Schmitt Jenő Henrik útja az ideális anarchizmusig és az ideális anarchizmus

Schmitt Jenő Henrik filozófus volt, aki életének egy meghatározott szakaszán az anarchizmus magyarországi zászlóvivője lett. Eredeti és jelentős gondolkodó, akinek magyar és német nyelvű filozófiai munkássága vallásos jellegű mozgalomteremtési kísérletekhez kapcsolódott.

Schmitt 1851. november 5-én született a morvaországi Znamiban (ma Csehország). Elemi és reáliskoláit Zomborban és Budapesten végezte. Apja korai halála miatt családja anyagi nehézségek közé került, ezért – Szabadkán 1870-ben magánúton letett – érettségije után nem folytatta tanulmányait. Megyei törvényszéki irnokként helyezkedett el a Bács megyei Zomborban.

Autodidaktaként olvasta Büchner, Feuerbach, Kant, Hegel műveit, majd érdeklődése társadalmi kérdések felé fordult. Megismerte többek között Marx, Engels, Bakunyin, Kropotkin, Stirner, Comte, Dühring munkásságát, cikkeket közölt a zürichi Die Neue Gesellschaftban és a londoni Freiheitben, bekapcsolódott az 1882-ben induló Magyar Philosophiai Szemle munkájába.

Több kisebb esztétikai és filozófiai tárgyú próbálkozás után 1887-ben Hegelt elemző tanulmányával [1] megnyerte a berlini Filozófiai Társaság nemzetközi Hegel-pályázatát. Sikere szaktekintély, vitapartnerek és Trefort Ágost kultuszminiszter figyelme mellett állami ösztöndíjat biztosított számára.

1888-ban a budapesti bölcsészkaron, majd 1889-től – már a filozófia doktoraként– Berlinben folytatott tanulmányokat, és Fichtéről, Schopenhauerről, Hegelről publikált. Munkásságának ebben a korszakában szenzualista volt, a megismerés forrásának a érzékelést, az érzeteket tartotta, a szellemi működést érzéki funkciók összjelenségeként vizsgálta (hasonlóan a későbbi E. Machhoz). A gondolkodás végteleneket átfogni képes jellegének problémája azonban erről az álláspontról megoldhatatlannak bizonyult számára. Mivel a gondolkodás egyetemes jellege nem tűnt számára csupán biológiai jellegű agyfunkciónak, szemléletét gyökeresen megváltoztatta.

Munkásságának második, meghatározó (gnosztikus alapozottságú) korszakát – két éves szünet után – 1892-ben egy Krisztusról szóló könyv nyitotta meg (Krisztus istensége a modern ember szellemében). A könyvben Schmitt a vallások és filozófiák közös lényegét, általános igazságát hirdette. Az ember megkülönböztető jegye, lényege eszerint szellemi volta, mely isteni eredetű, örök, végtelen és megismerhető. Isten az egyesítő szeretet, „személyiségeteket ilykép nem szabad elkülönített lénynek tekinteni, hanem mindenki tekintse magát ugyanazon egy isteni szeretet sugarának” [2]. Isten nem rendkívüli lény , nem emberfeletti parancsoló hatalom, hanem a mindenkiben benne rejlő, megismerhető lehetőség.

Krisztus az ember eme univerzális lényének megismerője. Hinni benne nem más, mint egylényegűnek lenni vele, megismerni az ember isteni voltát. A vallás így nem külső abszolútumban való hit, hanem belső tudás kell hogy legyen erről az egyéniségről. Ez a kereszténység lényege, s erről kell beszélnie a filozófiának is: feladata nem az iskolai tudományoskodás, hanem önismereti és életvezetési alapok nyújtása. Schmitt filozófiája így a tudás vallásává válik, melyet religiónak nevez.

E religió kétfrontos harcot indít azok ellen, akik megnehezítik az ember önismeretének elmélyítését: A történeti egyházak és a materializmus ellen.

Az egyházi teológia szószol szóra elfogadja s dogmákká merevíti az evangéliumok jelképes, a belső útra vonatkozó történeteit. E „képes szemlélet” külső hitet eredményez, elfedi a mindenkiben élő isten alakot.

A sátáni katolikus egyház örök pokollal rémisztgeti hívőit, büntető, mindenható Urat rajzol, szolgai viszonyt tételez fel Isten és ember között. Hazugságának hasznát az Isten nevében fellépő papok és zsarnokok, azok vágják zsebre, akik földi hierarchiákban, létező intézményekben valósítják meg ezt az egyenlőtlen gondolkodási struktúrát, alárendelő alapviszonyt.

