Épp szabadulni akartam Amontól, amikor fölinvitált a légudvarba, a cigiszünet folytatásaképp, meg akarja mutatni a mai teliholdat, mondja. Ez annyira blődnek hangzott, hogy zsebre vágtam a kártyáimat és Artemis érméjét (mindig nálam, a kabátom mélyén), és utána eredtem, ő dinamikusan csattogott fölfelé a vaslépcsőn. Addig még senki sem tudta az irodában, hogy bűvész vagyok, hogy mágus is vagyok. Otthon zúg Anya tévéje, száradnak a ruháim a kád fölött, én pedig trükköket gyakorlok, újra, újra, újra. A cigiszünet elején Olga ismét a volt férjéről mesélt, a beállt csöndet én törtem meg hirtelen. Akartok látni valami varázslatosat, kérdeztem, és előszedtem a paklimat. Amon, ahogy szedi a fokokat, kicsit lihegve fordul hátra, és azt mondja, már régóta figyel, ahogy járok-kelek a személyzeti folyosón, meg iratokat iktatok az üveg mögött, de most új mélységeket fedezett föl bennem. Igyekszem nem a jegygyűrűs kezét nézni, van pár igazán nehéz trükk, válaszolom. Szélesre tárul a légudvar vasajtaja. Hideg betonkürtő alján állunk, a tessék-lássék módra meszelt falakat apró ablakok lyuggatják ki. Na, észreveszek-e valami furát, pislog rám Amon, majd fölfelé mutat. Odafönn barnás hasú nagyvárosi felhők, a szélüket holdfény ezüstözi. Tényleg hideg van. Nemtom, Amon, mondom neki, telihold van. Nem szeretem a beugratós kérdéseket. De mégis, milyen telihold? – erősködik. A légudvar falainak csálé négyszögében távoli sziklagolyónk szórja vissza a fényt, mint egy kresztábla a kültelki éjszakában. Mik azok a foltok rajta, kérdezem meg végül. Holdfoltok, vigyorog rám büszkén. Tegnap fedezte fel őket.
Nem holdfoltok voltak. Idegen hajók voltak.

Az Orion övének jobb szélső csillaga, a Mintaka valójában három csillagból álló rendszer, egymásba hurkolódó keringési pályákkal, és köztük egy magányos, feltehetően eléggé összezavart bolygóval. A Mintaka az Orion-öv leghalványabb tagja, viszont szabad szemmel is látható, a mi szélességi fokunkon főként télen. A fénynek, amelyet a csillaghármas sugároz ki, 1200 földi évbe telik, amíg átevez a csillagközi tér hatalmas, eseménytelen lábvizén, amelyben csak kóbor porfelhők és gazdájukat vesztett üstökösök kallódnak. Ez a vendégeinknek 1500 év alatt sikerült, ami egészen szép teljesítmény, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy nekik csak 9 földi napnak és egy délelőttnek tűnt. Hogy pontosan hogyan jöttek ide, arról fogalmunk sincs. Hogy miért, azt kezdjük megérteni.

Február negyedikén, a tél egyik leglehangolóbb napján, amikor Európa-szerte hideg eső áztatta a szürke hókupacok maradványait, a vendégeink telepatikus kapcsolatba léptek a Föld kutatóintézeteinek és középiskoláinak bizonyos alkalmazottaival. Megkeseredett, elhanyagolt férfiakkal és nőkkel, akiket csak a legritkább esetben hívnak el keresztelőre, vagy munkatársakkal együtt a kertbe kolbászt sütögetni. Érthető volt a megdöbbenésük, amikor egy csillagközi vendégeskedés avatatlan közvetítőivé váltak – hogy ne gondolják, hogy teljesen megtébolyodtak, a vendégeink kiparancsolták őket az utcára, egyeseket már pizsamában, és azt az utasítást kapták, hogy figyeljék az eget. A legtöbb helyről még az esőfelhők közül is látszott az éppen fogyásnak induló Hold. Ami akkor egy globális katasztrófa első felvonásának tűnt, arról már tudjuk, hogy a távoli kráterekben pihenő hajók összehangolt akciója volt, hogy összehozzanak nekünk egy első, kozmikus integetést. Most tessék figyelni, üzenték a vendégeink, és egy pillanatra felkapcsolták a díszvilágítást.

