„Igen, éjszaka van, és egy másik világ emelkedik fel.
Durva, cinikus, írástudatlan, amnéziás, értelem nélkül keringő…
Kiterjedt, ellaposodott, mintha a perspektívát és a nézőpontot eltörölték volna…
És az a furcsa, hogy ezen világ élőhalottai egy korábbi világból származnak…”

– Philippe Sollers, idézi Jean-Luc Godard, Histoire(s) du cinéma

 

Ha élhető és közös jövőt akarunk bolygónkon, akkor az egy offline jövő lesz, leválasztva a 24/7 kapitalizmus világromboló rendszereitől és működésétől. Ha bármi megmarad a világból, akkor az a rácsozat, amelynek csapdájában ma élünk, töredezett és periférikus részévé válik a romoknak, amelyeken új közösségek és emberek közötti kapcsolatok jöhetnek létre.

Ha szerencsénk van, a rövid életű digitális kor felett győzedelmeskedik egy hibrid anyagi kultúra, amely régi és új életmódokon, valamint együttműködési formákon alapul majd. Most, az erősödő társadalmi és környezeti összeomlás közepette egyre inkább felismerik, hogy a mindennapi életet minden szinten beárnyékoló internetkomplexum átlépte a helyrehozhatatlanság és a toxicitás küszöbét. Egyre többen tudják vagy érzékelik ezt, miközben csendben tapasztalják káros következményeit.

Az emberek által mindenhol használt digitális eszközök és szolgáltatások a transznacionális vállalatok, hírszerző ügynökségek, bűnszövetkezetek és a szociopata milliárdos elit hatalmának vannak alárendelve.

A Föld lakosságának többsége számára, akikre rákényszerítették, az internetkomplexum a függőségnek, a magánynak, a hamis reményeknek, a kegyetlenségnek, a pszichózisnak, az eladósodásnak, az eltékozolt életnek, az emlékezet korróziójának és a társadalmi szétesésnek a könyörtelen motorja.

Minden hirdetett előnye irrelevánssá vagy másodlagossá válik káros és társadalomgyilkos hatásai miatt.

Az internetkomplexum elválaszthatatlanná vált a 24/7 kapitalizmus hatalmas, felmérhetetlen hatókörétől, és a globális léptékű a felhalmozás, kitermelés, körforgás, termelés, szállítás és építkezés őrületétől. Az élhető és igazságos világ ellen dolgozó magatartásformák az online műveletek szinte minden jellemzőjét áthatják. A mesterségesen gerjesztett étvágytól táplálva a digitális hálózatok sebessége és mindenütt jelenvalósága maximalizálja a megszerzés, birtoklás, vágyakozás, neheztelés, irigység vitathatatlan prioritását; mindez elősegíti a világ romlását – egy olyan világét, amely szünet nélkül működik, a megújulás vagy a gyógyulás lehetősége nélkül, fuldokolva szemetünkben és a fojtogató felmelegedésben.

A technomodernista álmot, amely szerint a bolygó az innováció, a találmányok és az anyagi fejlődés kolosszális munkatere legyen, továbbra is sokan védik és mentegetik.

A „megújuló” energiával kapcsolatos projektek és iparágak többsége a szokásos üzletmenet fenntartására, a fogyasztás, a verseny és a megnövekedett egyenlőtlenségek pusztító mintáinak fenntartására szolgál.

Az olyan piacvezérelt rendszerek, mint a Green New Deal, abszurd módon értelmetlenek, mert semmit sem tesznek annak érdekében, hogy leállítsák a jelenlegi erőforrás-kitermelés értelmetlen gazdaságának terjeszkedését, amelyet a 24/7 kapitalizmus gerjeszt.

