Tekintélyellenesség. Háborúellenesség. Nemzetközi szolidaritás. Szembehelyezkedés az egymással versengő nemzetállamok gondolatával, a zászlók szentségével, az egyéni jogok szigorú korlátozásával államérdekekre hivatkozva. Ezek az anarchista gondolkodás sarokkövei.

Hogyan adhatja tovább ezeket – a politikai fősodortól távol eső – elképzeléseket az anarchizmussal szimpatizáló történész? Ha politikai filozófiát oktat, beemelheti őket a tananyagába. Ezt tette Howard Zinn is, amikor „Marxizmus és anarchizmus” címen indított szemináriumot a Bostoni Egyetemen. Diákjai így ismerkedtek meg egyebek mellett Alexander Berkman és Emma Goldman (J. Edgar Hoover későbbi FBI-igazgató szavaival: Amerika legveszélyesebb nője) műveivel is.

Zinn azonban ennél is tovább ment– oda, ahová nagyon kevés történész merészkedett. Színdarabot írt Emma Goldmanról – hogy más formában, így szélesebb közönség elé tárhassa az anarchista-feminista Goldman mindmáig forradalmi gondolatait az államról, a hazafiságról, a nők emancipációjáról, a kizsákmányolásról – és bemutassa Goldman személyes oldalát: elvtársait, barátait, szerelmeit is.

Zinn első ízben 1976-ban előadott színdarabja kiemeli, hogy Goldman gondolatai egy hosszú anarchista hagyományból táplálkoztak. Amikor az egyik jelenetben Goldman a hazafiságról tartott előadásában Tolsztojt idézi, akkor a közönséghez Tolsztoj 1895-ben megfogalmazott gondolatai Goldmanon, Zinnen, a színdarab rendezőjén és előadóin keresztül jutnak el.

És fontos, hogy eljussanak. A tekintélyellenességre, háborúellenességre, nemzetközi szolidaritásra ma is óriási szükségünk van. Ehhez nagy segítséget jelent, ha ismerjük az ezek mellett kiálló gondolkodók, aktivisták, írók – vagy a hatalom nézőpontjából tekintve: bajkeverők, nemzetárulók, üres fejű idealisták – munkáját, fellépését. Ehhez kíván hozzájárulni a Bordeaux melletti Bègles-ben működő független Théâtre le Levain (Kovász Színház) Howard Zinn Három színdarab – Howard Zinn politikai színháza című kötetének magyar nyelvű kiadásával.

Piróth Attila

Előszó

Emma Goldmant egy történészkollégám, Richard Drinnon jóvoltából ismertem meg (bár nem személyesen) egy pennsylvaniai konferencián az 1960-as évek elején. Drinnon Rebel in Paradise (Lázadó a paradicsomban) címen írta meg Goldman életrajzát, amit a konferenciáról hazatérve gyorsan előkerestem. Ahogy olvastam, egyre jobban megigézett az amerikai történelem e bámulatos alakja. És megdöbbentett, hogy az amerikai történelemmel foglalkozó tanulmányaim során egyetlen egyszer sem került elő a neve – sem az egyetemen, sem a posztgraduális képzés során.

Sok más esetben is ugyanezt tapasztaltam, amikor tanulmányaim befejeztével olyan emberekről és olyan eseményekről kezdtem olvasni, akik és amelyek valahogy nem illettek a történelem hagyományos tanmenetébe: Mother Jonesról, Big Bill Haywoodról, John Reedről, a ludlow-i mészárlásról, a lawrence-i textilmunkások sztrájkjáról, a Haymarket-ügyről és így tovább.

A hagyományos tantervekben említésre méltónak ítélt személyiségek az elnökök, az iparosok, a hős katonák voltak – nem pedig a munkásmozgalmi vezetők, a radikálisok, a szocialisták, az anarchisták. Emma Goldman nem illett a képbe.

Emma Goldman rendőrségi fényképe (1901. szeptember 10., Chicago)

Először Emma Living My Life (Élem az életem) című önéletrajzát olvastam el. Azután Pjotr Kropotkin és Mihail Bakunyin orosz anarchisták művei felé fordultam. Érdeklődni kezdtem az anarchizmus mint politikai filozófia iránt – mely kívül esett az egyetemeken tanított ortodox politikaelmélet keretein.

