Noha Étienne Balibar (1942) a világszerte egyik legtöbbet értelmezett francia gondolkodó, mindig is alázatáról, visszafogottságáról volt ismert. Ezt bizonyítja összegyűjtött írásainak első két kötete (Histoire interminable és Passions du concept): nemcsak témagazdagsága (egyetemesség, határok, rasszizmus, erőszak) lenyűgöző, hanem az a nagylelkűség és nyitottság is, ami megalapozza a reflexiót őszinte dialógusként felfogó filozófusi attitűdjét. A globális válság kezdetén készítettünk interjút a határok nélküli filozófussal.

A marxista politikai kultúrába mélyen beágyazódó személyként hogyan viszonyul a jelenlegi pandémiához? A társadalmi helyébe a vírussal kapcsolatos kérdések lépnek?

Csodás alternatíva, akár záródolgozati téma is lehetne! A virális kérdéskör számomra leginkább mellbevágó vonatkozása, természetesen, mindaz a szenvedés, amit generált, illetve hogy mennyire sürgőssé teszi a védettség problémáját, amely minden nemzeti és társadalmi korláton átível.

Aztán van itt még más is, mégpedig társadalmaink eltérő sebezhetősége a pandémiával szemben.

Némely társadalmakat sokkal drámaibb módon sebzik meg a járvány megelőzésére, csillapítására hozott intézkedések és az ezekből fakadó kockázatok, mint másokat. A drámaian kiéleződő egyenlőtlenségek antropológiai különbözőségekké transzformálódnak, és ez úgymond darabokra hasítja az emberi fajt.

A pandémia által elmaszatolt viszonyítási pontok kapcsán beugrik az ön egyik gondolata az Écrits-ből: a történelem nem ért véget, folytatódik, de bénítólag hat a politikára.

Ha a politika, a szó szoros értelmében, megszűnne létezni, az idő attól még telne tovább… Ám az is igaz, hogy időfelfogásunk változóban van. Az antropocén kor – mint a pusztítás hírnöke – gondolatának felvetésével egyre inkább tudatosul bennünk, hogy a történelmi és a geológiai idő nem szétválasztható. A XIX-XX. század közgazdászai úgy tekintettek a klímára és a bioszférára, mint externalitásokra. Ha meg akarunk őrizni valamit történelem és politika fúziójából, a történelemnek muszáj biopolitikává, kozmopolitikává alakulnia.

De hadd beszéljünk most úgy, mint Machiavelli. A kibontakozó válságban nekik, ott fönt, a válságkezelésen túl muszáj törésvonalakat – még ha csak látszólagosakat is – karcolniuk stratégiáikba, diskurzusaikba.

Ami pedig a többieket illeti ott alant, általánosságban véve a kormányzottakat, jelenleg úgy tűnik, cselekvési lehetőségeik köre szimpla hangulati reakciókra szűkült. Ez persze aligha marad így, amint az egészségügyi krízis gazdasági-társadalmi válsággá és értékkonfliktussá alakul. És az, hogy milyen alakot ölt a fent és a lent dialektikája, meg fogja határozni a demokrácia mint civilizáció és kollektív erőforrás sorsát.

A biopolitikát említette. Jacques Derrida az autoimmunitás orvosi fogalmát használja egy olyan szervezetre, amelyik saját védelmi mechanizmusait hívja segítségül önmaga elpusztítására.

Derrida a fogalmat a 2001. szeptember 11-ei támadásokra adott amerikai kormányzati reakciók leírására használta, történetesen a gyanúsítottak jogállásának megváltoztatására arra hivatkozva, hogy az emberi test is védekezik a fertőző ágensek ellen. Szerintem ő ezt nem úgy értette, hogy a demokrácia mint olyan önmaga elpusztítására tör, ami elég elterjedt gondolat az ellenzői között, hanem úgy, hogy bizonyos biztonságpolitikai folyamatok végzetesek rá nézve.

Ami engem illet, úgy vélem, a demokrácia egyik tulajdonsága, hogy tudatában van: a kollektív védelmi stratégiák, legyen ez akár határlezárás, bezárkózás, veszélyeztetett populációk nyomon követése, sosem ártalmatlanok. Amikor egy társadalom „háborúzni akar”, akár egy vírus ellen is, azzal a demokráciát teszi kockára.

A kibontakozó egészségügyi katasztrófa úgy tűnik, az emancipáció kilátásait is felszámolja. Ma könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét, ahogy Fredric Jameson fogalmaz. Mit jelent ez?

A kulcsszó itt az elképzelni, hiszen egyszerre konnotálja, hogy sürgős és természetéből fakadóan komplikált. A kapitalizmus végének elképzelése hajtja a forradalmi reményeket. Ezt azonban soha nem világvégeként képzeltük el, átfogó vallási témaként tele félelemmel és ígéretekkel, hanem a dominanciaviszonyok jelen világának végeként.

A környezeti katasztrófa, amelyhez most még a világjárvány is társul, egy harmadik, sok szempontból tragikus perspektívát nyit; viszont a tragikus nem egyenlő a végzetessel, itt szükségszerűség és önfejűség konfliktusáról van szó, Camus Sziszüphoszáról.

Az ön által sokat idézett Walter Benjamin szerint „hogy a dolgok változatlanok maradnak, az a katasztrófa” – a történelem kontinuuma maga a katasztrófa. A soha többé motívuma, ami a forradalmi álmot strukturálta, most éppen egészségügyi rémálmainkban kísért bennünket?

