És a háború után?

Ukrajna orosz megszállása zavaros helyzetbe sodorta Kelet-Európát, ezzel megzavarva az amúgy is ingatag világrendet. De mi követi majd a háborút? Hogyan formálják következményei a régió forradalmi mozgalmainak kilátásait?

A háború termékeny talajt nyújt a nacionalisták és militaristák toborzására Ukrajnában, Oroszországban, Lengyelországban és szerte Európában. A fegyverek, amiket a NATO Ukrajnába és a környező régiókba juttat, még évekig ott maradnak, és a donbászi és szíriai proxyháborúk mintájára a térség jövőbeli polgárháborúiban egyre több áldozatot követelhetnek majd.

Azok a katonák, akik túlélik a harcokat, a traumatikus élmények utóhatásaival térnek vissza, néhányan közülük saját közösségeikbe – mások más közösségekbe, mint a jövőbeli konfliktusokban harcoló zsoldosok. A háborúk következményeként a patriarchátus és a fundamentalizmus jellemzően felerősödik, ahogy azt Libanontól, Palesztinától Iránon át Afganisztánig láthattuk – és vitathatóan kisebb mértékben, az Egyesült Államokban is, Afganisztán és Irak lerohanását követően.

Ahogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök maga is elismerte, ez a háború egy lépés az állandó militarizáció világa felé, amelyben a katonai rendfenntartás izraeli modellje lesz a norma, és a nyers erő lesz a politikai nézeteltérések megoldásának legfőbb eszköze. A háborúktól, gazdasági és ökológiai válságoktól üldözött menekültek óriási populációját nemzeti és etnikai hierarchia szerint fogják elkülöníteni, befogadó otthonokba, menekült táborokba zsúfolva, vagy a határokról vissza kényszerítve sorsukra hagyva meghalni.

Az anarchisták azt remélik, hogy mindezekre válaszként más jövőképet tudnak kialakítani, létrehozva a szolidaritást a háborúellenes, antinacionalista és államellenes mozgalmak között, határokat és különbségeket áthidalva. Ahelyett, hogy azonosulnánk valamely kormánnyal vagy kapitalista tömbbel, és az egyik rossz cselekedeteire hivatkozva mentegetnénk a másik rossz cselekedeteit, a célunk az, hogy alulról jövő akciókkal megakadályozzuk a háború és a kizsákmányolás folytatódását.

Ha előre látjuk azokat a kihívásokat, amelyekkel a társadalmi mozgalmak szembesülni fognak a háború után a teljes régióban, az segíthet nekünk a legfontosabb teendők meghatározásában.

Orosz elvtársainkkal közösen elkészítettük Vlagyimir Platonenko alábbi cikkének fordítását, amelyben azt vizsgáljuk, hogy milyen kilátásai vannak a társadalmi küzdelmeknek Ukrajnában, Fehéroroszországban és Oroszországban a háború befejezése után.

Bár Platonenko biztos benne, hogy Oroszország csúfos vereséget szenved – amit mi nem tartunk előre eldöntött dolognak -, ezt a szöveget azért tartjuk értékesnek, mert rámutat az ukrán kormánnyal való azonosulás veszélyeire, és hangsúlyozza a liberálisok felelősségét a mai oroszországi helyzetért, ami akkor is megismétlődhet, ha Putyint valahogy ki tudnák szorítani a hatalomból.

Háború és társadalmi harc Ukrajnában

A legrosszabb dolog, amit Putyin tett Ukrajnában [sic – a szerző feltehetően úgy érti, hogy „azon kívül, hogy számtalan embert meggyilkolt, megsebesített és kitelepített”], hogy kibékítette a hatalmat a néppel. Az ukrán elnök az általános kritika tárgyából az ukrán Charles de Gaulle-á ^[1] változott.
Ahogy az ukrán belügyminisztérium tábornoka felajánlja, hogy megadja magát az orosz hadseregnek az ostromlott város civiljeinek kiszabadításáért cserébe, rögtön nemzeti hőssé válik. Ukrajna egész lakossága, a hajléktalanoktól az oligarchákig, egyesül a közös harcban.

Ugyanaz zajlik le, mint a Szovjetunióban 1941-ben, amikor Sztálin mindenkit „fivéreimnek és nővéreimnek” nevezett, az emberek pedig hittek a szavai őszinteségében. Ha az a Szovjetunió honvédő háborúja volt, akkor ez most Ukrajna honvédő háborúja lett. Harkovot és Mariupolt Sztálingrádnak, Leningrádnak vagy a breszti erődnek tekintik.

