„Sötét időkben is ki kellene aludniuk a csillagoknak?”

Elsőre nem voltam biztos, hogy a jelenlegi kaotikus zenehallgatási szokásaim mennyire illenének egy zeneajánlóra a Tettre, mivel nem nagyon maradnak meg koherensen egy adott műfajban vagy tematikában vagy akár időintervallumban. Viszont amikor elkezdtem összegyűjteni, úgy gondoltam hogy próba szerencse alapon pont megpróbálom ezt a káoszt és összevisszaságot elfogadni, és ehhez kreálni valami átfogó központi kontextust.

Zack Fox – Marinete

Zack Fox szerintem jelenleg 5D sakkot játszik az amerikai rapszakmával és szórakoztatóiparral. Egyik pillanatban felmegy a színpadra és elénekelteti a közönséggel Natasha Beddingfieldtől az Unwrittent miközben c-walkol, majd utána arról csinál shitpostot, hogy mollyt ad egy tevének, vagy hogy mennyire szeret lábujjakat szopni, és millióan táncolnak a Tiktokon a zenéjére. A megszerzett platformját pedig arra használja, hogy hol a decentralizált szerveződést, hol a kettős hatalmi szerveződésben mozgó amerikai fekete szocialistákat (BSA), hol Murray Bookchint, Frantz Fanont, és Lorenzo Kom’boa Ervint, hol pedig konkrétan egy alternatív streaming szövetkezetet promotál.

Egyrészt imádom, másrészt valahol felfoghatatlan. Amíg a magyar rapszakmával a politikai/társadalmi felelősségvállalásról kell vitatkozni, meg nagykiadós fiatalabb előadók bármilyen ellenkulturális üzenetüket 20 réteg iróniába csomagolják, amelyeket illetőleg az „el kell választani a művészetet az egyéntől” és egyéb szemantikus STOP-tábla stílusú neoliberális, önmagad véleményétől való disszociációs hazai piaci viszonyoknak való konformizmusba elegyednek, addig ez a csávó egy shitpostba már adlibekbe is belemond legalább annyit, hogy „bassza meg Kamala Harris” (Suckin’ Toes), vagy „szabad Palesztína” (Jesus is the One).

Sada Baby – Skuba Says

Ezt főleg csak azért teszem ide, mert egyrészt nagyon fun, másrészt Zackhez hasonlóan a Midwest és Detroit újvonala olyan színfoltokat meg fun zenéket hozott a rapbe teljesen más tempó világ, zenei, flow, és tartalmat illető megközelítésben, hogy szintén csak kattogok (Tee Grizzley, Teejayx6, GmacCash, Bfb Da Packman), hogy amíg a bohóckodós kertvárosi fehér felső középosztálybeli gyerekek már Magyarországon is megtalálták a UK/NY drillt, addig ennek a vonalnak a megközelítéséből még érintőlegesen se hallottam. Ha már állandóan még most is Amerika appropriációja zajlik ebben a műfajban, olyasmit is lehetne analizálni majd lokalizálni, amelyben több a ráció, hogy önazonos legyen a végeredmény a flexelgetés/braggadocio helyett – tényleg rosszindulattól mentesen értve.

Pink Siifu – Cointail

A mai napig el tud kápráztatni, hogy milyen irányokat vesz az alternatív rap Amerikában. Fly Anakin, Pink Siifu, Billy Woods, Elucid, Maxo, az underground jelenleg teljesen elment a jazzt idéző dekonstrukció irányába, zeneiségben, előadásmódban.

Amit nálunk sokan túltolt öncélú „lazaságnak” vesznek jelenleg, abban sokkal inkább iszonyú műgond, ön- és strukturális környezetünkre való reflexió van, mindezt tényleg a fekete életérzés egy olyan megközelítésével, amihez már nem elég a késő 90-es/korai 2000-es évek hip-hop megkötéseihez társuló elkényelmesedés, amely ma is jellemzi a hazai hallgatóságot. Egy a sok közül azon tényezőkből, amelyek egyre távolodó szakadékot képeznek a hazai hip-hop és a műfaj globális művelői között, amely egyre inkább fittyet hány a határokra és a megkötésekre.

Pink Siifu ebben a közegben saját maga elmondása szerint is a punk, a rap és a jazz mentalitását használja ahhoz, hogy hol a dühöt, a frusztrációt, hol pedig ahogyan az FBI COINTELPRO tevékenységére egyértelműen utaló Cointailben is hallatszódik, a jelenlegi társadalmunkban megjelenő tömeges megfigyelésből eredő paranoia érzését adja át, mely fokozottan nehezedik a feketékre, de eszünkbe juthat Kínában az ujgurok üldöztetése is, és úgy alapvetően univerzálisan világszerte mindenhol az a jelenség, ahol egy társadalmilag és gazdaságilag domináns etnikai csoport által alkotott állami apparátus a rendelkezésére álló infrastruktúrát használja a társadalom perifériájára rekesztettek sakkban tartására.

