Erdei Lilla novellájával indítunk fikciós irodalmi rovatot Láthatatlan városok címmel. Olyan írásokat várunk, amelyek megmozgatják társadalmi képzeletünket, láthatóvá tesznek láthatatlan helyeket, népeket, szokásokat, kommunikációs formákat, láthatatlan városokat, tájolhatatlan távlatokat. Ezek lehetnek téridőben közel avagy távol, egy alternatív múltban, elképzelt vagy párhuzamos jelenben, remélt vagy rettegett jövőben, tanyán, faluban, városban, Földünkön vagy más bolygón, más multiverzumban. Szereplői lehetnek emberek vagy más olyan intelligenciával bíró lények, amelyek képesek társadalmi struktúrákra emlékeztető képződményeket létrehozni, vagy elbuknak ezen igyekezetükben.
A Tett szellemiségéhez híven elsősorban olyan írásokat üdvözlünk, melyek tetemre hívják a fönnálló rendet:
akár úgy, hogy kíméletlenül ábrázolják tűrhetetlen visszásságait, akár úgy, hogy radikális alternatíváját vázolják föl térben és/vagy időben. Műfaji és regiszterbeli hívószavaink fölsorolásszerűen: utópia, disztópia, alternatív történelem, futurológia, kollapszológia, társadalmi képzelet, szatíra, paródia. Referenciáink, melyek inspirációként szolgálhatnak a teljesség leghalványabb igénye nélkül: Platón, Máté evangélista, Tommaso Campanella, Thomas More, Dante Alighieri, Boccaccio, Geoffrey Chaucer, François Rabelais, François Villon, Jonathan Swift, Denis Diderot, Percy Shelley, Mary Shelley, Nyikolaj Vasziljevics Gogol, Lev Tolsztoj, Franz Kafka, Hermann Broch, Aldous Huxley, Andrej Platonov, Jevgenyij Zamjatyin, Charlotte Perkins Gilman, Abe Kóbó, Ivo Andrić, George Orwell, Pier Paolo Pasolini, Isaac Asimov, Philip K. Dick, Thomas Bernhard, Italo Calvino, Ursula K. Le Guin, Kurt Vonnegut, Roberto Bolaño, Stanisław Lem, David Foster Wallace, Cormac McCarthy, William S. Burroughs, J. G. Ballard, Alan Moore, Murakami Haruki, Margaret Cavendish, Erdély Miklós, Agota Kristof, Térey János, Margaret Atwood, Viktor Pelevin.
Elsősorban olyan műveket várunk a [email protected] címre, amelyek az epika műnemében íródtak, ám ebbe beletartozhat akár verses regény részlete is. A legfontosabb kiválasztási szempontok a formabontó kísérletezés és a merész képzelet. Terjedelmi korlát: 35 000 leütés.
Demonstrandum
Pedig mondták neki, hogy külföldön vigyázzon a magyarokkal.
A harmincas Martin észrevétlenül szokott oda a kávézóba, ahol Hana pultozott. Jól beszélt angolul és hollandul, stílusa alapján is hihetőnek tűnt, hogy tervezőirodában dolgozik. Nem ő hozta szóba a származás kérdését, és annyira sem harapott a közéleti kérdésekre, mint maga Hana.
Ezeket a témákat már sörözés közben érintették. Hanában vegyes érzéseket keltett a gondolat, hogy Martin valószínűleg randiként gondol az estére. Egy része el akart futni, másik része viszont elképzelte a férfit ruha nélkül.
– Nem ismerem túl jól magam – magyarázta kicsit már becsípve. – Bratislavából jöttem, de oda is úgy költöztem. Egy ponton már inkább szlovák akartam lenni, mint magyar… meg kellett tanulnom a nyelvet, mert az őseim vagy száz éve asszimilálódtak…
– Szerinted a nemzetiség ennyire döntő? – kérdezte Martin. Amikor Hana csuklani kezdett, finoman megveregette a hátát: – Még egy kört?
Hana motorzúgásra ébredt, feje sajgott. Egy autó hátsó ülésén feküdt, az utastérben a hajnal kék fénye derengett.
Feljebb emelte a tekintetét. Megállapította, hogy a kocsit ismeretlen, lófarkas férfi vezeti – majd pillantása összeakadt az anyósülésből hátraforduló Martinéval. Eszébe villant a flakon víz, amelyet a férfi hozott be neki szex után. Abba tehette az altatót.
Martin, mintegy igazolva a lány gyanúját, felmutatta a kezében tartott fecskendőt:
– Ugye nyugton maradsz, Hanna? Nem kell félned. Hazaviszünk.
Hajnalban kel, a tyúkokkal, ahogy nagymamája mondogatta, aki itt élte le az életét. Akkoriban még csak Békésnek hívták a megyét, nem Békés-Biharnak, és a falvakat sem kellett elektromos kerítéssel védeni az Alföldre lekalandozó, sokszor veszett farkasoktól és medvéktől – a románokról nem is szólva.
– Aszongyák, nem legitim – mondja a bolti köpenyes, bíbor hajú Héricsné; Hana sejti, az asszony újonnan tanulhatta a szót. – Na de az vajon legitim vót, ahogy annó az övéké lett?
– Hogy vettük vissza? – kérdi Hana óvatosan, miközben a pultra teszi a kávét és a szappant. Olyasmire tippel, mint a Krím-félsziget orosz offenzívája lassan húsz éve, kétezer-tizenvalahányban.
