A jog megsemmisítése. Walter Benjamin és az isteni erőszak – 1. rész

A jog megsemmisítése. Walter Benjamin és az isteni erőszak című háromrészes sorozatunkban Lengyel Zoltán A sors kritikájáról – Vizsgálódások Walter Benjamin sorsfogalma mentén című doktori értekezésének egy részletét tesszük közzé. A teljes értekezés itt olvasható.

Az erőszak kritikájáról szóló írás a végéhez közeledve egyre sűrűbbé, mondhatni lapidárissá, utalásszerűvé válik. Az olvasót jó esetben arra készteti ezzel, hogy időzzön el minden egyes mondatnál, és a kontempláció révén figyelmesebbé váljon a nyelvi megformálás mikéntjére is, mely megformálásnak ebben az esetben a korrelatív tartalomhoz való olyan sűrű és sokvonatkozású kötődése figyelhető meg, amilyen egyébiránt jórészt csak irodalmi műalkotásokban, leginkább versekben lelhető föl. A terminusok mint motívumok összjátéka a lezáró bekezdésben erősödik föl a legintenzívebben, ahol a szerző tekintete a jövő felé fordul.

Kezdjük ezúttal a lezáró mondatokkal:

Verwerflich aber ist alle mythische Gewalt, die rechtsetzende, welche die schaltende genannt werden darf. Verwerflich auch die rechtserhaltende, die verwaltete Gewalt, die ihr dient. Die göttliche Gewalt, welche Insignium und Siegel, niemals Mittel heiliger Vollstreckung ist, mag die waltende heißen.[1]

Bence György fordításában:

A mitikus erőhatalom ellenben minden alakban elvetendő. Úgy is, mint jogteremtő erőszak, amelyet eldöntőnek nevezhetnénk; úgy is, mint jogfenntartó, azaz elrendező erőszak. Az isteni erőhatalmat pedig, mely mindig csak inszigniuma és pecsétje, sohasem eszköze a szent végrehajtásnak, az elvégező erőszaknak nevezhetjük.[2]

Három olyan terminusértékű jelzőt vezet be a szöveg az utolsó mondatokban, amelyeket már értelemszerűen nem használhat a későbbiekben, hiszen nincsenek későbbiek. Ezek a „haszontalan” terminusok a magyar fordításban a következőképpen alakulnak: eldöntő (a jogteremtésre vonatkoztatva), elrendező (a jogfenntartásra vonatkoztatva), valamint az elvégező (az isteni erőszakra/erőre vonatkoztatva).

De mi végre ez a „túldifferenciálás” a lezárásban, amelyből már nem indul tovább elemzés? A magyar fordítás erről nem adhat számot. Az első és végig kitartó elválasztás a jogteremtő és jogfenntartó erőszak/erő között húzódott a szövegben, melyek egymás váltakozó érvényű korrelátumainak mutatkoztak. Mindketten végül is a mitikus erőszak/erő alakjaiként lepleződnek le. A mitikus és isteni erőszak/erő között volt egy másik fontos elválasztás; ezek viszont eddig úgy tűnhettek, mint egymást kizáró formák. Ám az isteni vagy tiszta erő/erőszak kapcsán elhangzik az is, hogy biztosan sohasem ismerhető föl az egyes esetekben, „mivel az erőszak [Gewalt] feloldozó ereje [entsühnende Kraft] nem olyan kézenfekvő az ember számára”.[3] Így végső soron teljes bizonyossággal lehetetlenné is válik a mitikus és isteni erő/erőszak világos elválasztása.

Hiszen a mitikus ugyan utólag mindig megítélhetően a bűnre ítél, ám az isteni erő/erőszak úgy oldoz föl a bűn alól, hogy az (kívülről) sosem megítélhető.

Az utolsó mondatok nem-hasznosítandó új terminusai tovább erősítik az erőszak-/erőformák átjárható kontinuumként való elképzelhetőségét (Vorstellung – a német kifejezés magában foglal egy halvány utalást a performativitásra, hiszen előadásként is fordítható).

