Tekinthető-e a gyermek önálló individuumnak, vagy inkább csak tárgya az őt formálók szeszélyeinek és elképzeléseinek?

Ez a kérdés számomra a legfontosabb, ami a szülők és a nevelők válaszára vár.

Vajon engedjük-e napfényre kerülni mindazt, ami belsőjéből növekedve kifejeződni vágyik, vagy külső erők segítségével gyúrjuk tésztaként, az ennek a létfontosságú kérdésnek a megválaszolásától függ.

A legjobb és magasztos dolgokra törekvés korunk legerősebb egyéniségeit szüli. Minden érzékeny lény elutasítja, hogy puszta gépként vagy megszokásra és tiszteletre idomított állatként kezeljék, az ember arra vágyik, hogy önmagáért ismerjék el.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az érett felnőtt a gyermeki fejlődésen keresztül alakul ki, ez utóbbinak pedig az iskolában és a családban – legyen akár liberális vagy radikális – elfojtják természetes gyermeki fejlődését.

Napjaink intézményei, a család, az állam, erkölcsünk, minden gyönyörű, erős, megalkuvást nem ismerő személyiségben halálos ellenséget látnak; ezért mindent megtesznek annak érdekében, hogy az érzelmeket, az eredeti gondolatokat az egyénben már a kora gyermekkorban kényszerzubbonyba kényszerítsék, azaz egy minta szerint formálják nem kiteljesedett egyéniséggé, hanem türelmes, dolgozó szolgává, kiképzett automatává, és erkölcseiknek megfelelő adófizető polgárrá.

Ha valaki esetleg mégis valódi spontaneitással találkozik, ami mellesleg egyre ritkább, annak nem a nevelési és oktatás módszerek az okai, a személyiség érvényesül a hivatalos és a családi korlátok ellenére is. Örülnünk kell minden ilyen jelenségnek, mivel a jellem és a személyiség fejlődésének útjában oly számos akadály áll, hogy csoda, ha az megőrzi erejét és szépségét és túléli az őt megnyomorítani szándékozó alapvető igyekezetet.

Valójában, aki megszabadul a közhelyek ostoba és gondolatok nélküli béklyóitól, erkölcsi mankók és a közvélemény jóváhagyása nélkül képes állni – magánlustaság, ahogy Nietzsche nevezte –, élesen és hangosan énekelheti a függetlenség és szabadság dalát, amit heves és tüzes csatákban nyert el. Ezek a csaták már a legkényesebb korban elkezdődnek.

A gyermek játékaiban, kérdéseiben, emberekhez és a dolgokhoz való viszonyaiban mutatja meg egyéni hajlamait. De gondolati és érzelmi világának folyamatosan külső beavatkozásokkal kell megküzdenie. Nem mutathat harmóniát saját természetével, fejlődő személyiségével.

Dologgá, objektummá kell válnia. Kérdéseire szűk látókörű, betanult és nevetséges válaszok érkeznek, melyek többsége hazugságokon alapszik, és mikor nagy, csodálkozó, ártatlan szemét a világ csodáira emelné, a körülötte lévők gyorsan bezárnak ajtót-ablakot, és a különleges emberpalántát üvegházba kényszerítik, elvágva a szabad légzés és növekedés lehetőségétől.

Zola Termékenység című regényében azt írja, hogy az emberek nagy része a „gyermek halálát” hirdeti, hogy összeesküvést szőttek a gyermek születése ellen – ez valóban szörnyű kép, de a személyiség kialakulása és fejlődése elleni összeesküvés, ami a civilizációnk részévé vált, sokkal szörnyűbb és katasztrofálisabb, mert lassan és fokozatosan pusztítja el annak rejtett értékeit és egyedi vonásait, továbbá káros a társadalmi jólétre gyakorolt kábító és bénító hatása miatt.

Úgy tűnik, minden erőfeszítés a nevelési életben abba az irányba mutat, hogy a gyermeket elidegenítse önmagától, szükségszerűen egymástól is elidegenült személyeket hozva létre, akik örökös ellentétben állnak egymással.

