Szénmonoxid Underground Jazz Klub

A Tett fikciós irodalmi rovatot indított Láthatatlan városok címmel. Olyan írásokat várunk, amelyek megmozgatják társadalmi képzeletünket, láthatóvá tesznek láthatatlan helyeket, népeket, szokásokat, kommunikációs formákat, láthatatlan városokat, tájolhatatlan távlatokat. Ezek lehetnek téridőben közel avagy távol, egy alternatív múltban, elképzelt vagy párhuzamos jelenben, remélt vagy rettegett jövőben, tanyán, faluban, városban, Földünkön vagy más bolygón, más multiverzumban. Szereplői lehetnek emberek vagy más olyan intelligenciával bíró lények, amelyek képesek társadalmi struktúrákra emlékeztető képződményeket létrehozni, vagy elbuknak ezen igyekezetükben.

Tett szellemiségéhez híven elsősorban olyan írásokat üdvözlünk, melyek tetemre hívják a fönnálló rendet:

akár úgy, hogy kíméletlenül ábrázolják tűrhetetlen visszásságait, akár úgy, hogy radikális alternatíváját vázolják föl térben és/vagy időben. Műfaji és regiszterbeli hívószavaink fölsorolásszerűen: utópia, disztópia, alternatív történelem, futurológia, kollapszológia, társadalmi képzelet, szatíra, paródia. Referenciáink, melyek inspirációként szolgálhatnak a teljesség leghalványabb igénye nélkül: Platón, Máté evangélista, Tommaso Campanella, Thomas More, Dante Alighieri, Boccaccio, Geoffrey Chaucer, François Rabelais, François Villon, Jonathan Swift, Denis Diderot, Percy Shelley, Mary Shelley, Nyikolaj Vasziljevics Gogol, Lev Tolsztoj, Franz Kafka, Hermann Broch, Aldous Huxley, Andrej Platonov, Jevgenyij Zamjatyin, Charlotte Perkins Gilman, Abe Kóbó, Ivo Andrić, George Orwell, Pier Paolo Pasolini, Isaac Asimov, Philip K. Dick, Thomas Bernhard, Italo Calvino, Ursula K. Le Guin, Kurt Vonnegut, Roberto Bolaño, Stanisław Lem, David Foster Wallace, Cormac McCarthy, William S. Burroughs, J. G. Ballard, Alan Moore, Murakami Haruki, Margaret Cavendish, Erdély Miklós, Agota Kristof, Térey János, Margaret Atwood, Viktor Pelevin.

 
Elsősorban olyan műveket várunk a [email protected] címre, amelyek az epika műnemében íródtak, ám ebbe beletartozhat akár verses regény részlete is. A legfontosabb kiválasztási szempontok a formabontó kísérletezés és a merész képzelet. Terjedelmi korlát: 35 000 leütés.


Shani azt szokta mondani a kisfiának, mielőtt dolgozni indul, hogy „tűzbe mennék érted”, ilyenkor kuncog egy kicsit, mert tényleg tűzbe megy, mert Tűznek is becézik azt a hosszú nevű klubot, ahol énekel, hogy el tudja tartani magukat, a gyerek apja ugyanis sose érkezett meg Budapestre Fokvárosból, pedig az volt a terv, hogy Shani előre jön a kicsivel, aki nem bírta volna ott tovább a gyenge tüdeje miatt, aztán pár héttel később követi őket a  férfi, de hiába várták harmadik, negyedik hónapja, míg végül Shaninak elfogyott a félretett pénze, és nem maradt semmije, csak a fia meg a hangja.

Amikor elindultak, vezetékes víz már rég nem volt, de internetszolgáltatás még igen, egy darabig tudták is tartani a kapcsolatot az otthoniakkal, a férjével meg a nővérével, aztán egyre nagyobb késéssel válaszoltak, míg végül két hónapja, az utolsó sablonos megnyugtató-ígérgető, persze, távol van még a tűz a várostól, nem is köhögnek olyan nagyon, és hamarosan ők is elindulnak-féle üzenet óta semmi életjel.

Shani igyekezett nem gondolni erre az egészre, mert azt remélte, idővel megszokja a hiányukat, és akkor már nem fogja olyan nagy csapásként érni az elkerülhetetlen hír, hiszen hogyne tudta volna, bolondnak kéne lennie, hogy azt higgye, épp az ő családja menekült meg Fokvárosból, amikor az egészet felperzselte a tűz, csak nem akarja, hogy a gondolat jelen legyen az elméjében, mert akkor gyászolnia kéne, el kéne keserednie, sírnia kéne, pedig ilyenekre most nincs idő.

Most sietnie kell, máris késésben van, nem mintha olyan szigorúan vennék a munkaidőt a jazzklubban, de minél többet van ott, annál több jattot kap, vagy hívják meg egy vízre, mert ezzel szoktak neki kedveskedni a közönség tagjai, még a fiának is küldenek néha, de nem mindig tudja megállapítani, hogy sajnálatból, vagy mert le akarják fektetni, ezeken a földalatti népeken nem könnyen igazodik ki.

