„Aquí manda el pueblo y el gobierno obedece”^[1]

1994. január elsején életbe lépett az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (North American Free Trade Agreement, NAFTA) az USA, Kanada és Mexikó között. Ennek célja a vámok következetes elhagyása, a befektetők és így a multinacionális cégek védelme és előtérbe helyezése, valamint a gazdaság (főként az agrárium) fokozatos liberalizációja volt. Ez a neoliberális gazdaságpolitika egyik kulcsintézményes formája volt, amely Mexikó gazdaságát mélyebben integrálta az észak-amerikai piacba, miközben tovább erősítette az aszimmetrikus függőségi viszonyokat.

Azonban ezek mellett a NAFTA egy felkelés szimbolikus politikai katalizátoraként is szolgált. Az egyezmény életbelépésének napján Mexikó déli részén, a szegénység mértéke miatt perifériának tekinthető területen, Chiapasban elindította fegyveres lázadását egy marxista–guevarista gerillacsoportnak kinéző, elavult fegyverekkel és katonai eszközökkel felszerelt, símaszkokba burkolózott és lóháton közlekedő indiánokból álló csoport, a Nemzeti Zapatista Felszabadító Hadsereg (Ejército Zapatista de Liberación Nacional, röviden: EZLN), amelynek tagjai elmondásuk alapján erre már „tíz éve készültek a hegyekben”^[2]

Ez a csoport folyamatos fegyveres összecsapások nyomán rövid idő alatt de facto ellenőrzést szerzett a régió egyes települései és területei felett, majd ráirányította a világ figyelmét arra, hogy a hatalomszervezés és a közigazgatás működhet másképpen is. Az elmúlt 32 évben kiépített autonóm régiók egalitárius és deliberatív alapokon szerveződnek, nincs klasszikus értelemben vett fejhatalom, ehelyett közvetlen demokrácia működik. Alulról szerveződő intézmények, nemi egyenjogúság, kommunális gazdaságok és egy anarchista utópiához közeledő romantizált kép a külvilág felé.

Ez jelenleg több mint három évtizede tart, s akár példaként vagy tanulságként is szolgálhat nekünk, nyugati kívülállóknak a hatalomszervezés egészen radikális módjairól. A következőkben ezt, a zapatista mozgalom elmúlt 32 évét és annak sajátosságait fogom röviden bemutatni, s arra a kérdésre keresem a választ, hogy miként lehetséges az állam nélküli hatalomszervezés.

Subcomandante Marcos, az ikon

Mindenekelőtt fontosnak tartom tisztázni, hogy a zapatizmus kifejezés Emiliano Zapata mexikói földforradalmár szellemi hagyatékára épülő világnézet, s ezért az EZLN-t sokan neozapatistának tartják, ám én a következőkben végig pusztán zapatistaként fogok rá hivatkozni.

A chiapasi régió és ezáltal a zapatista lázadók magját főként maja közösségek adják (a tzotzil, tzeltal, tojolabal, chol és mam őslakosok, avagy indiánok). A ma zapatistaként fémjelzett csoport elméleti gyökerei mélyre nyúlnak a mexikói földbe, saját maguk 500 évre vezetik vissza, az első gyarmatosítókig.

„Mi ötszáz évnyi küzdelem gyümölcsei vagyunk”

– írja Subcomandante Marcos az első Lacandon dzsungeli nyilatkozatban, melyet a színre lépésük napján adtak ki. Az identitásukat tehát legnagyobb részben az indián lét mindenkori elnyomása és marginalizációja, etnikai diszkriminációja és strukturális földegyenlőtlensége adja. Erre épült rá a modern kor lenyomata, a neoliberális globalizáció, mely az indián autonómiát és földrendelkezést tovább gyengítette. Ennek a NAFTA előtti legnagyobb hatású példája a mexikói alkotmány 27. cikkének 1992-es változtatása, melyben privatizálták az indián közösségi földrendszert, az ejidót.

A csoport élére Subcomandante Marcos állt, aki meglepő módon nem indián, hanem egy fehér, filozófiát és kommunikációelméletet oktató egyetemi tanár volt. Valójában nem vezetője az EZLN-nek, csupán legismertebb arca. Lírai, már-már irodalmi, szellemes és ironikus kiáltványai, könyvei és interjúi nagyban hozzájárultak a zapatista mozgalom gyors nemzetközi ismeretségéhez a korai internet felhasználásán keresztül. Kiváló retorikai készségeit a tárgyalásokban és szóvivőként is tudta kamatoztatni, így ő lett a lázadók ikonja; egyfajta Che Guevara-i pátosz és karizma lengi körül. Ennek ellenére ő is maszkot visel, mint mindenki más, s folyton erőteljesen hangsúlyozza, hogy a zapatista mozgalmat nem ő jelenti, hanem a nép. 1995-ben, amikor a mexikói államnak sikerült azonosítania, az EZLN saját diskurzusa tudatosan relativizálta az egyéni identitás kérdését. Éppen ezért vált gyakran nevet, az elmúlt tíz évben ezért vonult vissza és élt sokkal kevésbé nyilvános vagy performatív életet, gyakorlatilag évek óta alig hallatja hangját.