Az átlag pedagógus eszménye nem egy kiteljesedett, egész és originális személy, inkább arra törekszik, hogy pedagógiai művészetének az eredménye egy hús-vér automata legyen, aki a lehető legjobban illeszkedik a társadalom taposómalmába, a kiüresített tompa létbe. Minden otthon, iskola, főiskola és egyetem a száraz és rideg haszonelvűséget képviseli, elárasztva a tanulók agyát elmúlt generációk rettentő mennyiségű gondolatával.

A „tények és adatok”, ahogy ők nevezik, rengeteg információt jelentenek és elégségesek ahhoz, hogy fenntartsák a tekintély minden formáját és a birtoklás fontosságának félelmetes nyomását, amik akadályt jelentenek abban, hogy igazán megértsük az emberi lelket és helyét a világban.

Rég halott és feledendő igazságokat, világelképzeléseket, amelyek már nagyanyáink idejében is penészesek voltak, sulykolnak ifjú generációink fejébe. Pedig az örökös változás, variációk ezrei, a folyamatos újítás az élet lényege. A professzionális pedagógia, mintha mit sem tudna erről, rendszerezett mappákban, számozott és osztályozott adatokban létezik. Hiányzik belőlük az az erős és termékeny mag , amely ha gazdag talajra hullik, lehetőséget ad nagy magasságokba emelkedni, képtelenek a személyiség spontaneitását felébreszteni. A lélek nélküli nevelést és tanítást lélektelen értékek működtetik. A minőség helyére a mennyiséget kényszerítik. A következmények elkerülhetetlenek.

Bármerre néz az ember, lelkesen kutatva azok után, akik nem a célszerűség mércéjével mérik az érzelmeket, a gondolatokat, csak a versengő furkálódás eredményével szembesül a spontán és velünk született, szabadságot teremtő tulajdonságok helyett.

„Bármi is a szellem szándéka,
nyoma sincs már, látom.
Semmi más, csak idomítás!”

Faust szavai tökéletesen illeszkednek pedagógiai módszereinkhez. Vegyük például a történelem oktatásának módját iskoláinkban. Láthatjuk, hogy válnak a világ eseményei olcsó bábelőadássá, mintha csupán néhány marionett-bábjátékos rendezte volna az egész emberiség fejlődését.

És saját nemzetünk történelme! Hát nem a gondviselés választotta ki, hogy a Föld vezető nemzete legyen? Nem tornyosul hegyként más nemzetek felett? Nem a világ gyöngyszeme? Hát nem összehasonlíthatatlanul erényes, tökéletes és bátor? Az ilyen nevetséges tanításoknak az eredménye az az unalmas és sekélyes, saját korlátai miatt vak és csökönyös hazafiság, amely képtelen megítélni más nemzetek képességeit. Ilyen módon kasztrálják a fiatalság szellemét, hogy értékelje túl saját magát. Nem csoda, ha olyan könnyen manipulálható a közvélemény.

„Előemésztett táplálék!”– minden osztályterem falára ezt kellene írni, figyelmeztetésként azoknak, akik nem akarják elveszteni egyéniségüket és ösztönös ítélőképességüket, hogy ne elégedjenek meg a sok üres és sekélyes frázissal. Ez talán elég lehet a gyermek önálló mentális fejlődésének útjában álló sokféle akadály felismerésére.

Ugyanannyi és nem kevésbé fontos a nehézség, ami a fiatalok érzelmi életére hat. Miért nem feltételezhetjük, hogy a szülőket a leggyengédebb és legkifinomultabb módon kell összekötni a gyerekekkel? Úgy tűnik sokszor – bármennyire is szomorú, mégis igaz –, hogy elsőként maguk a szülők pusztítják el gyermekeik belső érzelmi gazdagságát.

A Szentírás azt mondja, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert, nos akkor ez semmiképp sem bizonyult nagy sikernek.

A szülők Mennyei Uruk rossz példáját követik, mikor mindent megtesznek azért, hogy gyermeküket saját képükre formálják, alakítsák. Kitartóan ragaszkodnak ahhoz az elképzeléshez, hogy a gyermekük pusztán önmaguk egy külső része, ez legalább olyan hamis elképzelés, amilyen káros, és csak növeli a gyermek lelkének félreértését, aminek szolgaság és alávetettség a kényszerű következménye.

