Theodor W. Adorno: Kritika

A kritikai beállítottság ismeretstruktúra és létmód, ahol a gondolkodást vezérlő kritika nem más, mint ellenállás. Kritikusnak lenni annyit tesz, mint szembeúszni azzal a fősodorral, ami beletart minket a készen kapottba, a mindennapi rutin konkretizmusába és a konformizmusba.

A kritikai gondolkodás nem lehet súrlódásmentes, hiszen minden erejével a rendszer logikájába való belesimulás ellen dolgozik. Aki a dolgok és azok egymáshoz fűződő viszonya mögé kérdez, demokratikusan jár el, hiszen korlátozza azt az önkényt, ami a fennálló megkérdőjelezetlen hatalmát szolgálja. A kritikának azonban több a rosszakarója, mint a pártfogója. A kritika iránti ellenszenv kognitív védekezési mechanizmus az ellen, hogy nehogy rávilágítsanak: mindazt, amit alapértelmezettnek veszünk, lehetne egészen másképp is csinálni, mint ahogy az a jelenlegi társadalmi konstellációban fennáll. Túlzás nélkül kijelenthető, hogy Adorno egész életét a kritikai gondolkodásnak szentelte. Adorno halálával azonban nem csak egy kritikai korszak, hanem egy termelési mód, a fordizmus is lezárult. A posztfordizmus új korszakával a kritikai elmélet nem vesztette érvényét, de hatósugara korlátozott és szükséges azt a jelen aktualitása szerint újragondolni. Az elméletalkotásnak és az alulról szerveződő társadalmi mozgalmaknak egyaránt jövőbeni feladatuk, hogy a kritika negativitásán túl a kritika derűjének pozitivitását is közvetítsék – vagyis valamit abból a rendszertranszcendens örömből, ahol a kapitalista realizmus szürke posztóján már átszüremlik a posztmunka társadalmának boldog utópiája.

 

Kritika

 

Néhány szót kell ejtenünk a kritikáról annak politikával való összefüggésében. Mivel azonban a politika nem egy magába zárt, elszigetelt szféra, ahogyan a politikai intézményekben, procedúrákban és annak szabályrendszerében manifesztálódik, hanem csak a minden szubsztanciáját kitevő és azt elpalástoló társadalmi erőjátékhoz fűződő viszonyában érthető meg, úgy a kritika fogalma sem korlátozható a szűken vett politika területére.

A kritika minden demokrácia alappillére. A demokrácia nem csupán megköveteli a kritika szabadságát, a kritikai impulzusokat, de lényegében a kritika által meghatározott. Ez történetileg egyszerűen azzal is magyarázható, hogy a hatalmi ágak szétválasztásának koncepciója, amely Locke-tól Montesquieu-n és az amerikai alkotmányon át egészen napjainkig minden demokrácia alapja, a kritikában leli meg éltető erejét. A system of checks and balances,[1] a végrehajtó hatalom, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás kölcsönös kontrollja annyit tesz, hogy e hatalmak egyike minden esetben kritikát gyakorol a másikon, ezáltal korlátozva azt az önkényt, melyre az egyes hatalmi ágak hajlamosak e kritikai elem nélkül. A kritika összetartozik a demokrácia előfeltételével, a nagykorúsággal. Nagykorú, aki önmagáért beszél, mert önállóan gondolkodik és nem pusztán utánamond; aki nem szorul gyámságra.[2] Kimutatható ez az uralkodó véleményekkel és ezzel együtt a fennálló intézményekkel szembeni ellenállás erejében minden puszta tételezettel szemben, amely létével igazolja önmagát. Az effajta ellenállás mint a felismert és a csupán konvencionálisan vagy autoritáskényszer alatt elfogadott megkülönböztetésének képessége a kritikával egy, melynek fogalma a görög krinóból, szétválasztásból [Entscheiden] származik. Aligha túloz, aki az ész újkori fogalmát a kritikával azonosítja. Kant, a felvilágosodás filozófusa, aki a társadalmat felszabadultnak kívánta látni önmaga okozta kiskorúsága alól, és az autonómiát, tehát a saját belátás szerinti ítéletet tanította a heteronómiával, az idegen parancsolatnak való engedelmességgel szemben, három fő művét kritikáknak nevezte. Ez nem csak a szellemi képességekre volt érvényes, melyekkel határainak felmérését és annak eljárását kidolgozni szándékozott. Kant ereje, ahogyan azt például Kleist pontosan látta, a konkrét értelemben vett kritikában rejlett.[3] Kant az előtte elfogadott racionalista rendszerek dogmatizmusát kritizálta: A tiszta ész kritikája elsősorban Leibniz és Wolff metsző kritikája volt. Kant fő műve negatív eredményeivel fejtette ki hatását, és egyik legfontosabb, a tiszta gondolkodás határátlépéseivel foglalkozó része tökéletesen negatív volt.

