Tor (regényrészlet)

A Tett fikciós irodalmi rovatot indított Láthatatlan városok címmel. Olyan írásokat várunk, amelyek megmozgatják társadalmi képzeletünket, láthatóvá tesznek láthatatlan helyeket, népeket, szokásokat, kommunikációs formákat, láthatatlan városokat, tájolhatatlan távlatokat. Ezek lehetnek téridőben közel avagy távol, egy alternatív múltban, elképzelt vagy párhuzamos jelenben, remélt vagy rettegett jövőben, tanyán, faluban, városban, Földünkön vagy más bolygón, más multiverzumban. Szereplői lehetnek emberek vagy más olyan intelligenciával bíró lények, amelyek képesek társadalmi struktúrákra emlékeztető képződményeket létrehozni, vagy elbuknak ezen igyekezetükben.

Tett szellemiségéhez híven elsősorban olyan írásokat üdvözlünk, melyek tetemre hívják a fönnálló rendet:

akár úgy, hogy kíméletlenül ábrázolják tűrhetetlen visszásságait, akár úgy, hogy radikális alternatíváját vázolják föl térben és/vagy időben. Műfaji és regiszterbeli hívószavaink fölsorolásszerűen: utópia, disztópia, alternatív történelem, futurológia, kollapszológia, társadalmi képzelet, szatíra, paródia. Referenciáink, melyek inspirációként szolgálhatnak a teljesség leghalványabb igénye nélkül: Platón, Máté evangélista, Tommaso Campanella, Thomas More, Dante Alighieri, Boccaccio, Geoffrey Chaucer, François Rabelais, François Villon, Jonathan Swift, Denis Diderot, Percy Shelley, Mary Shelley, Nyikolaj Vasziljevics Gogol, Lev Tolsztoj, Franz Kafka, Hermann Broch, Aldous Huxley, Andrej Platonov, Jevgenyij Zamjatyin, Charlotte Perkins Gilman, Abe Kóbó, Ivo Andrić, George Orwell, Pier Paolo Pasolini, Isaac Asimov, Philip K. Dick, Thomas Bernhard, Italo Calvino, Ursula K. Le Guin, Kurt Vonnegut, Roberto Bolaño, Stanisław Lem, David Foster Wallace, Cormac McCarthy, William S. Burroughs, J. G. Ballard, Alan Moore, Murakami Haruki, Margaret Cavendish, Erdély Miklós, Agota Kristof, Térey János, Margaret Atwood, Viktor Pelevin.

 
Elsősorban olyan műveket várunk a [email protected] címre, amelyek az epika műnemében íródtak, ám ebbe beletartozhat akár verses regény részlete is. A legfontosabb kiválasztási szempontok a formabontó kísérletezés és a merész képzelet. Terjedelmi korlát: 35 000 leütés.

A rohadék persze baszott válaszolni. Eltelt egy hónap, nem csináltam semmit, legtöbbször tétlenül a plafont bámultam. Három út kínálkozott: belépek a pártba, csempészet, vagy elhagyom az országot. Ráadás: alkoholizmus. Kezdtem felélni a megtakarított pénzemet. Magyarország végül is közel van, a háborút Szegeden és Hódmezővásárhelyen vészeltem át, vannak ott ismerőseim. Aztán, ha valami csoda folytán minden jóra fordul idehaza, akár vissza is jöhetek. Közel laknak a szüleim, gyorsan átruccanhatok hozzájuk.

„Hova mész, maradj itthon, a magyarországiak nem szeretik a határon túliakat!”, morgott apám.

„Ugyan már, Magyarországon a legtöbben azt sem tudják, hogy egyáltalán léteznek másutt is magyarok”, legyintettem.

„Erős kéz kell oda!”

„Nekem is…”, mondtam nyögve, épp egy szilvás befőttesüveg kupakjával szerencsétlenkedtem, túlságosan is rászorult.

Anyám elővette a jóskártyáját, szétterítette a paklit a konyhaasztalon. Egyenként húzta elő a kártyákat, összesen hármat.

„Nagy utat látok előtted, vörös Holdat és egy csontsovány kutyát…”, mondta tompított hangon. Persze blöffölt, fogalma sem volt a jövendőmondásról.

„Kösz”, fintorogtam, majd bevonultam a szobámba összeszedni a motyómat.

„Ne feledd el megitatni a szomjas kutyát, szerencsét hoz!”, kiáltotta utánam anyám a konyhából.