Kijelenthetem, hogy egyetlen dologban lehetünk biztosak: a történelem új irányt vesz. Ám ez a mutáció még csak a maga általánosságában előrelátható, tartalmáról nem tudunk semmit. Mindenesetre amire kínálatként számíthatunk, azok kölcsönösen inkompatibilis alternatívák, ellentétes kormányzati rendszerek és emberi értékek. Csak remélhetjük, hogy a konfliktusok feloldása demokratikus mederben fog zajlani, és nem diktatúrába vagy féktelen brutalitásba torkollik, ami ugyanahhoz a kataklizmához vezetne vissza bennünket.

Más szerzők nyomán értelmeztem Machiavelli felvetését egy olyan fejedelmi tettről, amelyikben a kegyetlenség mint látványosság játszik szerepet. Arra a tragikus dimenzióra kérdeztem rá, amire akkor derül fény, amikor belátjuk, hogy ez a politika, még Machiavelli számára sem, nem teljesen kontrollálható. Legalábbis rendkívül foglalkoztatta a probléma, ami nem mondható el kései, jelentős vagy jelentéktelen követőiről, akik számára az erőszak extrém formái jelentik a dominancia és hatalom forrását.

De mi most itt szándékos, eszközzé alacsonyító és racionalizált kegyetlenségről beszélünk. És nem a szó hétköznapi értelmében, amikor azt mondjuk a kialakult helyzetre, hogy kegyetlen. Kegyetlen a halottak, rokonaik, a szomszédok és a barátok számára. És még kegyetlenebb mindazon, „eldobható emberek” számára, akik halála, merjük kimondani, kívánatos.

Ezen anonim kegyetlenség mögött bizonyosan kormányzati praktikákat sejthetünk, választásokat, vagy azok hiányát (amiket néhány esetben akár még bűncselekményeknek is hajlamosak vagyunk nevezni) mulasztásból vagy hanyagságból. Ám ennek a – politikai problémákat, elkeseredést és lázadást generáló – kegyetlenségnek a hátterében inkább egy rendszer, mintsem valamiféle politika húzódik meg. Mondhatni egy rendszer, ami politikává lesz.

Ez pedig a neoliberális kapitalizmus, amelyik nem csupán a munkaerő kizsákmányolására és a profit maximalizálására tör, hanem a különböző emberi, akár a legintimebb tevékenységi formák pénzügyi profittá alakíthatóságának kalkulációját és kommodifikációját is elvégzi a törődés, a gondoskodás, a kölcsönös segítségnyújtás, végső soron pedig az élet kárára.

Többször hangsúlyozta, hogy a neoliberális kapitalizmus nem kevésbé államosított, mint elődjei, sőt, sokkal inkább az. A jelenlegi válság igazolja feltevését?

Ahogy mélyül a válság, egyre inkább úgy látom, hogy az állam kérdése kulcskérdés. Újra kell gondolnunk átélt tapasztalataink fényében.

Sehol a világon nem létezik kapitalista gazdaság állami beavatkozás nélkül, legyen az pénzügyi, represszív, szabályozó, helyreállító vagy alkalmazkodó típusú. És ez egyre inkább így van, mert a neoliberalizmus a kapitalizmusnak nem az a formája, amit saját belső logikája éltet. Franciaországi verziója, legalábbis, kiárusítja és profittá transzformálja az előző századból itt maradt szociális gazdaságot. Szóval amikor manapság az állam visszatéréséről hallunk, az mindenekelőtt azt jelenti, hogy a neoliberális kapitalizmus másik oldala kezd kidomborodni, saját ideológiájával szemben.

Ami ezután jön, konfliktusokkal terhes. Visszatér a költségvetési és a monetáris politika állama, a közszolgáltatások állama, amely ugyanakkor garantálja azok társadalmi igényekhez hangolását. Irányító, paternalista, potenciálisan autoriter, esetenként diszkriminatív, még ha ez nehezen képzelhető is el egy ilyen erős köztársasági tradíciókkal rendelkező országban. De a közszolgáltatás fogalma nem lehet e vertikális logika foglya. Az újonnan tapasztalt szükségletek vonatkozásában, és nemcsak az egészségügy, hanem az oktatás esetében is (amely újfent a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem ütközőzónájaként szolgál), a részvétel, a lemondás, állampolgári felelősségvállalás és közös tudatosság dimenziói is ideértendők, és ezekre az állam nem jelentheti be kisajátítási igényét.

A neoliberalizmussal szembeni ellenállás innen indul ki. Ezért nem lesz elvontan és verbálisan „államellenes”, hanem egyfajta kormányzást és az államhoz való viszonyt vetít másokra.

„Jön-e olyan idő? // Biz én azt nem tudom… // Vagy holnap jöhet… vagy már sohasem!… // Egy bizonyos, hogy ma nem!” – ahogy Carmen énekli az operában. Vonatkoztatható ez a jövőt illető reményeire?

Egy olyan Spanyolországról beszél, amiről egy francia operában fantáziálnak. Akkor én meg az ellenállás dalával válaszolok Verdi Nabuccójából. Mostanában sokat hallgatom, ahogy közeledik a „függetlenség napja”, amelynek alkalmából a teljes olasz baloldal egy virtuális demonstrációra készül április 25-én [2020] – ehhez én is próbálok csatlakozni: ‘Va, pensiero…’ [„Messze szállj el – arany szárnyra kelve, // Messzi tájakra – gondolat”].

 

Domokos Tamás fordítása

(eredeti megjelenés: Le Monde, 2020. IV. 22.; a fordítás alapjául szolgáló verzió: https://www.versobooks.com/blogs/5153-etienne-balibar-we-are-not-equal-in-terms-of-either-the-risk-or-the-measures-taken-against-it. A francia eredetivel összevetette: Piróth Attila)