Jason Stanley: Arbeit macht frei

December 15-én jelenik meg magyarul Jason Stanley, a Yale Egyetem filozófiaprofesszorának 2018-as könyve, az Így működik a fasizmus – a „mi” kontra „ők” politikája a Théâtre le Levain (Kovász Színház) gondozásában. A fordítás a Tett szerkesztőjének, Piróth Attilának a munkája. A kiadás terjesztőpartnere a Budapesti Teleki Téka, médiapartnere pedig a Tett és a Mérce. Az elmúlt hetekben a Mérce több szemelvényt is közzétett a műből a könyv támogatási és elővásárlási kampányának részeként.


 

Arbeit macht frei

A „kemény munka” kontra „lustaság”, ahogy a „törvénytisztelő” kontra „bűnöző” dichotómia is, a „mi” és „ők” közti fasiszta kettéválasztás központi eleme. A legfélelmetesebb azonban ezekben a retorikai kettéosztásokban az, hogy a fasiszta mozgalmak jellemzően meg is próbálják az „ők”-ről alkotott mítoszt valósággá alakítani szociálpolitikai eszközökkel. Rendszeresen látni ezt a menekültek kapcsán. Hannah Arendt szerint:

Mindig is túl kevés figyelmet kapott a fasiszta propagandának az a sajátossága, hogy nem elégszik meg a hazugságokkal, hanem igyekszik a hazugságokat valósággá alakítani. Így a Das Schwarze Korps évekkel a háború kitörése előtt elismerte, hogy külföldön az emberek nem hiszik el teljesen a nácik azon állítását, amely szerint minden zsidó hajléktalan koldus, aki csak más nemzetek gazdasági szervezetén élősködve tud fennmaradni; ugyanakkor azt hirdette, hogy a külföldi közvéleménynek néhány év múlva majd lehetősége nyílik arra, hogy meggyőződjön erről, amikor a német zsidókat, mint a koldusok falkáját, a határokon túlra zavarják. A hazug valóság ilyen koholmányára senki sem volt felkészülve. A fasiszta propaganda lényegi jellemzőjét sosem a hazugságai jelentették, hiszen ez a propaganda több-kevésbé közös vonása mindenütt és mindenkor. Alapvetően azt az ősrégi nyugati előítéletet aknázták ki, amely összekeveri a valóságot és az igazságot, és azt tették „igazzá”, amit mindaddig csak hazugság formájában lehetett kimondani.[1]

A traumatizált, nincstelen menekültek, akik tömegesen kelnek át a határokon, állami segélyre és támogatásra szorulnak, mielőtt a munkaerőpiacra léphetnének. Támogatást igényelnek a nyelvtanuláshoz és – legalábbis kezdetben – a lakhatáshoz, az élelemhez és a munkahelyi képzéshez. Azáltal, hogy egy megvetett közösség tagjait brutálisan kezelik, majd menekültként a határokon túlra, más országokba zavarják, a fasiszta mozgalmak meg tudják teremteni azt a látszólagos valóságot, amely alátámasztja állításukat: a csoport tagjai lusták, és állami segélyből vagy kisebb bűncselekményekből tartják el magukat. Ráadásul ezekkel a módszerekkel azokat a feltételeket is exportálják, amelyek között a fasiszta politika hatásosan működik.

Arendt arra mutat rá, hogy a fasiszta pótvalóság menetjegy a jövőbeli valósághoz vezető útra, amely ténnyé alakítja legalábbis egy részét annak, ami egykor a sztereotip mítosz alapjául szolgált. A fasiszta pótvalóság a fasiszta közpolitika előjátéka. A fasiszta politika (mint hatalompolitika) és a fasiszta közpolitika nem választható külön egykönnyen. Akik fasiszta politikát alkalmaznak, hatalomra jutva erős késztetést éreznek arra, hogy pozíciójukat kihasználva korábbi hagymázas állításaikat egyre valószerűbbé tegyék.

Így az etnikai tisztogatás vagy népirtás előjátékaként a kormányok mesterségesen olyan körülményeket teremtenek az államon belül, amelyek alapján legitimnek látszik a lakossággal szembeni későbbi brutális bánásmód. Jó példa erre a Jozef Tiso vezette szlovák állam Csehszlovákia 1939-es náci német megszállását követően. Fekete Föld – A holokauszt: múlt és fenyegető jövő című könyvében ezt írja Timothy Snyder, a Yale Egyetem történésze:

A csehszlovákról a szlovák jogra való átállás ideje alatt a szlovákok és mások is lelkesen loptak a zsidóktól. Tiso és az új állam vezetői ezt egy természetes folyamat részének tekintették, amelyben a szlovákok kiszorítják a zsidókat (és bizonyos mértékig a szlovák katolikusok is kiszorítják a szlovák protestánsokat) a középosztályból. A zsidókat tulajdonaiktól megfosztó törvények így egy mesterséges zsidókérdést teremtettek: mit kellene tenni ezzel a rengeteg nincstelen emberrel?[2]

Snyder ezután elmagyarázza, milyen megoldást választottak a szlovák vezetők: Auschwitzba deportálták a zsidó lakosságot – de előbb biztosítékot kértek Heinrich Himmler náci vezetőtől, hogy az ötvennyolcezer deportált szlovák zsidót nem küldik vissza.