Könyvében és cikkeiben Schmitt támadást indított a materialisták ellen is. Ők a véges szervezetet a tér-idő határokat átlépni képes, végtelen isteni szellemmel, az embert az anyagi lénnyel azonosítják, az Újszövetségben csak történeti kérdést látnak. Schmitt számára azonban Jézus Krisztus nem csak történeti személy, hanem az első ember, aki az isteni teljességet felfogta és önmagában szemlélte. Krisztus örök szellemi alak, az önismeret útjának jelképe. Bibliamagyarázatával Schmitt az évezredes gnosztikus hagyomány szellemét újítja fel [3]

A magyarul és németül egyidőben kiadott Krisztus istensége a modern ember szellemében után számos levelet kapott filozófusoktól, papoktól, rabbiktól, íróktól és művészektől a világ minden tájáról. A velük való levelezés során vetődött fel a „szellemi vallás nemzetközi szövetsége” nevű szervezet megalapításának igénye.

A könyv értelmiségi körökben Magyarországon is ismertté – és az egyház rémévé – tette szerzőjét. Schmitt 1894-ben kiadta elhunyt barátja, Rónay István címzetes kanonok A természetes kereszténység című könyvét, majd több írást közölt  Az Élet című folyóiratban (a korai progresszió színvonalas lapjában) – köztük A szellemi vallás katekizmusát. [4]

Mindez szorosan Schmitt anarchizmusának előtörténetéhez tartozik. Míg a Krisztus-könyv gnosztikus filozófiájának kereteit rajzolja meg, A szellemi vallás katekizmusa az ebből következő, evilági igényű anarchizmusának ideológiai alapvetése, mely ötvenhét kérdés-feleltben foglalja össze szerzője eszméit. A szellemi vallás eszerint az önzés és uralom világa ellen harcol, célja a társadalom evilági képét az isteni szellemnek megfeleltetni, a testvéri viszonyt általánossá tenni. Támadja a külső tekintélyeket, a dogmákat a vallási és a társadalmi életben egyaránt.

Eközben Schmitt nemzetközi aktivitása sem csökkent: 1884-ben Jénában megalapította a Die Religion des Geistes (A szellem vallása) című folyóiratát. Ennek Lev Tolsztoj is munkatársa volt, aki több írását közölte a lapban. Tolsztoj Schmitthez fűződő kapcsolata – hosszú levelezésükből kiolvashatóan – termékeny volt, személyes viszonyukat a kölcsönös megbecsülés jellemezte. Egyenrangú gondolkodóként ismerték el egymást, törekvéseik kölcsönösen hatottak egymásra. Schmitt életrajzírója, Migray József szerint Schmitt hatása fordulópont volt Tolsztoj pályáján [5], ma már inkább kölcsönös, de egyik oldalon sem gyökeres hatást feltételezhetünk [6]. Közös volt Krisztus felé fordulásuk, erőszaknélküliségük hangsúlyozása és a végcél: az evilági, uralom nélküli társadalom. Közös volt végül az is, hogy mindketten a parasztságban lelték meg eszméik éltető talaját.

Az elméleti különbséget Tolsztoj őskereszténysége és saját gnoszticizmusa között a legpontosabban Schmitt fogalmazta meg egy Szabó Ervinhez írt levelében: „Gyakorlati tekintetben igen közel állok Tolsztoj Leóhoz, csakhogy T.L. világnézete őskeresztény, az egyéniséget az istenség vagy mindenség részének tekinti csupán, míg én az egyéniség isteni fenségének és mindenségének (az individualitás univerzalitásának) a tanát hirdetem, és nem alázatosságban és bűnbánatban, hanem az öntudat ébresztésében látom az üdvet.” [7]

A Die Religion des Geistes cikke szerint a szellem kozmikus funkció, az ember isteni szeverenitásához méltó társadalom pedig az uralommentes szerveződés. A krisztusi hagyomány adekvált mai formája az ellenállás az állatias erőszakkal, az emberi lényeget elnyomó és az embert kizsákmányoló állammal szemben.

Schmitt Jenő Henrik és Migray József

Schmitt írásaiban a bibliai retorikával összhangban lassan feltűnnek az anarchista fogalomkészlet elemei is. Megjelenik az uralkodó osztály felelősségre vonásának igénye is: Schmitt ítélőszék elé vonja a politikusokat és burzsoákat, leleplezvén hobbijaik (a vadászat) és divatjaik (a csak emberélet kockáztatásával megszerezhető egzotikus divatcikkek) kegyetlen és elembertelenítő voltát.

