Franck Pavloff: Barna hajnal

Franciák millióinak él eleven sebként az emlékezetében 2002. április 21., amikor Jean-Marie Le Pen, a szélsőjobboldali Nemzeti Front jelöltje bejutott az elnökválasztás második fordulójába. A következő két hétben tiltakozók tömegei vonultak utcára, és újságírók ezrei próbáltak választ adni a kérdésre: mi vezetett ide? A France Inter rádió egyik műsorában a riporter, Le Pen rémisztő kulturális programját elemezve, említést tett egy 1998-ban megjelent néhány oldalas novelláról. Hamarosan a Le Monde is recenziót közölt a Barna hajnalról – mely ezek nyomán 2002 legolvasottabb francia nyelven írt könyve lett. Franciaország-szerte sok középiskolában foglalkoznak a novellával, mint a kortárs irodalom fontos művével. A novellát 30 nyelvre fordították le. Magyarul először 2012-ben jelent meg, majd 2017-ben a Csimota Kiadó papírszínház formában is kiadta, Grela Alexandra illusztrációival. 2020 márciusa óta a novella ingyenesen is hozzáférhető a https://bit.ly/barnahajnal oldalon. Másoljátok, terjesszétek, írjatok róla!

 

Lábunkat kinyújtva ültünk a napsütésben Charlie-val. Nem igazán beszélgettünk: megosztottuk egymással csapongó gondolatainkat, anélkül, hogy igazán odafigyeltünk volna arra, mit is mond a másik. Jóleső pillanatok voltak: kávénkat kortyolgatva hagytuk, hogy teljen az idő.

Amikor mondta, hogy el kellett altatnia a kutyáját, meglepődtem, de csak ennyi. Mindig szomorú, ha egy blöki öreg korára lebetegszik, de tizenöt éves kora után hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy egy nap elpusztul.

– Érted, nem tudtam volna barnának eladni.

– Ja, egy labradornak nem igazán az a színe. De mi baja volt?

– A kérdés nem ez. Nem barna kutya volt… Ennyi!

– A fenébe, mint a macskáknál?

– Igen, pont úgy.

A macskáknál tudtam róla. A múlt hónapban meg kellett szabadulnom az enyémtől, egy keveréktől, mert annak idején az a rossz ötlete támadt, hogy fehéren jöjjön a világra, fekete folttal.

Való igaz, hogy a macskák túlszaporodása elviselhetetlenné vált, és a Nemzetállam tudósai szerint jobb a barnákat megtartani. Csak a barnákat. Az összes szelekciós vizsgálat igazolta, hogy jobban alkalmazkodnak városi életünkhöz, almaik kisebbek, és sokkal kevesebbet esznek.

Na jó, a macska végül is csak macska, és mivel a problémát így vagy úgy meg kellett oldani, legyen hát rendelet a nem barna macskák eltörléséről. A legtöbb vallási vezető jóváhagyta az intézkedést.

A városi milícia ingyen osztotta az arzénpirulát, ami a pástétomba belekeverve egy szempillantás alatt kinyuvasztotta őket.

A szívem összeszorult. Aztán az ember gyorsan elfelejti.

 

Hogy most a kutyák, az kissé jobban meglepett, nem is tudom miért, talán mert nagyobbak, vagy mert az ember társai, ahogy mondani szokás. Mindenesetre Charlie éppoly természetesen beszélt róla, mint én a macskámról, és kétségkívül igaza volt. A túlzott érzékenység nem vezet sehová, és ami a kutyákat illeti, biztosan úgy igaz, hogy a barnák a legellenállóbbak.

Nem nagyon volt már mit mondanunk egymásnak; elváltunk, de valami furcsa érzéssel. Kicsit kényelmetlenül, mintha elhallgattunk volna valamit.

 

Nem sokkal később tőlem tudta meg Charlie, hogy a városi Napilap többé nem jelenik meg.

Elképedt: az újság, amit reggelente a habos kávéja mellé olvasott?

– Tönkrementek? Sztrájk? Csőd?

– Nem, nem, a kutyák ügyének a folytatása.

– A barnákénak?

– Igen, csakis! Nem volt olyan nap, hogy ne támadták volna ezt a nemzeti intézkedést. Odáig mentek, hogy kétségbe vonták a tudósok eredményeit. Az olvasók már nem is tudták, mit kellene gondolniuk; voltak olyanok is, akik elkezdték rejtegetni a kutyájukat!

– Ha sokat játszol a tűzzel…

– Ahogy mondod; az újságnak is az lett a vége, hogy betiltották.