– Hát odamentünk – kasszáz az asszony. – Odament az Arany Liga a polgárőrségtől, odamentek a Feleky fiúk és a Vörös Vadkanok a szurkolóikkal, meg minden faluból a hasonszőrűek, és visszavették. Mennek persze a tárgyalások, de hát csak tárgyaljanak. A kormányuk nem törődött a járvánnyal, a mieink meg ugyanúgy elkapták Erdélybe’ a kolerát meg a tudom is én, még mit, mint az oláhok. Valamit csinálni kellett, bárki beláthassa.
Hana első itteni napján hagyták, hadd aludja ki a fecskendő tartalmát – Martinnak azt már az első pisiszünetnél használnia kellett –, azután viszont hajnalban keltették. Telefonjától és okmányaitól ekkorra már megszabadították. Biztos valami szekta vagy esetleg valóságshow, gondolta Hana, amikor még egy durva vászon zsákruhát is ráadtak. Biciklis riksán vitték a skanzenszerű falucska központjában álló, hosszú tornácos vályogházhoz. Hanát megcsapta a ház mellett virágzó petúniák kesernyés illata; a gyerekkorát juttatta eszébe.
Ezt mintha a hűvös szobában ülő asszony is sejtette volna.
– Légy üdvözölve itthon, Hana! – mosolygott. Őszes haját súlyos varkocsban tekerte a feje köré, kötényét és pruszlikját azonosíthatatlan népművészeti motívumok díszítették. – Méhes Ilona vagyok. Neked meg tán elvitte a cica a nyelved? Vagy azon töröd a fejed, megjátszd-e, hogy már nem tudsz magyarul?
Reccsent az ajtó, holdvilágképű lány lépett be, tálcát tett az asztalra. Méhes Ilona valamit jelelt neki, a süketnéma lány kihátrált a szobából.
– Úgyis tudja a nevem – mondta Hana. – Ez viszont nem az otthonom.
– Te a Szrenkáktól származol. Srnka, kis szarvas, a város nevéről. Attól pár kilométerrel tényleg odébb vagyunk, de kicsire nem adunk, igaz-e? – Az asszony a kotyogósból kávét töltött két csészébe. – Sosem gondolkodtál azon, milyen hálásak voltak az őseid, ha idetelepülve felvették ezt a nevet? Ők nem a török által felprédált pusztaságot látták, hanem egy új kezdetet. Az ezernyolcszázas évek derekára jóformán beolvadtak, a szabadságharcban is kitüntették magukat a magyarok oldalán…
– Miért vagyok itt? Nem az oka érdekel, hanem a célja.
– A kettő néha ugyanaz – felelte az asszony. – Imre!
A belépő fiatal férfi a bodros hajával és rozsdaszín felöltőjével afféle konzumhippinek nézett ki. Intett Hanának, hogy kövesse.
– Anyám és én is ismerjük a háttered. – Kinyitott egy zörgő üvegű, csipkefüggönyös ajtót, előreengedte Hanát a ház hűvös mélységei felé. – Egyetemre jártál, nyelveket beszélsz. Okos nő vagy. Nem is áll szándékunkban máshogyan kezelni.
– Akkor küldhettetek volna inkább meghívót.
Imre nevetett. A helyiség, ahol Hanát magára hagyta, leginkább holmi falusi tanító könyvtárszobájára emlékeztetett – leszámítva az asztalon álló számítógépet.
A gép nem fért hozzá a rendes internethez, csak valamilyen zárt hálózathoz; ikonja vörös vaddisznófejet ábrázolt. A hálózaton főleg régimódi, rosszul programozott adatbázisokat tároltak; a katalógusszámoknak és a lassú betöltésnek hála Hana újra az egyetemen érezte magát. Kedvére böngészhette több évszázad anyakönyveit, a folyószabályozás különböző fázisaiban készült, mára hasznavehetetlen térképeket és hasonlókat. Ismét megfordult a fejében, hogy szívatják.
Aztán megakadt a szeme egy Meótisz: avagy tervezet a mezőgazdálkodás gyökerektől való megújítására című íráson. A szerző bizonyos Ifj. Kerner Ármin volt, medicinae doctor, physicus municipii Szarvasiensis, a dátum 1843. Hana úgy látta, még mindig ezzel ütheti el legérdekesebben az időt.
Könnyű a modern tudomány bűvöletében kikacagni a nép babonáit – írta a valahai doktor. – Letakarni a tükröket a haldokló körül, Szent György éjjelén lidérclángot kajtatni, kendővel leszedni a füvek harmatát, és azt a tejhaszonért a tehén takarmányára csavarni: ostobaságnak hangzik. De léteznek a tudásnak oly rétegei, amelyek az emberi írásnál, sőt beszédnél is régibbek, és így nem is rögzíthetők, cáfolhatók vagy bizonyíthatók oly módon, ahogyan példának okáért a nehézkedésről vagy a villanyosságról disputálunk.
– Nem mintha ez elvette volna a kedvedet – mormolta Hana, és belegörgetett a masszív szövegbe. Idővel észrevette, hogy Kerner gyakran idézett egy másik, De conceptione terrae caelo, avagy A föld meghágatása című munkából, amelyet úgy jellemzett, mint az írföldi Aegidius Navaniensis bölcselete az esszenciáról, amely az égből és a föld mélyéről jön, hogy növényt, állatot és embert egyként megtermékenyítsen. Hana némi keresés után ezt a szöveget is megtalálta. Azt szintén Kerner fordította latinról magyarra, bár stílusa helyenként olyannyira megváltozott, hogy Hana a plágiumot sem tartotta kizártnak.