Mindeközben Schmitt állami alkalmazottként, az igazságügyi minisztérium könyvtárosaként dolgozott Budapesten, ahol tanulmányai befejezése után a kilencvenes évek elején helyezkedett el. Németországi aktivitásának növekedését azonban a német hatóságok nem nézték jó szemmel, s amikor a berlini Der Sozialist megjelentette az Az anarchizmus vallása című írását [8], az ügyészség sajtópert indított kiadói ellen. Bár a vádat később ejtették, az ügy diplomáciai úton folytatódott. A német kormány értesítette a magyart, hogy egy minisztériumi alkalmazottja nekik nem tetsző tevékenységet fejt ki. Az igazságügyminiszter ezután figyelmeztette Schmittet: ha folytatja munkásságát, elbocsátják állásából. A zsarolásra Schmitt egy huszárvágással válaszolt: nyílt levelet közölt a sajtóban, melyben lemondott állásáról. A lelkiismereti szabadság lábbal tiprásának példájaként nemzetközi hírűvé vált esethez és Schmitt válaszához Tolsztoj a Die Religion des Geistesben egyetértő elemzést fűzött.

A sajtóperek és felmondása után Schmitt teljes erővel mozgalma szervezéséhez látott. Elveinek széleskörű népszerűsítésébe kezdett. 1897. január 1-től kétnyelvű ikerhetilapot indított Budapesten. A magyar kiadás Állam nélkül a német Ohne Staat címmel jelent meg. A lapban a szellemi vallás elméletéről a gyakorlati megvalósítás, az ideális anarchizmus felé tolódott a hangsúly.

Az ideális anarchizmus

Schmitt – Szent Ágoston nyomán – csak nagyságrendi különbséget lát az állam és egy bűnöző banda között. Minden államot fegyveres erőszakon alapuló államterrorként határoz meg.

Az állam lényege a törvényesen szervezett rablás és annak elpalástolása. Az állam a társadalmi igazságtalanságok forrása, a hatalmasok szövetsége, mely a tömeget leigázza és kizsákmányolja. Alapja, a jog nyilvánosan szentesíti az állami erőszakot.

Az állam és a mögötte álló jogrendszer léte bűn, mert fegyveres erőszakon alapul és minden erőszak, melyet az ember embertársával szemben elkövet: bűntett. Az állam, e tömegbűntett erkölcsi megítélés alá esik. A megítélés minden tekintélyelvű, hatalmi szervezetre érvényes.

E szervezetek Schmitt szerint csak ürügyeket – akár a közrend és közjó ürügyét –hozhatnak fel működésük igazolására.

Az ideális anarchista kötelessége e hatalmas bűntettet leleplezni és erkölcsileg eltiporni. A hatalmak alapja szervezett erőszak, ezért az anarchistának minden hatalom és az azt lehetővé tevő gondolkodásmód ellen harcolnia kell. Az emberhez méltó társadalmi rend, anarchia nem más, mint az erőszak nélküli, szabad szervezkedés társadalma.

Az ideális anarchizmus harcot indít nemcsak kormányok, nemcsak rendszerek, hanem az egész korszak, a törvényes erőszakot alapeszmeként elfogadó világnézet korszaka ellen.

Ebben a harcban két világ ütközik össze: az erőszakra, uralomra és szolgaságra, bűntettre és hazugságra épített régi világ, az állat-ember világa, és az új világ, az erőszak nélküli isten-ember világa (ez utóbbi fogalmat Schmitt Nietzschétől kölcsönzi). Az anarchisták új kultúrát akarnak teremteni, mely a barbár állami-állat korszakának lezárásával az ember lényegét, erkölcsi öntudatát fejezi ki. Mivel a világnézet alakítja ki világát, a gondolkodás forradalma, új eszmék bevezetése ad lehetőséget a társadalmi életben új világ alkotásához.

Schmitt kultúrkritikai elmélete szerint tehát a világnézet változása a történelmi fejlődés hajtóereje.

Mi a teendő, hogy az anarchia eszméje az iskolából a történelembe lépjen? Miben áll az anarchizmus világalkotó világnézete? Schmitt előfeltevése az, hogy a társadalmi-gazdasági forradalmat világnézeti forradalomnak kell megelőznie. Ezt azonban materialista alapon nem lehet megszervezni, mert a materializmus anyagiasnak, a létharc bábjának tételezi az embert, aki önző céljaiért legfeljebb ütőképesebb, erőszakos érdekcsoportokba tömörülhet.

