Házasság és szerelem

Társadalmunkban a széles körben elfogadott nézet szerint a szerelem és a házasság egymás szinonimái, hiszen egy tőről fakadnak, és ugyanazokat az alapvető emberi igényeket elégítik ki. Ahogy azonban lenni szokott, ez a meggyőződés is inkább hiedelmeken, berögződéseken alapul, mintsem tényeken.

A házasságnak és a szerelemnek semmi köze egymáshoz, sőt – olyan távol állnak, hogy tulajdonképpen egymás szöges ellentétének tekinthetők.

Semmi kétség, hogy léteznek szerelemből létrejött házasságok. De nem azért, mert a szerelem csakis a házasságban tudna kiteljesedni; itt sokkal inkább van szó arról, hogy kevesen tudnak a szokásokkal teljesen szembeszegülni. Nagy számban léteznek olyan férfiak és nők manapság, akik számára a házasság nem több fölösleges felhajtásnál, mégis belemennek annak érdekében, hogy elkerüljék a közvélemény ítélkezését.

Bárhogy is legyen, továbbra is kitartok amellett, hogy ugyan léteznek szerelemből született házasságok, és az is ugyanúgy elmondható, hogy néhány szerelem kitart a házasság után is, mindez azonban a házasságtól függetlenül, és nem miatta történik.

Másrészről viszont az már nem igaz, hogy a szerelem adódhat a házasságból is.

Ugyan hall az ember néhány elenyésző esetről, ahol egy pár a házasság után esett szerelembe, közelebbi vizsgálat alapján azonban rá kell hogy jöjjünk, itt csupán muszájból való alkalmazkodásról van szó. Az egymáshoz való hozzászokás távolról sem egyezik meg a szerelem spontaneitásával, intenzitásával és szépségével, amelyek nélkül a házassággal járó intimitás nem lehet más, mint kínos mind a férfi, mind a nő számára.

A házasság elsősorban gazdasági egyesség, biztosítási csomag. Annyiban különbözik a szokványos életbiztosítástól, hogy jóval kötöttebb és még követelődzőbb. A befektetésekhez képest a belőle származó nyereség meglehetősen csekély.

Egy biztosítás megkötésénél az ember csupán pénzt fektet be, és meg van rá a lehetősége, hogy egyszerűen ne fizessen tovább. Ha azonban egy nő biztosítási díjként azzal fizet, hogy férjhez megy, ehhez az ellenértékhez hozzátartozik még leánykori neve, a magánélete, az önbecsülése, az egész élete, „míg a halál el nem választ”. A házassági biztosítás továbbá életre szóló kötöttségre, élősködésre, teljes haszontalanságra ítéli, mind egyénileg, mind a társadalom tagjaként.

Emma Goldman írása 1914-ben jelent meg. Az eredeti szöveg angolul itt olvasható.

Emellett a férfi is megfizeti a maga részét, de mivel az ő mozgástere eleve szélesebb, a házasság nem korlátozza őt olyan mértékben, mint a nőt. Az ő láncai főképp csak gazdasági értelemben érezhetőek.

Így Dante mottója, amely a Pokol kapuján található, leírja a házasságot is: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

Csak az tagadja a házasság intézményének komplett csődjét, aki rendkívül ostoba.

Egyetlen pillantás a válási statisztikákra elengedő, hogy rájöjjünk a házasság szánalmas bukására. A tipikus nyárspolgári érvelés – miszerint a válási törvények lazulása, illetve a nők elkanászodása okolható mindezért – sem tud mit kezdeni a tényekkel: először is, minden tizenkettedik házasság válással végződik; másodszor, 1873 óta a százezer főre vetített válási arány 28-ról 73-ra növekedett; harmadszor, hogy 1867 óta a házasságtörés mint válóok 270,8%-kal gyakoribb; negyedszer, hogy a hűtlen elhagyások száma 369,8%-kal emelkedett.

E meghökkentő tények mellé csatlakozik még az a rengeteg irodalmi, illetve drámai szöveg, amely ezt a vonalat tovább vezetve vizsgálják a témát. Robert Herrick Together című könyve, Pinero Mid-Channel című darabja, Eugene Walter Paid in Full-ja, és számtalan író számtalan művében bemutatja a sivárságot, a monotonitást, a lealacsonyodást, a házasság teljes alkalmatlanságát alkotóelemként egy megértő, harmonikus kapcsolathoz.

