Hogyan olvassunk?

„Nem szeretek olvasni.”

Nem telik el olyan hét, hogy ne hallanám ezt a három elátkozott szót egymás után valaki olyantól, aki amúgy értelmes ember. Néhány visszakérdezés után persze kiderül, hogy valójában arról van szó, hogy az illetőnek a munkája mellett nincs ideje az olvasásra. Plusz az ideje jelentős részét az okostelefonján tölti, arról nem is beszélve, hogy az egész iskola tízen-akárhány évig azzal nyomasztotta, hogy neki voltaképpen nincsen köze a saját anyanyelvéhez.

Így ez a mondat, hogy „nem szeretek olvasni” annak a fájdalmas ténynek az elfedése, hogy az illető a szó legszorosabb értelmében nem tud olvasni.

Mert nem hagyják, és mert így vagy úgy, de azt mondták, hogy neki nem szabad.

Ezt az igazságtalanságot mindenképpen orvosolni kell.

Én mondhatni sokat olvasok, ami részben jön helyzeti előnyből (pedagógus-gyerek), részben pedig abból, hogy az agybénító munka elől én a szövegbe menekültem. Tehát én is voltam úgy, hogy „nem szeretek olvasni”, olyan ember, akinek csak dísznek van a polcán a könyv, de befektetett munkával eljutottam oda, hogy olvasottnak mondhatom magamat, és most már gyakorlatilag átszántom magam egy-egy nehezebb könyvön is, mindezt egyetemi végzettség nélkül.

Adja magát a kérdés, hogy mégis minek? Az akadémikusoknak meg a beszélő fejeknek legalább anyagi érdekük, hogy olvasottak legyenek, ahogy mindenki a saját szakmája irodalmával tisztában van.

De olvasni? Csak úgy?

Hát nem azért tartjuk az akadémiai apparátust meg a beszélő fejeket, hogy olvassanak helyettünk?

Erre az alapvető válasz az, hogy kíváncsiságból – és bizalmatlanságból. Többet akarunk tudni a világról, mint amit arról nekünk prezentálnak, ezért utánaolvasunk: van ebben persze némi gőg, hogy na majd én jobban tudom. De hát a buszmenetrend is hiába van leírva, mindenki ugyanúgy nézegeti, hogy jön-e a busz.

Hiszem, ha látom.

A másik választ egy filozófus barátnőm fogalmazta meg a legjobban: magányunkat halott emberek társaságában töltjük. Mert a legtöbb érdekes szöveg üzenet a palackban, régmúlt korok embereitől, rejtvények és talányok, amelyek megfejtésre vágynak, vagy pallók, ahonnan tovább lehet ugrani.

De ez még nem minden.

Mert miképp a barátaink révén ismerjük meg életünk legérdekesebb és legfontosabb embereit – ugyanúgy segítenek ki minket halott (vagy még élő, de távoli) barátaink a szövegeikkel.

Mert

az iskola első hazugsága

az írásról és az olvasásról ez: hogy azt egyedül kell művelni, és a szövegről számot kell adni valamilyen szempontok alapján, hogy annak van valami helyes meg valami helytelen értelmezése, amit aztán egy ötös skálára be lehet lőni.

Ez az emberi értelem ellen aljas indokból elkövetett merénylet, ami ősztől nyárig ismétlődik minden évben, több százezer (ha nem millió) apró ember ellen az állam megrendelésére.

Nem. A szöveg fölött kinyílik a tér: azt meg kell beszélni és vitatni, sőt, az benne a legjobb, hogy olyanokkal is, akiket eddig nem ismertünk. Az emberek szövege azon szövegek függvénye, amelyeket befogad és magáévá tesz: ezért tudod már hanglejtés alapján is megkülönböztetni a gyári munkást a belpesti értelmiségtől.

A másik merénylet, amelyet az iskola elkövet,

az, hogy a legtöbb ember számára az olvasás azt jelenti, hogy borítótól borítóig, lehetőleg egy ültő helyünkben feldolgozzunk egy szöveget, máskülönben nem mondhatjuk el magunkról, hogy azt olvastuk volna.

Regények esetében, ahol a cselekmény lineáris, ez még valahol érthető is, csupán csak annyit felejt el megjegyezni az iskola, amikor a nagy regényeket a gyerekekre testálja, hogy ezek bizony eredetileg nem egyben jöttek ki, hanem részletekben, gyakran más újságok mellékleteként. Tehát az eredeti célközönség sem egyben ette ezeket meg, hanem apránként, mint ahogy mi fogyasztunk – mondjuk – sorozatokat.