A világnézetet ezért vallási alapon: a teológiától, a dogmáktól, a tekintélyelvtől megszabadított krisztusi eszme alapján kell forradalmasítani. „Csak szabad vallás teremthet szabad társadalmat.” [9] A szabad vallás, a szellem vallásának szervezetei a felekezet nélküli testvérközösségek.  Az anarchista társadalom ezen csírái tagjaiknak munkanélküli segélyt gyűjtenek, közös földbérletet és fogyasztási szövetkezetet  szerveznek. Gazdasági egyesülésük alapja a vallásos szellemű, testvéri közösség, mely a testvérben saját életéből való testvért lát.

Az eddigi forradalmak Schmitt szerint demagóg jellegűek voltak, mert jogot követeltek, s a jog mindig erőszakot fedez. A forradalmárok az államot, az uralmat mindig elfogadták valamilyen formában, s így nem ébredtek emberi méltóságukra, alattvalók maradtak e tekintélyi formákkal szemben. A forradalmi tömeg a forradalom győzelme esetén is alulmaradt, legfeljebb urait és láncait cserélte fel újabbakkal. Az ideális anarchizmus ehelyett a végső harcra készül: forradalom –akárcsak alapeszméje, mindenki isteni szuverenitása – példátlannak ígérkezik. A felekezet nélküli testvérközösségek a szolgaság és szabadság viszonyát gyökeresen megváltoztató forradalom első sejtjei.

Melyek a forradalom további eszközei? Az ideális anarchisták szerint fegyverzetük hasonlíthatatlanul félelmetesebb fegyver […] az állam-bestiával szemben, mint a barikád vasból való fegyverei.

Schmitt ismerte  az 1880-as évek anarchistáinak forradalmi törekvéseit, összeegyeztethetetlennek találta azonban a végcélt – az uralom-, és erőszakmentes társadalmat – az erőszakos eszközökkel. A célnak megfeleő eszköz szerinte a teljes erőszaknélküliség, az erkölcsi ellenállás és ítélet királyok, papok, katonák, pártfőnökök és hivatalnokok akaratával szemben. A tömeges erkölcsi önfelszabadítással szemben a hatalom hosszú távon tehetetlen. Céljainak semmilyen formában nem szolgálunk többé – jelenti ki Schmitt. Az erőszak nélküli ellenállás fontos eszköze az állami és katonai eskü, szolgálat megtagadása. Az ideális anarchizmus is hadsereg- és háborúellenes.

Az idézett jogfelfogásból – mely szerint minden hatalmi szervezet és jogrend célja a kizsákmányolás, eszköze az erőszak – egyenesen következik az új jogrendet kívánó szociáldemokrácia elítélése. A Schmitt a népjog szájhőseinek nevezi a szociáldemokratákat, akik egy más rendszer ígéretével csalogatják a népet, ám végül új urakat, új láncokat, új államiságot hoznak létre, az új intézmények hasznát persze maguk zsebelvén be. A politikusi karriervágy és anyagi mohóság okát Schmitt a szociáldemokrata világnézet alapján, a materializmus erkölcsileg egyenesen siralmas voltában látja.

A világnézet szerinte önbeteljesítő jóslatként megteremti a maga világát, vagyis ha az önzést, a lét- és osztályharcot hangsúlyozó materializmus agitátorai az egyéneket demoralizáló materializmust terjesztik a társadalom – benne ők is – valóban önző egyének csordájává válik, és ezt a csordát csordaként is használják fel.  Eszközük a forradalom külső tétele, az új állam.

Az ideális anarchizmus – hasonlóan az anarchizmus minden más irányzatához – előre retteg a szocialista állam létrejöttétől. Középszerűséget, szellemi züllést vár tőle egyfelől. Másrészt egyiptomi rabszolgaságot : példátlan állami központosítást, karhatalmi terrort, a szabad választások beszüntetését, gazdasági diktatúrát jósol. Mindezt a párt tekintélyelvű, központosított felépítéséből következteti előre.

Ezzel szemben Schmitt gyökeres forradalmat, új mozgalmi alapelvet és szervezeti formát indítványoz az alföldi agrármozgalomnak. Mielőtt ezeket sorra vennénk, szót kell ejteni arról a nyelvezetről, mellyel mondandóját előadta.  Az ideális anarchizmus ugyanis szorosan kapcsolódik a keresztény messianizmus hagyományához.