Az 1960-as évek mozgalmaiban a decentralizált szerveződés anarchista elve öltött testet – szemben a régi baloldal pártfegyelmével. A Diákok Erőszakmentes Koordináló Bizottsága (Student Nonviolent Coordinating Committee, SNCC) kis csoportokból állt, amelyekben a javarészt fekete fiatalok a mély déli államok (Georgia, Alabama, Dél-Karolina, Mississippi és Louisiana) legveszélyesebb részein, a helyi közösségekbe beágyazódva dolgoztak, és csak alkalmi kapcsolatot tartottak fenn az atlantai országos irodával.

A korabeli feminista mozgalom is – anélkül, hogy az anarchizmusra hivatkozott volna – a decentralizált szerveződés anarchista elve alapján működött: a mindennapi munkát országszerte a nők kis csoportjai végezték. Időről időre felvonulásokat és országos tüntetéseket tartottak a nemek közti egyenlőségért, de a mozgalom résztvevői nem egyetlen karizmatikus vezető mögött sorakoztak fel.

Az 1960-as évek mozgalmai és az anarchizmus történelmi filozófiája között a közvetlen cselekvés elképzelése jelentett további kapcsot. Eszerint a társadalmi változás nem a kormányzást magukhoz ragadni igyekvő politikai pártok kezében, hanem az egymással összefogó és az elnyomásuk forrásával szemben közvetlenül fellépő állampolgárok kezében van.

Története során a munkásmozgalom – amikor nem fogta vissza konzervatív országos vezetés – ilyen akciókat szervezett: a közvetlenül a munkáltatók ellen irányuló sztrájkokkal sikerült kiharcolni a nyolcórás munkanapot. Arra nem lehetett számítani, hogy a kormány bármit is tesz majd a dolgozó emberekért, annyira a gazdagok és hatalmasok ellenőrzése alatt állt, annyira a nagyhatalmú vállalatokhoz kötődött. Úgyhogy a dolgozóknak maguknak kellett kiállniuk önmagukért. A déli polgárjogi mozgalom az „erőszakmentes közvetlen cselekvés” szlogent használta az általa szervezett ülősztrájkokra és szabadságutakra. ^[1]

Amikor a háborúellenes aktivisták utcákat zártak le Washington DC-ben, körbevették a Pentagont, vagy betörtek a sorozóirodákba, közvetlen cselekvést hajtottak végre. A más véleményen lévők különféle polgári engedetlenségi akciói, amelyekben szembeszegültek a törvénnyel és a kormánnyal, egybecsengtek az anarchista filozófia álláspontjával – akár tudtak erről a résztvevők, akár nem.

Az anarchizmusnak mint filozófiának komoly hatása volt a tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji gondolkodásra mind Amerikában, mind az Egyesült Államokban, azonban 1917 után háttérbe szorult a kommunista mozgalom és annak Szovjetunióhoz való kötődése miatt. Az 1960-as évek mozgalmai nyomán ez megváltozott. Az új államellenes politika, valamint a szabadság kultúrája – a zenében, a szexben, a kommunákban – újjáélesztette az anarchizmus iránti érdeklődést. Emma Goldman, akinek személyét több évtizeden át a feledés homálya fedte, egyszerre ikonná vált, mindenekelőtt a női mozgalmak számára, de más korabeli politikai és egyéb mozgalmak számára is.

A magyar kiadás borítóját Janković Milán tervezte

Első felvonás, negyedik jelenet (részlet)

…A színpad közepén, reflektorfényben Johann Most áll, zakóban és nyakkendőben, rövidre nyírt hajjal, őszes-fekete szakállal. Arca bal oldalán egy gyermekkori betegség hege. Magas termetű; megjelenése erőt és méltóságot sugároz. Egykor a német Reichstag képviselője volt. Megjárta a börtönt. A forradalmi mozgalom veteránja. Drámai szónok, aki képes visszafogni magát, és akár suttogni is a hatás kedvéért. Az anarchizmusról tart előadást a hallgatóságnak – leckét adva a jelenlévő rendőröknek. A színpad két oldalán egy-egy rendőr áll a félhomályban, kezükben gumibot.