Egy tudatos nagyvilági gondolkodó nem fog megelégedni a szokásos felületes magyarázattal erről a jelenségről. Ennél sokkal mélyebbre kell ásnia a két nem életébe, hogy rájöjjön, mitől olyan szerencsétlen a házasság intézménye.

Edward Carpenter azt mondta, hogy minden házasság mögött ott áll a két nem életre szóló környezete. Egy környezet, amely annyira különbözik a másikétól, hogy a férfi és a nő óhatatlanul is idegenek maradnak egymás számára. Elválasztja őket a hiedelmek, hagyományok, megszokások megmászhatatlan fala – megakadályozva ezzel egymás megértését, az egymás iránti tisztelet kialakulását, amelyek nélkül minden kapcsolat bukásra van ítélve.

Emma Goldman. Justin Michael Latimer alkotása.

Henrik Ibsen, minden társadalmi színjáték híres bírálója az elsők között volt, aki felfedezte ezt az örök igazságot. Nóra elhagyja a férjét. Nem azért, – ahogy egy ostoba kritikus gondolná – mert elege lett a felelősségéből, vagy mert harcolni akar a női jogokért, hanem mert rájött, hogy 8 évet töltött együtt egy idegennel, és gyermekeket szült neki.

Mi lehet annál megalázóbb, mint egy komplett idegen mellett leélni az életünket?

A nőnek nem kell tudnia semmit a férjéről, a fizetését leszámítva. És hogy a nőről mit kell tudni – mit is lehetne, a kellemes külsejét leszámítva? Még mindig nem nőttük ki azt a teológiai mítoszt, hogy a nőnek nincs lelke, hogy ő csupán puszta nyúlványa a férfinak, az oldalbordájából megalkotva az úriember kielégítésére, kényelmére – annak az úriembernek, aki olyan erős volt, hogy megijedt a saját árnyékától.

Talán az anyag szegényes minősége felelős a nő alsóbbrendűségéért. Bárhogy is legyen, a nőnek nincs lelke – így mit is lehetne megismerni? Ráadásul, minél kevésbé van lelke egy nőnek, annál nagyobb az értéke feleségként, annál engedelmesebben kész a férjébe olvadni.

Ez a férfiúi felsőbbrendűséghez való rabszolgai meghunyászkodás az oka annak, hogy a házasság intézménye ilyen hosszú időn keresztül volt képes fennmaradni, látszólag rendületlenül. Most azonban, hogy a nő kezd magára találni, most, hogy kezdi felismerni a létezését az ura és parancsolója glóriáján túl, a házasság szent és sérthetetlen intézménye kezd megrendülni, és ezen semmilyen szentimentalista siránkozás nem változtat.

Szinte majdnem a csecsemőkortól kezdve arra van tanítva a nő, hogy a házasság a legfőbb célja; így a neveltetése és a taníttatása is erre van kihegyezve. Mint a néma haszonállat a levágásra hízlalva, erre készítik fel őt. Mégis, furcsamód, sokkal kevesebbet tud a feleségként és anyaként betöltendő szerepéről, mint bármelyik átlagos mesterember a maga szakmájáról. Illetlen és obszcén dolog egy tiszteletre méltó lánynak a hitvesi kötelezettség. Oh nem, a tiszteletreméltóság igen ellentmondásos – ahhoz, hogy megmaradjon, szükség van hitvesi eskütételre, amely az erkölcstelenséget a legtisztább, legszentebb megállapodássá változtatja, amelyet senki nem mer megkérdőjelezni vagy kritizálni.

Mégis, a házasság híveinek pontosan ez a hozzáállásuk.

A leendő feleség és anya teljes homályban van tartva az egyetlen birtokában lévő erősségéről – a szexről.