A cél anarchia , az uralom nélküli intézményeket szervező, szabad egyezkedés társadalma Schmitt megfogalmazásában: A mennyeknek országa, mely a lelkeknek mélyén ébredezik, és amely a földet újjá fogja alakítani, paradicsom kertjévé, a szeretet és a szabadság honává változtatja át, ez az a mennyei Jeruzsálem, melyről a János kinyilatkoztatása regél. [10]

Schmitt és társai gyakran hivatkoznak Jánosra, Márkra, idéznek a Bibliából, az ideális anarchizmus elveit Krisztus tanításaiból vezetve le.  Az állam- és erőszakellenesség végső forrása az Újszövetség, az anarchisták szándékuk szerint az első anarchista, Krisztus elvét váltják valóra. Az erkölcsi ítélet az állam fölött keretbe foglalja eszmerendszerüket, egyedül lelkiismeretükre hagyatkozva törvényen kívül helyezik magukat. Személyes üldözöttségüket Krisztus meghurcolásában élve át, tagadják a hatalmi szervek fölöttük való ítéletének érvényességét. Erkölcsileg vádolják az államot annak sorozatos jogi vádjaival szemben.

Mindez logikus folytatása volt Schmitt filozófiai útjának, melyre 1892-ben írt gnosztikus Krisztus-könyvével lépett, s melynek állomásai A szellemi vallás katekizmusa, majd – első mozgalomteremtési kísérletként – A Die Religion des Geistes című folyóirat volt. Adva volt tehát egy állami állását nyilvánosan feladó, messiási elhivatottságú, karizmatikus erejű, biblikus retorikát használó, élesen szociáldemokrata – és egyházellenes gnosztikus filozófus, aki Állam nélkül címmel Pesten lapot indít és széles körű  erőszakmentes szervezkedést szorgalmaz, egy ideológus, aki a mozgalomra várt.

 

Sükösd Miklós szociológus, politikatudós, a Koppenhágai Egyetem docense és az egyetem Modern Európai Tanulmányok Központjának igazgatóhelyettese. Politikai cikkei a Mérce, a Telex, a 444, az Élet és Irodalom és a HVG hasábjan jelennek meg. Legutóbbi tanulmánya: Victorious Victimization. Orbán the Orator: Deep Securitization and State Populism in Hungary’s Propaganda State. In: Christian, K. & Villadsen, L. S. (eds.) Populist Rhetorics. (Palgrave Macmillan, 2022.) Legutóbbi könyve: VÍRUSNAPLÓ: Válogatás 2020-2021. (Magyar Tükör Könyvek, Budapest-Melbourne 2022.)

Bozóki  András  politológus, szociológus, egyetemi tanár, az MTA doktora. Kutatási területe: a politikai változás típusai, politikai rendszerek, közép-európai politika, politikai ideológiák, az eszmetörténet és az értelmiség politikai szerepe. A Magyar Narancs című lap és a Politikatudományi Szemle című folyóirat alapító szerkesztője. 2005–2006-ban kulturális miniszter.

Megjelent:

Bozóki–Sükösd: Az anarchizmus elmélete és magyarországi története (Scientia Hungariae, Cserépfalvi kiadó, 1994. 74-81.)

és

Bozóki–Sükösd: Anarcho-demokraták, Gondolat kiadói kör, 2007.

[1] – Schmitt Eugen Henrich: Das Geheimnis der Hegelischen Dialektik, belenchtet vom conret-sinnlichen Standpunkte, Die Philosophische Gesellschaft zu Berlin, 1887

[2] – Schmitt, Krisztus istensége a modern ember szellemében. 29.o.

[3] – A gnoszticizmusról lásd Kákosy László: Fény és Káosz, A kopt gnosztikus kódexek, Bp.,1984,

[4] – Schmitt Jenő Henrik: A szellemi vallás katekizmusa, Az Élet, 1894-1895. 3.,4.,6. szám

[5] – Migray József: Egy magyar filozófus hatása Tolsztoj Leóra, Független Magyarország, 1909. május 30.

[6] – Kertész Tivadar: Tolsztoj és a szellemi vallás magyar filozófusa. Schmitt Jenő Henrik 1851-1916, Világosság, 1979/5, Siklós Zsuzsa: Schmitt Jenő Henrik és az ideális anarchizmus, Magyar Filozófiai Szemle, 1986/5-6.,

[7] – Schmitt Jenő Henrik levele Szabó Ervinnek, In: Szabó Ervin levelezése, I. kötet, 1977. szerk: Litván György és Szűcs László

[8] – Schmitt Jenő Henrik: Az anarchizmus vallása, Der Sozialist

[9] – Schmitt Jenő Henrik: A világnézet és a jövő társadalma, Állam nélkül, 1898.január

[10] – Schmitt Jenő Henrik: Egy pillantás a jövő világába, Erőszaknélküliség, 1899. december