De ennek a merényletnek az aljassága akkor világlik ki igazán, ha belegondolunk, hogy a nyugati kultúra alapja – és minden nemzeti kultúra alapja – a Biblia, ami a ciklikus olvasás csúcsterméke. Hát könyörgöm, azért van minden bekezdés megszámozva, hogy könnyű legyen alkalomadtán megtalálni, hogy mit kell olvasni!

A legtöbb irodalom, amit olvasni érdemes – nem regény, így adja magát, hogy nem regényként kell őket olvasni. A regény a kor technológiájához, médiájához és olvasási szokásaihoz igazodott, mára a helyét elfoglalta a film és a sorozat. Ezért is fáj annyira, hogy képtelenek vagyunk értelmes filmművészetet létrehozni: annak az országnak van a mai napig nagy mozija, amelyiknek van nagy hadserege. Alá is van rendelve annak a céljainak.

Olyannyira nem borítótól borítóig kell olvasni, hogy mára már az sem szükséges, hogy ott díszelegjen a könyv a polcon. Kétségtelen, a legtöbb ember csupán dísznek tartja a könyvet,

de ami minket érdekel, az a szöveg és az olvasó viszonya:

ismeri-e a tartalmát, megértette-e a lényegét. Ehhez az állapothoz pedig több módon el lehet jutni: az ember a létélményeihez viszonyítja az olvasottat, s ezért van az, hogy egy jó művet többször olvasunk, mert életszakaszunktól (és aktuális helyzetünktől) függően mintha más és más írást olvasnánk.

Pedig hát a szöveg ugyanaz, csak mi változunk: ezért is fontos az adott írást kontextusba helyezni. Mi már „filmszerűen” gondolkodunk, így célszerű nem csak a művet magát tárgyaló írásokat felkeresni a korból (meg a mából), hanem fel kell falni mindent, ami akkor született, hogy igazán beleélhessük magunkat az író helyzetébe.

Erre azért van szükség, hogy

az iskola harmadik bűnét

orvosoljuk: a történelemoktatás hiányát. Történelemórák vannak, tanulni kell, de ember még iskolából nem jött ki történelmi ismerettel: az egyetemi szakon is azzal kezdik, hogy akkor most felejts el mindent, amit eddig hallottál. Mindent elmond a kérdésről az a tény, hogy történelemből nem adnak fel kötelező olvasmányokat, noha a tudományág maga is csak könyvek formájában létezik.

Ha megszabadultunk attól a képzettől, hogy a könyvet lineárisan kell olvasni és egy ültő helyünkben, akkor nyílik ki a világ igazán: több mű párhuzamos olvasása, akár képernyőn is, szakaszosan. Ehhez a legnehezebb hozzászokni, pedig a magyar nyomtatott könyvek piaca olyan katasztrofális állapotban van, hogy aki érteni akar a világból valamit, annak muszáj hozzászoknia. Angol nyelvterületen legalább páran komolyan veszik a tudás szabadságát, kalóz portálokon majdnem minden fent van és elérhető.

Itt már csak az utolsó mankó kell: a jegyzetelés, hogy ne felejtsük el, hol tartottunk, hogy a lényeget megtartsuk a fejünkben. A jegyzetelés legerősebb formája az írás (méghozzá a kézírás!), de gyors memóknak elég egy képernyőkép is, a lényeg, hogy vissza tudjuk keresni később. Akit érdekel a jegyzetelés fekete mágiája, az nézzen utána a Zettelkastennek, de a legtöbb olvasónak nem kell ennyire messzire mennie.

Ezzel a hozzáállással bárki, aki elszánja magát (azaz talál rá időt) képes lesz nagyon sokat olvasni, még az is, aki folyamatos megalázásnak élte meg a magyarórákat. Fel kell készülni arra, hogy olyat olvasunk, amit nem értünk: akkor arra rá kell keresni, vagy megkérdezni valakitől. (Egyáltalán nem kell félni attól, hogy kérdezzünk. A gondolat kérdésekkel kezdődik.)

Keresni: ez a dolog lényege. Hagyni, hogy vezessen minket a kíváncsiság, és kellemes felfedezéseket tenni.

Ezért nem is ajánlott olvasmányokkal végződik ez a cikk: elég önkényes lenne, de végső soron a Tett arról is szól, hogy kiválogatjuk a szerintünk fontos írásokat, és azt közelebb visszük az olvasókhoz. Tervben van, hogy legyen itt hang, sőt, talán film is, de az még odébb van.

S most menjetek, tegyétek menővé az olvasást, mielőtt mindenkit analfabétává mángorol a hatalom.