Lassan négy hónap telt a kapcsolatfelvétel óta, és a kezdeti eksztázis helyét kezdte átvenni a mély, feloldhatatlan zavar. Én akkorra már viszonyban voltam Amonnal, és mélyen bent, az önáltatásom fala mögött már formálódott bennem a gyanú, hogy a dolog nem sokáig folytatható. Anyám, bizonyságot téve dramaturgiai érzékének teljes hiányáról, komolyan megbetegedett, minden harmadik nap a kórházba kellett cipelnem. Furcsa hetek voltak. Az ember megtanulta praktikusan elválasztani a magánéletét a közügyektől. Megtanulta az ezen döntését támadó ellentmondásokat véleményét és szenvedélyeit tápláló üzemanyaggá alakítani, ennek szellemében elmélyülni az összeesküvés-elméletek gyártásában vagy épp a szelektív hulladékgazdálkodásban. Most, hogy egy külső adó elkezdte zavarni a jelet, a szétválasztás egyre nehezebben ment. Az se könnyített a helyzeten, hogy a vendégeink továbbra is csak a médiumaik révén voltak hajlandók kommunikálni – gondolják el, ez mennyire idegesítette a vezetőinket. De ha lehet, a választópolgárokat még jobban zavarta. Ami az idegeneket illeti, rutinosan tértek ki a nevüket, származásukat, testi felépítésüket firtató kérdések elől, ezért továbbra is ugyanúgy neveztük őket – vendégeinknek. De az is lehet, hogy csak nem tartották fontosnak. Szeptember felé kiderült, hogy elég érdekesen gondolkodnak rólunk.

Dögletesen meleg nyár van, még kíméletlenebb, kemencemeleg nyarak előfutára. Amon megjegyzi, hogy még a növények, az emberek fölött is reszket a levegő, mint ahogyan csak a fölhevült aszfalt fölött kéne neki. Fejükre fordult hegyeket, házakat hallucinálok a horizontra. Előző nap újabb busz gyulladt ki hegymenetben, vaskos füstoszlop indult az ég felé. Az irodában a bekrepált légkondi alatt ülünk, mint lejárt húsok a hentespultban. Emberforma foltokat izzadunk az üléshuzatra. Csak a légudvarban tűrhető a klíma, lankadt füstfelhőket fújok a négyszögű égnyiladék irányába. Bal kezem ujjai között az Artemis-érme bukdácsol, egyik résből a másikba tér. Mit lehet csinálni a vendéggel, aki bezárkózott az előszobába, és nem hajlandó megmutatni magát?

Az emberiség lassan két évszázada fantáziált az első találkozásról, de arra sosem gondolt, hogy a vendég nem a tartózkodó, elvont típusból kerül ki, hanem a fájdalmasan őszinte, érzelmes fajtából, aki nem hisz a diplomáciában. Így végül nem került sor közös rítusok, semleges zónák kiépítésére, kérdéssorok egyeztetésére, szimbolikus tárgyak átadására, de még megsemmisítő válaszcsapásokra sem – az összes módszer, amelyben eddig nagyon eredményesek voltunk, és feltétel nélkül bíztunk. A vendégeinket láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy mit tartunk jónak reprezentálni saját magunkról. Ami a legrosszabb, hogy ezt ki is mondták. Ők csak a kinyúlt pulóveres bábjaikkal sutyorogtak, és minden héten egy-egy újabb vallomással álltak elő. A tavasz folyamán megtudhattuk, mik az alapvető különbségek köztünk. Részletenként, a médiumok akadozó közvetítésével a birtokunkba kerültek egy idegen faj meglátásai a világról.  

