Wayne Foster: 1938–1956 – Karaganda tragédiája. 2. rész

A CNT tagjainak és más spanyol antifasisztáknak a története, akik a spanyol polgárháborút követően a Szovjetunióban rekedtek. A cikk első részét lásd itt: Karaganda tragédiája, 1. rész.

1.7. 1949–1953

A körülmények ideiglenes javulása nem meglepő módon hamarosan az ellenkezőjére fordult azok esetében, akik visszautasították a szovjet állampolgárságot. Először 1949 márciusában három rabot – Juan Bote García doktort, a baszk matróz Agustín Llona Menchacát és a CNT pilótáját, Francisco Llopis Crespót – újra letartóztattak, és további 25 év kényszermunkatáborra ítéltek (FEDIP, 104. o.). Az, hogy miért pont ezeket a foglyokat választották ki az ítélethez, nem világos, de ez azt jelentette, hogy ők azután is fogságban maradtak, miután honfitársaik kiszabadultak. Ha Dr. Bote a teljes büntetést letöltötte volna, akkor egészen 78 éves koráig a Gulagon maradt volna.

Ezt követően 1949 áprilisában a karagandai antifasisztákat a Moszkvától északra, a vologdai területen található Cserepovec környéki pusztaságba szállították egy táborba (FEDIP jelentés, 1950. október 30., 2. o., FEDIP, 104. o.). Ebbe a táborba internáltak megközelítőleg 230 spanyol hadifoglyot is. Ezek Muñoz Grandes tábornok Kék Hadosztályának fasiszta önkéntesei voltak, akiket 1942-ben küldtek harcolni a nácikkal együtt az orosz frontra.

Ennek a területnek az éghajlata még inkább szélsőséges volt. Télen gyakori volt a hóvihar, és a hőmérséklet elérte a –50 °C-ot is. Tavasszal a havat szakadó eső mosta el, májusban elkezdődött a nyár, s ekkor a napok kényelmetlenül meleggé és csapadékossá váltak, a levegő pedig tele volt szúnyoggal. A rabok vagy építkezésen, vagy fakitermelésen dolgoztak, és feltételezhetően egyenlő bérezésben részesültek azokkal, akik szabadon végezték ugyanezt a munkát. Azonban a rettenetes életkörülmények dacára is havi 465 rubelt kényszerültek fizetni élelmezésükért és szállásukért. Egy munkásnak, aki minden célkitűzést teljesített, 10–20 rubelje maradt – miközben egy kiló vaj ára 70 rubel volt (FEDIP jelentés, 1950. október 30., 2. o., FEDIP, 104. o.). Elviekben a napi porció a következő volt: 670 gramm fekete kenyér, 17 gramm cukor, 17 gramm zsír, 3 tál híg leves (káposzta, cékla, répa) és egy köleskása. Ez az étrend nagyjából 1800 kalória bevitelét jelentette volna, de a valóságban az adagokat sohasem osztották szét teljes egészében (FEDIP jelentés, 1950. október 30., 3. o., FEDIP, 104. o.).

Ennek a rendszernek az ötödik hónapja után, 1949. szeptember 12-én a rabok egy csoportját, köztük a CNT pilótájával, Hermógenes Rodríguez Rodríguezzel és három másik spanyollal a karagandai táborból, áthelyezték a Moszkvától nyugatra, az orosz–belorusz határhoz közeli szmolenszki terület egyik táborába. Ezeknek a raboknak alumíniumot kellett előállítaniuk, és ez a változás valószínűleg javulást eredményezett az életkörülményeikben is.
Ezt követően 1949 decemberében a Cserepovechez közeli tábort felszámolták, és minden itt tartózkodó foglyot elszállítottak a Volga mentén mintegy 150 kilométerre délkeletre fekvő, Kosztroma városához közeli táborba, Moszkvától 200 kilométerre északkeletre.[1] Így a következőképpen tudunk számot adni az 1948. január 1-jén Karagandában fogva tartott 60 spanyol antifasisztáról:

3. adatsor
A spanyol antifasiszták tartózkodási helye 1950. január 1-jén:
Szabad munkásként letelepítettek a fekete-tengeri területen: 18
A Moszkvától 200 kilométerre északkeletre[2] fekvő munkatáborban tartózkodók: 35
A szmolenszki alumíniumüzemben dolgozók: 4
Elhunytak: 3
Összesen: 60