Emlékeztek, hogyan énekelt Viszockij a leningrádi blokádról? „Mindenki éhezett, még az ügyész is.” Nos, nem mindenki éhezett, és a magas rangú tisztviselők közül senki sem halt bele az alultápláltságba. De az emberek emlékezetében úgy maradt meg, ahogy a költő megénekelte. Ugyanezt fogják mondani Mariupolról vagy Harkovról.
És amikor a háborúnak vége lesz, minden nehézséget ezzel magyaráznak majd. Az éhezőket és hajléktalanokat pedig megnyugtatja majd, hogy ők győztek. És a társadalmi Majdan [azaz a felkelés], amelyre Ukrajna lassan megérett, most hosszú időre el lesz halasztva.

Ez megtörtént már a Krím annektálása után. A Majdanon ^[2] sokan azt mondták, hogy Janukovics után most az oligarchákkal kell foglalkoznunk. Miután Oroszország elfoglalta a Krímet, ezt elfelejtették. „Most nem. A haza veszélyben van.” Ez újra meg fog történni, de sokkal durvább hangnemben.

Igazság szerint, a hatalom és a nép közötti ellentétek, valamint a felső és alsóbb osztályok érdekei és céljai közötti különbségek nem szűntek meg.

A Poltavai területen, ha nem tévedek, elkoboztak a falusiaktól tizenegy orosz tankot (az oroszok által elhagyottat), amit a falusiak szántásra vagy munkára akartak használni [rengeteg munkagépet loptak el a megszálló orosz és csecsen csapatok, amit pedig nem tudtak, azokat használhatatlanná tették, így a tavaszi mezőgazdasági munkákat nem tudták elvégezni a kelet-ukrajnai gazdák- a szerk.], de az ukrán hadsereg elkobozta őket. Egyelőre az ilyen ellentmondásos dolgokat nem róják fel a kormánynak a közös győzelem érdekében.

Ukrajna egy dologban mindig is jó volt: itt normális volt lemondatni azt az uralkodót, aki nem tetszett a népnek. Ez különböztette meg a moszkvaiaktól (a régi Oroszországtól), ahol a cár személye szent volt. Kivételt képezett a Zűrzavaros idők ( 1598-1613), amelynek a kereskedő, Minyin és a fejedelem, Pozsarszkíj vetett véget.

Ukrajnában azonban mindig is az volt a szabály, hogy a népszerűtlen vezetőket távozásra kényszerítik. Ez az ukrán hagyomány még a kozák időkre nyúlik vissza. Hány ukrán kozák atamán fizetett pozíciójával, sőt néha az életével a népszerűtlen intézkedéseiért! Hogy ez a hagyomány most folytatódik-e, nehéz megmondani.

Lehetséges, hogy igen. Nemcsak az ukrán hadsereg harcol az orosz hadsereggel, hanem a területvédelmi egységek is. Vagyis: a hétköznapi emberek is – akiknek most már van fegyverük. Lehet, hogy megtartják őket. A győzelem részeseinek fogják érezni magukat, és elismerést fognak követelni a hatóságoktól. Nem fogják tudni táborokba kényszeríteni őket, ahogy Sztálin tette a második világháború veteránjaival.

De a hatóságok becsaphatják őket úgy, hogy az emberek haragját az államról a külső ellenségre irányítják át. Ez különösen könnyű lesz abban az esetben, ha Oroszországot legyőzik, de nem véglegesen. Arról nem is beszélve, hogy mindez egy győzelem után fog történni, amit egy szent háború előzött meg, amely egyesítette a népet és a pártot. Vagy ez esetben a népet és a kormányt.

Fehéroroszországban

Ha Ukrajnában a háború kibékítette a hatalmat a néppel, vagyis inkább a népet a hatalommal, akkor Fehéroroszországban pont az ellenkezője a helyzet. Lukasenka nem akar háborúzni, bele sem akart keveredni. Mégis részt kell vennie benne, még ha csak úgy is, hogy engedi Putyin hadseregét áthaladni a területén. Az, hogy a fehérorosz hadsereg csatlakozik-e a háborúhoz, még mindig nyitott kérdés.