A lakhelyeink közti tér nagyon, nagyon, nagyon nagy, rettenetesen öreg és rettenetesen hideg, szinte teljesen mentes mindenfajta élettől.

A vendégeink ezeket a sorokat legalább három héten át sulykolták belénk, enyhén eltérő megfogalmazásokban (hihetetlenül üres és nagyon-nagyon-nagyon hideg). Talán a korábbi szóhasználatom helytelen volt, mert – amennyire meg tudjuk ítélni – az idegenek számára nem létezik egyetlen, egységes világ, amely magába foglal tücsköt, csillagot és sportegyleteket, a fogalommal nem is igazán tudnak mit kezdeni. Ők a részletek megszállottjai.

Rajongva beszéltek például a vándormadarakról, a gleccsereinkről, a vidéki kisbolt-hálózatokról és a rizsföldekről. A filmjeinket nem értik, a zenénk felzaklatja őket, a játékokat és a sportjainkat egyenesen gyűlölik. A gyermeknevelési módszereinket és a csoportos önkontroll egyéb intézményeit viszolyogtatónak találják. Odáig vannak viszont a főzőműsorokért, összeszerelési útmutatókért, levél-, kitömöttállat- és képgyűjteményekért. Mindenféle absztrakciót kedvelnek, amely valaminek a működését mutatja be. Értetlenül állnak a haláltól való nagy közös félelmünk előtt, és vidáman jegyzik meg, hogy a fajunk úgyis a kollektív pusztulás felé halad. Morbid, vállalhatatlan megjegyzéseket tesznek az idősgondozással és a kamaszkori szexualitással kapcsolatban. Bárcsak kevésbé lennének konkrétak.

Eleinte, a minden kétértelműséget kerülő állítások tengerében szinte lehetetlen volt egységes képet kialakítani a szándékaikról. Most jöttünk rá igazán, hogy a szabadon értelmezhetőség, a metaforikus beszéd, az ad hoc megszokás és a szándékos elnagyoltság micsoda fegyvere, végső oltalma volt az embernek. És mennyi introvertált elégia született a nyelv pontatlanságáról, a megragadhatatlan valóság szeszélyéről! Költők és filozófusok elmélkedtek a rózsa lényegéről, egykori hajadonokról, gyíkokról és kövek titkairól, mi közben kontextusról kontextusra vándoroltunk a félhomályban, a kommunikációnk liturgiája pedig fontosabb volt a közvetlen tartalomnál – és a formalitások, barkácsolt szertartások keretrendszerében ezer és ezer virága hajtott a tiszta gondolatnak és a kétszínű hazugságnak egyaránt. Minden alkalommal, amikor egy újabb kinyilatkoztatást kaptunk a föntiektől, mintha a hegesztő ívfényébe néztünk volna. Nyár elejére a legtöbben már elzárkóztak a bolygóközi párbeszéd követésétől, és igyekeztek nem bámulni túl sokszor a Holdra.

Augusztus felé recsegni-ropogni kezdtek a nagy, nemzetközi rendszerek, közben a bizniszelési kedv és a tőzsde őrült kilengéseket produkált. Amit az érkezésük előtt is már nehéz volt letagadni, az most nyilvánvalóvá vált: az embernek nem igazán akaródzik hosszú távú tervekkel előállnia – már ami a megmaradását illeti. A kollektív tökölésben a választók a döntéshozókra vártak, akik a feltételezett közvélemény és a lobbi kettős szorításából végül a háttérbe léptek, hogy átadják a helyüket a vegytiszta, reflektálatlan, önazonos önkénynek. A vendégeink lenyűgözőnek találták ezt a folyamatot, és megjegyezték, hogy a változó arculatú Föld számtalan csoda kelléktára. Talán kár, hogy gyávák voltunk rakétákkal megsorozni a Holdat. Szeptemberben, amikor már elég elkeserítő volt a helyzet, két médiumot az otthonában gyilkoltak meg, egyiket a tanórája közben, Londonban pedig az utcán söpörték a kétmillió fontosokat, az idegenek egy utolsó üzenetet bocsájtottak megfontolásra.

