Daniel Guérin (1904–1988) eredetileg 1965-ben megírt, majd az 1968-as forradalmi események hatására később külön zárófejezettel is kiegészített könyve, az Anarchizmus – az elmélettől a gyakorlatig átfogó jellegű mű.

Nem csupán az anarchizmus alapelveit veszi sorra, hanem – az 1960-as évekig – a legmeghatározóbb történelmi állomásait is áttekinti. Az Anarchizmus – az elmélettől a gyakorlatig voltaképpen az anarchizmus „rehabilitálását” végzi el, igyekszik megszabadítani a rátelepedett előítéletektől.

Noha Guérin rugalmas, legalábbis ami a mozgalom különböző megnyilvánulásait és tendenciáit illeti, egyáltalán nem afféle „ökumenikus” anarchista, aki kritikátlanul kezeli a mozgalom tévútjait és vadhajtásait. Jelentős hozzájárulást tett az anarchizmus elméleti tisztázásához, valamint szintén nem elhanyagolható erőfeszítést a szocialista munkásmozgalom egységének helyreállítása érdekében.

A Losoncz Márk és Poór Péter által lefordított Guérin-antológia tartalmazza még az anarchizmus és a marxizmus viszonyáról szóló írását, valamint a fasizmus és a nagytőke összefüggéseit tárgyaló művének egy fejezetét.

Daniel Guérin-Anarchizmus (részlet)

A zsigeri lázadás

Az anarchizmus mindenekelőtt zsigeri, belülről fakadó lázadás. Augustin Hamon afféle közvélemény-kutatást tartott a liberter közegben, hogy végül arra jusson, az anarchisták elsősorban egyéni lázadók. Elutasítják a társadalmat mint egészet, oltalmazóival együtt.

Max Stirner kijelentette, hogy az anarchista megszabadítja magát mindentől, ami szent, és véghez viszi a szentségtelenítés hatalmas műveletét. Az „értelem csavargói”, ezek a „jellemtelen figurák”, „ahelyett, hogy érinthetetlen igazságoknak tekintenék mindazt, amik emberek ezreinek kínálnak vigaszt és nyugalmat, átugorják a hagyományőrzés gátjait, s minden további nélkül átengedik magukat a szemtelen bírálatukból fakadó ábrándoknak.”

Proudhon elutasított minden „hivatalos személyt”, a filozófusokat, a papokat, a bírákat, az akadémikusokat, az újságírókat, a parlamentaristákat stb., akik számára

„a nép az a szörny, amellyel folyton küzdeni kell, amelyre szájkosarat kell rakni és láncra kell verni; amelyet csellel kell megvezetni, akár egy elefántot vagy orrszarvút; amelyet éheztetéssel kell megszelídíteni; amelynek vérét kell ontani gyarmatosítás vagy háború révén”.

Élisée Reclus elmagyarázta, hogy a társadalom ilyeténképpen való fenntartása miért felel meg a jómódúaknak:

„mivel vannak gazdagok és szegények, uralkodók és alattvalók, urak és szolgák, cézárok, akik parancsot adnak a harcra, és gladiátorok, akik elmennek és meghalnak; a körültekintő embereknek csupán a gazdagok és az urak oldalára kell állniuk, hogy a császárok udvaroncaivá tegyék magukat.”

Állandó lázadása arra sarkallja az anarchistát, hogy együtt érezzen a nonkonformistákkal és a törvényen kívüliekkel, hogy magáénak érezze az elítéltek vagy bármely más alávetettek ügyét.

Bakunyin igazságtalannak tartotta, hogy Marx és Engels méltánytalanul beszéltek a lumpenproletariátusról, a rongyokba öltözött proletariátusról, ugyanis

„benne, és csakis benne, nem pedig a kispolgárisággal áthatott munkásosztály rétegeiben rejlik az eljövendő társadalmi forradalom szelleme és ereje.”

Balzac [az Emberi színjátékban szereplő — a fordítók] Vautrin nevű hősén keresztül, aki a társadalmi tiltakozás erőteljes megtestesítője, félig lázadó, félig bűnöző, olyasmiket mondott ki, amiktől egyetlen anarchista sem határolná el magát.

Az állam horrorja

Az anarchista az államot a legvégzetesebb előítéletnek tekinti, amely az idők során elvakította az embereket. Stirner háborog azok ellen, akik „örök időktől az Állam megszállottjai”.

Proudhon különösen hevesen tiltakozott „elménk e fantazmagóriája ellen, amelyet egy szabad és racionális lény első kötelessége a múzeumokba és a könyvtárakba száműzni”, és leleplezte azt a mechanizmust, amellyel „ezt a szellemi hajlamot fenntartották, és amelynek varázsa legyőzhetetlennek tűnt: a kormányzat mindig is az igazságosság természetes szervének és a gyengék védelmezőjének mutatta magát az emberek elméjében”. Gúnyolódott a megrögzött tekintélyelvűeken, akik „úgy hajbókolnak a hatalom előtt, mint a templomőrök a szakramentum láttán”, és „kivétel nélkül minden pártot” támadott, amiért „tekintetüket szüntelen a tekintély felé fordítják, mintha csak a sarkcsillag lenne”. Arra a napra vágyakozott, amikor majd „a tekintély elutasítása váltja fel a belé vetett hitet és a politikai katekizmust”.

