Most, hogy újfent megjött a hév és elindult a parti-szezon. Most, mire hagyománya lett a tüntikézős-törtekre veretésnek. Most, ameddig még a villanyóra pörgeti a faladat, az élő meg a haverokat. Most, amikor felsorakoztak a politikusok és pártkatonák és nyakadban liheg a civil-celeb kutyavilág. Most, miután magukat baloldalinak képzelő képviselőitek azzal borogatnak, hogy ők nem is felúszni jöttek a tömeg farvizén, és most, és most, és most is, miközben ugyanők csitítgatnak, hogy ne köpködj a rendőrre, hisz az is munkás. Most megállj csak!

Gyerekként azt mondták, számolj el tízig. Azért mondták, hogy felvergődj a nyamvadt színre. Most viszont azért állj meg, hogy belesüllyedj a forró betonba, a felszín alá ráncigálhasson a dühöd, a fennálló kőpokol leidegenedett bugyraiba.

Ott derék barátunk vár téged, az öreg vakond, aki olyan jól tud a föld alatt dolgozni – a forradalom.^[1]Nézd, hogy fodrozza az aszfaltot a hőhullám! Csupán ez a vékony szelet flaszter választ el a rögvalóság üledékétől, s a tengerpart homokjától, hol kő kövön nem marad.

Macskakövek közt mentem el
„Je jouis dans les paves”

A megkövesedett, bebetonozott politikai képzelőerő hajszálrepedéseit a forradalom gyökérzete feszegeti. És ha hosszasan bámulsz a mélyébe, e mélység is bepillantást nyer.^[2]

Az öreg vakonddal való efféle szembenézés nélkül viszont nem csak azt nem fogjuk tudni, hogy mi legyen, vagy azt, hogy „mi kő”, hanem azt sem, hogy amit teszünk, az mit csinál.

Ma lépten nyomon azzal traktálnak: írd alá a petíciót, oszd meg az eseményt, skandáld a kétsorost, olvass tüntetési kisokost, lődd fel a szelfit, vonulj három óra hosszat, s perdülj táncra, de főleg: viselkedj, működj együtt a rendőrrel, masírozz békésen – hogy aztán semmi se változzon.

Itt a proteszt, ott a profit.

A percpolitika az a megállíthatatlanul gyorsuló ringlispíl e félperifériás búcsúban, amin az „instant cselekvés” és az „instant kielégülés” 69-ezik. Aki azonnal lép, egyszerre lép, és ügyek mentén menetel, ami aztán láthatóan egy-ügyűséghez vezet. (A noÁr mozgalom ügye például, hogy mindenkinek legyen egy ügye. LOL!) Az úgynevezett baloldal persze jól a fejbe és kőbe véste, hogy a politika a köz-ügyek „intézése”. De nem, nem, és nem!

Minden egyes közügy egy-egy ürügy arra, hogy minden maradjon a régiben. Most is ezt követelik. És közben, mifelénk, gyerekek százezreinek mindennapi létélménye a bélpokol és kőleves, a munkások kőkemény kizsákmányolásáról nem is beszélve.

Félre ne értsd, nem csőszködni akarunk itt az erkölcsön, hogy aztán majd szociális érzékenységből ezt a tételt is beírjuk a társadalmi harcok excel-táblázatába.^[3]

De látni kő’, hogy ahol mindent egybezúz a kapitalizmus malomköve, ott nem elég az éppen aktuális ügyek homokszemeit hinteni a gépezetbe. A politika nem a köz-ügyek excel-táblázatának kollektív telekommentelése és felfüggvényesítése. Nem beszélve arról, hogy amíg van Ember és Excel, Érintett és Ügye, a rendőrség mindig köztük áll.^[4]

A politika akkor kezdődik, amikor a fennálló kőpokol repedéseiből előbújik – mint féreg – az, aminek „ideát” (idebent) nem adtak helyet (tehát, ami valahol „helytelen”) – felforgatva, feldúlva mindazt, mi hatalommá, tulajdonná, uralommá, zsarnoksággá kövesedett. Igaz, kényszerű férgesség ez a tőkés termelési mód pusztító ellentmondásainak bélsarában. Az a termelési rend ugyanis, amely minden bekebelezésére és felemésztésére tör, lényegénél fogva nem valamiféle intimitást hoz létre – egy tiszta, intim belsőséget a rajta kívülállóval szemben –, hanem extimitást, ahol a „kint” a „bentbe” roggyan – mint parazita, a legkülső a legbelsőbe tokosodik. A „kint”: a „bent” része lesz.