Az a három fő, aki az ezt megelőző két évben elhunyt, José Pollán Ozaento (UGT, meghalt 1948-ban, 43 éves korában), José Diaz Ribaz (UGT, meghalt 1949-ben Odesszában, 45 éves korában) és Ricardo Pérez Fernández (CNT, meghalt 1949-ben, 56 éves korában) voltak. Mindhárman a balsorsú Cabo San Agustín szerencsétlen legénységének tagjai voltak. Tudomásom van ennek a fogolycsoportnak egy további tagjáról is, aki a táborban halt meg: a pilóta Eusebio Pons López 1953. szeptember 15-én hunyt el – 38. születésnapján.

A Szovjetunió térképe a cikkben említett településekkel

1.8. Szabadulás

1954 januárjában a spanyol foglyokat, fasisztákat és antifasisztákat a ma Fehéroroszországhoz tartozó Krasznopolban gyűjtötték össze. Terméketlennek tűnő tárgyalások után hirtelen szabadulásuk teljességgel váratlan volt. 1954. március 27-én a Moszkvai Rádió azonban megerősítette, hogy előző nap 291 spanyol foglyot küldtek Odesszába a Francia Vöröskereszt képviselőivel egyetemben. Odesszában egy görög hajó, a Szemiramisz fedélzetére léptek, és Isztambulig hajóztak (Julio Just levele Daniel Mayernek, Párizs, 1954. március 29., FEDIP, 107. o.). A csoport többsége a Kék Hadosztállyal harcolt, de sok antifasiszta szintén a Szemiramisz fedélzetére léphetett. Mások, köztük az a három rab is, akiket 1949-ben további 25 évre ítéltek, ezt követően is fogságban maradtak. A csoport utolsó túlélője 1956-ban szabadult a szovjet fogságból.

Isztambulból a rabok folytatták hajóútjukat a Szemiramiszon egyenesen Barcelonába (ahová április 2-án érkeztek meg [LIC]), amely terv érthető módon riadalmat váltott ki sok antifasisztából. A francia kormány menedéket ajánlott az antifasisztáknak, és zűrzavar támadt, hogy a hajó megálljon-e Marseille-ben. Végül egyenesen továbbhajózott – az antifasiszták 15 évre csapdába estek a Szovjetunióban, de legalább elkerülték a francóista megtorlás legvéresebb hullámát. Amint a Szemiramisz megérkezett Isztambulba, a falangisták összegyűltek a fedélzeten, azt kiabálva, „Sokáig éljen Spanyolország! Sokáig éljen Franco!”.

Ők önkéntesen mentek Hitler oldalán harcolni, és vesztettek. De kevesebb időt töltöttek a Gulagon, mint antifasiszta ellenlábasaik, most pedig győztesen tértek vissza fasiszta hazájukba.

Hihetetlen szerencséjük volt.

2. rész – A fenti kronológiából adódó kérdések megvitatása

2.1. A halálozási ráta

Látva azt a hosszú időt, amit a spanyolok a sztálinista táborokban töltöttek, talán meglepőnek tűnhet, milyen sokan túlélték. Az első dolog, amit itt le kell szögeznünk az, hogy bármilyen improduktívak voltak is a szovjet munkatáborok, a fejlődésük mögött meghúzódó motiváció elsősorban gazdasági jellegű volt – a legtöbb rabot nem kifejezetten szándékoztak megölni. Habár a spanyolok átvészelték a Gulag fennállása alatti (halálozási mutatókban mérve) legkeményebb éveket, nagyrészt megmenekültek azon periódusoktól, amikor nagy számban lőttek agyon letartóztatottakat.

Tömeges agyonlövések voltak a ’40-es években, különösen a németek előrenyomulásához közeli területeken, de korántsem volt annyi tömeges kivégzés, mint a késő ’30-as évek tisztogatásainak idején vagy az orosz polgárháború időszakában. Az 1940-es években a fő halálozási okok az éhínség, a kimerültség és a betegség voltak.