Így lép be egy életre szóló kapcsolatba egy férfival, hogy azután ledöbbenve, felháborodva és undorodva találja szembe magát a legtermészetesebb és legegészségesebb ösztönnel, a szexszel. A legnagyobb bizonyossággal kijelenthető, hogy a nagymértékű boldogtalanságot, szenvedést, stresszt és fizikai fájdalmat, ami a házassággal jár, jelentékeny részben a szexről való tájékoztatás elhanyagolása okozza. Ahogy azt sem túlzás kijelentenem, hogy nem egy család szakadt szét e sajnálatos tény miatt.

Ha azonban a nőnek van elég ereje és szabadsága, hogy a szex rejtélyeit az Állam és az Egyház beavatkozása nélkül ismerje meg, teljesen alkalmatlannak lesz nyilvánítva, hogy egy „tisztességes” férfi felesége legyen, akinek a tisztessége amúgy üres fejből és teli pénztárcából áll.

Mi lehetne annál dühítőbb, hogy egy egészséges, felnőtt nő, tele élettel és szenvedéllyel, köteles elnyomni magában a természetes ösztöneit, legalapvetőbb vágyait, kockáztatni az egészségét, megtörni a lelkierejét, beszűkíteni a látókörét, távol tartani magát a szexuális élmények örömétől és mélységétől, amíg egy tisztességes férfi nem jön és teszi asszonnyá? Pedig pontosan ezt jelenti a házasság. Egy ilyen megállapodás hogyan végződhetne máshogy, mint kudarccal? Ez az egyik, de nem utolsó és nem is elhanyagolandó különbség a szerelem és a házasság között.

Nagyon gyakorlatias a mi korunk. Amikor Rómeó és Júlia atyáik éktelen haragját figyelmen kívül hagyva szerették egymást, amikor Gretchen önként kitette magát a falu pletykáinak a szerelméért; ezek az idők már elmúltak. Ha egy-egy ritka alkalommal a fiatalok mégis megengednék maguknak a románc kiváltságát, az idősek gondjaikba veszik őket, és „értelmet vernek beléjük”.

Az egyetlen tanulság, amit a lány magával visz a kiokításából, nem az, hogy sikerült-e szerelmet ébresztenie benne a férfinak, hanem a kérdés: „Mennyit keres?” A legfontosabb és egyetlen főistene a gyakorlatias Amerikai Életnek: Meg tud-e élni a férfi a hivatásából? El tudja-e tartani a feleségét? Ez az egyetlen kérdés, amellyel jóváhagyják egy házasság létrejöttét.

Ez aztán a lány teljes gondolkodásmódjára kihatással lesz: holdfény és csókok, nevetés és könnyek helyett bevásárlásokról és leárazásokról álmodozik. Ez a lelki szegénység és lealjasodás nélkülözhetetlen alapja a házasság intézményének. Az Állam és az Egyház nem ismer el más mintát, mert ez az a minta, amely szükséges az Állam és az Egyház hatalmához a nők és férfiak felett.

Kétségtelen, hogy vannak emberek, akik így is a pénz elé helyezik a szerelmet. Különösképpen igaz ez arra az osztályra, amelynek gazdasági helyzetéből adódóan önfenntartóvá kellett válnia. A hatalmas változás, amelyet ez a tényező a nők életébe hozott, valóban lenyűgöző, főleg, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy ők még csak nemrég léphettek be az ipari munkaerőpiacra. Hatmillió dolgozó nő; hatmillió nő, akiknek egyenlő joguk van a férfiakkal arra, hogy kihasználják, megrabolják őket, hogy sztrájkolhassanak, sőt, hogy éhezhessenek. Mit kívánhatnánk ennél többet? Igen, hatmillió dolgozó az élet minden területén, a legmagasabb agykapacitást igénylő pozíciótól kezdve a legnehezebb fizikai munkáig a bányákban és a vasutaknál; igen, még rendőrök és detektívek is. Az emancipáció ezzel nyilvánvalóan be is fejeződött.

Mégis, csak kevés nő gondol a munkára örökös problémaként úgy, ahogyan a férfi. Nem számít mennyire elnyűtt az utóbbi, arra tanították, hogy független és önellátó legyen. Oh, tudom én jól, hogy senki sem független a mi gazdasági rendszerünkben (taposómalmunkban); mégis, még a legszegényebb férfi is gyűlöl élősködőként élni – legalábbis hogy annak lássák, mindenképp.