Ám a kritika, mint egyszerűen szólva az ész és a polgári gondolkodás alapzata, messze nem uralta oly mértékben a szellemet, mint ahogy azt annak önértelmezése nyomán feltételezhetnénk.

Még a „mindent szétzúzó” Kant is, ahogy kétszáz évvel ezelőtt nevezték, olyasvalakire hajazott, aki a kritikát illetlenséggel vádolja. Ez szókincsében is megmutatkozik, olyan utálatos szavakban, amilyen az „okoskodás” [Vernünfteln], mellyel nemcsak az ész határátlépéseit ítélte el, de terjedésének megzabolázását is sürgeti, ami, Kant saját belátása szerint, természetéből fakadóan ilyen határátlépésekre biztat. Hegel munkásságában, amelyben a Kanttal felemelkedő mozgalom kulminál, és aki több helyen a gondolkodást általában a negativitással és ezzel a kritikával teszi egyenlővé, az előbbi műveihez hasonlóan megtalálunk egy ellentendenciát: a kritika felfüggesztését. Aki önnön értelmének korlátozott tevékenységére hagyatkozik, azt Hegel a rezonőr politikai szitokszavával írja le. Hiúsággal vádolja meg, mert nem vesz tudomást saját végességéről, képtelen egy magasabb rendűt, a totalitást,[4]  ésszel felérni és annak alárendelni magát. Ám Hegelnél ez a magasabb rendű a fennálló. Kritika iránti ellenszenvével együtt jár ama tézise, miszerint a valós észszerű.[5]

Hegel autoriter iránymutatása szerint az egyén akkor igazán ura saját eszének, ha nem az ész fennállóval szembeni kritikájára támaszkodik, hanem a fennálló viszonyai között ismeri fel a számára észszerű cselekvés lehetőségeit. A polgár köteles kapitulálni a valóság előtt. A kritikáról való lemondás eszerint a magasabb rendű bölcsesség feltétele. Az ifjú Marx ezzel szemben alapozta meg a minden fennálló kíméletlen kritikájának[6] pozícióját, és még az érett Marx is „bírálatnak” [Kritik] nevezi fő művét annak alcímében.

Hegelnél e passzusok egy társadalmi ideológia alátámasztását szolgálják, kiváltképp A jogfilozófia alapvonalaiban, amelyben életművének kritikaellenes tendenciája összegződik.

Nem kell szociológusnak lennünk ahhoz, hogy kihalljuk a rezonőr és a csillogó szemű világjobbító iránti gúnyból a kenetteljes prédikációt, mely engedelmességre inti az alattvalót, aki ostobaságból – melyen gyámjának nem áll érdekében változtatni – az autoritás róla meghozott döntéseit helyteleníti, nem látva be, hogy végül is minden az ő javát szolgálja, ahelyett, hogy elismerné az intellektuális fölényét azoknak, akik rangban is fölötte állnak.

A kritikai szellem újkori emancipációja és annak egyidejű elfojtása közötti ellentmondás mindig is a polgári társadalom jellemzője volt: a polgárságnak már korai szakaszától attól kellett tartania, hogy érdekhelyzetéből saját elveinek következménye fogja kiűzni. Habermas efféle ellentmondásokat mutatott ki a nyilvánossággal – minden politikailag hatékony kritika legfontosabb médiumával – kapcsolatban, mely egyrészt a társadalmi szubjektumok kritikai nagykorúságának hivatott teret adni, másrészt maga is kommodifikálódott és a róla alkotott kedvezőbb kép érdekében a kritikai elv ellen dolgozik.[7]