A meteorkő az égboltozatnál is magasabbról gyön, amiért a régi Druidák úgy okoskodtak, hogy ha az ilyen kő Aurája nem vegyülne el a földnek és mocsaraknak a szelídebb páráival, halált hozó méregként hatna az élő világra. A Hibernicusok ma sem ásnak a televénybe soha oly’ követ, melly nem a megfelelő évszakban hullott.
Hana szeme megakadt egy másik passzuson:
Egyes famíliák tagjai igen melák növésűek, mások pedig oly’ ritka tehetséggel bírnak a mezőgazdálkodás területin, hogy a Hibernicus nép, bárha a Gallusokkal, a Britonokkal és más pogány népekkel ellentétben sohasem hódíttatott meg a Nagy Római Impérium által, mégiscsak a rabszolgasághoz hasonlatosan tartja közössége ezen tagjait, legalább is nem engedi nekik, hogy lakhelyüket, mellynek termékenységiért ők felelnek, bármelykor is elhagyják.
Tovább is olvasott volna, de reggelizni hívták.
Kis vályogháza kertjében kemény a föld, a fém szinte cseng rajta; a fáradságosan előásott krumplik aprók és ráncosak.
Miután Hana megfőzte és elcsomagolta az ebédet, a legelőre indul. A házban talált, macskaszem formájú napszemüveg bizarr ellentétben áll népviseletével, amelyet az első zsákruhás hete után ő is megkapott, de szüksége van rá, ahogy a napernyőre is. A pusztaság lángol, a fák lombja hamuszínű a portól, a régi idők holtágai és csatornái mára szürke iszapteknők, amelyeket csak a felhőszakadások vize és felolvadó jege tölt fel ideiglenesen.
– Ma mit hoztál, Hana? – kurjant oda a fehér lebernyeges, szalmakalapos Imre az akácok alól. Ő nem pásztorkodni jött; a festőállványán fehérlő vásznon már kezdenek alakot ölteni azok, akik igen.
– Ugye nem sztrapacskát? – röhint az egyik fiú. Úgy áll rajta a pásztoröltözet, mint diákon a kinőtt ünneplő, napbarnított arcát zabpehelyszerű szeplők borítják. – Az olyan vót, mint a vizes fűrészpor.
– Ez van, kamutót vagyok – von vállat Hana. Tányérokba szedi a paprikás krumplit, adogatja, mint egy konyhásnéni. – Azelőtt sosem csináltam sztrapacskát.
Leül, a girhes marhákat nézi, ahogy az árnyékban fekve kérődznek. Felettük az akácokra legelni felkapaszkodott kecskék rázzák a lombokat.
Azon az első reggelin persze ügyelt, nehogy Méhesék túl lelkesnek lássák – akár a friss kenyér és az aludttej, akár az olvasottak iránt. Rámutatott, hogy Kerner szövegei azokra az áldokumentumokra emlékeztetik, amelyekkel a rémtörténetírók adnak műveiknek hitelesebb zamatot, és a faluban rekonstruálni kívánt életérzést is eléggé megtöri a számítógép.
– Itt nem a múltat támasztjuk fel – vigyorgott Imre –, az nem is lehetne más, mint anakronizmus. Inkább továbbgondoljuk Kerner doktor jövővízióját.
– Tényleg alapított egy gazdaságot, ahol meteoritokat ásott a földbe?
– Méghozzá éppen itt, ahol most is ülsz – vágta rá büszkén Méhes asszony. – Még kenyeret?
Evés után Hana és Imre együtt szálltak vissza a riksába. A lány azt hitte, a nyikorgó jármű képtelen lesz így elindulni, de a biciklin ülő parasztgyerek kimozdította súlyukat a holtpontról, és pár vérfagyasztó méter után egyenletes utazósebességet vett fel. Hana eltöprengett, hogy vajon ezt a közlekedési módot is Kerner írta-e elő annak idején.
Jó darabig a töltésen haladtak. Körülöttük okkerszínű tarlók és sötét csatornamedrek terepasztala nyújtózott, a láthatáron hatalmas fóliasátrak délibábszerű körvonalai reszkettek a hőségben, pedig még tíz óra sem volt; Hana kezdte érteni, miért indul errefelé olyan korán a nap. Aztán a folyómeder erdős kanyarulatánál a riksás fiú nehézkesen megállt. Hana és Imre kiszálltak, leereszkedtek a töltés oldalán.
– Itt lakik a gátőr – mondta Imre az emelt alapzatú téglaház felé menet, amelyet félig elrejtettek a kőrisek és a vaskos, fehér törzsű nyárfák. – Na vele kedvedre beszélhetsz idegenül!
Bezörgetett az ajtón, hangosan, angolul köszönt. Kinyílt az ajtó; Hana meglepetten nézett farkasszemet a küszöbön álló, bő vászonholmikba öltözött, kölyökképű japánnal.
Imre kitörli kenyerével a tányért, és Hanához hajol:
– Készen állsz az estére?
– Még mindig nehezen tudom elképzelni, hogy működni fog.
– Lehet, hogy nem fog. Oskó Krisztáék fogadtak is rá. Szerintük nem vagy igazi Szrenka.