Sajnos az adás egy idősávba esett az eurovíziós dalfesztivál helyi elődöntőivel és a túszdrámával a varsói nagykövetségen, úgyhogy nagyjából észrevétlenül suhant át a radar alatt. Másnap reggel szép lassan becsordogáltak a felvételek a nagyobb hírportálokhoz. Többségük nem valami jó minőségű, telefonnal vagy laptop kamerájával rögzített félközeli volt egy csapzott, középkorú alakról, aki rendetlen ággyal, falvédővel, gyerekekkel a háttérben magyaráz.

Szegény médiumok láthatóan az átlagosnál is nagyobb bajban voltak, nehézkesen, csikorgó mondatokban próbálták tolmácsolni a vízióikat. Amilyen részleges nyilvánosságot sikerült összetákolni a bejelentésekhez, a kommentárok olyan szélsőségesre sikerültek. Fél Európa valami dühös bejegyzés keretében találkozott először az üzenet egy-egy részletével, sok videót még aznap eltávolítottak a feltöltők. Az igazi hisztéria még csak később robbant be – az embereknek nem ízlett a bűnbánat, ha tárgyilagosan tálalták fel nekik.

Az idegenek szerették volna a tudtunkra adni, hogy olyan mértékben szomorúak és tehetetlenek, hogy kis híján a kiirtásunk mellett döntöttek.

De a másfél hét alatt, amíg felénk tartottak az eseménytelen, kongó vákuum pusztaságán át, és vándor kisbolygók, eltévedt üstökösök, hallgatag naprendszerek suhantak el mellettük közel fénysebességgel, odahaza és a mi világunkban évezredek teltek el. Ennek az aszimmetriának a tudatában nem érzik feljogosítva magukat, hogy véget vessenek a szenvedésünknek.

Remélik, hogy egyszer megérthetik, mit értünk az olyan szavak alatt, mint a „világ”, a „magány” vagy a „szurkolói lelkület”.

Az emberi csoportokon kívül felvették a kapcsolatot delfinkolóniákkal, nagy múltú földikutya-társadalmakkal, jó pár elefántnősténnyel és több termeszvár kaptár-elméjével.

(Az ezekről az egyeztetésekről szóló beszámolóikat egyszerűen képtelenek voltunk felfejteni, csak a féltékenység mart belénk, de keservesen.)

A társadalmainkon belül legközelebb a súlyos szerfüggőkhöz és a tengerihajó-kapitányokhoz érzik magukat, valamint Shahabuddin Rashid bangladesi kántorhoz, akit a legpompásabb emberi lénynek ismertek meg.

Úgy gondolják, hogy Svájc léte olyan gyalázat az Ember megtépázott méltóságán, amelyet egy magára valamit adó faj nem tűrhet tovább.

Lehet, van némi részük abban a felfordulásban, amely az államszervezetek gyorsuló széthullásában is testet ölt. Jó ideig teljesen értetlenül álltak legnagyobb rendszereink működése előtt, a csoportosan mozgósított, tevékeny fikció alapszabályai kaotikus zajként jelentek meg a számukra. Mostanra sejteni kezdik, hogy ez a teljesen esetleges, szándékos dezinformáció, amelyet mi nyelvnek nevezünk, valójában a lényegi közlés és a Gondolat színpadi tere, és bizarr módon kizárólagos feltétele. Ha ettől megfosztjuk az embert, még arra se érez kényszert, hogy a fájdalmán lamentáljon, hanem valami hágcsót kerít, és felköti magát.