Németországban az ember könnyen megfeledkezik arról, hogy a kritika mint a szellem központi motívuma a világon sehol nem túl közkedvelt. Ám okkal beszélhetünk egy specifikusan német jelenségről a kritikaellenesség egyik okaként, különösen a politika szférájában. Németországban a polgári emancipáció sosem tudott egészében lezajlani, vagy legalábbis csak egy olyan rövid periódusban valósult meg, melyben előfeltétele, a szabad vállalkozás liberalizmusa már kimerülőfélben volt. Éppígy a nemzetállami egyesülés, melyet sok más ország a polgárság megerősödésével párhuzamosan ért el, itt a történelem mögött sántikált és rövid idejű közjátéknak bizonyult. Ez okozhatta a német egység- és egyhangúsági traumát, amely a sokféleségben és az ebből fakadó demokratikus akaratképzésben gyengeséget szimatol. Aki kritizál, az a totalitárius szerveződésre törekvő egységtabu ellen vét. A kritikusból szakadár lesz, majd, egy totalitárius frázissal élve, felforgató elem.

Az állítólagos pártviták denunciálása a nemzetiszocialisták nélkülözhetetlen propagandaeszköze volt. Az egységtrauma túlélte Hitlert, sőt, Németország felosztásával, a Hitler által kirobbantott háború után csak fokozódott. Közhely, hogy a demokrácia megkésve érkezett Németországba. Az azonban kevésbé nyilvánvaló, hogy ez a megkésettség a tudatformákat is meghatározta. A gazdasági és a közvetlen társadalmi nehézségeken túl, melyeket a demokráciának Németországban le kellett küzdenie, hogy áthathassa a népszuverént, nem jelentéktelen a predemokratikus és antidemokratikus – különösen az etatizmusból és a tekintélyelvű gondolkodásból származó – tudatformák okozta ellenállás sem, melyek könnyedén átvészelték a hirtelen jött demokratiziációs törekvéseket, és hatékonyan akadályozták az embereket abban, hogy e törekvéseket a magukénak érezzék. Ennek eredménye az a visszamaradott magatartásmód is, amely nemcsak hogy bizalmatlan a kritikával szemben, de minden ürügyet megragad, hogy elfojthassa. Hogy Goebbels a kritikus fogalmát az akadékoskodóéra[8]  alacsonyította le, és kajánul az örökös elégedetlenkedő figurájával mosta össze, továbbá minden művészetkritikát be akart tiltani, azt nem csak a szabad szellemi ösztönzések kontrolljának szándéka vezérelte. A propagandistát szociálpszichológiai számítások vezérelték, hiszen ezzel a gyakorlattal a németek abszolutizmusból származó, kritikával szembeni közkeletű ellenszenvét igazolta vissza, és szívéből szólt azoknak, akik már otthonosan érezték magukat a járószalagban.

Ha a német kritikaellenesség anatómiáját kívánnánk felvázolni, akkor egyúttal az értelmiségiekkel szembeni rosszakaratot is vizsgálnunk kell, amely elválaszthatatlanul összefonódott az előbbivel. A köz-, vagy Franz Böhm kifejezésével, a nem-közvéleményben a gyanúba kevert értelmiségit nem ritkán a kritizálóval teszik egyenlővé.[9] Kézenfekvőnek tűnik az antiintellektualizmust a tekintélyuralmi gondolkodásból levezetni. Újra meg újra azt halljuk, hogy a kritikát felelősségteljesen kell gyakorolni. Ez azonban mindig arra fut ki, hogy a kritikára tulajdonképpen csak azok jogosultak, akik történetesen eleve felelős pozícióban vannak, ebből a körből viszont a közelmúltban még a hivatalt betöltő értelmiségiek, így a professzorok is kiestek. Munkájuk tárgya alapján a professzorok elvben az értelmiséghez tartoznak. A köztisztviselőként kijáró tisztelet azonban addig tartott, amíg a diákokkal való konfliktusok nem bizonyították, hogy nincs valódi hatalmuk. A kritikát úgyszólván a kevesek kiváltságává teszik. A polgárok emberi jogából és emberi kötelességéből azok előjogává válik, akiket társadalmilag elismert és intézményesen védett állásuk kvalifikál.