A felkelők tehát elfoglaltak nagyjából 30 települést, majd 12 nap után tűzszünetet tudtak kötni az állammal, a viszonyuk azonban a továbbiakban sem tudott rendeződni.

Az elért eredmények és az ideák megvalósulása

Jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, hogy ezt a nagyjából 3000 főt számláló, nem kifejezetten jól és korszerűen felfegyverzett lázadót a mexikói kormány és a hadsereg miért nem távolította egyszerűen el? Ha zavarták őket, márpedig zavarták, akkor miért nem tiporták el a felkelést? A kérdésre a válasz összetett:

a hazai és nemzetközi szolidaritás, a médiavisszhang, valamint a politikai költségek együtt akadályozták meg a felkelés gyors leverését.

Mivel a korai internet erejét remekül felismerve és kihasználva a zapatisták hamar széles körű országos és nemzetközi hírnévre tettek szert, emberek tömegei támogatták és vállaltak szolidaritást a csoporttal. Emiatt a kormány nem akart egy ilyen népszerűtlen intézkedést tenni, de sajnos így sem jelenthető ki, hogy ezután békén hagyták volna a lázadók földjeit, falvait.

Innentől a zapatisták és az állam viszonyát alacsony intenzitású konfliktusként lehetne jellemezni. Az állam katonai ereje szinte végig jelen volt a területeiken vagy azok közvetlen környezetében, ha általában nem is túl erős formában. Emellett az államhoz közvetetten kapcsolódó félkatonai vagy gerilla haderők is vegzálták a chiapasi lakosokat, rendszeresen és gyakran erőszakosan. 1997-ben pont egy ilyen csoport hajtotta végre az acteali mészárlást, melyben 45 civilt – férfiakat, nőket és gyermekeket – gyilkoltak le a saját templomukban. Később a legfelsőbb bíróság közreműködésével a mexikói állam „bizonyítékok hiányában” felmentette azt a tizenhárom paramilitaristát, akik elkövették a mészárlást. Az állam természetesen nem vállalt felelősséget, és nem is állítható, hogy tevékenyen részt vett volna a mészárlásban, de a közvetett viszony itt is felismerhető, s ezáltal sokan hibáztatják az államot a vérengzésért.

1996-ban kötötték meg a San Andrés-i egyezményt, mely kimondta, hogy alkotmányos szintre emelik az indiánok önrendelkezését, s egy felszínes és nem teljes körű megoldást akart nyújtani. A tárgyalások során a zapatista pozíció nem az államtól való teljes elszakadás volt, hanem egyfajta plurális államszerkezet létrehozása.

A zapatisták a kollektív földtulajdon védelmét (ejido) követelték, valamint helyi önkormányzatiságot, kulturális és nyelvi jogokat és részvételi demokráciát.

A mexikói állam tárgyalási stratégiája azonban nem volt kielégítő az EZLN számára. Formálisan fenntartották a párbeszédet és részt vettek benne, így létre is jöhetett az egyezmény, de a valóságban csak részleges politikai implementáció történt.

Az így kialakult helyzetre válaszul került sor a 2001-es országos politikai kampányban a nagy zapatista menetelésre Mexikóvárosba (Marcha del Color de la Tierra), mikor is tömegeket mozgósítva, a mozgalom retorikája szerint egymillió támogatójukkal követelték az alkotmánymódosítást. Hiába vesztette el az elnöki pozíciót a már 71(!) éve egyedüliként uralkodó PRI, Vicente Fox, az új elnök sem tudta megoldani a konfliktust. Az őslakos jogokra vonatkozó alkotmánymódosítás, mely megszületett, nem felelt meg a lázadók követeléseinek. Az EZLN értelmezése szerint az állam elismerte a problémát, de nem volt hajlandó strukturális reformokat végrehajtani. Ennek következtében az EZLN és zapatisták tudatosan elhatárolódtak az intézményes pártpolitikától.