– A fenébe. És a lovi?

– Hát, öregem, mostantól az Új Barnában kell keresned a tippeket, más már nincs. Úgy tűnik, hogy a lóverseny meg a sport tekintetében megállja a helyét.

Mivel a többi újság átlépte a határt, egyetlen lap maradt a városban, mert információ nélkül mégsem lehettünk meg.

Aznap ismét kávéztam Charlie-val, de nyugtalanított, hogy az Új Barna olvasója váljon belőlem. Pedig a kávézó vendégeinek élete ugyanúgy folyt tovább, mint addig; biztosan ok nélkül idegeskedtem hát.

 

Aztán a könyvtári könyvekkel folytatódott; elég zavaros ügy volt ez is.

Azokat a kiadókat, amelyek ugyanahhoz a pénzügyi csoporthoz tartoztak, mint a városi Napilap, perbe fogták, és a könyveiket kitiltották a könyvtárak polcairól. Való igaz, hogy ha figyelmesen elolvasta az ember, hogy mik jelentek meg továbbra is ezeknél a kiadóknál, kötetenként legalább egyszer rábukkanhatott a kutya vagy macska szóra, és bizony ezek előtt nem mindig állt ott az, hogy barna. Pedig hát tudniuk kellett volna.

– Nem kell erőltetni – mondta Charlie –, érted, a nemzet mit sem nyerne azzal, ha elfogadná, hogy megkerüljük a törvényeket, és macska-egér harcot vívnánk. Barna – tette hozzá körbepillantva, már hogy barna egér, ha esetleg valaki kihallgatta volna a társalgásunkat.

Óvatosságból rászoktunk, hogy a szavak elé vagy a mondatok elejére betoldjuk: barna. Kezdetben persze furcsán hangzott, hogy kérek egy barna felest, de végül is a nyelv azért van, hogy fejlődjön, és semmivel sem volt különösebb, hogy azt tettük hozzá, hogy barna, mint hogy baszki, ami felénk majd minden mondat végén ott virít. Legalább jobb szemmel néztek ránk, és nyugtunk volt.

Végül még a lóverseny is bejött. Na, nem kaszáltunk nagyot, de azért mégis, ez volt az első barna lovink. És ez segített elfogadni az új előírásokkal járó hercehurcát.

 

Emlékszem, egy nap, amikor áthívtam Charlie-t, hogy együtt nézzük meg a Kupák kupájának döntőjét, micsoda nevetőgörcs jött ránk. Hát nem egy új kutyával állított be?

Csodaszép állat volt: a farkától az orráig barna, gesztenyeszínű szemekkel.

– Tudod, végül ragaszkodóbb a másiknál, és első intésre engedelmeskedik. Hát szabad keseregni a fekete labradoron?

Alighogy kimondta, a kutyája már ugrott is a kanapé alá, őrülten csaholva. Nesze, öcsém, ezt kapd ki: barna vagy sem, nem engedelmeskedik ez se a gazdájának, se másnak!

Charlie hirtelen megértette.

– Na ne, te is?

– Bezony. Mindjárt meglátod.

Mint egy nyílvessző, lőtt ki az új macskám, hogy felkapaszkodjon a függönyre, és a szekrény tetején keressen menedéket. Egy barna szemű és barna szőrű macsek. Hogy mekkorát nevettünk! Micsoda egybeesés!

– Tudod, hogy van ez – mondtam. – Mindig is volt macskám, így aztán… Hát nem szép?

– Csodaszép! – válaszolta.

Aztán bekapcsoltuk a tévét, miközben a két barna állat a szeme sarkából méregette egymást.

Nem tudom, ki nyert, de azt igen, hogy nagyon jól éreztük magunkat – és biztonságban. Követtük a kijelölt irányt: ez mintha megnyugtatott volna minket, és egyszerűbbé tette volna az életünket. A barna biztonságnak lehet jó oldala.

Eszembe jutott persze az a kissrác, akivel a túloldalon találkoztam, és aki a lába előtt holtan heverő fehér uszkárját siratta. De, végül is, figyelt volna oda arra, amit mondtak: a kutyák nincsenek betiltva, elég, ha keres magának egy barnát. Még kicsiket is lehet találni. És ahogy mi, ő is azt érezné, hogy egyenes úton jár, és gyorsan elfelejtené a régit.

 

Aztán tegnap, hihetetlen… én, aki úgy hittem, háborítatlanul élek, majdnem a városi milícia kelepcéjébe estem. Ezek a barna ruhások tényleg nem viccelnek. De nem ismertek fel, mert újak itt a kerületben, és még nem ismernek mindenkit.

