„Végül pedig jól tudom, hogy a neurotikusoknak a hegelizmusban mi fáj. A rendkívüli feszültség az elmélet (Eszmény) és a gyakorlat (Élet) között. Az ember ide-oda inog a hasznos-korrekt-legális-gazdag eszmei érdekházasság és a veszélyes-törvénytelen-bűnös-szegény szerelmi életházasság között. Az ember az Eszmény és az elmélet érdekében kénytelen egyre nagyobbakat hazudni, hogy a látszatot fenntartsa. Valószínűnek tartom, hogy az elmélet és a gyakorlat (Eszmény és Élet) között levő feszültség a forrpontot akkor fogja elérni, ha majd valakinek sikerül a legmagasabbrendű eszmei theoriát hirdetve azt a legelvetemültebb és legszégyentelenebb és legkomiszabb gyakorlattal párosítani – amikor sikerül olyan elvet találni, amely kivétel nélkül minden ember teljes boldogságát tűzi ki célul és közben meg fogja kísérelni, hogy kivétel nélkül valamennyiünket válogatott kínzásokkal kiirtson. Ettől a ponttól valószínűleg már nem vagyunk messze.”

Hamvas Béla: Óda a huszadik századhoz

Farkas Attila Mártonnal van egy furcsa történetem.

Azokban a körökben, amelyekben én mozgok, a neve kimondása heveny arcrángásokat és szemöldökráncolásokat szokott kiváltani, s nem egyszer hangzottak el olyan kifejezések, mint „fasiszta” vagy „ócska reakciós”. Ezt követően rám is rám vetül az árnyék, hogy ugyan, miért foglalkozom ezzel az ürgével, vagy hogy merek rá bármivel kapcsolatban is hivatkozni – és ezt én mindig is rettenetesen furcsának találtam. Az én fejemben FAM  ugyanis az alterglob mozgalomból rémlett, mint aktuális gondolkodó, 4K-val szimpatizáló LMP-alapító: tehát pedigréje alapján egy tőről metszett rendszerkritikai figura.

Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán (és azt a rendszerkritikai baloldalt, amit akkor megismertem, el is mosta az ár), ő pedig éli világát, Puzsérral nyomja duettben az Apu azért iszik, mert te sírszt, ami a maga módján sikeres (sikeres annyira, hogy mindenki szidja, mint a bokrot), és amennyire tudom, ott néha elhangzanak nem annyira PC vagy inkább provokatív hülyeségek – amit megfejel azzal, hogy néha Facebookra is provokatív dolgokat ír. Meg szóba áll a jobboldali sajtóval, lévén az úgynevezett baloldali sajtó mintha úgy tenne, hogy nem is létezik – hát istenem. Az előbbit nem annyira követem (Puzsér üvöltözésétől kiver a víz), úgyhogy nem is tudok mit mondani róla. (Spoiler: de fogok.)

Ez a cikk annak apropóján születik, hogy újra kiadta a Liget Műhely a 2006-ban megjelent Arrobori című esszégyűjteményét, szépen, letölthető e-könyv formájában, és a Tett olvasói figyelmébe szeretném ajánlani ezeket az írásokat.

Engem, meg pláne ezt a portált ugyanis elég nehéz lenne lefasisztázni, bár biztosra veszem, hogy lesz olyan vakmerő holdkóros, aki megpróbálja. A bokorból pedig kiugrik majd pár rejtőzködő liberális: akárhogy is nézem, a polgárpukkasztás tiszta haszon.

Márpedig, amikor az általam tapasztalt furcsa jelenségre visszakérdeztem, hogy ugyan miért is kéne nekem ezt az embert fasisztának vagy reakciósnak tartanom, arra sosem kaptam választ, így most az olvasóhoz fordulok segítségért.

Kérlek, olvasd már el A Technokrata Mákonyt, A Miért Nincs Magyar Nacionalizmust, az Októberi Téves Eszméket vagy az Üvölteni Kellt, és szólj, ha megtaláltad a sorok között bujkáló ellenforradalmárt.

Mert én bizony nem találtam meg.

Amit találtam, az egy jó nagy halom indok arra, amiért bizonyos, magukat megszólítva és megsértve érzett embereknek miért állt elemi érdekében ezt az embert szalonképtelennek nyilvánítani, és attól tartok, hogy ez a suttogó propaganda máig kifejti a kártékony hatását.