Hana az ajkába harap. Kriszta, a falu primadonnája kezdettől fúrja, és benne, Hanában is hamar ellenszenv ébredt a lány iránt, de nem akar igazi ellenségeket szerezni. Ráadásul a sejtése, hogy Imre manipulálni akarja őt, két nappal ezelőtt úgyszólván bizonyossággá érett.
Arról viszont találgatni sem mer, mennyit tud Imre arról, hogy ő mit tud.
– Szerintem is több ilyen nevű tót család élhetett errefelé. Még csak női megérzéseim sincsenek, nemhogy mágikus képességeim. Tényleg, sikerült már valaha a szertartás? – Hana felidézi Kerner szövegét. – Eleve pünkösd környékén kéne csinálni, nem júliusban.
– Danny miatt is irigyelnek ám – vált témát Imre.
Hana megdermed. Létezhet, hogy Imre csak véletlenül hozta szóba Dannyt?
– De hát nem is lógnak vele – mondja tőle telhető pókerarccal.
– Mert nem beszélnek jól angolul. De attól még Danny kapós. Amiatt, amit tud.
– Mire mennének vele hardver nélkül?
– Van nekik. Az első évszakfordulódkor te is visszakapod majd a telefonod… na persze nem olyat, mint amilyen volt.
– Mobilon olvashatom majd a nemesi almanachokat?
Imre válasz helyett feláll, félrebillentett fejjel méregeti festményét.
Danny Ichiba technikailag nem is japán volt, hanem amerikai. Seattle-ből keveredett a szegedi egyetemre, bioinformatikát tanult, szabadidejében angolórákat adott. Nem sokat tudhatott az országról, de az is lehet, hogy eleve hiányzott belőle az óvatosság. Lakótársának viszont hamar feltűnt, milyen stabil náluk az internet, noha egyébként mindennaposak voltak a hosszabb-rövidebb kimaradások, hol az elhanyagolt infrastruktúra, a műszerszekrényekre tűző nap, a légköri frontok és a hirtelen viharok miatt, hol pedig a hackerek torzsalkodásainak következtében.
– A dolgaimhoz mindenképpen kellett a net – mondta Danny Hanának, miközben uszadékágakat hordtak halomba a folyómeder partján egy tikkasztó délutánon. – Eleinte szabályosan fohászkodtam érte. Tudtad, hogy az internetnek is van védőszentje?
– Komolyan?
– Szent Izidor. De ennél mélyebben nem gondoltam bele. Azt hittem, szerencsém volt.
– Na de folyamatosan? – kérdezte Hana.
Valójában persze értette, legalábbis nagyjából. Danny nyilván nem töpreng rajta, csak csinálja. Ő, Hana szintén próbált nem belegondolni, elég volt a saját szemével látnia, amikor első látogatásán leült Danny gépe elé, és az internet valóban gyors volt, mint egy hegyi patak. Akkor még félig-meddig azt gondolta, biztos egy másik szerverről megy. Akárhogyan is, engedelmesen beadta felmondását az amszterdami kávézóban, majd az aggódó baráti, családi üzenetekre válaszolva bepötyögte az Imre által diktált magyarázatot egy új munkahelyről és a brutális betanulási időszakról. Fontolgatta, hogy kódolt segélykérést rejt a sorok közé, de amint a legfontosabbakat leírta, Imre Dannyre nézett, a net pedig azonnal visszalassult a szokásos lajhársebességre. Hana a saját meglepetésére majdnem elsírta magát.
Összességében azonban mégsem a net miatt szeretett a gátőrházba járni.
És nem is a net miatt fog hiányozni neki. De két napja semmi nem ugyanolyan. Tegnap meglátogatta az ágyban pihenő Dannyt, de egyikük sem tudott mit mondani. Hanát először töltötte el kellemetlen érzéssel a pletyka, amely kettejük házassági kompatibilitásáról kezdett terjedni, miután Marosi doktor, egyébként Kerner Ármin anyai ági rokona, megállapította, hogy Hana a begyűjtése során nem esett teherbe Martintól.
Eső rég nem esett, a kutak szárazak, Hana így ponyváról szedett harmatvízzel mosogatja el a krumplis fazekat. Nincs itt elég régóta ahhoz, hogy ennyi vize összegyűljön, a szomszédok adták össze neki. A többi edényből már egész ügyesen sikerül homokkal kidörzsölnie az ételmaradékot.
– Annyit tudok, hogy az őseim állítólagos képességei miatt vagyok itt – mondta Hana egy héttel ezelőtt Dannynek. Este volt, kis tüzet raktak a gátőrház mögött, azon rotyogott a ragu.
– Időjárásmágia?
– Időjárás, termékenység… csak az időpont nem stimmel. – Hana fejében ekkor összeállt valami; mintha jeges ujj simított volna végig a gerincén. – Martin előtt is volt egy fura törzsvendég a kávézóban… május táján. Őt még lekoptattam. Basszus, ezek tényleg elszántak!
– Biztos a történelmi hűség miatt – mondta Danny. – Kerner Ármin reménytelen szerelme is Szrenka lány volt.
– Megbabonázta a dokit? – próbált viccelni Hana.
– Leginkább azzal, hogy ellenállt neki. Ezért kellhettél te, az expat, nem egy környékbeli leszármazott.
– Szóval egy sértett egójú őrült tudós téveszméjében élünk – nézett körül Hana a tűzfényben.
– És ez vajon csak itt van így? – kérdezte Danny.
Végre a tárgyra térünk, gondolta Hana.
