbit fasisztoid biopolitikák érvényesítésébe. Látjuk azt is, hogy az állami vezetői szintet soha senki által sem megválasztott technooligarchák uralják valójában. A technológia kisajátítása azt a benyomást keltheti bennünk, hogy szinte tehetetlenek vagyunk. De ez nincs így.

Egy példátlan társadalmi harc erőterében állunk. A harc kimenetelének tétje vélhetően nem pusztán ennek az évszázadnak, hanem, minden túlzás nélkül állíthatjuk, az emberiségnek a jövője. Minden technooptimizmus vagy épp hatalomfetisiszta fatalizmus által hirdetett dogma ellenére nincs az a legapróbb egyéni és közösségi társadalmi aktivitás és részvétel sem, amelyik ne lenne befolyással ennek a harcnak a kimenetelére. Az invenció, a képzelet, a tettrekészség egyéni és kisközösségi megnyilvánulásai döntőek lesznek.

A fasizmus mindig is a földit, a khtonikust, a telluri energiákat kultiválta és kultiválja most is. Ellentétben ezzel, mindig a fényt, a tisztaságot, az égit, a pszeudovallásosat hirdeti. Elég csak a beszélő-nyilatkozó technooligarchák, „világurak” megnyilvánulásait figyelni. Spirituális téboly a nyelvükön, morális gyász a szívükben, korlátozatlan eszközök a kezükben. Szellemi és politikai tekintetben azonban ténykedésükben nincs új a nap alatt. És reméljük, nem terem majd sok babér a föld fölött sem – nekik.

És itt radikalizálom a parrhészia, a mindent minden helyzetben gátlástalanul kimondani szándékozó igazság bátorsága és a hagyományos értelemben vett népuralom, avagy az idealizált demokrácia közötti feszültségeket. Georges Bataille 1930-as években keletkezett írásaiból meríthetünk ehhez a kritikához fogalmi-képzeleti erőforrásokat. Egy ilyen rövid vitairatban nehéz úgy választani idézetet a szerző munkáiból, hogy alaposabban előkészített kontextus nélkül érthetőek legyenek a tétek. Mindenesetre egy próbát teszek, saját fordításom:

„A demokrácia a viszonylag szabad és gyenge antagonizmusok semlegesítésén alapul; kizár minden robbanásveszélyes lecsapódást. Az egyfejű társadalom az ember természetes törvényeiből fakadó szabad játéknak az eredménye, de amennyiben másodlagos képződmény, úgy szükségszerűen a létezés nyomasztó atrófiáját és meddőségét képviseli. Az egyetlen életerővel teli társadalom, az egyetlen szabad társadalom a két- vagy többfejű társadalom, amely az élet alapvető antagonizmusainak állandó, de csak a leggazdagabb formákra szorítkozó, robbanásszerű kiutat biztosít.”^[5]

Bataille szerint a demokratikus forradalmakat mindig az egyfejű társadalmi szerkezet újraalkotásai követik, melynek a legszélsőségesebb, leginkább egyfejű formáját fasizmusnak nevezhetjük. Arra most nem is térnék ki, amit Bataille fejnélküli szerveződésként ünnepel – az an-archia, avagy uralomnélküliség víziójától azonban nem áll ez messze.

Tamás Gáspár Miklóssal remek vitám volna, ha még élne, hogy a kortárs fejleményeket fasizmusként vagy posztfasizmusként aposztrofáljuk. Erre a vitára már nincs lehetőség. Jó érvek lennének a posztfasizmus terminusa mellett azok, amelyek figyelembe veszik az uniformizáló konzumerizmus, neokapitalizmus és -liberalizmus fejleményeit, valamint Guy Debord spektákulummal kapcsolatos meglátásait. Tamás Gáspár Miklós utolsó írásaiban Hegel felé fordult – ennek emlékezetes csúcsteljesítménye a „Rapszódia dialektikus prózában”. Én most egy másik, kevéssé idézett és ismert, Debord-ral kortárs olasz marxista felé kanyarítom a lezárását ennek a pamfletnek. Őt úgy hívják, hogy Pier Paolo Pasolini.

„A leggyűlöletesebb és a legelviselhetetlenebb dolog még a legártatlanabb polgár életében is az, ha képtelen a sajátjától különböző élettapasztalat létét elismerni, ha minden más élettapasztalatot lényegileg a sajátjával való összehasonlításhoz vezet vissza. Ezzel valóban megsérti az övétől különböző társadalmi és történelmi helyzetben élő embertársait. Egy polgári író, lett légyen bármily nemes vagy előkelő, ha nem képes fölismerni a sajátjától különböző élettapasztalatokkal rendelkező ember pszichológiai másságának legszembetűnőbb jellegzetességeit – sőt, azt hiszi, hogy magáévá teszi azokat, ha lényegi megfeleléseket keres közöttük, mintha az övétől különböző tapasztalatok felfoghatatlanok volnának –, olyan cselekedetet visz végbe, ami csak az első lépés az előjogok védelmének különböző formái, sőt egyenesen a rasszizmus felé: ilyen értelemben nem szabad többé, hanem elrendeltetésszerűen a saját osztályához tartozik: semmi sem választja el őt egy rendőrfelügyelőtől vagy lágerbeli hóhértól.”^[6]

„A posztfasizmus, utóirat: előzetes tézisek a félelem rendszeréhez” címet viselő Tamás Gáspár Miklós által jegyzett fejtegetés végkicsengése hasonló húrokat penget hetven évvel később, mint a Pasolini-idézet „polgárokat” és „polgári írókat” (nem léteznek ők már) vádoló tézise. És ennek a TGM-dolgozatnak a lezárásában hallani vélem a manapság ránk háruló feladatot kiosztó próféta hangját is. Megosztottságot indítványozni. Ne értsünk egyet. Ne legyen egy a tábor, egy a zászló. Hamis, a történelem során sokadszorra is kudarcot vallott jelszavak ezek. Habár én személy szerint nem kedvelem a viszályt önmagáért, és messze nem kenyerem a polémia, de a konfliktuskerülést és a megalkuvást nagyobb rossznak látom. Idézem az utolsó mondatokat TGM írásából:

„A fő veszély, csakúgy, mint az 1920-as, 1930-as években, most is az, hogy a kizsákmányolt és elnyomott termelőket besorozzák a tőkeuralom pribékjei közé. Nem pusztán a szélsőjobboldali radikálisok és féleszűek jelentenek fenyegetést. Legitim pénzkeresők, tőkések és termelők széles körben vélelmezett látszategysége, a »passzívokkal«

és idegenekkel szemben kovácsolt politikai koalíció –- ez a közvetlen veszedelem.

Ennek a hamis egységnek a szétzúzásához olyan emberekre van szükségünk, akik nem félnek megosztottságot indítványozni és kedvelik a viszályt – a moralizáló biopolitikákkal szemben újradefiniált viszályt.”^[7]

Még a viszály újradefiniálásánál tartunk. Hogyan is lesz ez? Álljunk szóba emberekkel az utcán, a köztereken, a megmaradt közösségi terekben, vegyünk részt kurva jó koncerteken, igyunk bárkivel egy fröccsöt a kocsmában, vitatkozzunk MiHazánk-os aktivistákkal a szakszervezetiségről, egyem a szíveteket: legyen életünk. Legyen kedvünk hozzá. Teremtsünk olyan viszályt, amelyet kedvelhetünk.

És viszály uralkodik majd mindenek fölött.