Pedig az Arrobori egy markánsan baloldali, rendszerkritikus könyv, csak éppen a mozgalmi hagyomány legveszélyesebb fajtájából. Ez vegytiszta antiimperializmus, abban az értelemben, amiben ez a szó valamikor jelentett valamit, amikor sorsokat és harcokat takart, és nem lett kilúgozva az aktuális rendszer legitimációs igényei szerint.

Még az alcíme – a honi politikai közbeszéd természetrajza – sem fedi le közel sem azt a bravúros, történelembe ágyazott eszmetörténeti levezetést, amit ebben a műben FAM véghez vitt annak érdekében, hogy megértse a közös nyomorunkat. Ha pedig valaki már belefáradt volna a baloldal moralizáló, szociologizáló nyelvezetébe, akkor annak garantáltan felüdülést fog jelenteni az antropológus lényeglátása, amint megragadja a kor pillanatait, és annak érdekében, hogy a mondandóját alátámassza, a falra tűzi illusztrációként.

Ez a mű egy szabadságharcos műve, aki a saját területén kezdte meg a harcot – a szellem terepén –, s végül kiégett, mert nem állt fel mögötte az a fizikai erő, ami érvényt szerzett volna a leírt igazságoknak.

Lett is belőle három kétharmad.

Felmerül hát a kérdés, hogy azért gyűlölik-e ennyien, mert pont ugyanebben a stílusban sörözve filozofál egy kocsmában,  vagy azért, mert az a műfaj sokkal népszerűbb, mint a harmincezer karakteres cikkeink? Nem csak azért hívják-e fasisztának, mert mégis gáz lenne azt követelni, hogy láncolják egy sziklához, ahol egy sas téphetné ki a máját?

Lényegében annyit akarok mondani, hogy FAM-ot nem cancellelni kell, hanem olvasni.

Tizenöt év hosszú idő, más idők voltak azok – akit érdekel ennek a szövegnek a környezete, annak ott van Gagyi Ágnes doktorija, ami a magyar- és a román alterglob mozgalmak tragikomédiáját dolgozta fel. De azért kell olvasni az Arroborit, mert az antiimperializmus nélkül a rendszerkritika szart sem ér: ha ezt feladjuk, akkor átengedjük a terepet a jobboldalnak, amely aztán kéjesen a nemzeti tőke zászlaja alatt integrálja a rendszerrel szemben érzett csillapíthatatlan haragot. S ugyanígy: ha elengedjük FAM-ot, akkor ne csodálkozzunk, hogy kétes, jobboldalra hajló embereknek tetsző humoreszkekkel fog operálni.

Ezzel nem azt mondtam, hogy FAM-mal mindenben egyet kell érteni. Én sem értek vele egyet, mert az én pozíciómból nézve, amit ő csinál, az már lassan kritikai okkultizmus: annyit vizsgálta az ideológiák működését, hogy önjárónak feltételezi őket. Márpedig az ideológia szerintem valami anyagi körülményeknek az eredménye, kvázi pótlólagos indoklása a cselekedeteknek, nem pedig a cselekvést gerjesztő gondolat.

Ez az a pont, ami az Arraborinak aktualitást ad ma is: az úgynevezett „mozgalom” két tűz között találta magát a jobboldali kormány és a jobboldali ellenzék között, ahol mindkettő a maga szokásos módján próbálja gyarmatosítani (és semlegesíteni) a rendszerellenes mozgalmakat és gondolatokat. Manapság Amerikában Adolph Reed és a Sanders-kampány kiégett balszárnya fogalmazza meg a középosztály-baloldal kritikáját: nekünk ezt a kritikai munkát FAM végezte el ebben a könyvben.

Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy elővesszük és visszük tovább, hogy építkezzünk belőle.

De.

Az ideológusok ideologizálnak, a radikálisok pedig cselekednek: új gondolat csak új helyzetben állhat elő, az új helyzetet pedig ki kell kényszeríteni. Az írás nem több, mint kitűzni a tételeket a templom kapujára, de a forradalom mégis az, ha ezt kinyomtatják tízezer számra: az elmélet legfőbb haszna, ha gyújtósnak használják a papírját.

Úgyhogy menjetek, olvassatok FAM-ot, és jöjjetek vissza kicsit acélosabb arcéllel, mint akik már nem félnek attól, hogy nem engedik be őket a szalonokba.

Nem akarunk bemenni semmiféle szalonokba. Legfeljebb bombamellényben.

Fater, ha meg te ezt olvasod, ásd már el légyszi az okostelefonod, és vedd le inkább a polcról Fanont. Nyakunkon a háború, nincs időnk ilyen világi hülyeségekre.