Az autonómia fogalma

Az erkölcsfilozófia alapfeltevése, hogy az emberek felelősek a cselekedeteikért. E feltevésből szükségszerűen következik, ahogy arra Kant rámutatott, hogy az emberek metafizikailag szabadok, azaz bizonyos értelemben képesek megválasztani, miként cselekedjenek. Az embert felelőssé teszi az, hogy képes megválasztani, miként cselekedjék, a puszta választás önmagában azonban még nem jelenti a cselekedetekért való felelősség vállalását.

A felelősségvállalás magában foglalja, hogy megkíséreljük meghatározni, mit kéne tennünk, és ez, mint Arisztotelész óta ismert, annak a további terhét helyezi az emberre, hogy tudásra tegyen szert, indítóokokon töprengjen, kimeneteleket prognosztizáljon, elveket kritizáljon stb.

A cselekedetekért való felelősségvállalás kötelezettsége nem vezethető le kizárólag az ember akaratának szabadságából, ugyanis a felelősségvállaláshoz a választás szabadságánál több szükségeltetik. Csak azért mondhatjuk, hogy az ember a választásaiért való felelősségvállalás állandó kötelezettsége alatt áll, mert megadatott neki a választásairól való gondolkodás képessége.

Nagyon is helyénvaló, hogy az erkölcsfilozófusok egy kalap alá veszik a gyerekeket és az őrülteket mint cselekedeteikért nem teljesen felelős lényeket, hiszen míg az őrültekről az járja, hogy híján vannak a választás szabadságának, addig a gyermekek még nincsenek teljesen birtokában a gondolkodás hatalmának. Voltaképpen helyénvaló, hogy a felelősség magasabb fokát tulajdonítsuk a gyereknek, ugyanis míg az őrült a szabad akarat hiányánál fogva teljesen felelőtlen, addig a gyerek részleges gondolkodási képességének megfelelően felelőssé tehető (azaz megkívánható tőle, hogy felelősséget vállaljon).

 Minden szabad akarattal és értelemmel bíró embernek kötelessége, hogy cselekedeteiért felelősséget vállaljon, még akkor is, ha előfordul, hogy nem aktív részese a cselekedetét megelőző gondolkodás, vizsgálódás és mérlegelés állandó folyamatának. Az ember időnként akkor is kinyilvánítja a felelősségvállalásra való hajlandóságát, amikor cselekedeteinek következményeit nem mérlegelte, és nem is áll szándékában, hogy ezt a jövőben megtegye.

Az efféle deklaráció természetesen haladás a felelősségvállalás megtagadása felé, hiszen legalább elismeri a kötelezettség létét. Ugyanakkor nem menti fel az embert a gondolkodás kötelessége alól, melyet ez idáig elkerült. Mondani sem kell, megesik, hogy az ember felelősséget vállal tetteiért, és mégis helytelenül cselekszik. Amikor valakit felelősségteljes egyénnek tartunk, ezzel nem azt akarjuk állítani, hogy mindig helyesen cselekszik, csak azt, nem hanyagolja el a kötelességét, hogy megpróbálja kideríteni, mi a helyes.

A felelős egyén sem nem önfejű, sem nem rendbontó, hiszen elismeri, hogy erkölcsi kényszerek kötöttségeinek közepette él. Mindazonáltal azt állítja, hogy csakis önmaga a kötöttségek egyedüli bírája. Talán odafigyel mások tanácsaira, ám ezeket úgy teszi magáévá, hogy mérlegeli az értéküket.

Előfordul, hogy erkölcsi kötelességét másoktól tudja meg, de csupán abban az értelemben, ahogy az egyik matematikus tanul a másiktól – nevezetesen, hogy meghallgat egy érvelést, melynek az érvényességét elismeri, jóllehet nem ő az, akinek eszébe jutott. Nem tanul azonban olyan értelemben, ahogy az ember a felfedezőtől tanul – tudniillik igaznak fogadva el beszámolóját azon dolgokról, melyeknek személy szerint nem járhat utána.