 

A Scorched Earth [Felperzselt Föld] a társadalmi pamfletírás hagyományához igazodik, amelynek célja, hogy hangot adjon annak, amit közösen tapasztalunk, ami részben vagy egészében közösen ismert, azonban elmerül azon üzenetek áradatában, amelyek ragaszkodnak [a jelenlegi módon] irányított életünk megváltoztathatatlanságához. Sokan napi szinten, zsigerileg érzik életük és reményeik megnyomorodását, de homályosan tudatában lehetnek, milyen széles körben osztják mások is a meglátásaikat. Célom itt nem egy árnyalt elméleti elemzés bemutatása, hanem az, hogy ebben a vészhelyzetben megerősítsem a közös megértések és tapasztalatok igazságát, és hangsúlyozzam: a radikális megtagadás formái az alkalmazkodás és a lemondás helyett nemcsak lehetségesek, hanem szükségesek is.

Az internetkomplexum véget nem érő kinyilatkoztatás saját nélkülözhetetlenségéről és az élet azon területeinek jelentéktelenségéről, amelyek protokolljai számára asszimilálhatatlanok.

Mindenüttvaló jelenléte, valamint a személyes és intézményi tevékenységek szinte minden területére kiterjedő beágyazottsága elképzelhetetlenné teszi mulandóságának vagy posztkapitalista marginalizálódásának bármiféle felvetését. De ez a benyomás kollektív képzeletünk kudarcát jelzi, amikor passzívan elfogadja a zsibbasztó online rutinokat az élet szinonimájaként. Csak annyira elképzelhetetlen mindez, amennyire vágyaink és más népekkel és fajokkal való kötelékeink megsérültek és ki lettek iktatva.

Alain Badiou filozófus megjegyezte, hogy a látszólagos lehetetlenség e pontján jönnek létre a lázadás feltételei: „Az emancipációs politika mindig abból áll, hogy pontosan azt teszi lehetővé, amit a helyzeten belül lehetetlennek nyilvánítottak.” A leghangosabban azok hirdetik ezt a lehetetlenséget, akik hasznot húznak a dolgok jelenlegi állapotának állandósulásából, akik boldogulnak a kapitalista világ zavartalan működésében. Azok tehát, akiknek szakmai, pénzügyi vagy nárcisztikus érdeke fűződik az internetkomplexum felemelkedéséhez és terjeszkedéséhez.

Hogyan tudnánk nélkülözni olyasvalamit, kérdezik hitetlenkedve, amitől a pénzügyi és gazdasági élet minden területe függ? Lefordítva, ez a kérdés valójában a következő: Hogyan tudnánk nélkülözni a technológiai-fogyasztói kultúra és gazdaság egyik alapvető elemét, amely a földi életet az összeomlás szélére juttatta? Egy olyan világban, amelyet nem az internet ural, ez azt jelentené – mondanák –, hogy mindent meg kell változtatni. Igen, pontosan.

 

A túlélhető bolygóhoz vezető bármely lehetséges út sokkal borzasztóbb lesz, mint ahogy azt a legtöbben felismerik vagy nyíltan beismerik.

Az elkövetkező években a méltányos társadalomért folytatott küzdelem kulcsfontosságú rétege olyan társadalmi és személyes megállapodások kialakítása lesz, amelyek elvetik a piac és a pénz uralmát közös életünk felett.

Ez azt jelenti, hogy el kell utasítani digitális elszigeteltségünket, vissza kell szerezni az időt mint megélt időt, újra fel kell fedezni a kollektív szükségleteket, és ellen kell állni a fokozódó barbárságnak, beleértve azt a kegyetlenséget és gyűlöletet, amely online eredetű. Ugyanilyen fontos, hogy alázatosan újrakapcsolódjunk ahhoz, ami a más fajokkal és életformákkal teli világból megmaradt. Számtalan módja van ennek, és bár nem hangoztatják, számos csoport és közösség munkálkodik és ér el eredményeket ilyen helyreállító törekvésekben a bolygó minden részén.