Aki anélkül gyakorol kritikát, hogy rendelkezne a véleményérvényesítés hatalmával, és betagozódna a nyilvános hierarchiába, annak hallgatnia kell – ebben az alakban tér vissza a korlátozott alattvalói értelem kliséje Németországban, ahol immár formálisan mindenki egyenjogú.

Nyilvánvalóan vonakodva fognak kritikát gyakorolni e viszonyokról azok, akik a fennálló állapotokkal intézményesen összefonódtak. Még a közigazgatási-jogi konfliktusoknál is jobban tartanak attól, hogy szembe kelljen menniük a saját csoportjuk álláspontjával. A közpozíciókat betöltők felelős kritikájának és a következményekről számot adni képtelenek felelőtlen kritikájának szétválasztásával a kritikát máris neutralizálják. A kritika jogának kimondatlan elvitatásával azoktól, akik semmiféle pozícióval nem rendelkeznek, az a privilegizált tanultsághoz, a vizsgákon mért karrierekhez kapcsolt autoritás előjogává válik, a kritika igazságtartalmát pedig maga az autoritás adja. Mindez nincs kimondva és intézményesítve, azonban olyan mélyen rejlik a tömegek tudatelőttesében, hogy egyfajta társadalmi kontrollként működik. Az elmúlt években nem szenvedtünk hiányt olyan esetekből, ahol a hierarchián kívüli emberek – akik egyébként a kiválóságok korszakában bizonyosan nem csak a hivatalnokokra korlátozódnak –, éltek a kritikával, például adott városok joggyakorlataival kapcsolatban. Nyomban akadékoskodókként intézték el őket.

Itt nem pusztán azokról a mechanizmusokról van szó, amelyek Németországban az egyénileg függetlent, a más véleményen lévőt bolondként keverik gyanúba. A tényállás még ennél is súlyosabb: a köztudat kritikaellenes struktúrájával a más véleményen lévők típusát ténylegesen az akadékoskodók helyzetébe hozza és akadékoskodásszerű vonásokkal ruházza fel, már amennyiben e vonások nem űzték máris a makacs kritikáig. A rendületlen kritikai szabadság saját dinamikája által könnyen csaphat át Kohlhaas Mihály-i magatartásba, aki nem véletlenül volt német. A német közvélemény-struktúra megváltoztatásának egyik legfontosabb feltétele lenne, hogy az általam kimutatott tényállásokat általánosan ismertté tegyék, például az állampolgári ismeretek tárgy részeként, hogy ezáltal valamit veszítsen végzetesen vak hatalmából. A német közvélemény kritikához fűződő viszonya olykor éppenséggel a feje tetejére állítva jelenik meg. A szabad kritikához való joggal egyedül a demokratikus társadalom kritikai szellemének ellenségeit ruházzák fel. E visszaélések ellen lázadó éberség azonban pontosan a közvélemény ama erejét követeli meg, melyből Németország továbbra is hiányt szenved, és amit aligha lehet puszta felhívással orvosolni.

A közvélemény kritikához fűződő rejtett viszonyára nézve azon orgánumainak attitűdje is beszédes, amelyek egy szabadságpárti hagyományra hivatkoznak. Néhány napilap, melyek semmiképp nem kívánnak reakciósnak mutatkozni, következetesen olyan hangvételt használnak, melyet Amerikában, ahol az efféle lapok szintén nem ismeretlenek, pontificalnak[10] neveznek. Úgy beszélnek, mintha a viták felett állnának, a megfontoltság olyan pózában, amely kiérdemli a finnyás jelzőt. Ám távolságtartó fölényességük leginkább csak a hivatalos védelmézését szolgálja. Legfeljebb annyi telik tőlük, hogy arra bátorítják a hatalmasokat, ne hagyják magukat eltéríteni jó szándékaiktól.