Nincsenek pontos adataim arra vonatkozóan, hány spanyol antifasiszta halt meg 1941-ben és 1942-ben (abban az évben, amikor a fogságban sínylődők halálozási mutatója a legmagasabb volt a Gulag egész története során), de a következő évtizedben a 66 fogolyból 10-en haltak meg. Ezt a halálozási rátát össze tudjuk vetni a Gulag átlagával, amit Alekszandr Kokurin az NKVD jelentéseiből származó, évekre lebontott halálozási statisztikákból szerkesztett össze (idézi Applebaum, 519. o.). Észben kell tartanunk, hogy ezek az adatok nem teljesek, nem tartalmazzák azokat a rabokat, akik a táborok közti áthelyezések során haltak meg, és valószínűleg tükrözik a táborparancsnokoknak a fogolyhalálozási mutatók meghamisításához fűződő nyilvánvaló érdekét is. Azonban még ezekkel az adatokkal összevetve is figyelemreméltóan alacsony a spanyol antifasiszták halálozási rátája. Ha halálozási rátájuk egyenlő lett volna az átlaggal, akkor egyedül 1943-ban 15 halottal kellett volna számolnunk (22,4%). Noha az átlagos halálozási arányszám erősen csökkent, amint a háború a szovjetek javára fordult, a 66 fogolyból 25 halottal számolhatnánk addig az időpontig, amíg 1948-ban páran ki nem szabadultak – valójában azonban csak heten vesztették életüket ezen időszakban.

Számos tényező akad, amely megmagyarázhatja, hogy ennek a csoportnak miért voltak jobbak a túlélési esélyei, mint az átlagnak. Először is ők viszonylag újak voltak a Gulagon a háborús években, amikor az általános élelmiszerhiány tífusz- és vérhasjárványokkal párosulva különösen magas halálozási rátát eredményezett. Más szóval ők valószínűleg fizikailag erősebbek voltak 1942 kezdetén, mint azok a rabok, akik a ’30-as évek óta a Gulag-rendszerben éltek. Tekintetbe véve az életkorukat – 1942-ben a legfiatalabb a 23., a legidősebb pedig a 49. életévét töltötte be –, és azt a tényt, hogy elég fittnek tartották őket saját küldetésükre, megállapíthatjuk, hogy egészségesebben kerültek a Gulagra, mint az ott lakók átlaga.[3] Ezenkívül egy orvos jelenléte a soraikban részben kompenzálhatta a megfelelő orvosi ellátás hiányát a táborokban. Másrészt viszont – habár az egyetlen említett nő, Petra[4] Serrano, 1942-ben meghalt – rendelkezésre álló statisztikák hiányában is általánosan elfogadottnak tűnik, hogy a nők inkább voltak képesek az elégtelen fejadagok melletti túlélésre, illetve kisebb valószínűséggel szenvedtek az éhezés okozta gyötrelmektől. Kizárólag férfiakból álló csoportnak lenni ebből fakadólag ronthatta a túlélési esélyeket.

Talán a legfontosabb tényező, amely kedvezett nekik, az volt, hogy az élelmiszerhiány legrosszabb éveiben ők egy mezőgazdasági tábor foglyai voltak. Sok Gulag-beszámoló egyetért abban, hogy a mezőgazdasági táborokban mindig valamivel több élelem jutott, és – a szigorú motozások ellenére – a raboknak lehetőségük nyílt arra, hogy egy kis mennyiségű élelmiszert elrejtsenek. Mégis, miközben egy mezőgazdasági tábor kétségtelenül kedvezőbb volt Kolima aranybányáinál vagy más, távoli északi táboroknál, nem világos, hogy valóban az átlagosnál jobb esélyt nyújtottak-e a túlélésre. A Gulag egészségügyi részlegéről származó egyik jelentés (másolatban közli Khlevniuk, 209–212. o.) rögzíti, hogy 1938-ban a mezőgazdasági táborokban a foglyok 7,17%-a halt meg, ami valamivel meghaladja a 6,69%-os átlagos halálozási rátát, valamint hogy 1939-ben a mezőgazdasági táborokban a halálozási ráta 2,76% volt, ami kicsivel a 2,91%-os átlag alatt maradt.[5]

Ezért tekintetbe kell vennünk a foglyok közti szolidaritás fontosságát a csoporton belül, amely kollektív fellépési képességükben mutatkozott meg. Nem csak a nyelvük és a nemzetiségük volt közös, de szakszervezeti elvtársakként úgy léptek a tárborba, hogy már rendelkeztek egy előzetesen létező támogatási hálózattal és a szolidaritás kötelékeivel, melyet a múltbéli közös forradalmi harcok révén alapoztak meg.