„Így hát többé nem léptünk kapcsolatba a szövetségi hatóságokkal, mert megértettük, hogy a párbeszéd és a tárgyalás kudarcot vallott a politikai pártok miatt. Láttuk, hogy nem érdekelte őket a vér, a halál, a szenvedés, a tüntetések, a konzultációk, az erőfeszítések, a hazai és nemzetközi nyilatkozatok, a találkozók, a megállapodások, az aláírások, a kötelezettségvállalások.”^[3]

A kivonulásukat követő elnökválasztáson így nem is vettek részt, elindították azonban a saját párhuzamos politikai eseményüket, a Másik kampányt (La Otra Campaña). Ennek a mottója a „balról és alulról” volt, ekkor országos szinten építettek kapcsolatokat különböző antikapitalista, baloldali, szociális, etnikai és szexuális csoportokkal. Emellett tevékenyen kezdték kritizálni (főleg Marcos) a parlamentáris baloldalt, Andrés Manuel López Obradort, az akkori baloldali ellenzéki jelöltet. Marcos kiáltványai konfrontatívak voltak, éppen ezért a mexikói baloldal egy része eltávolodott a zapatistáktól, mivel kontraproduktívnak és destruktívnak tartották ezt a hozzáállást.

Alternatív hatalom

A San Andrés-i egyezmények egyértelmű be nem teljesülése után a zapatisták elkezdték létrehozni saját de facto autonómiájukat. 2003-ban létrejött a korábbi Aguascalienték helyén az úgynevezett Caracol rendszer. Jelentése csiga vagy spirál, ami a sajátos időérzékelésüket és a spirális fejlődést kívánja szimbolizálni. Fontos fundamentum, hogy a zapatisták erős etnikai öntudata nagy hatást gyakorolt az intézményesülésükre: a maja közösségi döntéshozatal, az ejido rendszer és a közösségi gyűlések mind táptalajaként szolgáltak a későbbiekben például a Caracol rendszernek is.

Az öt „csiga” település: La Garrucha, Morelia, Oventic, La Realidad és Roberto Barrios mind egyfajta regionális koordinációs központként funkcionál; ezek fogják össze a közel 40 települést és azokat a földeket, amelyek az EZLN ellenőrzése alatt állnak. A Caracolok mellett kifejezetten fontos szerepet töltöttek be a „jó kormányzatok” (Juntas de Buen Gobierno); Subcomandante Marcos a mindenkori mexikói államot nevezte következetesen „rossz kormányzatnak”.

Legfontosabb működési elvük az „engedelmeskedve kormányzás” (mandar obedeciendo).

A tisztségek folyamatosan rotálódnak, „nemi kvóta” is létezik, hiszen mindig egy férfi és egy nő delegált van, akik visszahívhatóak. Ezek a pozíciók fizetés nélküliek, és minél népibb és deliberatívabb módon igyekeznek működtetni őket.

A cél a bürokratizálódás és a hatalmi hierarchiák kialakulásának teljes elkerülése, és ezzel radikálisan demokratikus rendszerek létrehozása. Azonban ezeknek is megvannak a maguk belső problémái: hiába az elhivatottság, akarva-akaratlanul itt is kialakulnak hatalmi struktúrák, vagy egyes szereplők dominanciája is jellemző tud lenni. Az emberek természetesen túlterheltek lehetnek, főleg azok a nők, akiknek egyszerre a hagyományos ház körüli feladatokat is el kell látni és az intézményekben, az önigazgatásban is szerepet kell vállalniuk. Ezenfelül az egész zapatista hálózat erősen kiszolgáltatott a külső, általában nemzetközi szolidaritásból érkezett forrásoknak, támogatásoknak.

Ezekre a problémákra reagálva az EZLN 2023-ban, pont húsz évvel az indulása után bejelentette a Caracolok és a jó kormányzatok átszervezését. A döntésnek a folyamatos belső kritikai folyamat ágyazott meg; közleményeikben számot adtak a vertikális hierarchiák és nem kívánt hatalmi helyzetek létrejöttéről, melyek ellentétesek a zapatisták céljaival. Emellett a biztonsági helyzet romlását sem palástolják, az állam paramilitáris és gerilla csoportjai továbbra is vegzálják a zapatista területeken élő civileket, ráadásul drogkartellekkel és alkoholcsempészéssel is próbálják belülről zülleszteni a közösségeket.

Nem idealizálják a helyzetüket, nem próbálják a valóságot utópiaként eladni, nyíltan tárgyalják, hogy nem tekintik saját rendszerüket végleges megoldásnak, s a jövőben sem fogják.

Egyértelmű, hogy egy hatalom és kényszer nélküli „antiinstitucionalista” intézményrendszer létrehozása esetén előbb-utóbb valószínűleg megjelennek a vertikális gyakorlatok.