Ott van például Tivadar, aki minden második pénteken feljön a fővárosba Somosmálról, hogy megkeresse az újonnan érkezett klímamenekülteket, hátha van náluk olyan tárgy, ami megperzselődött a Nagy Tüzekben, mert Tivadar ezekért felfoghatatlan pénzeket is képes kifizetni, még a régi budai házát is eladta, egy felszíni téglaházat, hogy megvehessen egy olajlámpát, amit az Első Nagy Brazil Erdőtűzről gyújtottak meg, erről még hivatalos igazolás is van, és azóta sem aludt el, mindig újratölti benne az olajat, és La Ninának hívja, pedig az egy hideg légköri jelenség neve.

Shani az első hetekben otthon, a rezsón lyukakat égetett néhány pólójába, hátha Tivadar megveszi, de csak pár fémpénzt adott érte, meg elmondta, hogy különlegesebb darabokért több jár, úgyhogy megpróbálkozott a fehérneműivel, majd a fia fehérneműivel, de aztán Tivadar gyanút fogott, hogy a tárgyak nem elég autentikusak, és nem állt vele szóba többet, és különben is, jöttek újabbak, egzotikusabb helyekről, különlegesebb tüzek elől menekülve.

Mint Nyina, Szibériából, akit épp úgy hívtak, mint Tivadar olajlámpáját, így gyorsan jóban lettek, főleg, hogy Nyina dédapja egy magyar hadifogoly volt, ezért is kapott a nő soron kívüli letelepedési engedélyt, és saját szemével látta a kátránytüzeket, sőt, állítólag a Cseljabinszk-meteort is még ‘13-ban, Tivadar pedig annál jobban szereti a tárgyakat és a nőket, minél érdekesebb a történetük.

Nyina egyedül él, még egy felszíni bérlakást is megengedhet magának, sőt, még nyaralásra is futja neki, nemrég például Velencében volt búvárkodni, és ezt bárki láthatja az instagramján, emiatt úgy járkál a jazzklub falai között, mint a legkisebb szemétdomb kiskakasa, nagyvonalúan rendeli a feles vizeket a vendégeknek, és minden alkalommal érezteti velük, hogy számára ez nem kiadás, és hogy érdemes vele jóban lenni, mert ha kétszer ennyibe kerülne, akkor is ki tudná fizetni, és legyél benne nagyon biztos, hogy az ára csak felfelé fog menni, nem úgy, mint az alkoholé.

Az alkohol dehidratálja a szervezetet, ezért a társadalom nagy része leszokott a fogyasztásáról; csak a felső párezer issza, akiknek igazán nem tétel sem az előállításához szükséges mennyiség, sem a mellé, valamint másnap ajánlott vízadag; valamint a legszegényebb rétegek, akik nem tudtak átszokni a helyettesítőszerekre, és maguknak szennyezett esővízből és cukorból vagy anyarozsos gabonából főzik a párlatot.

A Szénmonoxid jazzklub ez utóbbit kínálja azoknak, akik valami ok miatt nem akarnak vagy nem tudják a szereket fogyasztani, amelyeknek az olcsóbb verzióiból viszont széles választékkal rendelkezik, és a hely groteszk humora mentén ezeknek mind olyan fantázianeve van, mint „holdvilág”, „harmat”, „tiszta ég”, „őszi avar” vagy „béke”, vagyis csupa olyan dolog, amit átlagpolgár nem tapasztalhatott meg évtizedek óta.

Nyina a pultnál áll, és a színpadról áradó ismerős dallamok, a Cry Me a River megpendít benne valamit, ami úgy alszik a pávatollai alatt, mint permafroszt mélyén az anthrax, és rendel magának és Shaninak is egy-egy vizet, de azt kéri az álmatag csapostól, hogy vigye oda a nőnek a poharat, de ne mondja meg neki, ki küldte.

Később ezt a tettet a pillanatnyi elmezavar számlájára fogja írni, és hogy ne kelljen többet találkoznia Shanival, át fog szokni egy oxigénbárba, ahol egy egészen elfogadható összegért negyed óráig lehet tiszta levegőt lélegezni egy stílusos üvegkamrában, amihez igény szerint aromákat, levendulát, mentát, fahéjat, vagy valami enyhe bódító vagy pörgető anyagot kevernek, és majd kuncogni fog azon, hogy lecserélte az egyik gázt a másikra, mert egy szóviccnél többet egyébként sem ér az egész.

A csapos, aki még mindig büszkén viselte ezt a titulust, pedig a lebujokból már rég kikoptak a csapok, teljesíti Nyina kérését, aztán visszatér a korábbi beszélgetőpartneréhez, az állandóan fura cilindert viselő Benjáminhoz, aki a klub légköréhez némi kékeszöld, Wunderbaum-szagú füsttel járul hozzá, amit egy hengeres inhaláló-szerkezetből fúj ki, ez az egyik helyettesítőszer, amelyet vaporizálva kell fogyasztani, Albániában gyártják, és majdnem olyan káros, mint a felszíni levegő, de legalább hat.