A nő a munkájára köztes állomásként tekint, amit az első kérő kedvéért eldobhat majd. Ezért is sokkal nehezebb nőkkel szerveződni, mint férfiakkal. „Minek lépjek be a szakszervezetbe? Úgyis férjhez megyek majd, és családom lesz.”

Nem erre tanították már csecsemőkorától kezdve?

Aztán hamar rájön, hogy a házasság ugyan nem olyan nagy börtön, mint egy gyár, de a rácsai és a zárjai sokkal szilárdabbak. Annak az őre annyira hűséges, hogy nem lehet tőle megszökni. A legnagyobb tragédia talán mégis az, hogy az otthon többé nem szabadítja meg a bérmunkától, hanem még meg is sokszorozza a feladatait.

A legutóbbi statisztika alapján, amelyet egy „munkával és bérekkel, a túlnépesedéssel” foglalkozó bizottság számára nyújtottak be, New Yorkban a bérmunkások csupán 10%-a házas, mégis kénytelenek éhbérért tovább dolgozni. Adjuk ehhez hozzá a rabszolgamunkaszerű házimunkát, és mi marad az otthon biztonságából és melegéből?

Ami azt illeti, még a középosztálybeli lány se beszél sajátjaként az otthonáról, hiszen a férfi teremti meg neki is. Nem számít, hogy a férfi erőszakos vagy éppen nagyon is odaadó.

Azt akarom bebizonyítani, hogy a házasság a nő számára csak a férje által biztosít otthont. Ott tesz-vesz aztán a férje otthonában éveken át, amíg végül az élete és az emberi kapcsolatainak minden egyes aspektusa olyan szűkké és semmitmondóvá válik, mint az őt körbevevő környezete. Nem csoda, ha ezáltal házsártossá, kicsinyessé, erőszakossá, pletykálkodóvá, elviselhetetlenné válik, ezáltal elzavarva a férfit a háztól. Ő nem mehet el, ha akarna se – nincs neki hová.

Ráadásul akár csak pár, teljes alárendeltségben eltöltött hónap a házaséletből elegendő ahhoz, hogy egy átlagos nőt a valódi életre teljesen alkalmatlanná tegyen. Átgondolatlanná válik a megjelenése, ügyetlen a mozgása, döntéshozásra képtelen, gyáva a nézeteit illetően, csak egy unalmas teher, amely a legtöbb férfi számára hamar ellenszenvessé válik. Csodálatosan motiváló atmoszféra egy új élet kreáláshoz, nem igaz?

De mi lesz a gyerekkel, mivel biztosítjuk a biztonságát, ha nem a házassággal? Hát nem ez a legfontosabb aspektus, amit figyelembe kell vennünk?

Annyira hamis, annyira álszent!

A házasság a legjobb a gyereknek, mégis több ezer gyerek él intézményben vagy az utcán. A házasság megvédi a gyereket, az árvaházak és a nevelőintézetek mégis tömve vannak, a gyámügyesek azzal vannak elfoglalva, hogy megmentsék az áldozatokat a „szerető szüleiktől”, hogy odaadóbb gondoskodást kaphassanak gyámság alatt. Oh, hogy milyen cinikus!

A házasság talán „odavezetheti a lovat a vízhez”, de valaha is kényszeríthette arra, hogy igyon? A törvény őrizetbe veszi, majd lecsukja az apát; de elmulasztja-e ez a gyerek éhségét? Ha a szülőnek nincs munkája, vagy a törvény elől menekül, mit csinál akkor a házasság? Arra kötelezi a törvényt, hogy „igazságot” szolgáltasson a férfival szemben, és a közbiztonság érdekében rács mögé csukja; de ezek után a munkája gyümölcse nem a gyerekéhez megy, hanem az Államhoz.

A gyerek nem kap mást, mint egy homályos emléket apja csíkos egyenruhájáról.
Ami pedig a „nők védelmét” illeti, itt látható csak igazán a házasság átka. Nem mintha valóban megvédené, de már maga az ideál annyira felháborító, olyan megalázó és sértő az életre, az emberi méltóságra nézve – egy életre megbélyegzi ezt az élősködő intézményt.