– Te talán szeretsz élő router lenni, és egy… szektának falazni?
– Úgy hangzik, mint egy rossz szuperhősfilm – vigyorgott Danny.
– Pedig ezt csinálod.
A férfi is elkomolyodott.
– Bizonyos szempontból igazad van. – Megkavarta a ragut. – Hallottál a táborokról az Egyesült Államokban, ahová a japán származású amerikaiakat deportálták Pearl Harbor után? Nekem is jártak így felmenőim, és kamaszként nem értettem, miért működtek együtt a hatóságokkal. Ugyanakkor a táborokban nem kínozták őket, nem ölték meg őket, kereskedhettek, a háború után pedig újra normálisan élhettek. Ha viszont fellázadtak volna, törvényen kívülivé váltak volna az országban, amelyre a hazájukként gondoltak.
– Épp azok tették őket törvényen kívülivé, akik bezárták őket.
– Még ha így is van, akkor is csak afelett volt hatalmuk, ahogy a helyzetet kezelték. Afelett, ahogy belekerültek, nem.
– Végül is – fintorgott Hana. – Tényleg, te hallottál a Stockholm-szindrómáról?
Danny csak mosolygott, aztán váratlanul megkérdezte:
– Melyiket akarod? Megszökni vagy lázadni?
Hana nem tudott felelni.
– Ha bebizonyítod, hogy rosszabb itt, mint a külvilágban – mondta a férfi –, segítek neked.
Szürkületkor Hana kiáll a portája elé. A szellő még most is kályhamelegen járja át a haját. Alig két hónapja hord varkocsot – néha eltűnődik, mit szólnának, ha hirtelen levágná szőke haját, vagy ha az eredetileg sem lett volna elég hosszú –, de máris furcsa, majdnem szemérmetlen érzés így kiengedni. Ma éjjelre megint zsákruhát kellett öltenie, de legalább kapott egy nagy, sárga kendőt is.
Dobogás. Ez valóban ünnepi este: a kocsit csillagos homlokú sárga kanca húzza. A bakon Imre ül, arcán harsány női smink, mögötte a falusi lányok sustorognak, mind kendőben, zsákruhában. Lábuknál alumínium tejeskannák.
Imre a bakra segíti Hanát. A lány hátában érzi Oskó Kriszta tekintetét, mint mérgezett tőrhegyet.
Már a „bizonyítás” első lépésénél csalnia kellett. Külföldi évei során fellazult az ébersége, amellyel eleinte követte a magyarországi híreket, közéleti ismeretei pótlásához tehát magától Dannytől kért segítséget. A férfi mosolygott a magyarázkodásán, de áthívta teázni két nappal ezelőtt, délután, amikor a parti nyárfák ezüstös lombja úgy susogott a forró szélben, mint Hana gyerekkorában, a strandon töltött lusta napokon.
Hana leült a gép elé a keresőszavakból összeírt listájával: magyar, kormány, kormányváltás, kelet, nyugat, Rezsim, Békés, Bihar.
– A Rezsim csak kávészünetet tart? – olvasta fel egy majd’ kétéves cikk címét. – Fél évvel a kormányváltás után sem tűnik úgy, hogy az új, demokratikus hatalom kellően megszilárdulhatna. Az ország keleti felének szakadár, rezsimhű megyéi is várhatóan problémákat okoznak majd, összhangban azzal, amire egyes szakértők figyelmeztettek: bukása előtt a Rezsim azért erősítette meg a megyéket (ellentétben a városi önkormányzatokkal), hogy így biztosítsa be magát a kormányváltás esetére. Ezeknek az úgynevezett uradalmaknak az egyike, Békés ráadásul járványkezeléssel kapcsolatos, humanitárius álindokokkal leplezett revizionista törekvéseket is megfogalmazott a romániai Bihar megyét illetően.
Hana megállt, a teába kortyolt, szétrágta a csípős gyömbérdarabkákat. Lenézett Dannyre; az a babzsákján kuporogva, enyhén előredőlve meredt a képernyőre, úgyhogy Hana inkább nem zavarta. Tovább olvasott:
– „Jó világ volt, békében éltünk.” Arról viszont a dunaújvárosi K. Erika (64) nincs meggyőződve, hogy az új kormányban is bízhat. „Beszéltük a fiammal, mi lesz a kisunokámmal, ha ezek megint eladnak minket a globális hatalmaknak. Azt tervezzük, meghirdetjük a lakást, és Békésbe költözünk. A munka már nehezebb ügy, arrafelé nincs nagy választék, de a gyulai ispán megmondta, hogy mindenkinek találnak valamit. Végül is még mindig keleten termelik azt, amit a nyugatiak megesznek.” – Hana hitetlenkedve ismételte: – Ispán?
– Keress valamit a nem tipikus munkákról – szólalt meg Danny fahangon. – Rólunk.
Hana kissé irrelevánsnak találta a felvetést; talán Danny ilyenkor kevésbé fókuszál.