Más szóval a spanyol antifasiszták jobban fel voltak készülve a kollektív ellenállásra és a totalitárius rendszer elviselésére, mint orosz társaik, akik a bolsevik propaganda hatása alatt nőttek fel – még egy olyan híres rab is, mint Alekszandr Szolzsenyicin, engedelmes kommunistaként kezdte ezt az időszakot, és besúgóként cselekedett, mielőtt elvhűbb álláspontra helyezkedett volna.

Érdekes lenne többet megtudni arról, hogyan szervezték meg magukat a spanyolok a táborokon belül, s főképp, hogy miként birkóztak meg mindezzel fogva tartásuk vége felé, amikor a spanyol fasiszták számban felülmúlták őket. A továbbiakban összegezni fogom mindazt, amit ellenálló fellépésükről tudok.
Végül valószínűnek tűnik az is, hogy a FEDIP szolidaritási kampánya nagyon lényeges volt, hiszen abban az időben kezdődött, amikor a fogvatartottak közül sokan súlyosan megbetegedtek tuberkulózisban és a hosszú ideig tartó alultápláltság miatt. Annak tudata, hogy egy kitartó és nagy horderejű szolidaritási kampány foglalkozik a spanyol rabokkal, hatással lehetett a velük való bánásmódra. Lehetséges, hogy José Ester Borrás és mások részvétele a kampányban nem volt hatással a rabok kiszabadulására, de fáradhatatlan elvtársias munkájuk segíthetett csökkenteni a halálozások számát.

2.2. Ellenállás

A spanyolok kollektív ellenállása különösen érdekes, mivel egy olyan időszakban vette kezdetét, amikor csupán néhány Gulag-lázadást rögzítettek. Nyilvánvalóan nehéz volt ellenállás szervezésébe fogni a Gulagon, mivel a rabok megosztottak voltak az informátorhálózatok, a bizalmiak rendszere, a szűkös erőforrásokért folytatott versengés szükségessége, valamint az „oszd meg és uralkodj” politikája által, melynek értelmében az őrök engedélyezték a „köztörvényeseknek”, hogy terrorizálják a „politikai foglyokat”. Szóval míg a korai politikai foglyok – a mensevikek, az eszerek és az anarchisták – harcoltak a cári idők körülményinek fenntartásáért a bolsevik börtönökben, továbbá később, a ’30-as évek közepén a trockistákkal együtt tömeges éhségsztrájkokban vettek részt, beleértve a 132 napos vorkutai sztrájkot 1936 októberében, addig – az olyan említésre méltó kivételek mellett, mint az 1942-es uszty-uszai felkelés, illetve a viszonylag kiváltságos helyzetű köztörvényes táborlakók néhány más lázadása – az 1940-es évekből a kollektív ellenállás viszonylag kevés példájáról van tudomásunk. Ennek bevett magyarázata az, hogy a szervezett politikai foglyokat, akik az októberi forradalmat követő első két évtizedben ellenálltak, nagyrészt likvidálták az 1930-as évek tömeges kivégzései során, miközben a szervezett rabok – nacionalisták és más szovjetellenes személyek a balti államokból, Lengyelországból és (különösen) Ukrajnából – újabb beözönlésének hatása az ’50-es évek elejéig nem igazán érződött. Agitációjukat Sztálin halála, valamint a Kelet-Németországban elfojtott sztrájkok természetesen katalizálták, s mindez lázadási hullámhoz vezetett, amely végigsöpört Karagandán, Vorkután, Norilszkon és Kengiren, segítve megfordítani a kényszermunkatábor-rendszer expanzióját.

Természetesen a spanyolok az ukránokkal összehasonlítva csupán egy piciny csoport voltak, de érthető, hogy ellenállásuk miért ugyanazt a logikát követve tört felszínre, és miért előzte kissé meg a nagyobb szabású lázadásokat. Az ukránokhoz hasonlóan a spanyolok is olyan szervezetekhez kötődtek, melyek szenvedtek a sztálinizmustól, és harcoltak is ellene, de őket lényegesen korábban internálták, s már öt éve fogságban voltak, mikor az ukránok többsége megérkezett.

A fogságba vetésről szóló feljegyzések számos rövid munkabeszüntetésről és éhségsztrájkról szólnak, amelyek egyenként öt napig tartottak.

Találtam néhány részletet ezekről az akciókról, és szívesen tudnék meg többet is róluk. Az ellenállás konkrét eseteiről szóló említések rövidek, és számos kérdést vetnek fel. Például 1949-ben Ramón Sánchez Gómez és José Romero Carreira szervezett egy éhségsztrájkot. A sztrájk 12 napig tartott, és végül megtörték, amikor gyengeségüket kihasználva a táborparancsnok glükózinjekciót adott be a foglyoknak (FEDIP jelentés, 1950. október 10., 2. o., FEDIP, 104. o.), de hogy mi provokálta ki a sztrájkot, és miért pont ez a két rab vett benne részt, tisztázatlan. Ez volt Carreira második éhségsztrájkja abban az évben – az elsőre azután került sor, hogy a tábori börtönbe helyezték (mert levelet kapott külföldről), tíz napig tartott, és sikeres volt, hiszen újra visszatérhetett csoportja többi tagja közé (FEDIP jelentés, 1950. október 10., 2. o., FEDIP, 104. o.).[6]

1947-ben az egész csoport részt vett egy sztrájkban, amit az őrök megkíséreltek erővel megtörni. A sztrájkolókat ütlegelték, és arra kényszerítették, hogy éltessék munkahelyüket. Az erőszak ellenére egyikük sem engedelmeskedett. A sztrájk annyira aggasztotta a tábor vezetőit, hogy odahívták a régió legmagasabb rangú tisztviselőjét. Amikor a rabokkal közölték, hogy a hatóságok felkészültek, hogy fegyverrel nyomják el a sztrájkot, eszmecsere kezdődött a sztrájkolók között. Hosszú mérlegelés után és az idősebb rabok tanácsára a lázadók beleegyeztek, hogy felhagynak a sztrájkkal. Azon a napon, amikor kapituláltak, noha a hőmérséklet jóval fagypont alatt volt,[7] vigyázzállásban kellett a szabadban állniuk három órán keresztül, és egész napra megvonták tőlük az élelmet (MLE-CNT, 106. o.).

2.3. Az 1952-es karagandai felkelések

Számos jelentés mutat rá a CNT tagjainak részvételére az 1952-es karagandai felkelésekben, annak ellenére, hogy már 1948-ban eltávolították őket a régióból. Egyesek talán képesek lesznek tisztázni ezt az ellentmondást, de én csak pár lehetséges magyarázattal szolgálhatok. Először is, mivel nem tudok semmit a rabok 1950 és 1954 közti mozgásáról, lehetséges, hogy néhány közülük visszatért Karagandába még a felkelések előtt. Lehetséges az is, hogy a korai években folytatott ellenállásuk a tábori legendárium részévé vált, melyet a korai ’50-es évek lázadó rabjaival hoztak összefüggésbe. Elképzelhető, hogy a rabok rendszeres mozgása azt jelentette, hogy az ellenállásról szóló történetek – az elnyomásról szóló történetekhez hasonlóan – gyorsan terjedtek a tábori hálózatban. Talán az olyan sztrájkok, mint az 1947-es, segítették az ellenállás lehetőségeinek tesztelését, és a kollektív emlékezet részévé válva segítségül szolgáltak az újabb felkelések előmozdításában.

Esetleg a CNT tagjait összekeverték más spanyol foglyokkal, mivelhogy a fasiszta hadifoglyokon felül számos exkommunista és korábban evakuált személy is tartózkodott ebben az időben a szovjet táborokban. Hasonlóképpen az is lehet, hogy a felkelésekben részt vevő más anarchistákkal keverték össze őket. A lázadásokban résztvevő legjelentősebb nemzetiségi csoportot az ukránok alkották, akik közül a legtöbben a nacionalista OUN tagjai voltak, de akik közül néhányan[8] mahnovista befolyás alatt álló milíciákhoz tartoztak.

2.4. Az 1953-as norilszki lázadás

Ez utóbbi magyarázat tűnik a legígéretesebb kiindulópontnak ahhoz a feltevéshez, miszerint a CNT tagjai 1953-ban részt vettek a szibériai Norlag-komplexumban kirobbant lázadásban. A karagandai lázadások után nagyjából 1200 főkolomposnak tekintett rabot szállítottak át Norilszkba. Ezek többsége ukrán volt, és az MVD jegyzéke úgy ír róluk, mint akik már az utazás ideje alatt elkezdtek szervezni egy „forradalmi bizottságot” (Applebaum, 437–438. o.). A Gulag-felkelések közül a norilszki lázadás állt legnyilvánvalóbban anarchista hatás alatt. A sztrájkolók lengette mahnovista fekete zászlókon a polgárháborús időszak szlogenje állt: „Szabadság vagy halál” (Latkovskis, 2005a, 2005b).

A sztrájkban több mint 16 000 fogoly vett részt, és miután a tábori őrség elhagyta a komplexumot, a rabok megszervezték az ételosztást, megkísérelték megnyerni a régió szabad munkásainak támogatását, bírósági tárgyalást rendeztek a besúgók számára, majd kivégezték őket.[9]

A lázadást végül kivégzésekkel fojtották el, noha néhány térségben a sztrájkolók megkíséreltek kövekkel és csákányokkal ellenállni, továbbá reménytelen kísérleteket is tettek arra, hogy megszerezzék a katonák fegyvereit. Ez a felkelés napjainkban valamivel jobban ismert több írásnak köszönhetően, beleértve Martin Amis valamelyest bizarr regényes verzióját (Amis [2007], 99. o.). Az anarchisták norlagi lázadásra gyakorolt hatásának kivizsgálása azonban már egy másik tanulmány tárgykörébe tartozik.

2.5. Konklúzió

Azok közül a spanyolok közül, akik a polgárháború végén a Szovjetunióban rekedtek az antifasiszta háború iránti elkötelezettségük megnyilvánulása miatt vagy az evakuálási projekt következtében, legalább 13-an haltak meg vagy tűntek el. Néhányan a rendkívül rossz esélyek dacára is túlélték, beleértve a CNT pilótáját, Vicente Montejan Morenót, aki 13 év után annak ellenére bukkant elő a szovjet fogságból, hogy mindjárt az elején elvesztette néhány ujját. De minden rabnak odalett az egészsége és felnőtt életének jelentős része. 1956-ban Felix Villanueva – egy fogva tartott pilóta testvére, aki összetűzésbe került Enrique Lísterrel, majd ezt követően undorral telve kilépett a PCE-ből – azt írta José Ester Borrásnak, hogy a testvére fáradtságtól szenved, küzd azért, hogy munkát találjon, s képtelen elfelejteni azt, amit látott: „A testvéremről, Julióról nem tudok semmit mesélni az emlékein túl” (Ester Borrás, 15. o.).

Karaganda tragédiája apró csepp az erőszak tengerében, amelyet a spanyol munkásosztályra mértek a fasiszta felkelést követő években; és még kisebb csepp a bolsevik ellenforradalom eredményeképpen kirobbant erőszak óceánjában. De olyan csepp, amely kifröccsen, és belénk mar. Emlékeztet minket azoknak az áldozatára és bátorságára, akiket fogva tartottak.

Amikor az utolsó rabok 1956-ban kiszabadultak, a forradalmi mozgalmat Spanyolországban már szétzúzta és megfojtotta a kommunista, fasiszta és liberális erőszak, amelyet nem csak Salamancából, Burgosból vagy Madridból, de Rómából, Berlinből, Moszkvából és Párizsból is irányítottak. A forradalom vereséget szenvedett, de ehhez 20 évig tartó terrorra és Európa minden kormányának közönyére vagy épp tevőleges akaratára volt szükség.

3. Hivatkozások

• Amis, M. (2002) Koba the Dread: Laughter and the Twenty Million, London: Jonathon Cape

• Amis, M. (2007) House of Meetings, London: Vintage

• Applebaum, A. (2003) Gulag: A History, London & New York: Penguin

• BEIPI (1954. október) „Révélations des Prisonniers Espagnols sur les Camps de Travail en U.R.R.S”, Bulletin de l’Association d’etudes et d’informations Politiques Internationales, no. 116, Párizs, 6-7. o.

• Ester Borrás – José Ester Borrás Papers, fellelhető a Nemzetközi Társadalomtörténeti Intézetben, Amszterdam

• FEDIP – Federación Española de Deportados e Internados Politicos Archives, fellelhető a Nemzetközi Társadalomtörténeti Intézetben, Amszterdam

• Fernandez, D. R. (2004. augusztus) „The Spaniards who Liberated Paris”, Le Monde Diplomatique, angol kiadás [online], Elérhető innen:
http://mondediplo.com/2004/08/13spaniards

• Khlevniuk, O.G. (2004) The History of the Gulag: from Collectivization to the Great Terror, Trans. Staklo, V.A., New Haven & London: Yale University Press

• Latkovskis, L. (2005a) „Baltic Prisoners in the Gulag Revolt (part I)” [online], Lituanas, Vol. 51, Issue 3, 2005. ősz, Elérhető innen:[10], [Utolsó letöltés 2007. március 5.]

• Latkovskis, L. (2005b) „Baltic Prisoners in the Gulag Revolt (part II)” [online], Lituanas, Vol. 51, Issue 4, 2005. tél, Elérhető innen:[11], [Utolsó letöltés 2007. március 5.]

• MLE-CNT (1948) Karaganda! La Tragedia Del Antifascismo Español, Toulouse: Publicaciones del MLE-CNT en Francia [lemásolta a Lágrimas y Rabia, nincs dátum]

• Peirats, J. (1990) Anarchists in the Spanish Revolution, Trans. Slocombe, M.A. & P. Hollow, London: Freedom Press

• Shapovalov, V. (ed) (2001) Remembering the Darkness: Women in Soviet Prisons, Oxford: Rowman & Littlefield

• Solzhenitsyn, A. (1974) The Gulag Archipelago: 1918-1956, Vol. 1, Trans. Whitney, T.P., London: Collins & Harvill

• Solzhenitsyn, A. (1975) The Gulag Archipelago: 1918-1956, Vol. 2, Trans. Whitney, T.P., London: Collins & Harvill

• Solzhenitsyn, A. (1978) The Gulag Archipelago: 1918-1956, Vol.3, Trans. Willetts, H.T., London: Collins & Harvill

• Thomas, H. (1965) The Spanish Civil War, Harmondsworth: Penguin

A tanulmány forrása: https://libcom.org/library/the-tragedy-karaganda
Fordította, szövegközi jegyzetekkel ellátta és térképpel illusztrálta: Poór Péter

[1] – Az eredeti szövegben északnyugat szerepel, ám ez nyilvánvalóan elírás vagy tévedés következménye – P.P.

[2] – Az eredeti szövegben itt is tévesen északnyugat szerepel – P.P.

[3] – A kivételt ebben a demográfiai számításban Luis Serrano felesége és lánya jelentették.

[4] – Az eredeti szövegben tévesen Peto szerepel – P.P.

[5] – A jelentések adatai csak pontatlanul hozhatók fedésbe azokkal, amelyeket Alekszandr Kokurin állított össze, aki az átlagos halálozási rátát 1938-ban 5,35%-ra, 1939-ben pedig 3,1%-ra tette (idézi: Applebaum, 519. o.).

[6] – Érdekes kérdés, hogy vajon magánzárkás büntetésének volt-e köze a Karagandából kicsempészett üzenethez (lásd az 1.5. fejezetet). Az ő „külföldről jött levele” Ausztriából érkezett?

[7] – A MLE-CNT kiadvány azt állítja, a hőmérséklet –60 °C volt, de nem világos, hogy ezt a foglyok miképp tudták volna megmérni (továbbá valószínűtlen, hogy három órán át életben maradtak volna mozdulatlanul ilyen hidegben). Kazahsztánban nem valószínű, hogy a hőmérséklet –45 °C alá menjen. Karagandában 2008 januárjában az átlaghőmérséklet –20 °C, a leghidegebb hőmérséklet pedig, amelyet ebben a hónapban rögzítettek, –34 °C volt.

[8] – Egykoron, a polgárháború idején – P.P.

[9] – A legalaposabb leírás erről, amit angol nyelven láttam, Latkovszkisztól származik.

[10] – Az eredeti szövegben is hiányzó link – P.P.

[11] – Az eredeti szövegben is hiányzó link – P.P.

Kiemelt kép: Libcom.org