Leginkább kíváncsiságból érkeztek ide, de nagyban motiválta őket egy olyan érzelem is, amely valahol a nyugalom iránti megvetés és a körbejárás misztériuma iránt érzett mély elhivatottság között van félúton, és amelyet csak bajosan tudnánk lefordítani bármilyen emberi nyelvre.

Furcsállják a mélyen belénk ivódott félelmet a pontosságtól, és  vonzódásunkat a hangulatok, a nyilvánvaló szemfényvesztés iránt. Ennek talán – spekuláltak – ahhoz lehet köze, hogy nem volt időnk kifejleszteni az ultrahangos belső letapogatás érzékszervét.

Mélyen költőinek tartják, hogy az ember végül saját körülményei áldozata lett. Úgy érzik, bár van annak némi tragikuma, ahogy a földlakók az egyéni működésükben keresik a krízis okát és feloldását, miközben az utolsó kapaszkodójukat is porrá őrli egy absztrakt, személytelen, öngerjesztő szisztéma, a pusztulásunkról nagyon kevesen értesülnek majd. Ne feledjük, a környékünkön levő tér borzalmasan üres, nagyon, nagyon, nagyon hideg és szinte teljesen mentes mindenfajta élettől.

És ennyi. Ki is robbant a botrány.

Szeptember végén, szinte példa nélküli módon, még egyszer egyetlen, akaratos kiáltássá fonódott össze sok-sokmilliónyi emberi lény hangja: a vendégeink távozását követelték. A vendégeinkét, akik mindent megértettek, és semmit, de semmit sem értettek. Péntek este levadászták és a lámpavasra húzták a legtöbb médiumot, lángoló feliratok lobbantak föl üres parkolók aszfaltján, plázák, toronyházak tetején. Én is ott voltam anyámmal az utcán, a ‘HÚZZATOK EL’ felirat K-betűjét mi ketten mázoltuk föl. Szilaj, ősi öröm táncolt bennünk, azoknak a büszkesége, akiktől minden más luxust megspórolt az élet. Amon a családjához menekült a zavargások elől, de nem bántam. Valaki téglával dobta be egy utazási iroda kirakatát, ujjongva kezdtük keresni az újabb célpontokat. Kutya ugatott megveszekedetten egy park kerítése mellől, valaki kikötötte és ottfelejthette. A levegőnek fémíze volt. Kunkori, kaján füstkígyók kezdtek emelkedni az utcák fölé, és egyetlen, egyetlen darab rendőrt se lehetett látni.

Most október közepe van. Olgával ácsorgok a légudvarban, az éjszakás műszak első cigiszünete, egy fényes érmét húzok ki a füle mögül. Nagyon érdekesnek találja. Időnként felpillantunk a fejünk fölé, hogy van-e társaságunk, és nincs, hálistennek. Néptelenek a kráterek, az unalmas, porral teli, szürke lapályok. Az árnyék széle a Derültség Tengerén keresztül húzódik, a Plinius-kráter nyugati pereme még épp az éles fényben ragyog, tőle keletre koromsötétbe merül minden, fagyott kő és dermedt lávaömlések, jéghideg sivatagok várják csöndben a novemberi újholdat. Ha egészen közel repülnénk, látnánk, hogy nem is olyan messze, talán száz kilométerre a peremtől szemét elszórt foltjai hevernek: zászlók, ürülékes konténerek, magukra hagyott járművek vázai. Innen startolt vissza az utolsó expedíció, amely még embereket (és egy egeret) szállított egy idegen égitest felszínére. A hazafelé vezető úton a legénység éles villanásokat látott a sötétben, a pihenőidő alatt, amikor lekapcsolták a hajó világítását, és vakon sodródtak át a nagy büdös semmin. Kóbor, csillagközi sugarak találták el a retinájukat, amelyek úgy zúgtak át az alumíniumfalakon, az emberi testeken, mintha ott se lettek volna.