Benjámin szenvedélyes konteóhívő, ezért mindenki imádja, mert mindig olyan történeteket szállít a társaságnak, amelyeket egyébként egészséges elme nem tudna megszülni, most például azt magyarázza a csaposnak, és a köré gyűlt hallgatóságnak, hogy a Földanya valójában azért melegszik, mert a fák túl sok szén-monoxidot szívtak be, ezért túl erősek lettek, a gyökereik túl mélyen vájtak bele a talajba, egyenesen a Föld közepéig, ezzel megakasztva a mag forgását, és az egyhelyben pulzáló magma okozza a globális felmelegedést, és ebben vitának helye nincs, mert ezt így írta meg a Mindenegybenblog, és ez az igazság.

A hallgatóság nem szól közbe, pedig lenne mit, mert mind tudják, hogy az elvenné a történet varázsát, mert bár nem hiszik el, jó egy pillanatig azt gondolni, hogy ez nem az emberiség hibája, hanem természetes, még ha nem is feltétlenül normális, hogy a fák bosszúja azért, amit tettünk velük, hogy talán meg is érdemeljük, jogos büntetés, vagy kegyes eutanázia, nem pedig aktív öngyilkosság.

Szebi leinti, mert szerinte mindegy, mi okozza, mert úgyis az az egyetlen kiút, ha minél hamarabb végzünk magunkkal, bár aki ismerte őt a krízis előtt, ezt furának találhatná, ugyanis valaha edző volt, de az utóbbi időben egyre kevesebben akarnak sportolni, főleg a szabad levegőn, pedig van haszna, ő például éppen ma volt egy futóversenyen, ami miatt lezárták a komplett belvárost, és az egésznek egy életbiztosító volt a főszervezője, ami, ha belegondolsz, tök logikus, mert a lezárás miatt hatalmas dugó lesz Budapesten, az autók telefüstölik a levegőt, a futók pedig beszívják, így mindenki egy kicsit hamarabb hal meg, és gyorsabban lesz vége, ami tulajdonképpen mindannyiunk érdeke, mondja, járjatok el ti is futni.

A spontán összeverbuválódott társaság csendbe borul, néhány ütemig csak a Best Things in Life Are Free hallatszik Shani előadásában, majd a Lovag, egy kopt keresztény pap Szíriából, a pultra csapja a felespoharát, és vodkát kér, ő mindig vodkát iszik, mert régen is ez volt a kedvenc itala, és a válság sem tántorította el tőle, pedig manapság semmiben nem lehet megbízni, ami krumpliból készül, mert a krumpli a föld alatt nő, és magába szívja a föld minden bűnét, de a Lovag nem törődik vele, mert gyűlöld a bűnt, de szeresd a bűnöst, és ő nem gyűlöletből iszik, hanem szeretetből, hogy másnak ne maradjon belőle.

Lovag csak ritkán gondolkozott azon, hogy Benjámin mennyit hisz el abból, amit mond, mert a gondolatai felét a volt felesége és a gyerekei kötötték le, akikről évek óta nem hallott, a másik felét pedig az a vodkásüveg, ami a polcon ül, és soha egy cseppet nem töltöttek ki belőle, mióta ide jár, mert biztos valami ritka nedű, és még nem tudja, hogy méltó-e rá, de abban biztos, hogy ha egyszer kinyitják, rajta kívül nem lesz alkalmasabb, hogy elpusztítsa a gonoszt.

Lovag a pultoshoz hajol, ahogy az vodkát tölt neki, és suttogva kér egy teljes bontatlan palack vizet Shani kisfiának, a csapos együttérzőn odaviszi a színpadhoz, ahogy a nő a Summertime végét énekli, a közönségből többen a saját otthonuk népdalait követelik, amit viszont Shani nem ismer, így rákezd az It’s a Wonderful Worldre, amivel mindig mindenki kiegyezik, hiába üt el az előző számtól, még dúdolnak is vele néhányan.

Benjámin eközben magába roskadva ül a sarokban, már nem beszél senkihez, az arca zöldes árnyalatú, nagyokat nyeldekel, száraz torka kattan, nem akar hányni, mert akkor vizet veszít, de az albán anyag csiklandozza belülről, a szeme homályos, mégsem mer odamenni hozzá senki, és ő sem igényli ezt, csak abban reménykedik, hogy hamarosan legyőznek minket a fák, vagy akárki más, és nem forog tovább a Föld.

A helyiség lassan kiürül, a vendégek hazaszállingóznak, vissza akarnak érni az átmeneti szállásaikra, mielőtt elkezdődik a kijárási tilalom, a csapos nem dobja ki azokat, akik a pultnál alszanak, mert úgyse lenne hova, Shani sem marad már sokáig, gyorsan átöltözik, felhajtja a fellépésért kapott feles vizet, elfelezik a jattot, kifelé menet a lépcsőről még csipkelődve visszaszól az egyedül ébren maradt csaposnak, aki a pultot törölgeti a száraz rongyával, hogy az utolsó majd kapcsolja le a villanyt, ám ő nem nevet.