Éppen ezért explicit módon, nem bukásként, hanem állandó folyamatos változásként, körforgásként definiálva létrehozták az Autonóm Önkormányzatokat (GAL), a Zapatista Autonóm Önkormányzatok Kollektíváit (CGAZ) és a Zapatista Autonóm Önkormányzatok Kollektíváinak Gyűléseit (ACGAZ). Erre a három oszlopra támaszkodik az új rendszer. A cél a kevesebb centralizáció és a több autonómia, a még közvetlenebb részvétel, a még nagyobb fragmentáció és a még erősebb radikális lokalizmus.

Jelenleg azonban nem rendelkezünk elég empirikus információval ahhoz, hogy értékelést tudjunk nyújtani erről, mivel még túl friss a kialakult helyzet. De vélhetően egy idő múltán, a klasszikus zapatista időfelfogás és megélés lassúsága mellett, egy szimbolikus évfordulón ez is lecserélődik majd, s a zapatisták gyalogolnak tovább.

Élet a zapatistákkal

A dél-mexikói Chiapas régió eleve az ország legszegényebb része volt, s ez természetesen az EZLN térhódítása után sem változott meg. A zapatisták továbbra is borzasztó körülmények között élnek: általános a szegénység és az éhezés, továbbá a már fentebb említett erőszakos, pszichológiai és gazdasági támadások is folyamatos fenyegetést jelentenek az itt élő civilek életére. Érthető módon sokan vannak, akik ebből nem kérnek, nem is lehet őket hibáztatni, így a kivándorlás aránya igen magas. Mégis a továbbra is ott élők tevékenyen tesznek azért, hogy jobb életszínvonalat biztosíthassanak maguknak. Az iskolakerülés, az alultápláltság és a gyermekhalandóság mutatóiban több forrás szerint is jelentős javulás történt.

A nők helyzete igen összetett, mivel Marcos és a kollektív közösségük eszméi közé tartozik a női egyenjogúság és emancipáció (bár inkább közösségi, mint individuális formában), ugyanakkor kulturálisan a maja közösségekben erősek a patriarchális struktúrák, és a nők korlátozott politikai részvétele alapvetésnek számít. Azonban 1994-ben bevezették a „szárazt törvényt” (Ley seca), melynek szigorú betartása – amit már 1993-tól követelt a mozgalom női tagozata – az eddig uralkodó alkoholizmust visszaszorította, és vele együtt a családon belüli erőszakot és a nők elleni különböző atrocitásokat.

Az oktatás igen fontos eleme a zapatista társadalomszervezésnek, hiszen az állam a hadsereget leszámítva teljesen kivonult a chiapasi területekről, így oktatási intézményeket sem biztosítanak.

A zapatisták az 1990-es évek óta az állami oktatást több okból is elutasították, ezek közé tartozik az asszimilációs jelleg (őslakos identitás eltörlése), ezenfelül a pedagógia hierarchikus és hatalomgyakorló jellege, továbbá a piaci logika reprodukciója. Ezért saját rendszert hoznak létre, az autonóm oktatást (educación autónoma-t). A tanárok nem klasszikus értelemben vett tanárok, nincsenek fix pozíciók, nem fizetettek a helyek, és folyamatos rotáció is lehetséges: a közösség választja meg, ki tanítson. A tananyag részét képezi az írni és olvasni tanulás, a nyelvi oktatás (főleg a különböző maja dialektusoké), különböző gyakorlati ismeretek megszerzése és a zapatista és indián öntudat és történelem megismerése (tehát a politikai oktatás). Az egész kommunális jellegű, s igen hasonlatos Paulo Freire „felszabadító pedagógiájához”. Érthető okokból az állam nem akkreditálja a zapatista iskolai végzettséget, nem ismeri el hivatalosan ezeket oktatási szerveknek, és ez a mai napig komoly feszültséget képez a két fél között.

A zapatista igazságszolgáltatás szintén sajátos és széles körűen legitimnek tekintett. Reparatív elvekre épül, s nem a büntetésekre. Nincsenek fizetett bírák, nincsen bürokratikus lassúság, veszteglés, korrupció, megvesztegetés. Vannak azonban helyette közösségi döntések, melyekbe valóban bevonják a szélesebb közösséget. A konfliktusok szereplőinek viszonyát próbálják helyreállítani, és az őket ért károkat orvosolni a szigorú büntetés helyett. Ez kisebb és enyhébb esetekben remekül tud működni: jól dokumentált, hogy a környező nem zapatista területekről is szívesen fordulnak hozzájuk, mivel igazságosabbnak gondolják az igazságszolgáltatás ezen formáját. Azonban fontos kritika, hogy a súlyosabb bűncselekményekkel (pl.: gyilkossággal) kapcsolatban korlátozott eszköztárral rendelkeznek, hiszen nincsenek klasszikus börtönök vagy fogdák. Emellett az univerzális jogegyenlőség, az írott jog biztonsága és az ehhez hasonló modern jogállami normák sincsenek meg, ami bizonytalanná tudja tenni az igazságszolgáltatást.