Mivel a felelős egyén erkölcsi döntéseket hoz, amelyeket imperatívuszban fejez ki saját maga számára, kijelenthetjük, hogy maga alkotja törvényeit, vagyis öntörvényű. Röviden, a felelős egyén autonóm. Kant szerint az erkölcsi autonómia a szabadság és a felelősség keveréke: az egyén engedelmessége a saját maga által hozott törvényeknek.

Az autonóm ember – autonóm mivoltából fakadóan – nincs alávetve a mások akaratának. Talán megteszi, ha valaki mást mond neki, de nem azért, mert valaki más mondja, hogy azt tegye. Az autonóm ember a szó politikai értelmében szabad.

Mivel a cselekedeteiért vállalt felelősség az ember választásra való képességéből következik, arról lemondani vagy azt felfüggeszteni nem lehet. Mindazonáltal az egyén visszautasíthatja ennek tudomásulvételét akár szándékosan, akár pedig azért, mert egyszerűen képtelen felismerni saját erkölcsi helyzetét (moral condition). Mindenkivel előfordul élete során, hogy visszautasítja a cselekedeteiért való felelősségvállalást, és néhányan olyan állhatatosan bújnak ki e kötelesség alól, hogy inkább egy túlméretezett gyerek, mint egy felnőtt látszatát keltik. Amennyiben az erkölcsi autonómia csupán a tettekért való felelősségvállalás állapota, ebből következik, hogy tetszés szerint le is mondhat autonómiájáról.

Azaz az ember elhatározhatja, hogy valaki más parancsainak engedelmeskedik anélkül, hogy bármi módon megkísérelte eldönteni, hogy amit parancsoltak, az jó vagy akár bölcs dolog-e. Ez rendkívül lényeges megállapítás, és nem tévesztendő össze azzal a hamis kijelentéssel, miszerint az ember lemondhat a tetteiért való felelősségről. Az egyén felelős marad azért, amit tesz – még azt követően is, hogy alávetette magát egy másik ember akaratának. Ugyanakkor elveszítheti az autonómiáját, ha visszautasítja az erkölcsi mérlegelésben való részvételt, és a másik ember parancsait véglegesként fogadja el.

Rousseaunak tehát igaza van, mikor azt állítja, hogy az ember még saját választásánál fogva sem válhat rabszolgává – ha ezen azt érti, hogy a rabszolga is erkölcsileg felelős a tetteiért. Téved viszont, ha arra gondol, hogy az ember nem helyezheti magát önként a szolgaság és a feltétlen engedelmesség állapotába.

Az autonómia elvesztésének számos fokozata és formája létezik. Az ember lemondhat döntési függetlenségéről egyetlen kérdés vagy egy meghatározott típusú kérdés tekintetében. Amikor például az orvosom kezébe helyezem sorsom, elkötelezem magam bármely általa előírt gyógymód elfogadására – de kizárólag az egészségemet illetően. Jogi tanácsadómmá ugyanakkor nem avatom. Az ember feladhatja autonómiáját egy bizonyos vagy pedig minden tekintetben, egy adott időre vagy akár egész életére. Alávetheti magát bármely parancsnak – egyes meghatározott tetteket (így például a gyilkosságot) kivéve, amelynek végrehajtását megtagadhatja.

Az orvosi példából nyilvánvaló, hogy van néhány olyan helyzet, amelyben indokolt az emberi autonómia feladása. Ugyanakkor felvetődik a kérdés: a technikai szakértelem bonyolult világában indokolt-e bármikor is nem így cselekedni?

Mivel a felelősségvállalás és -feladás fogalma központi jelentőségű az alábbi fejtegetések szempontjából, érdemes vele egy kissé behatóbban foglalkozni. Felelősséget vállalni cselekedeteinkért annyit jelent, mint végsődöntést hozni afelől, mit kell tennünk.