A fehéroroszországi emberek nem akarnak háborút Ukrajnával. Még szabotázsokat is végrehajtottak a vasútvonalakon. Ráadásul, külön katonai egységet alkotva, már fehérorosz önkéntesek is harcolnak az ukránok oldalán.
Egyértelmű, hogy a jövőben ez lesz a Lukasenka-ellenes hadsereg alapja.^[3]

El lehet képzelni, hogy melyik oldal nyeri el a fehérorosz nép többségének szimpátiáját, ha harc lesz Lukasenka támogatói és ellenzéke között. Mivel a Nyugat nem ismeri el legitim elnöknek, feltételezhető, hogy egy Lukasenka-ellenes fegyveres erő nem fog hiányt szenvedni élelmiszerben, felszerelésben és fegyverekben, és nagy valószínűséggel győzni is fog. A kérdés az, hogy Fehéroroszországban mi lesz azután.

A fehérorosz liberálisok a 2020-as tüntetések tönkretételével bizonyították alkalmatlanságukat.

Ez azonban mégsem fogja megakadályozni őket abban, hogy a győzelem letéteményeseinek nevezzék magukat („Keményen dolgoztunk!”), és helyet követeljenek maguknak majd az új kormányban. Annál is inkább, mivel az egész egyesült Nyugat majd az ő oldalukon áll majd.

Fehéroroszországban gyakorlatilag nincsenek leninisták. Ezt a hiányt maga Lukasenka tölti ki, aki a tömeg engedelmességéért cserébe a jóléti állam megőrzését ígérte. A klasszikus nacionalisták ott is gyengék – Lukasenka legfőbb ellenségeinek tekinti őket, és elnyom mindent, ami a fehérorosz kultúrához kapcsolódik. Vannak viszont „anarcho-nacionalisták” [sic!]. Megbecsülni azonban nehéz, hogy mennyire erősek.^[4]

Ugyanakkor meglehetősen erős anarchista mozgalom volt Fehéroroszországban a 2020-as eseményekig. A liberálisokkal ellentétben az anarchisták nem adtak virágot a rohamrendőröknek, és nem buzdítottak másokat is arra, hogy ugyanezt tegyék. Nem csoda, hogy sokan közülük rácsok mögött végezték. De még így, ha jól tudom, elég sok anarchista van az Ukrajnában harcoló fehérorosz különítményben. Legalábbis a fotók ezt mutatják.

Tehát, hacsak az ukrán hatóságok vagy a fehérorosz ellenzék nem szabadul meg tőlük (az ukrán hatóságoknak valószínűleg nem lesz rá szüksége, a fehérorosz ellenzék pedig egyszerűen nem lesz rá képes a győzelem előtt), akkor Lukasenka legyőzése után az anarchisták önálló erővé válhatnak Fehéroroszországban.

Oroszországban

A legrosszabb helyzet -a jövőbeli kilátások tekintetében- az Orosz Föderációban van. A lakosság legaktívabb és legképzettebb része külföldre menekül, vagy  felőrli a háború. Az ukránoknak magukat megadó orosz katonák egy része átállt, és az ő oldalukon szándékozik harcolni, de túl kevesen vannak ahhoz, hogy Oroszország felszabadítóiként bevonuljanak Moszkvába. A legtöbb, amiben reménykedhetnek, hogy az Orosz Föderáció veresége esetén annak új kormánya beleegyezik, hogy ne mint idegenek és nemzetárulók, hanem mint teljes jogú állampolgárok térhessenek vissza az országba. De csak kevesek által megbecsült állampolgárok lehetnek, nem több.

Ha hinni lehet Julija Latinyinának, létezik egy projekt orosz emigránsok hálózatának létrehozására, de hogy mi áll e mögött, és hová vezet, az még nem világos. Az a tény, hogy a szociál-darwinista Latinyina ebben látja a reményt, inkább riasztó, mint biztató a társadalmi igazságosság híveinek számára.

A mai, monarchista hagyományokkal rendelkező  Oroszországban a jelenlegi rendszer elleni bármiféle harc erősen Navalnijhoz és a liberálisokhoz köthető, akiket Navalnij valószínűleg támogatni fog, ahogyan Jelcin is tette egykor. Ez a Jelcin-, majd a Putyin-korszakok ismétlődéséhez vezethet.

Hadd emlékeztessem az olvasót, hogy Jelcin és liberális környezete volt az, aki először tönkretette és kirabolta az orosz népet, majd Putyint nevezte ki a zsákmány őrzésére.

Ez azt is jelenti, hogy a liberálisok közvetlenül felelősek azért, hogy Putyin hatalomra került, így az általa elkövetett összes szörnyűségért. Mégis eltökélt szándékuk, hogy az egyszerű emberekre hárítsák a felelősséget, és velük fizettessék meg a számlát, amit a Nyugat a legyőzött Oroszországnak fog benyújtani.