– Pillanat, csak még ezt. Lehetnek-e jogai annak, aki meg sem született? A békési embertelepek kényszermunkásainak csak mintegy harmada költözött ide az ország nyugati részéről, vélhetően fényesebb reményekkel annál, mint ami aztán érkezésükkor várta őket. Az illegitim Gyulai Táblabíróság vádeljárása alatt álló újságíró, Garai Dávid jóvoltából tudjuk, hogy a keletmagyar „munkaerő” nagyobb része a térségben régóta dolgoztatott „csicskák” leszármazottja, akiket az érett Rezsim idején már a maihoz hasonló léptékben, állati sorban „tenyésztettek”. Hivatalosan nem anyakönyvezettek, születési helyük és dátumuk ismeretlen, életüket a keleti országrész fóliavárosaiban élik le. Felmerül a kérdés, hogy még ha a Rezsim formális bukása után felállt koalíciós kormány túl gyenge is az érdemi cselekvéshez, mitől tart az Európai Unió és az ENSZ, mire alapozzák azt, hogy beavatkozásuk elmélyítené az ország kelet-nyugati megosztottságát. Még ha így is lenne, nagyobb súllyal esik-e a latba egy potenciális polgárháború, mint az alapvető emberi jogok nagyon is valóságos sérelmei? Addig is, amíg ezekre a finnyás kérdésekre válasz születik, jó, ha tudjuk: Békés-, Csongrád-Csanád-, Hajdú-Bihar-szerte ebben a percben is kiszolgáltatott emberek robotolnak, húznak ekét vagy hajtanak riksát ott, ahol a ló már alig..
Danny ekkor fojtott kiáltással a szeméhez kapott, a képernyő pedig elsötétedett.
A kocsi kifelé robog a faluból. A lányok csengő hangon ugratják egymást, majd valami fals csasztuskába fognak:
Futi, futi gyorsabban
csillagfejű pacika
a folyóhoz vigyél le
az erdőbe vigyél le
a kancsócskám már korog
nádon nadály mocorog
viszket rajtam a ruha
lábam közt Tisza, Duna
futi, futi, pacika!
– Te is, Szrenka! – visítja az Oskó lány. Hana segélykérőn Imrére néz, de az is magas fejhangon kántálja a kórussal:
Futi, futi gyorsabban
tőragyarú vadmalac
a mocsárba vigyél be
a bodzásba vigyél be
az égbolt már úgy ragyog
éhes, mint a farkasok
a föld torka tárulna
az eső ha lehullna
futi, futi gyorsabban!
– Gyorsabban – motyogja maga elé Hana.
– Van valaki más is – mondta Danny. Hanyatt feküdt a háncsszőnyegen, homlokán borogatással. Húsz percig sem volt eszméletlen, de Hana örökkévalóságnak érezte.
– Hogyhogy valaki más?
– Már közben is észrevettem. Egy másik… emberi router. – Danny felkönyökölt, levette a szemére csúszott borogatást, hunyorogva meredt maga elé.
– Jobban érzed magad? – Hana felállt. – Meg kéne keresnünk.
– Valaki átjöhet, és gyanakodhat, ha nem talál itt. Ráadásul nem is látok.
Hana hitetlenkedve meredt rá.
– Ugye viccelsz? – Kényszerítette magát, hogy mélyeket lélegezzen. – Majd támogatlak.
– Remek ötlet – vágta rá Danny –, támogass a székhez. Ilyenkor, ha nincs különösebb dolgom, zenét hallgatok. Mondjuk Glenn Millertől a Moonlight Serenade-et.
Hana a géphez hajolt.
– Ne már – szaladt ki a száján, ahogy felcsendült a recsegős bigband-felvétel édeskés dallama –, ha ez szól, biztosan kinyírnak! És ne mosolyogj így. A filmekben azok mosolyognak így, akiket aztán…
– Kinyírnak?
Kényszeredetten nevettek.
– Hol kezdjem a keresést? – kérdezte Hana.
Danny pár pillanatig ábrándosan meredt maga elé.
– Én Méheséknél próbálkoznék.
Imre a sűrűsödő alkonyatban a valahai Siratói-holtág torkolatához hajt.
– Azelőtt nem itt csinálták – mondja Hanának –, de az eredeti halas rég kiszáradt.
Az iszalag és kudzu zörgő függönye mögött, a száraz nádbozóton túl sötéten nyújtózik az élő Hármas-Körös medre. Ez is olyan repedezett iszapárok, mint a holtágé, csak ennek a közepén víz is csillog, szinte forr a szúnyoglárváktól és a pipáló halaktól.
Imre kifogja a kancát, egy vén kőrishez pányvázza. Hana adogatja le a kannákat, a testes Rácz Klára sorba állítja őket a fák tövében, miközben Kriszta és kompániája már vetkőznek is, csak a sárga kendőt kötik vissza a derekukra. Némelyikük kövérkés, mások darabosak, Kriszta meg inkább úgy sportos, mint egy akciófilmszerepre készülő sztár, aki azért vigyáz, nehogy légies vonalai teljesen elnehezüljenek.
Vajon hányan valók máshonnan? Városokból, Nyugat-Magyarországról, külföldről? Na és ki jött, kit hoztak?
Hana félrehúzódik, ő is vetkőzni kezd. Amikor véletlenül felpillant, a ki tudja, honnan felbukkant, talpig sárga kendőbe burkolt Méhes Ilonáéval találkozik a tekintete. Ettől csak még meztelenebbnek érzi magát.
A gátőrházat elhagyva felkaptatott a töltés tetejére. Így messzebbről megláthatták, de jobban el is hitethette, hogy napi dolga után jár.
A Méhes-házhoz érve is meggyőzőnek kellett lennie.
– Szép jó napot! – köszönt a petúniáit locsolgató Méhes asszonynak. – Szabad bemennem? Meg kéne néznem valamit az Aegidius-fordításban, ami felett eddig átsiklottam.