Az autonóm ember számára a szó szoros értelmében vett parancs nem létezik.

Ha a környezetemben valaki olyasmit mond, amit parancsnak szán, és ő vagy mások elvárják a parancsoknak való engedelmességet, akkor ezt a tényt magát is mérlegelem. Lehet, hogy úgy döntök, meg kell tennem, amit ez a személy parancsol, sőt meglehet, hogy ezt a döntést az adott helyzetben az a tény teszi számomra kívánatossá, hogy ő adta ki a parancsot. Amikor például egy süllyedő hajó fedélzetén a kapitány parancsot ad a mentőcsónakok vízre eresztésére, és mindenki más engedelmeskedik, mert ő a kapitány, lehet, hogy úgy döntök, az adott körülmények között jobban járok, ha teszem, amit mond, mivel az engedetlenség okozta zavar mindenki számára káros volna.

Amennyiben azonban erre az elhatározásra jutok, nem az ő parancsának engedelmeskedem, azaz uralmát ezzel még nem ismerem el. Emiatt ugyanezt a döntést hoznám akkor is, ha nem a kapitány, hanem az utasok valamelyike kezdene el „parancsokat” osztogatni, és a zűrzavarban a többiek engedelmeskednének neki.

A politikában csakúgy, mint az életben általában az ember gyakran feladja autonómiáját. Ennek számtalan oka van, és számtalan különféle önigazoló magyarázat született rá. A legtöbb ember, ahogy erre már utaltunk, oly erősen érzi a tradíció vagy a bürokrácia erejét, hogy gondolkodás nélkül elfogadja névleges vezetőinek uralmi irányítását. Kizárólag fajunk történetének legkivételesebb egyéniségei emelkednek arra a szintre, hogy egyáltalán megkérdőjelezzék mesterük jogát a parancsoláshoz, valamint saját maguk és társaik kötelességét az engedelmességre. Ha már azonban belevágtunk e kockázatos probléma tárgyalásába, érvek egész sorával támasztjuk alá a vezetők uralmának bemutatását. A legősibb érvek egyike Platónnak az a kijelentés, amely szerint az embereknek alá kell vetniük magukat azok uralnának, akik magasabb rendű tudás, bölcsesség vagy éleslátás birtokában vannak. Egy csiszoltabb, új verzió szerint a demokráciában élő népesség tanultabb hányada valószínűleg politikailag aktív, és még jobb is, ha a választók tájékozatlanabb csoportja tétlen marad, hiszen ez utóbbiak belépése a politikai küzdőtérre csak a demagógok és a szélsőségesek erőfeszítéseit bátorítaná. Számos amerikai politológus olyan messzire is elmegy, hogy azt hangoztatja, az amerikai tömegek közönségessége a stabilitás záloga, s ezáltal kívánatos.

Az ember erkölcsi helyzete azt követeli, hogy ahol és amikor csak lehetséges, elismerje felelősségét és kivívja autonómiáját. Időnként ez erkölcsi mérlegeléssel töprengéssel, máskor különleges, technikai információk gyűjtésével is együtt jár. apjaink amerikai polgárának például kötelessége, hogy elsajátítson annyit a modern tudományból, ami képessé teszi, hogy a nukleáris politikáról folyó vitákat kösse, és azokban önálló következtetésre jusson. ^[1]

A teljes és racionális autonómia megvalósításának a mai világban komoly, talán áthághatatlan akadályai vannak. Ennek ellenére amennyiben felismerjük tetteinkért való felelősségünket és a gondolkodás bennünk rejlő erejét, ugyancsak fel kell ismernünk, hogy állandó kötelességünk olyan parancsok szerzőivé válni, amelyeknek engedelmeskedhetünk.