A chiapasi indiánok vallásukat tekintve túlnyomórészt keresztények, főleg katolikusok, ez természetesen még a gyarmatosítás időszakára vezethető vissza. A zapatisták és Marcos is vallási pluralizmust és teljes vallásszabadságot hirdetnek, de az indián öntudat szerves és meghatározó része a katolicizmus. Éppen ezért a zapatisták történetében fontos Don Samuel Ruiz García, aki San Cristóbal de la Casas egyházmegye püspöke volt 1959-től 1999-ig, tehát a lázadás időszaka alatt is. A felszabadítás teológusa volt, Tatiknak, azaz atyának szólították, és méltán volt módfelett népszerű. A szegények püspöke, az indián teológia úttörője volt, az evangéliumot az őslakosok nyelvein és kulturális kódjaikban hirdette. A Biblia és a liturgia több maja nyelvre való lefordítását támogatta és felügyelte, valamint több száz indián diakónust és katekétát képezett ki. Már a felkelés előtti fenyegetések és zaklatások ellenében is hangosan kiállt az elnyomottak, legfőbbképpen a chiapasi indiánok mellett, ezenfelül a San Andrés-i béketárgyalásokban ő volt a közvetítő az EZLN és az állam között.

Elméleti értelmezések

A zapatizmus nem egy konkrét és kategorizálható ideológia alkalmazása, hanem több hagyomány keresztezéséből létrejövő politikai forma, amely tudatosan ellenáll a klasszikus kategorizálásnak. Az EZLN magszervezete eredetileg erősen marxi ihletettségű volt, annak is a dél-amerikai guevarista, városi gerilla értelmiségi módján. Az őslakos identitás azonban a legerősebb kulturális és ideológiai támaszpont lett a zapatista „elméletben” (mely körülhatárolhatóan nem létezik, pusztán a főleg Marcos által írt kiadványok és könyvek által lehet ilyesmire hivatkozni). Az osztályharc etnikai dimenzióval egészül ki, a kizsákmányolók a neoliberális gazdaságpolitika vezetői és a globalizmus élharcosai lesznek, a forradalom pedig nem a hatalom megszerzésére irányul, hanem annak kikerülésére.

Anarchista lehetne abban az értelemben, hogy elutasítja az államot és annak bürokratikus képviseleti politikai elitjét, pártolja és szorgalmazza a decentralizált horizontális hatalmat a vertikálissal szemben és a közvetlen, radikális és deliberatív demokráciát. Azonban léteznek intézmények, ráadásul az EZLN mint katonai–fegyveres és védelmi csoport folyamatosan jelen van, ha nem is oly markánsan, mint az elején. A zapatisták erősen közösségi emberek. Mindenekfelett az egyén csak a közösség viszonyrendszerében értelmezhető, és ott válhat teljessé. Sajátos időfelfogásuk van, mely nem egészen lineáris, sokkal inkább ciklikus, lassú és kontemplatív. Főleg a San Andrés-i egyezmények utáni csalódottságot követő visszavonulás időszakától értelmezhető a zapatista attitűd egy sokkal passzívabb, szemlélődőbb és közösségibb módon.

Összességében kimondható, hogy a zapatistákat viszonylag nehéz megérteni a nyugati politika és filozófia értelmezési keretrendszerében, vagy legalábbis elsőre így tűnhet. Ez egy kísérleti politikai forma, amely a kapitalizmus, az állam és a modernitás alapfogalmait egyszerre kérdőjelezi meg, miközben működő intézményeket hoz létre, s ebből rengeteg belső önellentmondást és konfliktust szül. Az állam nélküli hatalomszervezésnek az egyik legaktuálisabb és legmélyebb példája, mely igényli a megismerést és az elméleti értelmezést. Kijelenthető, hogy a chiapasi felkelők figyelemre méltó, érdekes és kitartó emberek, akik a sorozatos, évtizedes sanyargatások ellenére is kitartanak a saját identitásuk mellett. Nekünk, nyugatiaknak sem receptet kínálnak, sokkal inkább problémákat. Olyan alapvető kérdéseket a hatalomszervezésről, amelyek ritkán kerülnek elő a mi politikai gondolkodásunkban.