Tei Shi & Blood Orange: Even If It Hurts

A R&B kapcsán se látszik, hogy a crate digging preferenciám kikopna. Jorja Smith, Kelsey Lu meg Kaytranada dalok között vettem észre, hogy ugyanúgy a library music mintások felé vonzódok sokszor. A szöveg amúgy egy baromi jó téma. Ha már itt a Tetten a párkapcsolati anarchiáról szó esett, sokszor visszatérő, sokak számára nem túl magától értetődő téma, hogy egy párkapcsolat akkor tud a lehető legerősebb lenni, ha egyrészt nem csak alapozunk az őszinteségre, hanem tényleg akár a saját kényelmetlenségünket feláldozva próbáljuk lebontani azokat a határainkat és komplexusainkat, amik velünk járnak. Külön szociálpszichológiai kérdés lehetne, hogy mind a jelenlegi tőke-orientált társadalom, mind specifikusan a magyar társadalomban milyen kondicionált konstrukciókat és komplexusokat kell megtanulnunk akár saját magunkban felfedezni és megtanulni idővel leküzdeni, amelyek kihatással vannak a párkapcsolatainkra is.

Marvin Gaye – What’s Going On

Vannak vesszőparipáim a magyarországi rapet hallgató közösséggel kapcsolatban, ilyen például az R&B és a „szerelmes” zene témájának reduktív leegyszerűsítése. Mintha a magyar zeneiparban jellemző állapotok nemzetközileg is igazak lennének mindenkire. Lehet, hogy a jövőben valami más kontextusban kitárgyalom ennek az okait, de egyelőre fontosabb az, hogy a What’s Going On KONCEPCIÓalbum egy olyan klasszikus, amit a hazai zenészek közül feltételezhetően sokan ismernek-szeretnek, csak valahogy mindig úgy alakul, hogy amikor a rap vagy csak úgy általában a zene gazdasági-társadalmi megnyilvánulási felelősségére terelődik a diskurzus, kényelmesebb úgy csinálni, mintha ezen szegmense nem létezett volna az R&B-nek. (Hogy ezt szándékosan teszik-e vagy a hegemón narratív kondicionálás eredményeként, annak a megfejtését rábízom az olvasóra)

Mindenesetre ajánlott lenne újra felfedezni ezt a hip-hop műfajt jóval megelőző(!) klasszikust 1971-ből azok számára, akik igényesek a dalszövegírásra, a hangszerelésre, és szeretik a soul zenét . Már csak amiatt is, mert remek dalokról, hangulatról van szó. Mindezt úgy, hogy ez Marvin Gaye első albuma amelynek a producerálását magára vállalta, ’71 óta az általa tárgyalt témák nemhogy fontosságukat veszítették, hanem aktuálisabbak lettek mint valaha.

Melanie Charles: Be On My Side

Tök véletlenszerűen találtam meg Melanie Charles, azaz D’Flower „The Girl with the Green Shoes” című albumát, de azóta is annál jobban letaglózott egyrészt, hogy hogyan jöhetett ki az utóbbi években valami ilyesmi úgy, hogy szintén egy túlnyomórészt egyszemélyes projektről beszélünk, de ezzel ellentétben úgy szól és olyan megoldásokat használ hangzásban, hogy attól az agyamat eldobom. 2 track felvétel 1/8 inch tape-re, recseg-ropog az egész, mintha valami 2010 előtti Madlib tape-et átsütött volna valaki olajon és arra ráénekelt volna. És ennek ellenére felfoghatatlan számomra, hogy még angol nyelvterületen is viszonylag csekély közönséghez jutott el. Mindenesetre visszatérő rotációban van nálam.

Crywank – Song For a Guilty Sadist

Kedves kis szomorú dalocska, habkönnyű tartalommal. Nem hiszem, hogy sokan azonosulnának vele, én pl. bizonyosan semmiképpen. Ha valaki mégis magára ismerne, következő lépésként ajánlott olvasmány Deleuze és Guattaritól az Anti-Oedipus.