Magyarországon tengtem-lengtem, voltam kőművessegéd, Tescóban árufeltöltő, raktáros, sörgyárban takarító, gázóra-leolvasó, persze egyik sem álom, inkább szürke nyüglődés. Először Szegeden próbáltam szerencsét, ám nem sokra mentem, kevés volt a meló, végül Budapesten kötöttem ki. Egyik lukból a másikba: Erzsébetváros, Terézváros, Kispest, Csepel, Angyalföld, Nyócker. Az utóbbiban laktam a legtovább, a rossz híre ellenére soha semmi bajom nem volt ott, a cigányok többször kisegítettek, igaz, én is falaztam nekik egy razzia során. Így kerültem baráti kapcsolatba Pipuval, aki kiváló halászlét főzött, és mivel megjárta a börtönt, nagy tekintélye volt a romák között. A magyar határőrökkel együttműködve benzint csempészett az embargóval sújtott Jugoszláviába, jól megszedte magát, ez volt élete legjobb időszaka, míg le nem csukták az egész bagázst. A börtön után kerülte a bűnözést, Dorozsmáról fölköltözött Pestre. Sok a duma, kevés a haladás, mondogatta, amikor a halászléfőzés rejtelmeiről faggattam. Feleségével, Marival meg egy hajléktalannal, Tónyóval laktak egy másfél szobás kéróban. Tónyónak enni-inni adtak, cserébe a nyugdíjából mazsoláztak. Tónyó iszákos volt, akkor feneklett meg az élete, amikor meghalt a felesége. Utcára került, évekig aluljárókban vegetált, míg egy nap Pipu föl nem ajánlotta neki, hogy a nyugdíjáért cserébe lakjon náluk. Tónyónak szigorúan megtiltották, hogy a lakásban igyon, és ezt nagyjából be is tartotta. Egyszer Pipu lopott húsárut kínált féláron, nem ő csente el, hanem azok a cigány és magyar gyerekek, akiket egy szervezett bűnbanda „dolgoztatott”. Nem kértem a húsból. Pipu nem értette, de tiszteletben tartotta a döntésemet, nem is környékezett meg többé ilyesmivel. Miért nem jelentettem föl őket? Egyrészt féltem, hogy bajba keveredek, másrészt Pipu bizalmába fogadott, tiszteltem őt, nem akartam a besúgójává válni. Harmadrészt, a szervezett bűnbanda együtt kupeckodott a rendőrséggel, ha bármit is elkottyintok az ügyről, nagy valószínűséggel ott lapul majd valamelyik félredugott aktában.

Sokkal inkább a környékbeli magyarokkal rúgtam össze a port, hol azért, mert néha elfelejtettem bezárni az emeleti folyosó ajtaját, hol pedig azért, mert nyitott ablaknál főztem a konyhában, és zavarta őket a rádió, akkor is, amikor halkan szólt. Azért is költöztem el idővel a Nyóckerből, hogy ne kelljen minden reggel a szomszédok savanyú, irigy képét néznem. A legutóbbi főbérlőm egy filozófus volt, nem sok vizet zavart, állandóan fordított és dohányzott, reggelente pedig jógázott.

Órákon át tartó délutáni dugók, metrófelújítások, lepukkant pályaudvarok, a járdákon méterenként kutyaszar, emberi, állati húgyszag. Egy időben azzal szórakoztam, hogy a második világháborús golyónyomokat számoltam a régi bérházak falain, azt hiszem, valahol kétszáz körül abbahagytam. Sokszor elképzeltem, milyen lehetett élni a magas, polgári lakásokban, cselédekkel, komornyikkal. Erre még az újvidéki akadémiai éveim alatt szoktam rá, egyre inkább azon kaptam magam, pusztán azért indulok sétára a városba, hogy fölfedezzem a Monarchia-beli épületeket, legalábbis azt, ami megmaradt belőlük. Budapesten a régi, már-már romos épületkompozíciók még mindig talpon voltak, nem pusztította el őket teljesen az egyenruhás szocreál, illetve a rendszerváltás utáni nagytőkés nyomulás. Belgrádhoz vagy Újvidékhez képest Budapesten jobban megőrződött a patinás múlt. Ha pedig meguntam a városi cirkuszt, ott volt a Duna, a Margitsziget, a budai Gesztenyés-kert, illetve a környéki kisvárosok, Budakalász, Budaörs, Dunabogdány.