Sokan vannak azonban, akik bár megértették az ökoszocializmus valamilyen formájára vagy a növekedés nélküli posztkapitalizmusra való átállás sürgősségét, felelőtlenül azt feltételezik, hogy az internet és jelenlegi alkalmazásai és szolgáltatásai valahogy megmaradnak, és a megszokott módon fognak működni a jövőben is – az élhető bolygót és az egyenlőbb társadalmi berendezkedést célzó törekvésekkel párhuzamosan. Van egy anakronisztikus tévhit, miszerint az internet egyszerűen „gazdát cserélhetne”, mintha egy 20. század közepi távközlési szolgáltatás lenne, mint a Western Union vagy a rádió- és tévéállomások, amelyek rendeltetése az átalakult politikai és gazdasági helyzetnek megfelelően módosulna.

De az az elképzelés, hogy az internet a globális kapitalizmus katasztrofális működésétől függetlenül is működhet, a jelen egyik elképesztő téveszméje. Mivel ezek strukturálisan összefonódtak, a kapitalizmus felbomlása, amikor bekövetkezik, a jelen hálózati technológiák révén formált, piacvezérelt világ végét is jelenti.

Természetesen a posztkapitalista világban is lesznek kommunikációs eszközök, ahogyan minden társadalomban voltak, de ezek alig fognak hasonlítani azokhoz a pénzügyi és militarizált hálózatokhoz, amelyekben ma vergődünk. A ma használt számtalan digitális eszközt és szolgáltatást a gazdasági egyenlőtlenségek szüntelen súlyosbodása mellett az tette lehetővé, hogy az erőforrások kitermelése és a pazarló energiafogyasztás érdekében egyre gyorsuló léptékben torzítottuk el a Föld bioszféráját.

A kapitalizmus mindig is összekapcsolta absztrakt értékrendszerét a rendszer fizikai és emberi megjelenési formáival, ám a kortárs digitális hálózatok szorosabban integrálták ezeket. Az egymással kapcsolatban lévő telefonok, laptopok, kábelek, szuperszámítógépek, modemek, szerverfarmok és mobiltelefon-tornyok a pénzügyi szektor által dominált kapitalizmus számszerűsíthető folyamatainak konkrét megnyilvánulásai. Az álló- és forgótőke közötti határvonal visszavonhatatlanul elmosódik. Ám sokan továbbra is rabjai annak a tévképzetnek, mely szerint az internet egy szabadon rendelkezésre álló technológiai asszamblázs , egy eszköztár volna, és a kézbevehető eszközök növekvő jelenléte csak megerősíti ezt az illúziót.

A hetvenes évek elején Ivan Illich társadalomfilozófus kidolgozta a szerszám olyan kiterjedt definícióját, melyben benne foglaltatnak „racionálisan tervezett műtárgyak, termelő intézmények és mérnökileg tervezett funkciók”. A szerszámok, írta, eredendően társadalmi jellegűek, és egy alapvető ellentét viszonylatában értékelte őket: „Az egyén cselekvése révén vagy az általa aktívan kezelt szerszámokon keresztül viszonyul a társadalomhoz, vagy olyan szerszámokon keresztül, melyek passzív állapotában általa cselekszenek”. Illich kitartott amellett, hogy az emberek olyan szerszámok használatából merítenek boldogságot vagy elégedettséget, amelyeket „a legkevésbé irányítanak mások”, és figyelmeztetett, hogy „a szerszámok szaporodása és fejlődése egy bizonyos ponton túl fokozza az autoritatív irányítást, a függőséget, a kizsákmányolást és a tehetetlenséget.” A kilencvenes évek vége felé, nem sokkal halála előtt jegyezte meg, hogy a technika többé nem olyan szerszám, amely egy célra irányuló eszközként funkcionál, melynek segítségével az egyén jelentéssel ruházhatja föl a világot. Úgy látta, hogy ehelyett a technológiák terjedése révén az embereket integrálják annak szabályaiba és műveleteibe. Olyan tevékenységek, amelyek korábban legalább részleges autonómiával bírtak, mára „rendszeradaptív” viselkedéssé váltak. Ebben a történelmi precedens nélküli valóságban az általunk hajszolt célokat és eredményeket igazából többé nem mi választjuk.