Selda Bağcan: İnce İnce Bir Kar Yağar

Egy dolog, hogy egy kegyetlen gitártémával kezdődik a dal, ami miatt Dr. Dre és Mos Def is feldolgozta, azonban egy másik, hogy Selda Bağcan egy többszörösen elítélt énekesnő és aktivista, aki az anatóliai pszichedelikus rockzenét vegyítette török népzenei motívumokkal. A dalai hol a sajtószabadságról szólnak, hol pedig osztályöntudatos témákat dolgoznak fel. Selda dala Aşık Mahzuni Şerif İnce İnce Bir Kar Yağar című dalának szövegét dolgozza fel, mely a török munkásosztály helyzetét, a korrupciót, az egyenlőtlenségeket, és a szegénységet érinti. A dalt a következő linken is meg lehet hallgatni, feliratozva – szintén csak személyes preferenciám miatt linkeltem be másodikként ezt, mivel az első jobban szól valamelyest szerintem.

Bo Burnham – Welcome to the Internet

Bo Burnham: Inside-ja talán csak technikailag illik ide, mivel főleg Bo Burnham nemrég megjelent egyszemélyes zenés Netflix specialjét érinti, melyben az egyik pillanatban a kezére húzott zoknival dalol először Sesame street stílusú gyerekdalt, ami később egy politikai öntudatra ébresztésbe torkollik, majd a továbbiakban az idő múlásának felismerése és a COVID alatti bezártság kereszteződése miatt többszörösen is idegösszeomlás közeli állapotot prezentál hol talán ténylegesen, hol művészeti köntösbe borítva az egészet.

Nem egy séta a parkban, de fülbemászónak mindenképp fülbemászó:

ha éppen nem a Spanyol katonadal szövege megy a fejemben, akkor az Inside valamelyik sorát dúdolom napközben.

British Sea Power: Ignus Nilsen Waltz

Szóval az van, hogy lett a zeneajánlóból filmajánló utána meg játékajánló? Nemrég megjelent az észt fejlesztésű Studio ZA/UM Disco Elysium című remekművének Final Cut verziója, amely az eredeti verzióhoz képest most már végig rendelkezik szinkronnal. A játék a klasszikus tabletop RPG-s játékmenetre épített egy olyan történetet, melyben egy részeg, retrográd amnéziával rendelkező detektívvel próbálunk megoldani egy gyilkossági ügyet, azonban teljesen a saját játékstílusunk határozza meg főszereplőnk új személyiségét, ami konkrétan azt jelenti, hogy a kommunistától a fasisztáig, az unalmas straight-edge-től a kaotikus szerhasználó alkoholistáig bármi lehet belőle, és ez hatással van a végkimenetelre is. Nyilván minden végigjátszás megadja a maga élményét, de a tény, hogy a fejlesztők a TGA átadón külön shoutoutot szenteltek Marxnak, és az eredeti verzióban a Chapo Trap House podcast hostjai is megjelentek szinkronhangokként, számot ad politikai hovatartozásukról.

Előfeltétel a magabiztos angol tudás, alapvetően a cselekmény-gazdagság és eléggé absztrakt, sokszor körkörös gondolatmenet jellemzi a játékot, ahol két főszereplőnk még egy könyvesboltban vett társasjáték folyamán is társadalmi rendszerek taglalását illető, de mindennapi jelleget megőrző diskurzusokba elegyednek. Ha ezen a ponton is érdekel a dolog, akkor viszont jóval többet tud adni mint amire számítanál, én a második végigjátszás után még mindenképpen tervezek egy harmadikat. A különböző ideológiákat egy hozzánk közel álló, kelet-európai poszt-szovjet perspektívából értelmezik, a játék atmoszférájából is kissé érződik ez a behatás, ami miatt rengeteg dolgot sokkal közelebbről tudunk magyar kontextusban is értelmezni, miközben a visszajelzések alapján a nyugati közönségnek néha mindez magyarázatot igényel.

Ennyi tárgyalnivaló után mentségemre szóljon, hogy iszonyú atmoszférával/zenével rendelkezik a játék. Azon a ponton amikor pedig az Ignus Nilsen Waltz először megszólalt, egy ilyen fura már-már vallásos áhitathoz hasonló dolgot éreztem, amit egy nagyon jó diskurzus követett, amely az egyik pillanatban humoros, önironizáló jelleggel bírt, mind a magyar, mind a nemzetközi mozgalmi állapotokat felismertető jellegekkel, majd a másik pillanatban meg nagyon jól meg tudott fogni olyan dolgokat amelyek a mozgalmi diskurzusban fellelhető méltóságteljességet és tartalmi mélységet mutatták meg. „Sötét időkben is ki kellene aludniuk a csillagoknak?”