A mai világban az ember helyzetének paradoxona: minél inkább felismeri jogát és kötelességét, hogy a maga ura legyen, annál inkább a technológia és a bürokrácia tétlen tárgyává válik, melyek összetettségét megérteni nem remélheti.

Mindössze néhány száz éve állíthatja egy viszonylag iskolázott ember, hogy érti a kormányzás, a király és a parlament legfőbb problémáit. A sors iróniája, hogy a mai érettségizettek, akik képtelenek eligazodni azokban a kül-, és belpolitikai kérdésekben, amelyekben a szavazatukat kérik, játszva megérthették volna a tizennyolcadik századi államvezetés művészetét.

Az uralom és az autonómia közötti konfliktus

Az állam meghatározó jegye az uralom, vagyis a kormányzáshoz való jog. Az egyén legfőbb kötelessége az autonómia, azaz az alávetettség visszautasítása.

Ezek után úgy tűnik, nem lehet az egyén autonómiáját az állam vélt uralmával összeegyeztetni. Ha az ember megfelel kötelezettségének, hogy döntéseinek ura legyen, akkor ellene szegül az állami uralomnyilvánításnak. Helyesebben szólva tagadja, hogy köteles lenne az állam törvényeinek engedelmeskedni – pusztán azért, mert törvényekről van szó.

Ennélfogva úgy tűnik, az anarchizmus az egyetlen olyan politikai doktrína, amely összhangban van az autonómia erényével.

Előfordul természetesen, hogy az anarchista bizonyos körülmények közepette vagy egy meghatározott időre elismeri a törvény végrehajtásának szükségességét. Még az is lehetséges, hogy kételyei vannak, fel lehet-e az államot mint emberi intézményt számolni. Sohasem fogja azonban az állam parancsait úgy tekinteni, mintha legitimek volnának, és kötelező erkölcsi erővel bírnának.

Úgy is leírhatjuk az anarchistát, mint hálátlan embert, aki annak ellenére, hogy kötődik gyermekkora helyszínéhez, éppen olyan erkölcsi kapcsolatban áll „saját” kormányával, mint bármely más országéval, ahol éppen tartózkodik. Amikor nyaralni megyek Nagy-Britanniába, engedelmeskedem az ottani törvényeknek – mind jól felfogott önérdekből, mind pedig azok miatt a nyilvánvaló erkölcsi megfontolások miatt, amelyek a rend értékére s a tulajdonlási rendszer stb. megőrzésének általában vett jótékony következményeire vonatkoznak.

Amikor visszatérek az Egyesült Államokba, úgy érzem, mintha a saját hazámba térnék vissza, és ha egyáltalán eszembe jut a dolog, úgy érzem, az amerikai törvényekkel másfajta, meghittebb kapcsolatban állok. E törvényeket az én kormányom léptette életbe, tehát különleges kötelességem, hogy engedelmeskedjem nekik.

A bennem rejtőzködő anarchista azonban azt sugallja, hogy meggondolásom teljességgel szentimentális, és semmi objektív erkölcsi alapja nincs. Minden uralom egyformán illegitim, jóllehet ebből nem következik, hogy minden kormány egyformán méltó, illetve méltatlan a támogatásra, vagy hogy az én amerikai törvények iránti engedelmességem – feltéve, hogy erkölcsileg autonóm vagyok – hasonló megfontolásból fakad, mint amelyek külföldön is vezérelnek.

Az előbbiekben vázolt dilemma tömören kifejezhető a de jure állam fogalmával. Ha minden ember folytonos kötelezettsége, hogy az autonómia lehető legmagasabb fokát elérje, akkor, úgy tűnik, nincs olyan állam, melynek alattvalói erkölcsi kötelességüknek éreznék, hogy az állam parancsainak engedelmeskedjenek.

Ily módon a de jure legitim állam fogalma kiürülne, és a felvilágosult ember számára a filozófiai anarchizmus tűnne az egyetlen elfogadható politikai meggyőződésnek.