Minden történelmi újdonsága ellenére az internetkomplexum a fölnagyítása és megszilárdítása a már sok éve működő vagy legalább részben megvalósított intézményeknek. Aligha monolitikus: különböző korszakokból származó, különféle célokra szolgáló elemek elegye, melyek egy része visszavezethető azokra a struktúrákra, amelyekkel az 1880-as években Edison és Westinghouse által kidolgozott, majd J. P. Morgan által bitorolt ​​villamosenergia-szállító rendszereket próbálták a pénzügyi szektor alá rendelni. Szemünk előtt zajlik az utolsó fölvonása a teljesen behálózott világ őrült, mindent fölemésztő valóságának, annak a vakhitnek, hogy 8 milliárd ember számára biztosítani lehet szüntelenül a villamosenergiát azon katasztrofális következmények nélkül, amelyek világszerte jelentkeznek napjainkban.

Az internet csaknem pillanatszerű kapcsolódási képessége beteljesíti Marx 1850-es évekbeli jóslatát a világpiacról (Weltmarkt). Ő ugyanis elkerülhetetlennek látta a világ kapitalista egyesülését, melynek során az árukörforgás és csere sebességét korlátozó tényezők fokról fokra csökkennek, mégpedig úgy, hogy „az idő megsemmisíti a teret”. Marx azt is megértette, hogy a világpiac fejlődése szükségszerűen a „közösségiség fölbomlásához” vezet, és minden olyan társadalmi viszony megszűnéséhez is, amely független „a tőke univerzalizáló tendenciájáról”.

Így a digitális médiához társított elszigeteltség, még ha mostanában elterjedtebbé és áthatóbbá is vált, folytonosságot mutat azzal a társadalmi töredezettséggel, amelyet az intézményes és gazdasági erők a huszadik század során kitermeltek. A média anyagisága változhat, ám az elkülönülésnek, a hatalomtól való megfosztottságnak és a közösség felbomlásának társadalmi tapasztalatai nemcsak megmaradnak, hanem erősödnek is. Az internetkomplexum hamar a neoliberális megszorító politikák integráns részévé vált a civil társadalom folyamatos eróziója és a társadalmi kapcsolatok monetizált, online szimulációjával történő helyettesítése révén. Azt a hitet gerjeszti, hogy többé nem szorulunk egymásra, hogy saját életünk autonóm ügyintézői vagyunk, hogy ismerőseinket, barátainkat ugyanúgy menedzselhetjük, mint online fiókjainkat. Fölerősíti továbbá azt az érzetet, amit Elena Pulcini társadalomfilozófus „nárcisztikus apátiának” nevez, mely azokra az egyénekre jellemző, akikben megszűnt a közösség utáni vágy, és akikre a fönnálló társadalmi rendhez való passzív idomulás jellemez.

A kilencvenes évek vége óta újra és újra azt halljuk, hogy a domináns digitális technológiák „velünk fognak maradni”. A bevett narratíva – amely szerint a világcivilizáció a „digitális korszakba” lépett – olyan történelmi korszak illúzióját kelti, melynek anyagi meghatározottságain semmiféle beavatkozással vagy módosítással nem lehet változtatni. Ennek egyik eredménye az internet látható naturalizációja: sokan úgy tekintenek rá, mintha megváltoztathatatlanul telepítették volna azt a bolygóra.

Az információs technológiák számos misztifikációja elfedi azok elválaszthatatlanságát egy végső válságban lévő globális rendszer csapongó stratégiáitól. Alig esik szó arról, hogy az internet financializációja alapvetően egy kártyavárszerű világgazdaságon alapul, amely már most is roskadozik, és amelyet egyre inkább fenyegetnek a globális fölmelegedés és infrastrukturális összeomlás hatásai.