– Pompás! – ragyogott az asszony. – Menj csak be. Imre dolgozik, de szóljál neki nyugodtan.
Hana figyelt, honnan bújik elő Imre a hívásra. Átkozta magát, hogy korábban nem tulajdonított jelentőséget a stílusidegen, lilás hippifüggönynek, amely a leghátsó szoba ajtóüvegét belülről takarta.
Letelepedett a könyvtárszobában, várta, hogy betöltsön a vaddisznós hálózat.
A Hibernicusok fő szertartásának pogány neve deákra leginkább a Csillagok Győzködéseként fordítható. Úgy mondják, a rítus erejét növeli, ha indulattól fűtve hajtják végre, ezért aztán a rítusra kiválasztottakban mindenféle gonosz leleménnyel vágyakat keltenek, majd e vágyakat megcsúfolják és meghiúsítják. Különös és baljóslatú dolog az emberi szívben rejtező Istennel így machinálni, gondolhatnánk, ha nem idéznénk emlékezetünkbe: tudni kell, mit mikor kérjen az ember, s akkor nem is oly nagy csuda, ha kívánsága teljesül.
Kint ajtó csapódott. Imre bizonyára kiment a kerti budira.
Hana felállt az asztaltól.
Imre a szobája ablakát is befüggönyözte, a félhomályban füstölők miazmája gomolygott. A sarokban idegennek hatott a számítógéppark, mint pacemaker egy sámán mellüregében.
Az egyik monitoron multiplayeres gazdálkodó játék zajlott, a szembántó grafikájú avatárok túlméretezett terményeket szüreteltek, növelték a fejük felett villogó pontszámokat. A monitor alján EKG-ra emlékeztető hullámvonalak futottak.
Kinn kiáltás harsant. Hana összerándult, de csak a budiban ülő Imrével akart megbeszélni valamit az anyja.
Egy másik gép osztott képernyőn jelenítette meg több térfigyelő kamera képét. Azok csarnoknyi fóliasátrak belsejét pásztázták, amelyekben zsákruhás emberek dolgoztak. Hana látott valami sötétet a kamerákhoz közelebb állók nyakán és halántékán; odahajolt, de rossz volt a felbontás.
A bal alsó kameraképen tucatnyi öregember és -asszony feküdt rozoga ágyakon. Belépett Marosi doktor a reformkori polgári öltözékében, amelyet Hana már az első találkozáskor is komikusnak talált. A doktor az első ágy fölé hajolt, piszkált valamit az ott fekvő öregen, majd felegyenesedve a következőhöz lépett. Eközben – Hana a szeme sarkából látta – a játék monitorának alján egy hullámvonal elsimult.
Csattant a budi ajtaja. Hana alig bírta visszanyelni a sikolyt, elhátrált a gépektől. Befelé hogyhogy nem recsegett így a padló?
Épp akkor húzta be maga mögött a könyvtárszoba ajtaját, amikor Imre a nyári konyha felől visszatért a házba.
Természetesen ottmarasztották uzsonnára. Méhes asszony madártejet tálalt fel. Kínálta Hanát ebédről maradt levessel is – öreg disznó volt, de az orjacsontnak az mindegy –, de azt a lány nem kívánta.
– Csillagok Győzködése – idézte legderűsebb hangján. – Aegidius és Kerner megjövendölték a Vágtázó Halottkémeket?
Imre harsogva nevetett.
Amikor Hana visszaért a gátőrházhoz, még mindig a végtelenített Moonlight Serenade szólt. A lány megszaporázta lépteit, lelki szemei előtt megjelent Danny vérben úszó teste.
Belépve meglátta a háttal ülő férfi sziluettjét a beszűrődő alkonyfényben. Danny nem felelt Hana köszönésére, de mintha megmozdult volna a székben. Hana beljebb kerülve látta, hogy időközben elláthatták, szemén vastag kötés fehérlett.
Valami ritmikusan mozgott közte és az asztal között. Sápadt holdarc nézett fel Hanára, Méhesék süketnéma szolgálójának, Ambrus Zsuzskának az arca. Bután bámult, majd visszahajolt Danny lecsupaszított ágyékára.
Mindegy, gondolja Hana, miközben a lányok elvonulnak előtte a sötét fák alatt, majd körmenetbe kanyarodnak a tisztáson. Méhes Ilona papnőként áll középen, kupából tejjel kínálja őket, majd a tétovázó Hanához lép, ő pedig szintén kortyol. Még ég a szeme a felidézett emléktől, de morbid vigaszt merít a gondolatból, hogy eleve hiába volt az egész. Ha nem történik az, ami történt, ha elmesélte volna Dannynek a látottakat, azzal még mindig nem bizonyított volna semmit.
Különben is, mit tehetne a férfi? Kitisztítja a légkört, felerősíti a jelet, visszafordítja a kapott lökést Imrére?
A sorban utolsó Rácz Klára elkapja a pillantását. Hana beáll mögé.
Az esti levegő a bőrét cirógatja, haja lobogva úszik utána. Régen, nyakig gombolt korokban, amikor a házastársak gyakran egész életükben nem látták egymást teljesen meztelenül, az ilyesmi önmagában is mágia lehetett… de Hana ennél többet is érez. Ismeretlen izgalom, várakozó erő tölti el, legszívesebben futásnak eredne, elrúgná magát a földtől is, fel az égbe, az űrbe.
