A 90-es években sokszor keveredtem vitába a kapitalizmusról néhány orosz barátommal. Ez volt az az időszak, amikor a legtöbb kelet-európai, fiatal értelmiségi lelkesen magáévá tett mindent, ami ezzel a bizonyos gazdasági rendszerrel kapcsolatos, miközben hazájuk proletár tömegei meglehetősen gyanakvóak maradtak vele szemben. Valahányszor az oligarchák és a korrupt politikusok bűnözői túlkapásairól beszéltem, akik saját zsebükbe privatizálták országaikat, csak a vállukat vonogatták.

– Ha megnézzük Amerikát, ott mindenféle csalások voltak a 19. században a vasutakkal és hasonló dolgokkal – emlékszem, ahogy egy vidám, szemüveges orosz huszonéves magyarázta nekem. – Mi most még a vad szakaszában vagyunk. A kapitalizmusnak mindig kell egy-két generáció, hogy civilizálódjon.
– És te tényleg azt hiszed, hogy a kapitalizmus ezt magától megteszi?
– Nézd meg a történelmet! Amerikában ott voltak a rablóbárók, aztán – 50 évvel később – a New Deal. Európában most ott vannak a szociális jóléti államok …
– De, Szergej! – ellenkeztem (elfelejtettem a valódi nevét) – ez nem azért történt, mert a kapitalisták csak úgy eldöntötték, hogy kedvesek lesznek. Azért történt, mert mind félnek tőled!

Úgy tűnt, meghatódott a naivitásomtól.

Abban az időben adott volt egy sor feltételezés, amit mindenkinek el kellett fogadnia ahhoz, hogy egyáltalán komoly, nyilvános vitába bocsátkozhasson. Úgy mutatták be őket, mint maguktól értetődő igazságokat.

A „piac” egyenlő a kapitalizmussal. A kapitalizmus a korlátlan vagyont jelenti, de a gyors technológiai fejlődést és gazdasági növekedést is. A gazdasági növekedés a jólét növekedését és a középosztály felemelkedését jelenti. Végül pedig a jóléti középosztály növekedése mindig stabil demokratikus kormányzást eredményez.

Egy nemzedékkel később megtanultuk, hogy ezen feltételezések közül egyik sem tekinthető helyesnek többé.

Thomas Piketty nagy sikerű könyvének,  A tőke a 21. században-nak az az igazi jelentősége, hogy kínos részletességgel mutatja be (és ez a néhány előrelátható kicsinyes kötekedés ellenére is igaz), hogy legalább egy alapvetésnek tekintett megállapítás esetében a számok egyszerűen nem stimmelnek.

A kapitalizmusban nem rejlik civilizációs hajlam. Bármilyen külső kontroll hiányában várhatóan olyan magas megtérülési rátákat fog létrehozni befektetéseiben, amelyek sokkal magasabbak, mint a gazdasági növekedés általános rátái, így

az egyetlen lehetséges eredmény az lesz, hogy egyre több és több vagyon kerül a befektetők örökletes elitjének birtokába, mindenki más viszonylagos elszegényedése mellett.

Más szóval, ami Nyugat-Európában és Észak-Amerikában történt durván 1917 és 1975 között – amikor is a kapitalizmus valóban magas növekedést és alacsonyabb egyenlőtlenséget teremtett -, az egyfajta történelmi anomália volt. Hogy valóban ez volt a helyzet, az a gazdaságtörténészek között is egyre inkább elfogadott.

Számos elmélet létezik arra vonatkozóan, hogy miért. Adair Turner, a Pénzügyi Szolgáltatások Hatóságának ^[1] korábbi elnöke szerint az évszázad közepén az ipari technológia sajátos jellege tette lehetővé a magas növekedési rátákat és a tömeges szakszervezeti mozgalmat. Piketty a világháborúk alatti tőkerombolást, valamint a háborús mozgósítás által lehetővé tett magas adókulcsokat és szabályozásokat említi. Másoknak más magyarázatai vannak.