Az internet tartósságáról és megkerülhetetlenségéről szóló legelső állítások egybeestek a „történelem végét” hirdető kinyilatkoztatásokkal, amelyek a szabadpiaci globális kapitalizmust vetélytárs nélkül álló győztesnek hirdették ki, és örökkévaló uralmát jelentették be. Még ha geopolitikai értelemben ez a fikció a kétezres évek elején tarthatatlannak bizonyult is, úgy tűnt, hogy az internet beigazolja a történelemutániság ábrándképét. Úgy látszott, hogy egy uniformizált, alapértelmezett valóságot vezet be, melyet a fogyasztás határoz meg, és amely teljesen elszakad a fizikai világtól, annak föltornyosuló társadalmi konfliktusaitól és környezeti katasztrófáitól. A közösségi média megjelenése az önkifejezés megannyi látszólagos lehetőségével együtt egy ideig mintha a hegeli horizonton mindenkinek kijáró autonómia és elismerés elértéktelenedett beteljesülését sugallta volna.

Ám jelenleg az internetnek – mint a huszonegyedik századi kapitalizmus konstitutív összetevőjének – a kulcsfunkciói ellehetetlenítik az emlékezetet és a megélt időbeliség feldolgozását, és nem megszüntetik, hanem inkább valótlanná és érthetetlenné teszik a történelmet. Az emlékezés paralízise egyénileg és közösségileg is bekövetkezik: látjuk ezt minden „analóg” artefaktum mulandóságában, amelyet digitalizálnak: elfelejtjük, elveszítjük őket, senki sem figyel föl rájuk, és nem őrződnek meg. Hasonlóképpen, önmagunk eldobhatóságát jól tükrözik az eszközök, melyekkel magunkat meghatározzuk, és amelyek hamar felesleges digitális szemétté válnak. Épp azok a rendszerek, amelyek állítólag „fönnmaradásra” hivatottak, az efemeritáson, eltűnésen és felejtésen alapulnak, minden olyan tartós vagy maradandó dolog elfelejtésén, amely iránt közös elköteleződések volnának lehetségesek.

A nyolcvanas évek végén Guy Debord fölismerte ezeknek az időbeli viszonyoknak a mindent átható voltát: „Amikor társadalmilag azt ismerik el jelentősnek, ami pillanatnyi, és a következő pillanatban is az lesz, másként és ugyanúgy, és amelynek helyébe mindig egy másik pillanatnyi jelentőség lép, akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy az alkalmazott mód ennek a zajos jelentéktelenségnek az egyfajta örökkévalóságát garantálja.”

Az internet átalakítása a kilencvenes évek közepén, amit évtizedeken át főként katonai szervek és kutatóintézetek által használt hálózatból univerzálisan hozzáférhető online szolgáltatássá tettek      nem pusztán a rendszertechnika fejlődése miatt következett be. A váltás inkább a tőkeáramlások masszív átszervezésének lényegi része volt, célja pedig az egyének újraalkotása olyanformán, hogy „humán tőkéjükkel szolgáló vállalkozók” váljanak belőlük. A munka informális, rugalmas és decentralizált formáinak széleskörű bevezetésére sokan felfigyeltek, ám a nyolcvanas évek elején néhány kommentátornak azt is sikerült megértenie, hogy mélyebb szinten mi forog kockán.

Hogy csak egy példát vegyünk, Jean-Paul de Gaudemar francia közgazdász a kapitalizmus alapvető újrakonfigurálását ismerte fel, amely jóval túlmegy a munkafolyamatok átszervezésén és a termelés globális szétosztásán. „Valójában olyan korban élünk, mikor is világossá vált, hogy a tőkének vissza kell foglalnia a teljes szociális teret, melyről a korábbi rendszer hajlamos volt leválasztani azt. Muszáj magába olvasztania ezt a társadalmi testet, erőteljesebben, mint valaha, hogy uralhassa azt.” A nyolcvanas években senki sem láthatta előre ennek a visszafoglalásnak a konkrét menetét, vagy annak hajthatatlanságát, ahogyan évtizedekkel később a megélt tapasztalat újabb és újabb rétegeit hajtja uralma alá. A társadalmiság számtalan szférája, saját autonómiájával és lokális szövetével együtt eltűnt, vagy online szimulációvá szabványosult. Az internetkomplexum mára a társadalom fölbomlásának átfogó globális apparátusává vált.

 

Fordította: Básthy Ágnes és Lengyel Zoltán

Címlapkép: Doodlebug, via Creative Commons