Pontosan, mint a másik atyáskodó intézmény, a kapitalizmus. Elrabolja az embertől a veleszületett jogait, meggátolja a fejlődését, teljes sötétségben, szegénységben és függőségben tartja, majd olyan jótékonysági akciókat szervez, amelyek elveszik az ember maradék önbecsülését is.

A házasság intézménye élősködőt, teljes alárendeltet csinál a nőkből. Alkalmatlanná teszi őket az élet nehézségeivel szemben, megsemmisíti az osztálytudatukat, elfojtja a képzelőerejüket, aztán pedig a nagylelkű védelmével próbál imponálni, ami a valóságban gúnyos csapda az emberi méltóság számára.

Ha a nő számára az anyaság jelenti a legteljesebb beteljesülést, mi más védelemre lenne szüksége a természeten és a szabadságon kívül? A házasság pedig épp ellenkezőleg, bemocskolja, meggyalázza, lealjasítja a beteljesülését.

Vagy talán nem azt mondja a nőnek, hogy „csak akkor hozhatsz világra új életet, ha az én szabályaimat követed?” Nem bélyegzi-e meg a nőt, nem gyalázza és ítéli el, ha nem hajlandó megvenni a jogát az anyasághoz azzal, hogy saját magát eladja? A házasság szentesíti az anyaságot, még ha gyűlöletben és erőszak hatására is valósul meg, vagy nem?

Mégis, ha az anyaság szabad döntésből, szerelemből, eksztázisból, dacos szenvedélyből valósul meg, nem tesz-e töviskoszorút az ártatlan fejre, és nem vájja vérrel a fejére a visszataszító „fattyú” jelzőt?

Még ha a házasság tartalmazná is mindazokat az értékeket, amelyeket állítanak róla, az anyaság ellen elkövetett bűncselekményei miatt akkor sem lehetne a szeretettel, szerelemmel semmilyen összefüggésbe hozni.

Hogy lenne képes a szerelem, az életnek ez a legősibb, legalapvetőbb alkotóeleme, a boldogság, remény, szenvedély hírnöke, a szerelem, amely szemben áll minden törvénnyel és szabállyal, az emberi sorsok mindent elsöprő alakítója, hogy lehetne egy ilyen hatalmas erőt egy napon említeni egy olyan kis és szerencsétlen, az állam és az egyház által növesztett gyenge hajtással, mint a házasság?

Ingyen szerelem? Mintha a szerelmet meg lehetne vásárolni. Észt ugyan már lehet venni, de a szerelmet a világ összes millióján sem lehet megvásárolni. Ugyan a testet el lehet gyengíteni, de a szerelmet semmilyen hatalom nem volt képes elnyomni.

Egész nemzeteket le lehet igázni, de a szerelmet nem lehet.

Még a lelket is meg lehet törni és láncra is lehet verni, de a szerelmet nem. Ülhet valaki a világ legékesebb trónján, és uralkodhat kincseivel a világ felett, szerelem nélkül az ember lelke üres, szegény marad.

Ha viszont megvan, a legroskatagabb kunyhó is megtelik élettel, színnel, melegséggel. Így a szerelemnek meg van rá a hatalma, hogy királyt csináljon a koldusból. Igen, a szerelem nem kerül semmibe, mert más körülmények között nem is tud kialakulni. Csak önszántából tudja magát szabadon, őszintén, bőséggel, teljesen odaadni. Az állam összes törvénye, a világegyetem összes bírósága sem képes elfojtani, ha egyszer gyökeret eresztett. Ha azonban a föld steril, hogy tudná éppen a házasság megtermékenyíteni? Csupán olyan, mint az utolsó kétségbeesett próbálkozása az elhaló életnek a halállal szemben.

A szerelemnek nincs szüksége védelemre, mert önmagát védelmezi. Így egészen addig, amíg egy gyermek szerelemből születik, addig az a gyermek nem lesz elhagyatott, nem fog szeretetre éhezni. Tudom, hogy ebben igazam van. Ismerek nőket, akik gyermeket szültek annak a férfinak, akit szerettek. Nem sok házasságban született gyermeknek van része abban a törődésben és védelemben, amelyet a független anyaság képes nyújtani.