Az efféle napilapok a kormányközlemények nyelvezetét használják, bármiről írjanak is. A pontifikális magatartás mögött a tekintélyelvűség áll: az előbbit színlelők és az ügyesen behálózott fogyasztók esetében egyaránt. A hatalommal való azonosulás Németországban ma is épp olyan elterjedt, mint volt, amelyben az a veszélyes potenciál rejlik, hogy az emberek külsőleg és belsőleg egyaránt azonosulnak a hatalompolitikával. Hogy a közintézmények még a végrehajtó hatalom által is jelentős mértékben elfogadottak, a kritikai tudat megkövetelte reformokat is csak nagy óvatossággal hajtják végre, a választótömegektől való félelemről tanúskodik, amely könnyen következmények nélkülivé teszi a kritikát. De rámutat arra is, mennyire elterjedt a kritikaellenes szellem azok között is, akiknek a kritika szellemét kellene képviselniük.

A kritika következménynélkülisége Németországban sajátos modellel bír, amely feltehetően katonai eredetű: az arra irányuló tendenciáról van szó, hogy a hatalom minden áron védelmezi megvádolt beosztottjait.

A katonai hierarchiákban az effajta testületi szellem elnyomó mozzanata mindenütt fellelhető. Azonban az, ha nem tévedek, német sajátosság, hogy ez a katonai magatartásséma a polgári, különösen a politikai szférát is áthatja. Nem szabadulhatunk attól az érzéstől, mintha minden nyilvános kritika esetében a végeredményben felelősséggel bíró kritizált fölé rendelt autoritások, közömbösen a tényállással szemben, mindenekelőtt a kritizáltért szállnának síkra és támadnák vissza a kritikával élőt. Ez a mechanizmus, melyet a szociológiának egyszer alaposan tanulmányoznia kellene, annyira bevésődött, hogy a politikai kritikát hasonló sorssal fenyegeti, mint ami a Vilmos korabeli katonáknak jutott osztályrészül, ha panaszt mertek tenni elöljáróikra. A honvédelmi megbízott intézményével szembeni megvetés az egész szférára nézve jelképes értékű.

Talán a németek kritikához fűződő sérült viszonya következménynélküliségében a legkézzelfoghatóbb. Ha Németország, Ulrich Sonnemann kifejezésével élve, kiérdemelte a „határtalan feltételezhetőségek országának” nevét, úgy az ezzel függ össze.[11] Puszta szófordulat, hogy valakit elsöpört a közvélemény nyomása, ám még e frázisnál is rosszabb, ha nem formálódik ilyen nyomást gyakorló közvélemény, vagy amennyiben igen, abból semmi sem következik.

A politikatudomány tárgyát képezhetné a közvélemény következményeit összehasonlító kutatás, mely a nem hivatalos kritikát vetné össze Anglia, Franciaország, Amerika régi demokráciáiban a német következményekkel. Nem merem megelőlegezni egy ilyen tanulmány eredményét, de el tudom képzelni. Amennyiben a Spiegel-afférra[12] mint kivételre hivatkoznak, észben kell tartani, hogy ebben az esetben a tiltakozó napilapok, a közvélemény hordozói, nem a kritika szabadságából és annak előfeltételéből, az akadálymentes információból táplálkozó szolidaritásból tanúsítottak ritka lelkesedést, hanem inkább azért, mert saját kézzelfogható érdekeiket látták fenyegetettnek, a news value-t[13], vagyis az információk piaci értékét. Nem becsülöm alá a hatékony nyilvános kritikára irányuló törekvéseket Németországban. Ezekhez sorolható egy szélsőjobboldali kultuszminiszter bukása az egyik szövetségi tartományban. Az azonban kétséges, hogy ma még bármi ehhez hasonló történhetne, miután sehol nem tapasztalható olyan diákok és professzorok közötti szolidaritás, mint az akkori Göttingenben.[14]

Számomra úgy tűnik, mintha a nyilvános kritika szelleme, mióta politikai csoportok monopolizálták és ezáltal nyilvánosan kompromittálódott, érzékeny visszacsapásokat szenvedett volna. Remélem, hogy tévedek.