A magyar kiadás borítója Janković Milán munkája

A rohingyák elleni 2017-es etnikai tisztogatás és tömeggyilkosság sem előzmények nélkül tört ki. Mint korábban említettem, az első lángok 2012-ben csaptak fel: miután több rohingya férfi megerőszakolt és megölt egy buddhista nőt, a rohingyákat falvak százaiban elzárták, és eltiltották az utazástól. Az ENSZ emberi jogi főbiztosának 2016. júniusi jelentése szerint 2012 óta Mianmarban a rohingyák többségének

hivatalos engedélyre van szüksége a községek közötti, és gyakran még a községen belüli utazáshoz is (például Rakhine állam északi részén faluelhagyási igazolás kell ahhoz, hogy valaki másik faluban tölthesse az éjszakát). Az utazást lehetővé tevő eljárások költségesek és időigényesek. Az előírások megszegése letartóztatást és bűnvádi eljárást vonhat maga után. A korlátozások a rendfenntartók és a közhivatalnokok által rutinszerűen elkövetett hivatalos zsarolással és zaklatással járnak… Az elhúzódó lakóhelyelhagyás, a táborok túlzsúfoltsága, a megélhetési lehetőségek hiánya és az élet minden aspektusát érintő korlátozások fokozzák a feszültségeket és a családon belüli erőszak kockázatát.[3]

A rohingya kisebbséggel szembeni bánásmód Mianmarban megfosztotta az érintetteket a munkalehetőségektől, az állandó zaklatás és rendfenntartás pedig kétségkívül mentális egészségügyi krízishez vezetett a lakosság körében. Mindez erősítette a rohingya emberekről alkotott negatív sztereotípiákat, ami mintegy legitimálta a velük szembeni brutális és embertelen bánásmódot. Ez egyrészt a rohingyákat célzó 2017-es etnikai tisztogatásban csúcsosodott ki, másrészt ellenállást váltott ki külföldön a rohingya menekültek befogadásával szemben.

Felégetett rohingya falu Mianmar Rakhine tartományában 2017.
(Kép forrása: Zlatica Hoke, VOA / Wikimedia Commons)

A pszichiáterként végzett Frantz Fanon Martinique szigetén született, majd Franciaországban és Észak-Afrikában élt. 1952-ben, mindössze huszonhét évesen jelentette meg Peau noire, masques blancs (Fekete bőr, fehér maszkok) című könyvét, a huszadik század egyik antikolonialista klasszikusát. A francia rendőrség algériaiakkal szembeni bánásmódjának bemutatásakor Fanon tömören összefoglalja, hogyan teremtheti meg a gyarmatosító – jelen esetben az Algériában működő francia rendőrség – bevett gyakorlata a rasszista sztereotípiák mélyén meghúzódó materiális feltételeket.

Az arabokról az a francia sztereotípia élt, hogy ravaszak, sunyik, piszkosak, bizalmatlanok. Fanon azonban rámutat, hogy ez a sztereotípia egyrészt a francia rendőrség arabokkal szembeni rendszeres bánásmódjából eredt, másrészt abból, hogy a francia uralom szegénységbe taszította őket. Kinek ne volna „űzött, bizalmatlan, bujkáló pillantása”, ha a rendőrség fényes nappal rendszeresen feltartóztatná? Ez az egyetlen természetes reakció az ilyen bánásmódra. A francia rendőrség bevett gyakorlatának hatására viselkedtek úgy a gyarmati alattvalók, hogy az megfelelt a sztereotípiának. Fanon így összegez:

„a rasszista az, aki megteremti az alsóbbrendűsítettet”.[4]


A sokféle szempontból különböző emberek összekötésére a társadalom által kitalált legfontosabb rendszer a szakszervezet. A szakszervezetek az együttműködést, a közösséget és a béregyenlőséget előmozdító, valamint a globális piac hányattatásaival szemben védelmet nyújtó mechanizmusok forrásai. A fasiszta politika szerint a szakszervezeteket szét kell zúzni, hogy a dolgozók külön-külön kényszerüljenek önmagukról gondoskodni a globális kapitalizmus árjában, készen arra, hogy inkább egy pártnak vagy egy vezetőnek rendeljék alá magukat. A szakszervezetek iránti ellenszenv olyannyira központi eleme a fasiszta politikának, hogy ennek ismerete nélkül nem is lehet teljesen megérteni a fasizmust.