MOST: Elvtársak! Barátaim! Valamint a New York-i rendőrség tagjai! (Nevetés. Most kezével szemellenzőt formázva végigtekint a közönségen. Ujjával rámutat valakire.) Nahát, csak nem Sullivan felügyelő az ott a negyedik sorban, aki éppen jegyzetel? (Nevetés, taps) Felügyelő úr, ha kérhetem, pontosan jegyezze fel a nevemet: Johann Most. (Két kezét előrenyújtja, tenyérrel felfelé. Arcáról eltűnik a mosoly, és más hangot üt meg.) Barátaim, itt vagyunk hát, egy békés gyűlésen. Nők és gyermekek is vannak a hallgatóságban. (Hangja dühössé válik.) Ám a falak mentén rendőrök sorakoznak, gumibotokkal, pisztolyokkal. Hát ez volna Amerikában a szólásszabadság?

(Moraj a közönség soraiban.)

MOST: A rendőri erők tagjait kérdezem: mit keresnek itt? Talán azt hallották, hogy ez egy anarchista gyűlés? (Nevetés.) Igen, anarchisták vagyunk! (Taps.) Talán azt hallották, hogy a zűrzavarban hiszünk? (Összecsapja a kezét, tanító módjára.) Tévedés! A rendben hiszünk! De nem a mesterséges rendben, amelyet gumibotokkal és pisztolyokkal, bíróságokkal és börtönökkel tartanak fenn, hanem az egyenlőségben és harmóniában együtt élő és együtt dolgozó emberek közötti természetes rendben! Ki mondja, hogy a káoszban, a zűrzavarban hiszünk? A tőkések, a háborús uszítók, a gazdasági káosz kufárjai, a világméretű zűrzavar kitervelői!

(Hangja meglágyul.) Hadd magyarázzam el magának, Sullivan felügyelő, és maguknak, a rendőri erők tagjainak, hogyan lettünk anarchisták! (Szünetet tart, magát kihúzva áll.) Először is megvizsgáltuk saját életünket. És láttuk, hogy olyan szabályok szerint élünk, amelyeket nem mi hoztunk, olyan módon, ahogy nem akarunk élni, a legerősebb emberi vágyainktól elidegenítve. Aztán kinyitottunk a szemünket, és végigtekintettünk a városon. Reggel ötkor munkásokat láttunk, akik kinyitják ablakukat, hogy egy kis friss levegőt szívjanak, mielőtt a gyárba indulnának. Télen idős férfiak és nők tetemeit láttuk, akik megfagytak, mert nem volt mivel fűteniük. Nyáron újszülötteket láttunk, akik a bérkaszárnyákban kolerában haldokoltak.

(Teljes csönd. Erősebben, gyorsabban kezd beszélni.) És mást is láttunk. Láttuk, hogy a város hétszáz épülete egyetlen családé, az Astoroké, akiknek vagyona százmillió dollár. Láttuk, hogy Jay Gouldnak az Ötödik sugárúton villája, a Hudson folyó mellett kétszáz hektár földje van, Rockefeller pedig megszerezte a nemzet olaját. Igen, láttuk, hogy a gazdagok a munkások nemzedékei által megtermelt javakból élnek. Láttuk, hogy a Waldorf Astoriában fogadást tartottak egy kutya tiszteletére. Igen, egy kutya tiszteletére! Amit ékszerekkel díszítettek, miközben a Cherry Streeten az anyák nem tudtak tejet adni a gyerekeiknek!

(Hangja elcsuklik a dühtől. Megvárja, amíg lecsillapodik, majd halkabban folytatja.) Azt is láttuk, hogy ugyanazok választják ki az elnököket és a kongresszusi képviselőket, akiknek gyárai vannak Amerika-szerte. Ők nevezik ki a bírákat, ők kenik fel a papokat, ők vásárolják fel az újságokat, ők dotálják az egyetemeket!

(A rendőrök ütemesen a tenyerüket kezdik paskolni a gumibotjukkal. Most megemeli a hangját.)

MOST: Évente harmincötezer munkás hal meg az ő bányáikban, az ő üzemeikben! Nemzedékről nemzedékre a munkások fiait mészárolják le az ő háborúikban! És még ők vádolnak minket erőszakkal! (Szünetet tart, majd nagyon határozottan folytatja.) Tegyük nagyon világossá az álláspontunkat. Erőszak az ártatlan emberekkel szemben? Soha! Erőszak az elnyomóval szemben? Mindig! (Taps.) Úgy van, jegyezze csak fel, Sullivan felügyelő! Bizonyára hallunk még maguk felől! (Nevetés.) De mi is feljegyezzük magunknak a dolgokat. És egy nap, egy nap, maguk is hallanak majd felőlünk!