Még amikor a háború alatt Szegeden és Hódmezővásárhelyen próbáltam szerencsét, többször a fejemhez vágták, hogy úgy beszélek, mint egy bunkó, például az idősebbeknek nem úgy köszöntem, hogy „csókolom” vagy „kezét csókolom”, hanem ahogyan még odahaza megszoktam: Jó napot! Föl nem foghattam, miért köszönnek vissza olyan mogorván az idősebbek. Aztán a magyarországi ismerőseim kitanítottak: jó napot kívánok, így az udvarias, a „kívánok” nélkül tirpákos. Sok új cimborám lett, idővel átalakult a beszédem is, már alig vették észre, hogy Délről származom, aki pedig felfigyelt rá, nem piszkált. Jól fésült barbárrá alakultam. Ritkán hoztam szóba a származásomat, mert vagy veszélyeztetett vagy veszélyes fajnak tartottak. Én pedig untam és utáltam, hogy a levegővételem is pártpolitikai szófosás témája, hogy alig akad valaki, aki a származásomon túl is kíváncsi arra, ki vagy mi az ördög vagyok. Bizonyos szavakat továbbra sem tudom úgy kimondani, hogy ne halljam mögöttük a déli változatot. A póló hallatán elsőre a vízilabdára asszociálok, miközben a szerb majica visszhangzik a fülemben. Mintha két fejem lenne, ám a törzs egy, akár a sziámi ikreknél. Néhány agymosott figura persze megjegyezte, hogy szerb létemre milyen jól beszélek magyarul, de nem haragudtam rájuk, a szovjetek és a helyi földtartóik alapos munkát végeztek, nehéz azt kiheverni.

Budapest kiszívta belőlem az együttérzést, én is közönyösen haladtam el az aluljárókban az emberi roncsok között. Ki fogadna be szívesen egy csúszó-mászó valakit, aki az első alkalommal meglopná? Egyszer köztük fölismertem egy barátomat, vagyis azt, ami belőle megmaradt. Többször nálam aludt, amikor kiszorult a menedékhelyről. Utálta, amikor hajléktalannak neveztem. Sokukat a hajléktalanmaffia „üzemelteti”, először is lenyúlja a szociális segélyüket, majd az utcán „futtatja” őket. Aki szökni akar, keményen megbüntetik. Barátomnak tönkrement a házassága, a bírósági peren mindent elveszített, évekig tengődött az utcán, ám szerencsére nem ivott, idővel talpra állt. Tőle tudtam meg, hogy a menhelyen a legfinomabb falatokat gyakran lefölözi a menzai személyzet, hasonló az eset a ruhákkal, illetve a többi adománnyal. „Fűtött pokol”-nak becézte a hajléktalanszállót, ahol mindig akad olyan, aki meglopja a másikat, és képes lenne ölni egy korty zugitalért. Nagyon kevés hely van ezeken a szállókon, a legtöbb rászoruló be sem fér. Néhány szociális munkás pedig valódi szadista, rajtuk éli ki a hajlamait. Persze, vannak köztük igazi segítők, barátomat épp egy ilyen figura támogatta. Azóta is tartják a kapcsolatot, együtt csocsóznak.

A budapesti ismerőseim között a legtöbb vidéki származású, a kocsmatársaságokban a legharsányabb „vidékizők” mégis közülük kerültek ki. Tősgyökeres fővárosiakat is megismertem, polgári családi múlttal, ilyenek is, olyanok is, viszont jóval ritkábban hallottam tőlük „vidékizést”. Többek között ezért sem tudtam soha mit kezdeni a pestizéssel és a vidékizéssel, hidegen hagyott ez a csöbörből vödörbe löttyintett provinciális limonádé.

A nőkkel nem nagyon boldogultam, vagyis igen, azaz mégsem. Pontosabban volt egy nagy szerelmem, Bogi, de szerencsétlenségemre bölcsész volt. Olykor elcipelt magával egy-egy olyan társaságba, ahol többnyire értelmiségiek, köztük írók is előfordultak. Amikor ketten vagy többen vannak együtt, az írók mindenki mást kizárnak a körükből, belterjes pletykaorgiákat csapnak, irigykednek, gyűlölködnek, nyavalyognak, rá sem bagóznak a másikra – ha ilyen buliba kerülsz, megszívtad, az hétszentség. Bogi kioktatott, nem attól jó egy asztal, hogy az asztalos jó fej, s hogy ne az írókkal, hanem a műveikkel foglalkozzam. Könnyű neked ilyen tenyérbe simuló mellekkel, gondoltam magamban, miután egy hónap után kikosarazott. Bogival voltam eddig a legtovább, ám azt hiszem, ez nem rajtam, hanem az ő türelmén múlott. A többi csajaim alig tartottak ki mellettem egy-két hétnél tovább. Amilyen profin csábítottam őket, olyan ügyetlen voltam a megtartásukban, a fene sem tudja, mi hibádzik bennem.