Hozzá kell tenni, hogy ha az elvadult kilencvenes években az orosz üzletembereket a nép forradalmától a gengszterek háborúja mentette meg, ami az aktív lakosság egy számottevő részét kiirtotta (és nem a legrosszabb részét, mert azok haltak meg az elsők között, akik még megőrizték emberségük egy kis maradékát, míg a legrosszabb gazemberek túlélték azt). Most ennek a lakosságnak egy másik része a háborúban, és a háború utáni hasonló konfliktusokban pusztul el, amikor a rabláshoz és gyilkoláshoz szokott katonák visszatérnek majd a frontról.

Röviden, hacsak valami váratlan és valószínűtlen történés, egy fekete hattyú esemény^[5] nem lesz az orosz nép segítségére, Oroszország megismétli Jelcin és Putyin három évtizedét, aminek a végén az ország valószínűleg elmúlik, kivéve Moszkvát és néhány más régiót, ahol „virágzó gazdaság” jön létre, 12 órás munkanappal az egyszerű emberek, elit éttermekkel és bordélyházakkal az oligarchák számára.

Lehetséges felbomlás

Ez a fekete hattyú esemény többek között az ország különböző régiókra szakadása lehet. Ezt sem az orosz liberálisok, sem a Nyugat nem akarja, mert akkor nem egyértelmű, hogy kitől kell majd a háborús jóvátételt kérni. Viszont az, hogy a Moszkva által elkövetett atrocitásokért nem lesznek hajlandóak fizetni – szó szerint és átvitt értelemben is -, lehet az egyik oka a különböző régiók elválásának.

Jelenleg egy ilyen elszakadási kísérlet lehetetlen, mert erre az orosz szövetségi hadsereg azonnal reagálna, és a régióknak egyszerűen nincs mivel szembeszállniuk. Azonban Oroszország veresége után a helyzet megváltozhat, mivel a szövetségi hadsereg meggyengül, míg a régióknak lesznek saját, helyi katonai alakulataik.

Ha az ország összeomlik, akkor a monolit, vertikális hatalom is összeomlik, és senki sem lesz képes ráerőltetni saját gazdasági modelljét az egész országra, a Baltikumtól a Kuril-szigetekig, ahogy Oroszországban történt (ne feledjük, hogy az első csecsen háború egyik fő oka az volt, hogy Csecsenföld elutasította a Gajdar-Csubais-féle privatizációs modellt).

Már beszéltünk arról a lehetőségről, hogy elkerülhető a jóvátétel kifizetése (amit a hatóságok az egyszerű emberekre próbálnak majd áthárítani, nem pedig a korrupt politikusokra, hivatalnokokra). Végül is a területi felbomlás lehetővé teszi a forradalmárok és más bajkeverők számára, hogy szükség esetén a hatóságok üldözése elől egyszerűen átköltözzenek egy szomszédos régióba – és ha szükséges, mindannyian egy régióban gyűljenek össze, ahogyan a különböző országok aktivistái a Majdanra gyűltek össze.

Mindez azonban csak akkor valósulhat meg, ha az összeomlás a latin-amerikai módon zajlik le, amikor is a korábbi tartomány minden lakója (amelynek határai nem esnek egybe az etnikai határokkal) nyelvtől és származástól függetlenül egyenlő jogokat kap. Nem pedig az Afrikában látott formában történik, amikor egy etnikai csoport tagjai sajátjuknak tekintik az új országot, és annak minden más lakosát- jobb esetben-asszimilálják, rosszabb esetben kiirtják, vagy egyszerűen másodrendű állampolgárrá degradálják. Utóbbi esetben társadalmi harc helyett etnikumok közötti konfliktust kapunk.

Ukrajna elszakadása latin-amerikai mintára történt; a modern Ukrajnában ugyanannyi orosz, zsidó vagy akár örmény családnevű ember van, mint ahány ukrán név van az Ukrajnát megszálló orosz hadsereg katonái között, míg az Ivanovok és Koganovok megkülönböztetése Ukrajnában csak azoknak a lázas képzeletében létezik, akik Szolovjovot és Szimonjant [neves orosz televíziós propagandisták] hallgatják. Csecsenföld elszakadása azonban a fent leírt második modellt követte: nemcsak az oroszok, hanem más etnikai csoportok képviselői is szembesültek a csecsenek diszkriminációjával. És jelenleg nehéz megmondani, hogy melyik lehetőség játszódna le, ha az Orosz Föderáció felbomlása bekövetkezne.

Ez sok tényezőtől függ majd, köztük tőlünk is – bár sajnos nem csak tőlünk.