Lényegében német egy kritikaellenes séma, mely a filozófiából, pontosabban a rezonőrt befeketítő filozófiából eredeztethető, persze mégsem annyira, mint amilyen könnyedén ezt olyasvalaki feltételezné, akinek nem volt lehetősége megfigyelni a hasonlóságot más országokban, ami azóta az üres fecsegésig süllyedt le: a pozitívhoz folyamodás. Szüntelenül beleütközünk a kritika fogalmát kísérő konstruktív szóba, már ha egyáltalán megtűrik a kritika fogalmát. A gyanúsítást, miszerint csak az gyakorolhat kritikát, aki a kritizált helyett valami jobb javaslattal áll elő, Lessing már kétszáz évvel ezelőtt kigúnyolta az esztétikában.[15]

Azáltal, hogy a pozitívot a kritika feltételévé teszik, már eleve megszelídítik, így veszít vehemenciájából. Gottfried Kellernél található egy szöveghely, ahol az épületesre vonatkozó követelményt „mézeskalácsszónak” nevezi. Dióhéjban amellett érvel, hogy máris többet nyertünk azzal, ha eltakarítjuk a dohosságot, ahol valami balul ütött ki, ami elzárja a fényt és a friss levegőt.[16] Voltaképpen semmi esetre sem lehetséges a kritika valami jobbra vonatkozó közvetlen gyakorlati javaslatának szüntelen hozzáadása, noha a kritika gyakran ekképp járhat el, amennyiben a realitásokat azokkal a normákkal szembesíti, melyekhez e realitások folyamodnak: a normák követése máris a jobbat jelentené. Németországban a pozitív szó, mellyel évtizedekkel ezelőtt nem csak Karl Kraus, de még egy kevésbé radikális író, Erich Kästner is vitába szállt, időközben mágikus jelentőségre tett szert.[17] Automatikusan a helyére kattant. Bizonytalansága abban is felismerhető, hogy a jelenlegi helyzetben az a magasabb rendű forma, ahová a haladásgondolat szerint a társadalomnak el kellene jutnia, többé nem olvasható ki a valóságból mint konkrét tendencia.

Amennyiben ezért akarnánk lemondani a társadalom kritikájáról, úgy ezzel csak a társadalmat erősítenénk meg abban a bizonytalanságban, ami megakadályozza a magasabb rendű formába való átmenetet.

A jobb objektív akadálya nem absztrakt módon hat ki a nagy egészre. Minden egyedülálló jelenségben, melyet kritizálunk, hamar beleütközünk ebbe a korlátba. A pozitív javaslatok iránti követelés újra meg újra teljesíthetetlen lesz, aminek következtében a kritikát annál örvendetesebb diffamálni. Talán elegendő itt arra a megfigyelésre utalni, hogy szociálpszichológiai nézőpontból a pozitív iránti megszállottság egy vékony fátyol alatt működő rombolóösztön fedőképe.[18] Azok, akik a pozitívról beszélnek a legtöbbet, összhangban vannak a romboló erővel. A kollektív kényszer a pozitivitásra, mely lehetővé teszi annak közvetlen átültetését a gyakorlatba, időközben éppen azokat ragadja meg, akik úgy vélik, hogy a legélesebb ellentétben állnak a társadalommal. Márpedig nem ez a legkevesebb, miként akcionizmusuk oly simán beleilleszkedik az uralkodó társadalmi trendbe. Ezzel lenne szembeállítható annak eszméje, Spinoza egy híres mondatváltozatában, hogy a hamis, egyszer határozottan felismerve és pontosan kifejezve, máris a helyes és a jobb próbaköve.[19]

 

(1969)

 

Az előadásszöveg eredetileg elhangzott: Süddeutscher Rundfunk, 1969. május 26-án. Nyomtatásban megjelent a Die Zeit 1969. június 27-ei számában (22.). Újranyomva: Politik für Nichtpolitiker. Ein ABC zur aktuellen Diskussion. Szerk.: Hans Jürgen Schultz. I. kötet. Stuttgart, Berlin: Kreuz-Verlag, 1969, 261. A Kritika önálló esszékötetben megjelent: Theodor W. Adorno (szerk.: Rolf Tiedemann): Kritik. Kleine Schriften zur Gesellschaft. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1971, 10–19.

Fordította, jegyzetekkel látta el és az előszót írta: Tillmann Ármin.

A fordítás először az újvidéki Híd folyóiratban jelent meg.

[1] – Fékek és ellensúlyok rendszere (Az eredeti szöveg nem tartalmaz hivatkozásokat és lábjegyzeteket, azok minden esetben a fordító megjegyzései.)