Amint az első tudatsugarak megvilágítják a gyermek elméjét és szívét, ösztönösen kezdi összehasonlítani saját személyiségét a vele foglalkozók személyiségével. Hány hideg és kemény kősziklával találkozik csodálkozó tekintete? Elég hamar szembesül a fájdalmas valósággal, hogy csak élettelen anyagként szolgál a szülei és gyámjai számára, akiknek egyedül tekintélye alakítja formára.

A gondolkodó férfi és nő politikai, társadalmi erkölcsi megszokások elleni küzdelme is a családból eredeztethető, ahol már gyermekként kénytelen harcolni az őt érő külső és belső kényszerítő erőkkel. A vitathatatlan parancsok és kijelentések – Ezt kell csinálnod! Muszáj! Ez a helyes! Az a helytelen! Ez igaz! Az hamis! – sűrű esőként záporoznak a gyermek ártatlan fejére, hogy elnyomja érzékenységét és meghajoljon a gondolatokról és érzelmekről kialakult rég kialakított fogalmaknak. És még így is a rejtett tulajdonságok és az ösztönök megpróbálják érvényesíteni sajátos módszereiket a dologok lényegének keresésére és a valódi különbségtételre attól, amit általában rossznak, igaznak vagy hamisnak neveznek. Saját útján jár, mert ugyanúgy idegekből, izmokból és vérből áll, mint azok, akik sorsát irányítanák.

Nem tudom megérteni azokat a szülőket, akik azt remélik, hogy gyermekük önálló, független szellemmé fejlődik, ám mégis mindent megtesznek, hogy minden olyan tevékenységét, minőségét és jellemvonását korlátozzák és megrövidítsék, ami megkülönbözteti utódaikat tőlük, és amelyek által új és élénkítő ötletek kiemelkedő hordozóivá válhatnának. Egy különleges és fiatal facsemete, amit a kertész nyír és mesterséges formát ad neki, sosem éri el azt a fenséges magasságot és szépséget, amit a természetben szabadon növekedve.

Ahogy a gyermek serdülőkorba ér, az otthoni és iskolai korlátozások után a társadalmi erkölcs számtalan szigorú hagyományával találkozik.

Vágyakozása a szerelemre és a szexre a szülők többségének teljes tudatlanságával találkozik, akik ezeket helytelen, illetlen, gyalázatos dolognak, sőt szinte bűnnek tartják, amit el kell fojtani, és, mint egy betegség ellen, harcolni kell ellene. A ifjú csemetében a szerelem és a gyengéd érzések vulgaritássá és durvasággá válnak a körülötte élők butasága révén, így, ami kifinomult és gyönyörű, együtt marad elrejtve mélyen belül, mint hatalmas bűn, ami nem kerülhet napvilágra.

Még megdöbbentőbb az a tény, hogy míg bármit képesek feláldozni gyermekük testi épségéért, éjszakákat virrasztanak szeretteik valamilyen testi baján aggódva, addig a megértés legcsekélyebb jelét sem mutatva, hidegek és közönyösek maradnak, ha a lélek és a szellem vágyairól és sóvárgásáról van szó; meghallani sem akarják a fiatal szellem hangos kopogását, az igényt az elfogadásra. Épp ellenkezőleg, elfojtják a tavasz gyönyörű hangját, ragyogó szeretetét az új életnek, torkon ragadják a tekintély hosszú, csontos karmaival és belé fojtják az egyéni fejlődés, a jellem szépségének és az emberi szeretet és kapcsolatok erejének ezüstös dalát, amiért igazán élni érdemes.

E szülők mégis úgy hiszik, hogy a legjobbat teszik gyermekükkel, és tudom, hogy valóban így éreznek, de a legjobb szándékuk a rügy elsatnyulását és halálát okozza. De ők végülis csak saját uraikat utánozzák, ahogy azok elnyomnak minden kísérletet a társadalom bajainak elemzésére és az őszinte erőfeszítéseket azok felszámolására az állami, társadalmi, erkölcsi és kereskedelmi viszonyokban; nem képesek megérteni az örök igazságot, hogy minden általuk alkalmazott módszer csak megerősíti a vágyakozást a szabadságra és a késztetést harcolni érte.