A terminusok ugyanis mind (nem szűkebb grammatikai, hanem inkább terminológiai-poétikai értelemben) nyelvi rokonok, bár a rokonsági reláció kétségkívül az utolsó waltende terminus felé gravitál. A német nyelvben állandósult szókapcsolat a schalten und walten, melynek jelentését magyarul hozzávetőlegesen a tenni-venni ikerszóval adhatjuk vissza, azzal a fontos megszorítással, hogy a német idióma világosabban magában foglal valami önkényességre, ellenőrizhetetlen hatalomra való utalást: aki a schalten und walten értelmében tesz-vesz, az az úr a házban, annak ki vannak szolgáltatva az emberek és a dolgok. A schaltende a jogteremtő, míg a waltende az isteni vagy tiszta erőszak/erő jelzője; az állandósult szókapcsolatban szereplő mellérendelő kötőszó a kétfajta erőszak/erő látszólagos egyenrangúságát sugallja, a hangalakjuk hasonlósága miatt előálló ikerszó-jelleg pedig világos elválaszthatóságukat kérdőjelezi meg. A verwaltete jogfenntartó erőszakra vonatkoztatott jelzője morfológiailag a walten képzett formája, mely a jogfenntartás származtatott jellegére utal, fontos azonban az is, hogy ezúttal nem folyamatos, hanem befejezett melléknévi igenévvel van dolgunk, tehát a fordításban szerencsés is lett volna ezt talán így jelölni: elrendezett (és nem elrendező) erőszak/erő. A verwaltete származtatott jellege finoman azt is jelzi, hogy az alapforma, amelyre az összes többi erő-/erőszakforma vonatkoztatható, nem a schaltende jelzővel illetett mitikus/jogteremtő, hanem a waltende jelzővel jellemzett isteni vagy tiszta erőszak-/erőforma. A schaltende a waltende „elkorcsosult” (bastardierte) formája.

Ám a bastardierte jelzője nem pusztán az előbbi alacsonyabb rendű származására utal, hanem kettőjük rokonságára is. Mindhárom terminusra (schaltende, verwaltete, waltende) igaz, hogy egyáltalán nem a jogi terminológiából származtathatóak, sokkal inkább a köznapi nyelvből. Jacques Derrida jogosan és szellemesen veti fel, hogy a waltende Gewalt felé gravitáló lezárás a szöveg tartalmáért felelősséget vállaló aláírás és (bár jóval korlátozottabb érvénnyel, mint azt Derrida feltételezi) előírás gesztusának tűnhet, amennyiben a szöveget ellenjegyző „Walter” a tartalmat „belülről” autorizálja, akár egy „új történelmi korszakra” (ein neues geschichtliches Zeitalter) vonatkozó „legyen” (fiat) értelmében is.[4]

Azonban általában nem olyan problémamentes Walter Benjamin gondolkodásában a „görög” és a „zsidó” viszonya, és nincs is olyan egyértelmű állásfoglalás a „zsidó” mellett, mint ahogyan azt Jacques Derrida szeretné láttatni. Úgy gondolom, eleve bajos görögként és zsidóként beazonosítani a mitikus, illetve az isteni erőszakot. Hiszen Benjaminnál a mitikus erőhatalmak, a mitikus erőszak, a sors rendjének áttöretése, a jogmegsemmisítés lehetőségének egyik vonulata a „görög” művészetben, leginkább a tragédiában jelenik meg, másik vonulata pedig a „görög” filozófiában, leginkább a platóni ideatanban és mítoszkritikában jut érvényre (vö. a „Sors és jellem” című írással, valamint „A német szomorújáték eredete” című dolgozat ismeretkritikai előszavával és „Szomorújáték és tragédia” című fejezetével). Ennek fényében nehéz elfogadni az érvényességét Derrida következő értékelésének:

Majd miután felvállalta a Görög és a Zsidó értelmezését, Benjamin aláír. Értékel és előír, nem pedig tudomásul vesz, ahogy azt tesszük minden esetben, amikor aláírunk. Két energikus mondat jelenti be, mi kell hogy legyen a vezényszó, mit kell csinálni, mit kell elvetni, mi a bűne vagy perverzitása annak, amit el kell vetni [Verwerflich].[5]

Csakhogy: Benjamin szövegében, Jacques Derrida energikus állításaival ellentétben, sehol sincs szó arról, hogy mit kell csinálni. Nincsen semmiféle vezényszó sem. Egyáltalán, a kellésről nincs szó sehol sem. A jog megsemmisítéséről esik úgy szó, mint feladatról. Ez a feladatkijelölés legfeljebb negatív értelemben „ír elő”. A jog hatalmának a megsemmisítéséről lehet egyébként szó, amelyhez a jog és a hatalom („érdek nélküli”) tanulmányozása, az erőszak/hatalom történelmének filozófiája vezethet el. Ahogy Franz Kafka Bucephalusa, új ügyvédje kapcsán írja Benjamin: „A jog, melyet nem gyakorolnak, a jog, amelyet csak tanulmányoznak: ez az igazságosság kapuja.” (WB: „Franz Kafka”. In Angelus Novus, 816. GS 2, 437.) És azt se vétsük el, hogy a jog hatalmának megsemmisítése nem jelenti egyben a mítosz megsemmisítését. Nemsokára visszatérek még érintőlegesen ehhez a problémakörhöz a verwerflich terminus kapcsán.