A lányok kántálását vad, keleties dallam szövi át, Imre sámándobon kíséri őket, miközben a körmenet irányával ellentétesen, kívül köröz. Már nem magyar vagy más ismert nyelvű szöveget szavalnak, egyeseknek bele is törik a bicskája. A vezérénekes Kriszta jobb híján visszavált a kocsin harsogott mondókára, Hana fülét eddig nem hallott versszak üti meg:
Futi, futi, mint a vak
lombos szarvú kecskebak
csillagokba vigyél fel
mélységekbe vigyél fel
hasítsd fel az anyagot
táncoltasd az atomot
égből kövek lehullnak
etetik világunkat
futi, futi, mint a vak!
– Milyen atomhasítás? – kapcsol Hana. – A kora ezernyolcszázas években járunk. Ezt te költötted, Imre?
A körmenet meglassul, akadozik, gyűlölködő pillantások villannak Hanára, csak Méhes asszony mosolyog továbbra is bódultan. Imre megszaporázza riszáló lépteit, még bőszebben pergeti a dobot:
– Minden mindennel összeér, körbe-karikába! Amit felfedezünk, mind csak újrafelfedezzük! Mi minden várhat még ránk az ismeretlenben, amit őseink ismertek valaha?
– FUTI, FUTI, MINT A VAK! – sivítja Kriszta, Hanából pedig kirobban a nevetés.
Rácz Klára hátranéz. Ne csináld ezt, formálja némán a szájával. Hana valódi félelmet lát az arcán, ettől egy pillanatra ő is meginog, de aztán csak még harsányabban kacag tovább, míg már szikrák táncolnak a szeme előtt. Hamarosan úgy látja, a sötét erdőt is fehérség önti el, belülről világító köd, amely köldökzsinórként csavarodik fel az előbújó csillagokig.
Imre próbál nem tudomást venni az ő vihogásáról, őrülten püföli a dobot, Kriszta viszont megtöri a kört, méghozzá befelé: egyenesen a vihogó Hanának ront.
A fehér fény vakuvillanás-szerűen felerősödik, Hana csattanást hall, arcát elektromos forróság perzseli. Kriszta elzuhan, vére fekete fonal a porban – Hana várja, mikor ugrik fel, támad újra a lány, de Kriszta halott. Testén újabb, pisztolylövésszerű lyukak nyílnak; meg-megrándul, ahogy a mogyorónál nem nagyobb kövek tompa puffanásokkal belecsapódnak.
A kör szétszakad, a lányok a fák közé futnak, egyedül Klára fordul vissza Méhes asszonyért. Hana még mindig visítva nevet, körülötte porzik a talaj, a bozót recseg-ropog, mintha jégeső verné, mindent betölt az a fémes, elektromos szag. Aztán minden eddiginél erősebb fénycsóva hasít a természetellenes, szürkületi égbe, valami hatalmas robajjal ér földet az ártéri erdőben, reccsenve dőlnek a fák, a lüktető opálfénybe a tűz sárgásvöröse vegyül.
Hana most már inkább ordít, mint nevet, állkapcsa majd’ kiakad.
– Hiszen ezt vártátok tőlem, nem?
A tűz sebesen terjed. A lányoknak már hűlt helye, csak Méhes Ilona áll a fák alatt. Imre egy darabig a lángok határán ugrál a dobjával, de végül ő is megfutamodik.
Aztán Hana lába alatt émelyítően megrendül a föld. Minden eddiginél mélyebb robajt hall a messzeségből.
A harmat még hiányzik. Lesz tejhaszon, olyan, hogy megemlegetitek.
A víz mintha valóban nem a bronzosan izzó felhőkből hullna, hanem köröskörül, a levegőben csapódna ki. Sziszegő füstbe borul az éjszaka. Hana nézi, ahogy a kormos víz lecsorog a bőrén. A lányok hátrahagyott sárga kendői lassan elfeketednek, ahogy Méhes asszony szétteregeti őket a sárban. Időnként felvesz egyet-egyet, gondosan a kannákba csavarja a sötét levet, amelyet a szövet magába szívott.
Reggelre bevonul a hadsereg. Hogy kié, Hana nem tudja. Idegen katonák az országúton. Egyikük kerít neki valami pólót – Hanának csak erről jut eszébe, hogy eddig félmeztelenül kószált –, majd a községházára irányítja, ahol nyilvántartásba vehetik. Hana Krisztáról beszélne neki, de a katona megy a dolgára.
Az elhagyott Méhes-ház ajtaja tárva-nyitva. Az előtte gyülekező falusiak úgy köhögnek, mint akik mérges gázt lélegeztek, bőrükön vörös égésnyomok. Hana megtudja tőlük, hogy az éjjel hallott robaj nem meteor volt: valahol Romániában felrobbantottak egy magyar bázist.
Mégis miért gondolt meteorra? Most már komikusnak tűnik a feltételezés, hogy neki, Hanának köze lehetett hozzá, hogy az ő esője égetett az emberekre vörös billogot.
Beáll a községháza előtti sorba, nézi az elhaladó teherautókat. Vége. Ha a Bihar magyar megszállásától végre feleszmélt nyugati erők nem akarják végképp meghazudtolni szépen csengő eszméiket, felszámolják a fóliatelepeket is, ő, Hana pedig visszamehet Amszterdamba, Bratislavába vagy ahová gondolja.
Csak azt nem tudja, miért nem érzi így sem szabadnak magát.