A kényszer óhatatlanul felébreszti az ellenállást, ezt minden szülőnek és tanárnak tudnia kell. Mégis sokaknak meglepő a tény, hogy a radikális szülők gyerekei többnyire ellenzik azok elképzeléseit, elveit és a rég elavult utakon kezdenek járni, vagy közömbösek maradnak a társadalmi élet új gondolatai és tanai iránt. Pedig semmi szokatlan nincs ebben.

A radikális szülők is, bár megszabadultak a emberi lélek tulajdonjogának hitétől, kitartóan ragaszkodnak ahhoz a felfogáshoz, hogy a gyermek a tulajdonuk, és jogukban áll tekintélyt gyakorolni felette. Tehát nekiláttak, hogy saját elképzeléseik szerint formálják, mi helyes és helytelen, ugyanazzal a vehemenciával rájuk erőltetve elveiket, mint egy átlagos katolikus szülő. Ezzel szükségszerűen tovább vitetik a fiatallal azt, hogy „azt csináld, amit mondok, nem amit látsz, hogy teszek!”.

A gyermek lenyűgöző elméje azonban hamar felismeri, hogy a jó keresztényhez hasonlóan, aki buzgón imádkozik vasárnap, de megszegi az Úr törvényeit a hét többi napján, szülei is ellentmondásban vannak, mert hiába bírálják Istent, az egyházat, a kormányt, a család hierarchiáját, ha mégis ragaszkodnak az általuk elítélt hatalmi viszonyokhoz. A szabadgondolkodó szülő hiába büszkélkedik gyermekével, hogy ismeri Thomas Paine-t vagy Ingersollt, vagy hogy tudja, az isten gondolata butaság, ahogy a szociáldemokrata apa is hatéves kislányával, kitől ha megkérdezi: „Ki írta a Tőkét, kedveském?” , „Karl Marx, apuci!” a válasz, vagy az anarchista anya, aki Louise Michel vagy Sophia Perovskaya után nevezte el lányát és forradalmi verseket mondat vele Herwegh-től, Freiligrath-tól vagy Shelley-től és akármikor képes felismerni Spencer, Bakunyin vagy Moses Harmon arcképét.

Ezek korántsem túlzások, hanem szomorú tények, amiket radikális szülőkkel való találkozásaim során tapasztaltam. Mi az eredménye ezeknek az elme elfogultságából eredő módszereknek?

A nem is olyan nagyon ritka következmények a következők. Az egyoldalúan megfogalmazott és rögzült ideákkal táplált gyermek, belefárad szülei meggyőződésének újragondolásába, és új tapasztalások után indul, függetlenül attól, hogy azok akár alacsonyabb rendűek vagy sekélyesek lehetnek; az emberi elme nem bírja az egyformaságot, az egyhangúságot. Előfordulhat, hogy akire ráerőltetik Thomas Paine-t , az egyház karjaiba menekül, vagy az imperializmusra teszi voksát, csak hogy elmeneküljön a gazdasági determinizmus és a tudományos szocializmus szorongásából, vagy ruhagyárat alapít, és ragaszkodik a tulajdon felhalmozásához való joghoz csak, hogy megszabaduljon apja régimódi kommunizmusától.

Azért megy férjhez a lány az első megfelelő férfihoz, akinek megélhetése van, hogy így meneküljön meg a változatosságról szóló végtelen beszélgetések elől.

Az ilyen eredmények fájdalmasak lehetnek azoknak a szülőknek, akik azt kívánják, hogy gyermekeik kövessék az ő útjukat, én mégis biztató és üdítő pszichológiai erőként tekintek rájuk. Ők jelentik a legnagyobb garanciát arra , hogy végül mindig lesz olyan független elme, amely ellenáll az emberi szívet és elmét kényszerítő erőknek.

Néhányan felteszik a kérdést, mi lesz a gyenge természetűekkel, ne védjük akkor őket? De igen, azonban szükséges belátni, hogy a gyermek oktatása nem azonos azzal, hogy farkastörvényekre és taposásra trenírozzuk őket.

Ha az oktatásnak jelentenie kell egyáltalán valamit, az az, hogy ragaszkodjon a gyermek veleszületett erőinek és tulajdonságainak szabad fejlődéséhez és növekedéséhez.

Csak így reménykedhetünk az egyén szabadságában, és így végül egy szabad közösségben, amely nem ad lehetőséget az emberi fejlődésbe való beavatkozásra és a kényszerítésre.