Ám ennél még fontosabb a gesztusnak az a tulajdonsága, mely csak a walten másik két korrelatív új terminussal (schalten, verwalten) való viszonyából lesz világos, mégpedig az, hogy ez a gesztus visszamenőlegesen az esszé egész elhatároló terminológiáját, sőt így némiképpen magát a gondolatmenetet is ironikussá teszi, méghozzá annak az iróniának az értelmében, amelyet egy másik fontos korai írásában a szerző félelmetesnek (ungeheuer) nevez.[6] A Biblia bűnbeesés-történetét értelmezve Walter Benjamin ezt a félelmetes iróniát a jog mitikus eredetének ismertetőjeleként (das Kennzeichen) azonosítja. Alighanem ez a félelmetes irónia mélyebb rétegét jelenti a sors ama sokat és felelőtlenül emlegetett iróniájának is.

A megismerés fája (Der Baum der Erkenntnis) nem azért állt ott, hogy felvilágosítást adjon jóról és rosszról, amit adni képes lett volna, Istennek kertjében, hanem a kérdező fölötti ítélkezés intő jeleként (Wahrzeichen). Ez a félelmetes irónia a jog mitikus eredetének ismertetőjele. (Diese ungeheure Ironie ist das Kennzeichen des mytischen Ursprungs des Rechtes.)

A terminusok szerveződésének poétikája itt is elbonthatatlanul kötődik a tartalomhoz, és azt is láthatjuk, hogy ezúttal a fordítás is érzékelhetővé teszi ezt az összefüggést. Magyarul rendszerint a tudás fájának, és nem a megismerés fájának nevezzük a bibliai történetben szereplő fát, amelyet a német nyelvben a der Baum der Erkenntnis jelöl. A fordítás figyelmességét dicséri, hogy az Erkenntnis megfelelőjeként megismerés szerepel a tudás helyett itt; többek között abból a szempontból is fontos ez, hogy a nyelv tanúságot tegyen arról az összefüggésről, mely szerint a rejtélyes fa nem csupán intő jel (Wahrzeichen), hanem ismertetőjel (Kennzeichen) is: a megismerés fája tehát ismertetőjel.

Az intő jelként fordított Wahrzeichen valójában azonban a német nyelvben maga is rokon értelmű a Kennzeichen kifejezéssel: mindkettő ismertetőjelként fordítható. Annak a félelmetes iróniával működő sorsfolyamatnak az ismertetőjele ez a fa, hogy az ítélet (Gericht) legelsősorban azt sújtja, aki a cselekvés (külső) mércéjeként, és nem (belső) vezérfonalaként érthető jó és rossz megítélhetőségét firtatja azelőtt, hogy cselekedne. Ez a sodródásszerű sorsfolyamat a döntésképtelenség tevés-vevése (schalten und walten). Hiszen még a „bennem” lévő erkölcsi törvény is, a felettem lévő csillagos éghez hasonlatosan, ebben az értelemben külső mércévé válik. Mert semmilyen „elkövetendő” cselekedet valójában nem ítélhető meg, még formailag sem, elkövetése előtt, nem ítélhető meg egy előre rá vonatkoztatott mérce alapján, csak annyiban (és innen származhat a jog sorsszerű lehetőségének ironikus elve), amennyiben már a cselekedet elkövetését a mércéből fakadó ítéleten való spekuláció formálja és informálja, legyen az a mérce a tisztán formálisnak gondolt kategorikus imperatívusz.

A jog (és a neki megfelelő erkölcs!) vonatkozásában a sors valóban félelmetes iróniája pedig abban áll, hogy akinek cselekvését az ítéleten való spekuláció formálja és informálja, az bűnre ítéltetik.

„A jog nem büntetésre ítél, hanem bűnre. A sors az élők bűn-összefüggése.”[7]Das Recht verurteilt nicht zur Strafe, sondern zur Schuld. Schicksal ist der Schuldzusammenhang des Lebendigen.” És ezt úgy érdemes érteni, hogy a jog akkor is bűnre ítél, ha nincsen jogi ítélet, vagyis nincsen konkrét büntetés; a jog által uralt erkölcs nem lehet szabad, csakis bűnkonstellációkban gondolkodhat.