Kétségkívül sok tényező játszott közre, de úgy tűnik, hogy szinte mindenki figyelmen kívül hagyja a legnyilvánvalóbbat. Az az időszak, amikor a kapitalizmus képesnek tűnt széles körű és szélesedő jólétet biztosítani, pont az az időszak volt, amikor a kapitalisták nem érezhették úgy, hogy „övék a világ”; a szovjet blokk a globális riválisuk volt; antikapitalista, forradalmi mozgalmakkal találták szembe magukat Uruguaytól Kínáig, és a munkások lázadásának lehetőségével otthon.

Más szóval, ahelyett, hogy a magas növekedési rátáknak köszönhetően nagyobb vagyont engedtek volna szétosztani a kapitalisták között tény, hogy a szükségét érezték annak, hogy a munkásosztály legalább egy részét megvásárolják, több pénzt juttattak az átlagemberek kezébe, ami növekvő fogyasztói keresletet is teremtett, ami maga is nagyban felelős a kapitalizmus „aranykorára” jellemző figyelemre méltó gazdasági növekedésért.

A 70-es évek óta [vagyis a 68-as mozgalmak lecsillapodása után – a ford.], amikor minden jelentős politikai fenyegetés visszaszorult, a dolgok visszatértek a normális állapotukba: vagyis az eldurvuló egyenlőtlenséghez, ahol a fösvény 1% egy olyan társadalmi rend felett uralkodik, amit egyre nagyobb társadalmi, gazdasági, sőt technológiai stagnálás jellemez. Miközben éppen az a tény, hogy az olyan emberek, mint orosz barátom, hittek abban, hogy a kapitalizmus önmagát elkerülhetetlenül civilizálni fogja, garantálta is, hogy ezt már nem kell megtennie.

Piketty ezzel szemben azzal kezdi könyvét, hogy elítéli „az antikapitalizmus lusta retorikáját”. Semmi kifogása nincs maga a kapitalizmus ellen – sőt, még az egyenlőtlenség ellen sincs. Ő csak a kapitalizmusnak azt tendenciáját szeretné megfékezni, ami az élősködő haszonlesők haszontalan osztályát hozza létre.

Ennek eredményeképpen azt állítja, hogy a baloldalnak arra kellene összpontosítania, hogy olyan kormányokat válasszon, amelyek elkötelezettek a koncentrált vagyon megadóztatására és szabályozására szolgáló nemzetközi mechanizmusok létrehozása mellett. Néhány javaslata – 80%-os jövedelemadó! – radikálisnak tűnhet, de még mindig egy olyan emberről beszélünk, aki, miután bebizonyította, hogy a kapitalizmus egy olyan gigantikus porszívó, ami a vagyont egy szűk elit irányába szívja, nem ahhoz ragaszkodik, hogy egyszerűen csak kapcsoljuk ki ezt a gépet, hanem hogy próbáljunk meg egy valamivel kisebb porszívót is építeni, ami az ellenkező irányba szív.

Ráadásul úgy tűnik, azt sem értette meg, hogy nem számít, mennyi könyvet ad el, vagy hány csúcstalálkozót tart a pénzügyi világ irányítóival vagy a politikai elit tagjaival;

maga a tény, hogy 2014-ben egy baloldali beállítottságú francia értelmiségi nyugodtan kijelentheti, hogy nem akarja megdönteni a kapitalista rendszert, csak megmenteni önmagától, az oka annak, hogy az ilyen reformok soha nem fognak megvalósulni. Az 1% nem fogja kisajátítani önmagát, akkor sem, ha erre szépen megkérik.

És hogy ezt senki ne tehesse meg választási eszközökkel, az elmúlt 30 évet azzal töltötték, hogy a médiát és a politikát lakat alá helyezték.

Mivel nincs épeszű ember, aki fel akarna éleszteni egy, a Szovjetunióhoz hasonló rendszert, nem fogunk találni semmilyen más megoldást, amit a kapitalizmus leküzdésére hoztak létre, csak olyasmit, ami a század közepi szociáldemokráciára hasonlít.

Ha alternatívát akarunk a stagnálással, az elszegényedéssel és az ökológiai pusztulással szemben, akkor ki kell találnunk, hogyan állítsuk le ezt a gépezetet, és kezdjük elölről.

fordította: Bertalan András Miklós

További Graeber-írások a Tett-en itt és itt.

Interjú David Graeberrel itt.