[2] – Adorno itt Kant Mi a felvilágosodás? (1784) című esszéjéből kölcsönzi a „politikai nagykorúság” [Mündigkeit] fogalmát, majd ebből von le következtetéseket magából a megfogalmazásból: a mündig szó szerint annyit tesz, mint „nagykorúvá válni”, vagyis hogy az ember többé nem szorul gyámra [Vormund], aki helyette hoz döntéseket [bevormunden]. Valamennyi kifejezés a száj [Mund] szóból eredeztethető. Mindazonáltal a politikai nagykorúság a maga nevében beszél kifejezéssel egyenértékű, vagyis hogy az illető nem papagájként imitál másokat.

[3] – Utalás Heinrich von Kleist (idioszinkratikus) Kant-olvasatára 1801 márciusában, a szolipszisztikus és relativisztikus következményeire annak, amelyek „olyan mélyen, olyan fájdalmasam megrendítették” őt, ahogyan ezekről egy Wilhelmine von Zengéhez írott levelében (1801. március 22.) beszámolt. Friedrich Nietzsche e levélre a filozófiában rejlő erőként hivatkozik a Schopenhauer mint nevelő című esszéjében. Friedrich Nietzsche: Schopenhauer mint nevelő. In Uő.: Korszerűtlen elmélkedések. Fordította: Hidas Zoltán. Budapest: Atlantisz, 2004, 198–199.

[4] – Vö. Hegel az „okoskodás” [Räsonieren] definícióját a következőképpen fejti ki: [az okoskodás] „a tartalomtól való mentesség és a hiú fölény a tartalommal szemben; ettől várják az erőfeszítésts, hogy adja fel a szabadságot, s ahelyett, hogy a tartalomnak önkényesen mozgató elve volna, ömlessze e szabadságot a tartalomba, engedje, hogy ez saját természeténél fogva, azaz a személyes én mint az ő személyes énje által mozogjon, és szemlélje ezt a mozgást.” G. W. F. Hegel: Előszó. In A szellem fenomenológiája. Fordította: Szemere Samu. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1979, 38.

[5] – A hivatkozott szöveghely így hangzik: „Ami észszerű, az valóságos, és ami valóságos, az észszerű.” G. W. F. Hegel: A jogfilozófia alapvonalai. Fordította: Szemere Samu. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1971, 20.

[6] – Utalás Marx Arnold Rugéhoz írott levelére, a kettejük, Bakunyin és Feuerbach közötti nyílt levelezés részeként, ami a Deutsch-Französische Jahrbücherben (1844) jelent meg: „A jövőt megkonstruálni és egyszer s mindenkorra elintézni mindent nem a mi dolgunk, de annál bizonyosabb az, amit jelenleg el kell végeznünk – minden fennálló kíméletlen kritikájára gondolok, kíméletlen kritikára abban az értelemben, hogy nem fél eredményeitől, és éppoly kevéssé a meglévő hatalmakkal való konfliktustól”. Marx–Engels összes művei. I. kötet, 1839–1844. Budapest: Kossuth, 1957, 346.

[7] – Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest: Gondolat, 1971 [1962].

[8] – A magyarban visszaadhatatlan, a kritikus [Kritiker] szóalakjához hasonlító kakofemizmus: a „Kritikaster” akadékoskodó, gáncsoskodó, kákán is csomót kereső embert jelöl a németben.

[9] – Franz Böhm: Geleitwort. In Gruppenexperiment: Ein Studienbericht. Átdolgozta: Friedrich Pollock, vol. 2. Frankfurter Beiträge zur Soziologie. Frankfurt: Europäische Verlagsanstalt, 1955, xi–xii.

[10] – Főpapi, méltóságteljesen dogmatikus.

[11] – Utalás Ulrich Sonnemann esszégyűjteményére – Das Land der unbegrenzten Zumutbarkeiten: Deutsche Reflexionen. Hamburg: Rowohlt, 1963. Egy bírósági bizonyíték feltételezhetősége [Zumutbarkeit] annyit tesz, hogy valami észszerűen elvárható és előrejelezhető valamitől (például nagyobb jövedelem esetén nagyobb jövedelemadó tételezhető fel).