A hatalom védelmezői rettegnek a hajadon anyaság népszerűvé válásának lehetőségétől, hiszen megfosztja őket az áldozataiktól. Ki harcolna a háborúkban? Ki termelné meg a nyereséget? Kikből lennének a rendőrök, a börtönőrök, ha a nők megtagadnák a gyermekek gátlástalan tenyésztését? A nemzet, a nemzet! Kiáltja a király, az elnök, a kapitalista, a pap. A nemzetet fenn kell tartani, még ha a nő puszta géppé degradálódik is – és a házasság intézménye az egyetlen biztonsági háló, amely megvéd minket a nő ártalmas szexuális tudatra ébredésétől.

De hiába ezek a kétségbeesett próbálkozások a nők béklyóban tartására. Hiába az Egyház rendeletei is, a hatalom támadásai, még a törvények rendfenntartóinak serege is. A nő többé nem kíván hozzájárulni egy ilyen beteges, gyenge, nyamvadt emberi lényekből álló nemzet építéséhez, akiknek se erejük, se bátorságuk lerántani magukról a szegénység és rabszolgaság igáját.

Ehelyett kevesebb, de erősebb gyermekekre vágyik, a saját döntésből megszülve és felnevelve, nem kötelességből, ahogy azt a házasságban elvárják. Az önjelölt erkölcsbíróinknak még meg kellene tanulnia a gyermekkel szembeni felelősséget, aki szabadon, szerelemből jött létre és növekedett a nő keble alatt. A nő inkább lemondana az anyaság öröméről, mintsem hogy egy olyan világra hozzon gyermeket, amelyben romlás és pusztulás veszi körül. Ha pedig mégis anyává válik, akkor azért teszi, hogy a tőle telhető legtöbbet nyújthassa gyermekének.

Együtt fejlődni a gyermekkel, ez a mottója, tudja, hogy csak így tudja segíteni az egészséges férfivá és nővé érést.

Ibsen képzeletében egy szabad anya jelent meg, amikor egyetlen ecsetvonással megalkotta Mrs. Alvingot. Ő volt az ideális anya, mert kinőtte a házasságot és az összes borzalmát, mert levetette a láncait, és hagyta a lelkét szabadon szárnyalni, amíg vissza nem tért egy személyiség, megújulva és felerősödve. Mégis, ekkor már túl késő volt, hogy megmentse élete értelmét, az ő Oswaldját; ahhoz azonban nem késő, hogy rájöjjön: a szabad szerelem az egyetlen feltétele a gyönyörű életnek.

Azok, akik, mint Mrs. Alsving, vérrel és könnyekkel fizetnek a lelki megvilágosodásért, akik visszautasítják a házasságot, amivel megtévesztő, felszínes módon gúnyt űznek belőlünk, tudják, hogy a szerelem, akár ha egy pillanatig tart, akár az örökkévalóságig, mégis az egyetlen teremtő, inspiráló, felemelő alapja egy új világnak.

A mi jelenlegi, lealacsonyodott állapotunkban a legtöbb ember számára a szerelem valóban idegen. Félreértve vagy figyelmen kívül hagyva ritkán ver gyökeret, ha mégis, akkor hamar elhervad, elhal. Érzékeny szára nem tud kitartani a mindennapi munka miatti stressz és feszültség mellett. Lelke túlságosan összetett ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjon a társadalmunk nyálkás szövetéhez. Zokog, nyög és együtt szenved azokkal, akiknek szükségük van rá, de nincs meg bennük a képesség, hogy elérjék a szerelem csúcspontját.

Egy nap valamikor majd a férfiak és nők fellázadnak, felérnek a hegytetőre és találkoznak, erősen és szabadon, készen arra, hogy adjanak és kapjanak, hogy a szerelem arany fényében sütkérezzenek. Nincs az a képzelet, az a fantázia, az a költői zseni, aki akár csak megközelítőleg is meg tudná jósolni a lehetőségeket egy ilyen világban, tele életerős férfiakkal és nőkkel. Ha a világ képes lesz valaha is életet adni igazi egyenrangú kapcsolatnak, akkor nem a házasság, hanem a szerelem lesz azoknak a szülője.

Agnes de Bohemia fordítása.

Címlapkép: Justin Michael Latimer alkotása (részlet)