Charlie-hoz mentem. Vasárnaponként nála römiztünk. Egy pakk sör volt nálam, semmi más. Két-három órát vertük volna a blattot, ezt-azt csipegetve közben.

És akkor, mint derült égből a villámcsapás: lakása ajtaja ripityára törve, és két milicista strázsál a folyosón, hogy elküldje a kíváncsiskodókat. Úgy tettem, mintha az egyik felső emeletre mennék, aztán a lifttel lejöttem.

Odalent az emberek fojtott hangon beszélgettek.

– De hát a kutyája igazi barna volt, a saját szememmel láttam!

– Igen, de azt mondják, hogy azelőtt fekete volt neki, nem barna. Fekete.

– Azelőtt?

– Igen, azelőtt. Most már az is bűncselekménynek számít, ha valakinek nem barna volt. És ezt nem nehéz kideríteni: elég megkérdezni a szomszédokat.

Sietősre fogtam. Kivert a veríték. Ha az is bűncselekmény, hogy azelőtt volt az embernek, akkor engem elvihetnek. A házban mindenki tudta, hogy volt egy fekete-fehér macskám. Azelőtt! Hát ilyet! Ezt sosem gondoltam volna.

 

Ma reggel a Barna Rádió megerősítette a hírt. Charlie biztosan egyike annak az ötszáz embernek, akit letartóztattak. Attól, hogy valaki vett nemrég egy barna állatot, még nem változott meg a mentalitása – mondták.

– Ha valakinek az előírásoknak nem megfelelő kutyája vagy macskája volt, bármely időszakban, az bűncselekmény – mondta a bemondó, majd hozzátette –, a Nemzetállam megsértése.

A folytatást jól megjegyeztem. Ha az embernek személyesen nem is volt az előírásoknak nem megfelelő kutyája vagy macskája, de a családjából valakinek – például az apjának, a testvérének vagy egy unokatestvérének, akár csak egyszer is életében – igen, akkor az komoly következményekkel számolhat.

Nem tudom, hová vihették Charlie-t. Ez már túlzás. Őrültség. Én meg azt hittem, hogy egy darabig jól elleszek a barna macskámmal.

Persze, ha az azelőttöt nézik, akkor akárhány macskást és kutyást lecsukhatnak.

 

Éjjel nem aludtam. Tartanom kellett volna a barnáktól, az első állattörvény bevezetésének pillanatától. Végül is a macskám az enyém volt, a kutyája meg Charlie-é: nemet kellett volna mondanunk. Jobban ellenállni – de hogyan? Olyan gyorsan történik minden: ott a meló meg a mindennapi gondok. A többiek is fejet hajtanak, hogy egy kicsit ellehessenek, nem?

 

Kopogtatnak. Ilyen kora hajnalban sosem szoktak. Félek. A nap nem kelt fel, kint még minden barna. De ne üssék olyan erősen, jövök már.

 

Fordította: Piróth Attila és Marie-Laure Piroth

A nyitókép Grela Alexandra munkája

 

Utószó az első magyar kiadáshoz

Az iménti szöveget, mely több mint 10 éve jelent meg Franciaországban, 25 nyelvre fordították le. Türelmetlenül vártam már a magyar fordítást. Mert barátságot ápoló országaink egyazon Európa részei, és itt is, ott is nagy a kísértés, hogy a gazdasági nehézségek elől visszahúzódjunk és magunkba zárkózzunk, s az erő illúziójával áltassuk magunkat. Ámde egy ország erejét az mutatja, mennyire képes elfogadni az őt benépesítő emberek különbözőségét, nem pedig az, hogy mennyire képes egyazon öntőformába szorítani őket.

A Barna hajnal egyéni felelősségünkkel szembesít. Ha lehetőséget akarunk adni gyermekeinknek arra, hogy jövőjüket a szivárvány színeivel fessék meg, ne kényszerítsünk rájuk egyetlen színt, mely előbb-utóbb kizárólagos gondolkodás-
móddá alakul át; onnan már csak egy lépésre vannak a nyomorúságos diktatúrák, amelyek a múlt században feldúlták országainkat és Európát. Küzdjük le a diszkrimináció és a szegregáció kísértését.

Kívánom, hogy ezek az egyszerű oldalak mindenki kezébe eljussanak, és párbeszédre, magyarázatokra sarkalljanak; hogy minden olvasó, korától és társadalmihelyzetétől függetlenül megkérdezze, mit tehet a mindennapokban azért, hogy a gyűlölet szavát a remény éneke váltsa fel.

2012. május