Közben jogilag is tisztáztam magam, megszereztem a letelepedési engedélyt, ezt követte az állampolgárság. Kettős állampolgár lettem, két ribanc állam fattya. Igazából egyiket sem éreztem a sajátoménak. Jugoszláviából depressziós Szerbia lett, Magyarországból meg valamiféle kapitalista ki tudja, micsoda. Arra gondoltam, össze kéne már csomagolnom, go West! Ezt bizonygattam az egyik kőműves haveromnak, Maroknak egy kocsmában a fárasztó meló után. A zenegépből Dolly Roll nyögdécselte valamelyik számát, mindig is rühelltem az amerikai lagzis popot imitáló magyar sztárokat, nem is éreztem semmiféle nosztalgiát az ilyen szarok után. Marok élvezettel dúdolta a Dolly-nótát, egyszer csak megakadt, és odamutatott a lenémított tévé híradós jelenetére. Nézd, a pilóta elbaszta, nekiment annak a nagy felhőkarcolónak! Mekkora idióta! Mire odanéztem, egy másik repülő már a másik toronyba csapódott, hatalmas füst gomolygott a két lángoló üvegpalota csúcsából, mintha valaki váratlanul elfújta volna az óriási születésnapi torta gyertyáit. A piercinges pultos csaj kinyomta Dolly Rollt a YouTube-on, majd fölhangosította a tévét. New Yorkban terrortámadás történt, két utasszállító repülő belecsapódott a WTC ikertornyaiba. Pár percig némán bámultuk a képernyőt, hirtelen föl sem fogtuk, mi történt. Az amerikaiak megérdemelték, pampogta az első döbbenet után Marok, mindenhová beleavatkoznak a szuperfegyvereikkel, most aztán nesze nekik is! Én meg csak hallgattam, mint akinek orra előtt húzott el a vonata. Maradjak akkor a seggemen? De mihez kezdjek a picsányi fizetésemmel a posztszovjet Hunniában?

Sehogy sem fogtam fel, hogy több mint tíz évvel a rendszerváltás után továbbra is nagy a szakadék a nyugati és a keleti életszínvonal között. A cimboráim hol különféle összeesküvésekre gyanakodtak, hol letargiával bombáztak, hol pedig a magyarság rossz génjeire kenték az egészet. Egyik elmélettől sem lettem okosabb, még kevésbé boldogabb. Idővel a napi politika lepetézett mindenki agysejtjeibe.

„Magyarország folyamatosan valami naggyá akar válni!”, bökte felém a sarki kocsmában az egyik töltelék, miközben valamelyik napilap álláshirdetéseit bújtam.

„Ezért mindig jóval nagyobb gatyába bújik!”, mondta remegő pofazacskóval egy másik arc a szomszédos asztalnál.

„Amiből aztán kilóg a lóláb!”, hangsúlyozta felemelt ujjal a kopasz pincér.

„És inkább a kannás bort lefetyeli, mert az olcsóbb!”, fűzte hozzá a pultot támasztó, bozontos vendég, majd lehúzta a felest.

Tele lett a fejem ilyen húgyszagú, kocsmai aranyköpésekkel. Úgy éreztem magam, mintha egy hordóba ültem volna, hogy átkeljek az óceánon, közben a rozsda belülről kimarta a tákolmányt. Pocok, te szerencsés rohadék, morogtam magamban, legalább arra a nyomorult képeslapra válaszoltál volna!

Hónapok teltek el lényegében semmittevéssel. Melóztam ugyan, de mintha ott sem lettem volna, mindig valahol máshol jártam a gondolataimban. Lényegében gőzöm sem volt, mit kezdjek magammal.

Aztán egy napon derült égből villámcsapás: Pocok csengetett az ajtómon. A szüleimtől megszerezte a címemet. Örültem is, meg nem is. Hol a picsába járt eddig? Jó bőrben volt, nyoma sem a régi tunyaságnak, a sört és a hazai pálinkát persze most is jobban szerette, mint a Fantát. Pár ránc a szemhéj alatt, itt-ott szarkalábak, egy-egy eltévedt ősz hajszál, ami jelezte, neki sem ment minden egy csapásra, de ennyi. Irigykedve meséltem neki a helyzetemről, az országról. Pocok türelmesen végighallgatott, és közben túráztatta az agysejtjeit. Előkapott egy újabb üveg német sört, amit ő hozott, felbontotta, ujjai közt forgatta a kupakot, majd elmosolyodott. Felcsillant a szemem, tudtam, nincs visszaút. Közben a CD-lejátszómból Tom Waits énekelte reszelős hangján az egyik füstös dalát. Utánoztuk a kesernyésen hörgő énekhangot, négykézlábra ereszkedtünk, vonyítottunk, csaholtunk:

 

Rattle Big Black Bones
in the Danger zone
there’s a rumblin’ groan
down below
there’s a big dark town
it’s a place I’ve found
there’s a world going on

 

Torkunk szakadtából üvöltöttük a refrént:

 

UNDERGROUND!

 

Erre az underszomszéd alulról kopogott a söprűjével, hagyjuk már abba, nem tud aludni tőlünk. Ránéztem az órára, hajnali négy.