[12] – A Spiegel-affér az 1962-es, a Der Spiegel hetilap és a konzervatív hadügyminiszter, Franz Josef Strauss körüli eseményekre utal. A Spiegel hasábjain megjelent egyik cikk titkos NATO-dokumentumokat szivárogtatott ki, ami egy Németországban bekövetkező potenciális szovjet atomtámadás és egy, a szövetséges hatalmak által indított ellentámadás utóhatásait vizsgálta (hozzávetőlegesen 10-15 millió halott), ami többek között kitért arra is, hogy Németország egy ilyen atomtámadás esetén csak „bizonyos feltételek mellett” minősül felkészültnek. Strauss ezért taktikai atomfegyverekkel kívánta felszerelni a német hadsereget. Hogy megbizonyosodjon a katonai szivárogtatás megalapozottságáról, Strauss, megkerülve a német alkotmányt, illegális kutatásokba kezdett a Spiegel irodáiban, továbbá hazaárulás vádjával letartóztatta Rudolf Augstein főszerkesztőt, és a tanulmány szerzőjét, Conrad Ahlert. Strauss magánakciója tiltakozás- és tüntetéshullámot váltott ki a teljes Nyugat-Németországban, melyben a sajtószabadság antidemokratikus felfüggesztését náci gyakorlatokhoz hasonlították. Az incidens a kormánykoalíció felbomlásához vezetett, valamint számos miniszter, köztük maga Strauss is, lemondásra kényszerült.

[13] – hírértéket

[14] – Franz Leonard Schlütert kulturális miniszteri posztra nevezték ki Alsó-Szászország regionális kormánykoalíciójába, 1955 májusában. Schlüter egy frusztrált patrióta volt (akit zsidó származású anyja miatt a nemzetiszocialisták alkalmatlannak minősítettek a sorkatonai szolgálatra), aki doktori vizsgáin megbukott, és a második világháború után a rendőrség bűnügyi osztályának fejeként hűtlen kezelés miatt nyomozást indítottak ellene Göttingenben. Schlüter továbbá hangadó tagja volt a nacionalista Deutsche Rechtsparteinak is, míg 1951-ben nem csatlakozott a jobboldali liberális FDP-hez.

[15] – Vö. Gotthold Ephraim Lessing (szerk.: Balázs István): A recenzensnek nem kell jobban értenie ahhoz, amit bírál. In Uő.: Válogatott esztétikai írások. Fordította: M. Jászka Zsuzsa. Budapest: Gondolat, 1982 [1767/68], 31–34.

[16] – Vö. Gottfried Keller: Zöld Henrik I–II. Fordította: Jánosy István. Budapest: Európa, 1963 [1855].

[17] – Vö. Karl Kraus: Az emberiség végnapjai. Tragédia öt felvonásban, I. felvonás, 25. jelenet és IV. felvonás, 29. jelenet. Fordította: Tandori Dezső. Budapest: Európa, 1977 [1918]. Vö. Erich Kästner: Kis vasárnapi prédikáció. In Uő.: Lirai házipatika. Fordította: Vas István. Budapest: Renaissance Könyvkiadó, 1937 [1947], 199–200.

[18] – A „rombolóösztön” [Destruktionstrieb] az „agresszóösztönnel” [Aggressionstrieb] együtt a kései Freud kifejezései annak érdekében, hogy jóval pontosabban határozza meg a „halálösztön” biológiai és pszichológiai dimenzióit – melynek fogalmát a spekulatív Túl az örömelven című 1920-as szövegében vezette be –, úgy, ahogyan az a külvilágra irányul.

[19] – „[A]z igaz próbaköve önmagának és a hamisnak”. Baruch de Spinoza: A nemes ifjúnak, Albert Burgh úrnak. In (szerk.: Benkő Samu, Deák Tamás, Szabó Attila): Politikai tanulmány; Levelek. Fordította: Szemere Samu. Bukarest: Kriterion, 1979, 253. A tétel egy variánsa az Etikában a következőképpen olvasható: „[A]hogyan a fény nyilvánvalóvá teszi önmagát és a sötétséget, úgy az igazság is mértéke önmagának és a hamisnak.” Baruch de Spinoza: Etika. 43. tétel, megjegyzés. Fordította: Szemere Samu. Budapest: Magyar Helikon, 1978, 100.