Kropotkin gúnyolódott azokon a polgárokon, akik a „népet vadak hordájának tekintették és akik tehetetlenné válnának, mihelyst a kormányzat megszűnne működni”.

Malatesta megelőzte a pszichoanalízist, amikor felfedezte a szabadságtól való félelmet a tekintélyelvűek tudatalattijában.

Melyek az állam hiányosságai az anarchisták szerint?

Halgassuk meg Stirnert:

„mi ketten – az állam és én – ellenségek vagyunk.”

„Minden állam önkényuralom, akár egy, akár sok zsarnoka van.”

Minden állam szükségszerűen, ahogy ma mondanánk, totalitárius: „az államnak mindig egyetlen célja van: hogy korlátozza, ellenőrizze, alárendelje az egyént, és alávesse őt a közakaratnak (…). Cenzúrája, felügyelete és rendőrsége révén az állam megpróbál megakadályozni minden szabad cselekvést, és úgy tekint erre az elnyomásra, mint kötelességére, mert az önfenntartás ösztöne ezt követeli meg tőle.”

„Az állam nem engedi meg, hogy a gondolataimat teljes értékűen használjam, s hogy megosszam őket más emberekkel (…), kivéve, ha azok a sajátjai. (…) Egyébként befogja a számat.”

Proudhon Stirnert visszhangozza: „Az ember ember általi kormányzása
szolgaság.” „Akárki teszi rám a kezét, hogy kormányozzon — bitorló és zsarnok. Ellenségemnek nyilvánítom.” S egy Molière-hez vagy Beaumarchais-hoz méltó tirádába kezd: „Kormányozva lenni annyi, mint felügyelet és ellenőrzés alatt állni, az ilyen ember után kémkednek, irányt és törvényt szabnak a számára, szabályozzák, elzárják, indoktrinálják, kioktatják, ellenőrzik, adót vetnek ki rá, értékelik, parancsolnak neki olyan lények, akiket sem a címük, sem a bölcsességük, sem az erényeik nem jogosítanak fel minderre. (…)

Kormányozva lenni annyi, mintha az embert minden művelet során, minden ügyletben, minden mozdulat közben számon tartják és regisztrálják, írásba vétetik, megszámlálják, megbélyegzik, felméretik, beidézik, engedélyeztetik és szabályozzák, értékelik és felhatalmazzák, elbocsátják, intésben részesítik, megakadályozzák, megreformálják, korrigálják, kiegyenesíttetik. A kormányzottat a közhaszon örve alatt és a közérdek nevében közreműködésre késztetik, trenírozzák, zsarolják, kizsákmányolják, kisajátítják, erőszakot gyakorolnak rajta, nyomás alá helyezik, megtévesztik és kirabolják. Majd a legkisebb ellenállást követően, az első panaszszóra elnyomják, megbírságolják, elfojtják, befeketítik, megszégyenítik, zaklatják, vadásznak rá, lefegyverzik, elverik, bebörtönzik, lelövik, golyózáport zúdítanak rá, ítélkeznek felette, elítélik, elüldözik, feláldozzák, eladják, sőt lóvá teszik, kijátsszák, meggyalázzák, megfosztják a méltóságától. Íme a kormányzat, íme igazságossága, íme erkölcse! (…) Ó, emberfia! Hát lehetséges, hogy hatvan évszázadon át ilyen alávetésben volt részed?”

Bakunyin számára az állam „absztrakció, amely felfalja a népéletet”, avagy „hatalmas temető, amelynek árnyékában ezen absztrakció nevében nagy lelkűen és boldogan feláldoznak és eltemetnek minden valódi vágyat, egy ország minden életerejét”.

Malatesta szerint

„a kormányzat ahelyett, hogy energiát teremtene, módszereivel hatalmas potenciált pazarol el, bénít meg és pusztít el.”

A veszély annál nagyobb, minél inkább nő az állam és a bürokráciája. Egy profetikus látomásában Proudhon megelőlegezte a 20. század legnagyobb csapását: „a ó-funkcionalizmus tevékenysége (…) államkommunizmushoz vezet, minden helyi és egyéni élet eltűnéséhez az adminisztratív gépezet működése közepette, valamint a szabad gondolkodás megsemmisítéséhez. Mindenki a hatalom szárnyai alá akar menekülni, hogy közösségi életet éljen.” Ideje ennek elejét venni: „a központosítás mind erősebb (…), a társadalom és a kormányzat tovább nem állhatnak fenn egymással párhuzamosan.”

„Nincs semmi az államban a hierarchia csúcsától a legalsóbb fokáig, ami ne adna okot a reformra, ami ne minősülne megszüntetendő élősködésnek, a zsarnokság megsemmisítendő formájának. S Önök az állam megőrzéséről beszélnek, hatáskörének és hatalmának a növeléséről! El innen, