Mašenjka Bačić: Miért éppen Rosa Luxemburgról írt esszéket, s miért éppen ma? Mi érintette meg Luxemburg munkásságában?

Ankica Čakardić: Számos oka volt annak, hogy Rosa Luxemburgról írjak, sokat meg is neveztem a könyvemben. Kétségkívül a legfontosabb, hogy 2019-ben a meggyilkolásának 100. évfordulójára emlékeztünk. Többekkel együtt úgy vélem, hogy Luxemburgról olvasni és írni sosem veszti el az időszerűségét, hiszen a munkái ma is megszólítanak bennünket. Legyen szó a társadalom fasizálódásáról, amelyet Luxemburg már az első világháború előtt megjósolt, vagy a gyarmatosítást és az imperializmust illető kritikájáról, a militarizmus kérlelhetetlen bírálatáról, esetleg a burzsoá feminizmus, reformizmus és revizionizmus kritikájáról. Mindamellett, hogy ezek a témák engem személyesen is érdekelnek, Luxemburg műveiből és életéből könnyű ispirációt nyerni, hiszen  nagy tehetsége volt a forradalmi mondanivalóhoz, a matematikai pontossághoz és a csodálatosan dallamos kifejezések megalkotásához.

Öt lábjegyzet a Praxishoz

Mašenjka Bačić: A könyv második részében Rosa Luxemburg tőkefelhalmozásról alkotott tézise és a társadalmi újratermelődés folyamata közti elméleti kapcsolattal foglalkozik. Luxemburg meglátásai miként segíthetnek bennünket jobban megérteni a mai világot, különösen – amint Ön írja – a „női migráns munkaerő problémájának integrációja” vagy az „imperializmus újabb trendjei” kérdésében?

Ankica Čakardić: Az 1913-ban Berlinben megjelent A tőkefelhalmozás – Adalékok az imperializmus gazdasági magyarázatához című fő művében Rosa Luxemburg megpróbálta megmagyarázni, hogy a tőke egyik kulcsfontosságú alapja a „nem-kapitalista területek” rovására történő terjeszkedése, behatása, térhódítása. Ezért a legbefolyásosabb országok politikai gazdaságtanát az imperialista céljaik és a politika militarizálódása összefüggésében vette szemügyre. Az egyik esszémben arra tettem kísérletet, hogy kimutassam, Luxemburg tézise a tőkeakkumulációról, azaz az imperializmusról alkalmazható a házimunka manapság tapasztalható kommodifikációjára (áruvá tételére) is. Amikor a gazdaság válságba kerül, az újratermelődése is válságba jut, beleértve a társadalom háztartási-családi szféráját is. Arra való tekintettel, hogy a nők a nyolcvanas évek óta tömegesen lépnek a munkaerőpiacra, a neoliberális politika miatt pedig az állam elsorvasztja a szociális szolgáltatásokat, a családoknak önállóan kell gondot viselniük a gyermekekről, a munkanélküliekről, a betegekről és az idősekről. Ez általában munkaerő alkalmazásával történik, amelyet azért fizetnek meg, hogy segítsen a reproduktív munkában, azaz a nevelésben, az ápolásban, a takarításban és hasonlókban. Nem kétséges, hiszen minden adat erről tanúskodik, hogy ezekben az esetekben mindenekelőtt női munkaerő foglalkoztatásáról van szó, a centrumországokban kiváltképpen bevándorló nőkről.

Ezért beszélhetünk a migráció elnőiesedéséről.

Ez teljesen új trend, és ahogy a reproduktív munka áruvá válik, elmondhatjuk, hogy a kapitalizmus végre behatolt egy másik, Luxemburg szavaival élve „nem kapitalista térbe”, ahol a migráns női munkát úgy vásárolják meg, mint bármely más árucikket a piacon.

Mašenjka Bačić: A könyvben Rosa Luxemburg kritikáját is elemzi a burzsoá feminizmusról, amelyet összekapcsol Lise Vogel egységes elméletével (unitary theory). Alkalmazható-e Rosa elmélete a feminizmus valamely mai áramlatára?

Ankica Čakardić: Hogyne! A felhalmozás és a társadalmi újratermelődés elméletének e sajátos marxista-feminista kapcsolatán kívül, amelyet az előző válaszomban említettem, Luxemburg bírálata a burzsoá (liberális) feminizmussal kapcsolatban is időszerű. Amikor azt állította, hogy a burzsoá nők – tehát még ha nők is – semmit sem képesek nyújtani az alávetett munkásosztálybeli nőknek, akkor a feminizmus velejére tapintott. A feminizmust nem lehet a férfi-nő antagonizmusára redukálni.

A nemi kérdésnek semmiféle politikai jelentősége sincs, ha nem kapcsolódik az osztálykérdéshez.

Megkockáztatom, ez a mai feminizmus számára az egyik legfontosabb luxemburgi lecke.

Mašenjka Bačić: Már a könyve elején megjegyzi, hogy Luxemburg az a szerző, akire gyakorta hivatkozunk, ám akiről ritkán írnak, akit elvétve olvasnak és fordítanak. Megemlíti továbbá azt is, hogy mindössze az életműve 15 százaléka olvasható angolul. Mivel magyarázza ezt?

Ankica Čakardić: Ennek több oka is van. A marxizmus történetében a nőket, legyen szó Rosa Luxemburgról, Clara Zetkinről, Alekszandra Kollontajról, Nagyezsda Krupszkajáról s í.t., főként az elméletalkotásban és a kutatásokban mindig csak futtában említik. Hasonlatos ez ahhoz, mint amikor az uralkodó narratívába csak ritkán találnak utak más jellegű történetek. Másfelől pedig az 1970-es évektől a feministák – főként a liberálisok és a radikális feministák – csak érintőlegesen és mellesleg foglalkoznak kommunistákkal. A szocialista-feminista politika nincs az érdeklődés homlokterében. Amennyiben az angol fordításokról beszélünk, vagy arról, hogy a kortárs marxisták körében milyen gyakori Luxemburg említése, úgy megállapíthatjuk, hogy a Leninnel folytatott vitája, az oroszországi forradalom bírálata vagy a Marx-kritikája miatt gyakran a háttérben marad. Egyfelől csakugyan kevesen olvassák és kutatják az életművét, másfelől azonban egy mítosz épült a személye köré, amely a magánéletéből és közszerepléseiből véletlenszerűen kiválasztott epizódokon alapul.

Mašenjka Bačić: A könyve harmadik részében Rosa Luxemburg jugoszláviai recepciójával foglalkozik, a fejezet címének pedig azt adta, hogy: „Öt lábjegyzet sorsa”. A jugoszláv elméletírók számára miért nem volt érdekes Luxemburg tanulmányozása?

Ankica Čakardić: A válaszom kissé azon a nyomon fog haladni, mint az előző kérdés esetében. A jugoszláv marxistáknak a Praxis folyóiratban sikerült szó szerint öt lábjegyzetre redukálniuk Rosa Luxemburgot. Öt alkalommal tesznek említést az írásairól. Nincsenek róla szóló komoly művek, nem történik meg a szövegeinek az elemzése, nem olvashatunk kritikákat a műveiről, esetleg reflexiókat az írásairól és hasonlók. Az említett esszémben erre legalább három lehetséges okot jelöltem meg. A Praxisba ritkán írtak nők – a folyóirat fennállása során mindössze 15-en –, így minden bizonnyal jelen van a nemek közötti munkamegosztás problémája is. A másik ok abban áll, hogy míg Luxemburg ellentmondásos álláspontot képviselt a nemzeti kérdésben, a Praxis talán inkább Lenin oldalán állt. A harmadik indok episztemológiai jellegű, a Praxis ritkán foglalkozott a politikai gazdaságtannal, Luxemburg pedig közgazdász volt. Azt hiszem tehát, hogy az okok makacs kombinációjáról van szó.

Mašenjka Bačić: Figyelmet szentel olyan szövegeknek is, amelyeket nők írtak Rosa Luxemburgról, s felhívja a figyelmet arra, hogy inkább foglalkoztak az intim önéletrajzi írásával, és ebből vontak le következtetéseket. Mivel magyarázható ez?

Ankica Čakardić: Azt hiszem, ennek az egyik legfőbb oka, hogy a feministák ritkán olvassák Rosa Luxemburgot, főként a közgazdaságtani műveit, s ezért inkább a magánélete egyes eseményeire építenek mítoszt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az „intim” részletek ne lennének fontosak, de minden idők egyik legfontosabb politikusának, marxistájának és forradalmárának a hagyatékát néhány mellékes írásra redukálni… – hiszem, hogy a feminizmus képes ennél többre.

Mašenjka Bačić: Hogyan látja a mai horvátországi feminizmust? Mennyire van jelen az oktatási rendszerben, azaz a felsőoktatásban, hiszen a közoktatás alsóbb szintjein nem létezik, hanem vélhetőleg egyes oktatási tárgyak tartalmában ráadásul erősen antifeminista szemlélet fejeződik ki?

Ankica Čakardić: Az egyetemi tantermekben – kivált a társadalom- és humántudományos területen – a feminizmus módszeres tanulmányozása, ha szabad így fogalmaznom, továbbra is valamilyen önkéntes munka keretében történik. Néhány tanár „jóakaratán” múlik, akik a kurzusaikba feminista témákat is bekapcsolnak, vagy a saját tanszékeiken feminista szemináriumot tartanak. A Filozófia Tanszék tanárai közül többekkel már két éve dolgozunk a gender tanulmányok intézményesítésének előkészítésén – bízom abban, hogy néhány év múlva már a gender tanulmányok tanszékén is tanulhatunk. Azokban az időkben, amikor jobboldali és konzervatív erők őrjöngenek a „genderideológián”, a radikális feministák pedig ugyanilyen konzervatív módon a „természetes nemre” hivatkozva a nem minden fogalmának kihajítását követelik, bárhol is jelenjen meg – akkor nem is lehetne alkalmasabb pillanat, mint hogy ezekre a regresszív tendenciákra a gender tudományokkal is válaszoljunk.

Az általános iskolai társadalomtudományos és természetrajzi tankönyvekből, történelemkönyvekből és horvát anyanyelvi füzetekből szívfájdítóan kiolvasható a fél világ egyesülése az alávetettek emancipációs politikájának gyűlölete jegyében, amihez a különféle egyházak pénze kötődik, s amelyet beleng a prokreatív hetero család kultuszáról szóló konzervatív-folklór. Minderről holnapig tudnék beszélni, hiszen minden nap ilyen tankönyveket lapozgatok a kisiskolás gyermekemmel.