A kapitalizmus önnön rohadásában él, haláltusája maga az élet, éppúgy kitermeli saját nyomorát és válságait, és kooptálja a „társadalmi küzdelmeket”, ahogy kitermeli saját férgeit, így a forradalmat is:

ami viszont nem a kimenekülés antipolitikája (nincs hova kihashajtózni magunkat), és főleg nem a bentrekedés intim politikája, bár tény és való, hogy e konstans székrekedésben izzad a teljes „reálpolitikai” horizont. („Jó, akkor itt fogunk élni” – mondják, és kérincsélnek, tárgyalásznak, követelődznek). Nem, ez a legbelül-legkívül radikalizmusa: egy parazita-politika, amely egészen új világok strandjáig rágja féregjáratait.

Azt már az ókori görögök is tudták, hogy abban ami „bent van kint” (tehát ami a fennálló radikálisan idegen része), abban megtörik a rend, felfüggesztődnek a tulajdonjogok, fellazulnak a láncok és viszonyok. Markianosz felsorolásában ilyen például a levegő, a tenger…

és a strand.

Mondd, hogy szeretlek, de macskakövekkel
„Je t’aime ! Oh ! dites-le avec des pavés!”

Nem választ el a kenyerünktől más, csak törékeny kirakataitok.^[5]

Nem választ el forradalmunktól más, csak a macskaköves út – repül a macskakő: ki tudja, hol áll meg. Nem azért kell bezúzni a látszatvalóság kirakatait és megtörni a bebetonozott rendet, hogy felfedezzük, kik vagyunk, hanem hogy megtagadjuk, amik vagyunk.^[6]

Hogy elképzelhessük kik lehetnénk, megszabadulva a tőkés rendtől, az államtól, az állam intézményeitől, és mindattól, amivé tenni akartak minket évszázadokon keresztül. Azt üvölteni, hogy hát akkor mostantól mi döntjük el milyen legyen ez az élet. Mert, ha nem zúzzuk porrá, a szikla óhatatlan visszafelé görög.^[7]

Most azt mondják: legyünk szolidárisak, álljunk egymás mellett. De mégis hogyan, ha a szolidaritás, mint gyakorlat lényegénél fogva fölparcellázza a társadalmi visszásságokat azzal, hogy úgy mutatja be a rendszer szövetét kicsipkéző partikuláris harcokat, mintha azokat egybe kellene szövögetni.^[8] Mintha eleve külön-külön taposnánk ezt az embertelen malmot, szektoriálisan, szociológiailag, kulturálisan, és így tovább, mintha az együvé tartozásunk, egybe vetettségünk nem lenne eleve adott össztársadalmi viszonyaink összeláncoltságában, túlhorgonyzottságában – amit nem mellesleg osztálynak is szokás hívni.

Mert minden más, mi részleges és esetleges, az osztályviszonyokban meghatározott, és így nem véletlen, hogy a szolidaritás sem az alávetettek fegyvere elsősorban.^[9]

Nem a szolidaritás fogja kikövezni az utunkat, hanem a kollektív osztálytudat fogja megkövezni az útjában álló örökös halogatásokat.

Most azt mondják, mint mindig: legyünk jelen, vonuljunk az utcára és addig üssük a percpolitika vasát, amíg forró. Hogy követelőzzünk, szelfizzünk, élőzzünk, firkáljunk, írjunk jól skandálható szövegeket, adjunk át petíciókat és perdüljünk táncra arra a giccsre, amit „reálpolitikának” hívnak. Arra próbálnak rávenni, hogy az utcán végezzük el azt a munkát, gyakorlatilag helyettük, amelynek elvégzésére ők a parlamentáris-képviseleti demokráciának eufemizált bohózat keretein belül maguk vállalkoztak.