(Most meghajol, elhagyja a színpadot. Nagy taps, dobogás, majd az „Internacionálét” éneklik németül. A rendőrök továbbra is a tenyerüket paskolják gumibotjukkal.)

Második felvonás, negyedik jelenet (részlet)

REITMAN: Drága Los Angeles-i barátaim! Emma Goldman kisasszony mai előadásának tárgya: a hazafiság!

EMMA (előrelépve): Testvéreim! Mi a hazafiság? Azok, akik a szerencse folytán egy bizonyos helyen születtek, jobbnak, nemesebbnek tekintik magukat a más helyeken lakó embereknél. Ezért mindenkinek, aki azon a bizonyos helyen lakik, kötelessége harcolni, ölni vagy meghalni azért, hogy saját felsőbbrendűségét a többiekre kényszerítse. A hazafiság a háborút táplálja. A háború pedig két olyan tolvaj közti csetepaté, akik túl gyávák ahhoz, hogy maguk küzdjenek meg, ezért ebből a faluból is, abból a faluból is elhozzák a fiúkat, egyenruhát húznak rájuk, fegyvert nyomnak a kezükbe, és szabadjára eresztik őket, mint a vadállatokat egymás ellen. Hallgassatok Tolsztojra, aki azt írta: „Értsétek meg, csak akkor szabadulhattok meg minden bajotoktól, ha leszámoltok a hazafiság és az azon alapuló, kormányoknak való engedelmesség eszméjével, s ha bátran továbbléptek a népek testvéri egységének magasabb eszméjére, amely már régen életre kelt, és minden oldalról magához hív benneteket.” (Taps.)

REITMAN (előrelépve): Kinek van kérdése? (Figyel.) A hátul ülő úriember azt kérdezi: a hazafiság nem tesz minket egységes néppé?

EMMA: Igen, egységessé tesz – mások ellenében. Megrészegít, és erőszakra sarkall mindenkivel szemben, aki különbözik tőlünk. Elég csak megnézni, mi történt nemrég San Diegóban, ahol egy munkásmozgalmi szervezőt, Joseph Mikolaseket, az I.W.W. – a Világ Ipari Munkásai szakszervezet tagját… nahát, milyen hazafiatlan a szakszervezet nevében az a Világ! –, szóval Joseph Mikolaseket két rendőr fogta le. Az egyiknél pisztoly volt, a másiknál balta. Lelőtték, aztán feldarabolták. Menedzserem és barátom, Ben Reitman felháborodásának mert hangot adni a gyilkosság kapcsán, mire hazafias érzelmű üzletemberek, a San Diegó-i közösség oszlopos tagjai kivitték egy elhagyatott mezőre, megverték, meztelenre vetkőztették, halálosan megfenyegették, forró kátránnyal leöntötték, és izzó vassal a csupasz bőrébe égették a gyűlölt betűket: I.W.W. Hát ide vezet a hazafiság!

A KÖZÖNSÉG EGYIK TAGJA (kiabálva): Azt írják az újságok, hogy ezt a történetet Reitman találta ki! Dr. Reitman, magát azzal vádolják, hogy az egész a maga koholmánya! Kíván erre válaszolni?

REITMAN (előrelép, magát kihúzva, a közönség felé fordulva): Vannak a teremben riporterek? Vannak a teremben fényképészek? Nos, itt a válaszom… (Megfordul, és a közönségnek háttal állva letolja a nadrágját. Hátsó felén látszódnak a fekete hegek. Aztán gyorsan visszahúzza a nadrágját.) Melyik újságíró meri kitenni ezt a fényképet Kalifornia kormányzójának arcképe mellé, hogy aztán döntsék el az olvasók, melyik a vonzóbb? (Nevetés, taps)

Emma (Naomi Hard) és Ben Reitman (Robert Burke Warren)

Az Emma 2005-ös woodstocki előadásán készült címlapképet [rajta balról jobbra: Fegya (David Kraai), Anna (Patricia Martin), Emma (Naomi Hard) és Szása (Pablo Vazquez] és a fenti fényképet Myla Zinn-Kabat, Howard Zinn lánya bocsátotta rendelkezésünkre. Alább Howard Zinn (balról) és Bruce Grund, a woodstocki előadás rendezője látható.

Howard Zinn és Bruce Grund rendező