Az erőhatalom/erőszak kritikájáról szóló írás legelején a szerző a feladat természetét így mutatja be:

„Az erőszak kritikájának feladatát úgy írhatnánk körül, hogy be kell mutatni az erőszak viszonyát a joghoz [Recht] és az igazságossághoz [Gerechtigkeit].”[8]

Már itt sajátos irónia munkál: hiszen bár a német nyelvben az igazságosságot jelentő Gerechtigkeit a jogot jelentő Recht szóból származtatható, Az erőszak kritikájáról (és A nyelvről általában… is) szóló írás a jelentések leszármazását megfordítja a nyelvi-grammatikai leszármazáshoz képest, az igazságosság a nyelv fogalmilag befoghatatlan eredetének és céljának, míg a jog(i nyelv) a nyelv hanyatlásának és absztrakt eszköz-cél viszonyokra való redukálásának bizonyul, és végső soron a gondolatmenet első meggondolásra meghökkentő módon oda is jut el, hogy ahol az igazságosság van jelen, ott nem lehet jelen a jog.

Már csak azért sem, mert az igazságosság idea, és nem fogalom.

Az igazságosság nem jogos, és nem is jogtalan/jogellenes, mert az igazságosságot sosem lehet (jogos eszközökkel) szavatolni, sosem lehet (igazságosnak szankcionált célokkal) igazolni: végső soron az igazságosság megítélhetetlen. Az igazságosság megnyilvánulhat (manifestieren), és az igazságosságról tanúságot lehet tenni, vagy pontosabban talán az igazság(osság) tanúságot tesz, tanúságot tehet magáról az emberen keresztül: ennyiben az igazság(osság) részlegesen, töredékesen, esetről esetre, szituációról szituációra felismerhető. Általános érvényű, de nem általánosítható.

Mi lenne akkor, ha úgy állna a dolog, hogy a sorsszerű erőszak minden fajtája, hiába alkalmaz jogos eszközöket [berechtige Mittel], kibékíthetetlen ellentétben van önmagukban véve jogos célokkal [gerechten Zwecken], és ugyanakkor remélhető, hogy létezik valami másfajta erőszak [Gewalt], s az persze nem jogos és nem is jogtalan eszköze ezeknek a céloknak, hanem valahogy másképp kapcsolódik hozzájuk [itt kimaradt egy fontos árnyaló mellékmondat a fordításban, tudniillik hogy ez a másfajta erő/erőszak egyáltalán nem eszközként kapcsolódik, viszonyul az igazságos célokhoz: sondern überhaupt nicht als Mittel zu ihnen, vielmehr irgendwie anders, sich verhalten würde]?

Ez némileg megvilágítaná azt a furcsa és kezdetben elbátortalanító tényt, hogy végső soron minden jogi probléma eldönthetetlen (a dolog kilátástalanságát talán csak azzal lehet összehasonlítani, hogy az éppen kialakulófélben levő nyelvekben mennyire lehetetlen eldönteni, hogy mi a »helyes«  és a »helytelen«). Az eszközök jogosultságáról és a célok igazságáról pedig sohasem az ész dönt, hanem az egyiket a sorsszerű erőszak dönti el, a másikat meg Isten. Ezt ritkán látják be, de csak azért, mert makacsul tartja magát a megszokás, hogy az igazságos célokat valamilyen lehetséges jog céljainak vélik, vagyis nemcsak általános érvényűnek (ami analitikusan következik abból a tulajdonságukból, hogy igazságos célok), hanem általánosíthatónak is, ami pedig kimutathatóan ellentmond e tulajdonságuknak. Ugyanis azok a célok, amelyek egy bizonyos helyzetben igazságosak, általános elismerésre érdemesek és általános érvényűek, nem tekinthetők ilyennek egyetlen más, mégoly hasonló esetben sem.”[9]

[1] – WB: Gesammelte Schriften [a továbbiakban: GS], Herausgegeben von Rolf
Tiedemann und Hermann Schweppenhäuser. Frankfurt am Mein: Suhrkamp, 1991
, 2, 203. Kiemelések tőlem.

[2] – WB: Az erőszak kritikájáról, 54. Kiemelések tőlem.

[3] – ibidem.

[4] – Jacques Derrida, „A törvény ereje”, 260-261.

[5] – Jacques Derrida: i.m. 260 (kiemelések az eredetiben).

[6] – „A nyelvről általában és az ember nyelvéről”. 20. GS 2, 154.

[7] – Walter Benjamin: „Sors és jellem.” Ford. Tandori Dezső. In WB: Angelus Novus. 63. GS 2, 175.

[8] – WB: „Az erőszak kritikájáról”, 28. WB: GS 2, 179.

[9]Walter Benjamin: „Az erőszak kritikájáról” 48. GS 2, 196.

Kiemelt kép: Renée, Flickr