Politikusok, szakértők, civilek, influenszerek, mind az utcára akarják ráncigálni „reálpolitikájuk” nyomorát – az utcára, ami a mi költészetünk, gyerekkorunk, kommunizmusunk és forradalmi hagyományunk tere. A politikus annál inkább politikus – ahogy a rendőr is annál inkább rendőr – minél inkább „civil”. Azért jönnek a mi utcánkba, mert rajtunk, belőlünk élnek. Nem nekünk van szükségünk rájuk, hanem nekik miránk.

Tőke is, állam is: ránkszorul.

Ránkszorulók ezek mind.

Ebben van az erőnk.

Most azt is pláne mondják: fussunk neki még egyszer, sokadszor, most másképp lesz, változik a „reálpolitikai” helyzet. Kezdjük tiszta lappal, majd levonjuk a tanulságokat, levonulunk vidékre, becsszó, de most ne is erre figyelj, hanem leginkább arra figyelj, hogy köcsög fidesz, köcsög orbán, köcsög kormány, rendőr: barát, béke: barát, eu-s zászló lobogtatás.^[10]

Ti szakadatlanul tiltakoztok. Mi szakadtan köpünk az egészre.^[11]

És most újra itt az ideje még odébb húzódnunk, nem farokcsóválni, nem odadörgölőzni, nem nyálcsorgatni, nem arra nézni. Meg kell macskásodni.

A macskakő alatt ott a strand
„Sous les pavés, la plage!”

A politika akkor kezdődik, amikor a rendszer repedéseiből szükségszerűen előbugyog mindaz, ami rendszer-idegen, rend-bontó és rend-hagyó: a lázadás. Minden más rendvédelmi, rendfenntartó, rendészeti kérdés csupán.

A politika akkor kezdődik, amikor egyszeriben lehetségessé tesszük, ami addig képtelenségnek tűnt. Spontán, alulról, önhatalmunk kollektív ünneplésével.

Ez a valódi politika, és nem az elektorális, képviseleti, ügymeneti, jogrendi hajcihő, hanem az olyan időtlen (tehát idétlen) és helytelen (tehát illetlen) hullámverése a történelemnek, amely mindazonáltal karneváli, játékos, izgalmas, örömteli, felemelő és olyan gyönyörű, mint macskakövek dorombolása a hatalmasok üvegburáin. Ez a mindennapi élet és az utca politikájának strandardja. Ha nem strandolhatunk rá, nem a mi forradalmunk.

A macskakövek alatt: a strand! Nem választ el a tengerpart homokjától, s forradalmunktól más, csak a macskaköves út. A politikának nem eredménye, kimenete, távlati célja a bezúzás, a felbomlás, az áttörés, hanem a kezdete és így feltétele. A forradalmi politika egy társadalmi pogo, egy kaotikus „nihilo” az „ex-” előtt, a hektikus, ünnepélyes, felelőtlen kreativitás tere, ahol az egymással harcoló megkövesedett, hamis szembenállások elveszítik a játékterüket. Hamisak, hiszen nem ellentmondást alkotnak, hanem totalitást (ner-ellenzék).

A forradalmi politikának érthetetlenné kell tennie a világot azok számára, akik annak strandpapucs-harccá egyszerűsítésében lubickolnak. A „mit akarunk” kérdése azzal a kitétellel kezdődik, hogy tőlük bizony nem akarunk semmit. Nekünk csak a macskakő maradt és a strand. Ezt Marx is tudta.

A disszertációjához írt felvezető szövegben a fennállóval való megalkuvást bírálja (a tárgyalóasztalok, nyugalomra intő pártujjacskák, beadott derekak perverz csendjét) és azt mondja: amikor a társadalmat a pusztulás fenyegeti, akkor irány a strand, s aztán irány a tenger, hogy a vízen (tehát egy radikálisan másik „elemen”, „alapon”) új társadalmi rendet rakjunk.

Strand az egész világ.