A Mein Kampf első részében Hitler visszatérően támadja a szakszervezeteket. Ezt írja például: „Lassanként ő [a zsidó] lesz a szakszervezeti mozgalom vezetője, annál könnyebben, mert már nem a szociális bűnök becsületes értelemben vett tényleges megszüntetése képezi fő feladatát, hanem csak a vakon engedelmeskedő gazdasági harci alakulatok kiképzése, amelyek az ő kezében majd a nemzeti gazdaság függetlenségének megtörésére lesznek hivatottak”[5]. „A szakszervezeti kérdés” című fejezetben (amely utal a „zsidókérdésre”), Hitler ezt írja: „A szakszervezet nem osztályharcra hivatott alakulat, hanem csak a marxizmus nevelte belőle saját osztályharcának eszközét. Ez kovácsolta belőle azt a gazdasági fegyvert, amelyet a nemzetközi zsidó a szabad független államok gazdasági alapjának, nemzeti iparának és nemzeti kereskedelmének elpusztítására használ”. Hitler elítéli a szakszervezeteket, mert „a közgazdaság termelőképességét és ezen keresztül a köz létérdekét veszélyeztetik”.[6] A szakszervezetek átalakítását követeli, hogy a nemzetet szolgálják az osztályérdekek helyett.

A gazdasági függetlenség és a „közgazdaság termelőképességének” érve csak Hitler szakszervezetekkel szembeni ellenszenvének palástolására szolgált. A totalitarizmus gyökerei című, 1951-ben megjelent klasszikus művének „Osztály nélküli társadalom” című fejezetében Hannah Arendt úgy érvel:

a fasizmusnak szüksége van arra, hogy a társadalomban az egyének „atomizálva” legyenek, vagyis hogy a különbségek megbontsák a kölcsönös kapcsolatokat. A szakszervezetek az osztály, nem pedig a rassz vagy a vallás keretein belül teremtenek kölcsönös kötelékeket. Ez az alapvető oka annak, hogy a szakszervezetek miért olyan kiemelt célpontok a fasiszta ideológiában.

De nem az egyetlen ok. A fasiszta politika durva gazdasági egyenlőtlenségek közepette a leghatásosabb. A kutatások szerint az ilyen körülmények kialakulásának legjobb ellenszere a szakszervezetek erőteljes jelenléte. Ahogy Archon Fung, a Harvard Egyetem politológusa írja: „sok olyan társadalomban, ahol alacsony az egyenlőtlenségek szintje, magas a szakszervezeti részvétel”.[7] Fung rendkívüli összefüggést talált az egyenlőtlenség és a szakszervezeti tagsági arány között a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) országaiban (ide tartozik a legtöbb stabil demokrácia Európában és Észak-Amerikában): „Azokban az országokban, ahol magas a szakszervezeti tagsági arány, alacsony az egyenlőtlenség szintje (Dánia, Finnország, Svédország, Izland), ahol pedig magas az egyenlőtlenség szintje, ott alacsony a szakszervezeti tagsági arány (Egyesült Államok, Chile, Mexikó, Törökország).”

A vizsgált országok közül azoknak a száma, ahol az egyenlőtlenség szintje is és a szakszervezeti tagsági arány is magas: nulla.

A szakszervezetek erőteljes fegyvert jelentenek a durván egyenlőtlen gazdasági viszonyok kialakulásával szemben. Mivel a fasizmus a gazdasági bizonytalanság közepette virágzik, ahol a félelem és az ellenérzések kiaknázásával az állampolgárok egymás ellen fordíthatók, a szakszervezetek gátat szabnak a fasiszta politika térhódításának.

[1] – Hannah Arendt, „The Seeds of a Fascist International”, Jewish Frontier, 1945, 12–16. Ez a szakasz Hannah Arendt, Essays in Understanding, szerk. Jerome Kohn (New York: Random House, 1994) 147. oldalán található.

[2] – Timothy Snyder, Fekete Föld – A holokauszt: múlt és fenyegető jövő, fordította: Soproni András (21. Század Kiadó, 2016), 228.

[3]Situation of Human Rights of Rohingya Muslims and Other Minorities in Myanmar, az ENSZ emberi jogi főbiztosának éves jelentése, valamint a főbiztosság és a főtitkár jelentései, 2016. június 28.

[4] – Frantz Fanon, Peau noire, masques blancs (Seuil, 1952), 96–98.

[5] – Adolf Hitler, Harcom [Mein Kampf] (Interseas Editions, 1996; a fordító nincs megnevezve), 190.

[6] – Adolf Hitler, id. mű, 317–318.

[7] – Archon Fung, „It’s the Gap, Stupid”, Boston Review, 2017. szeptember 1.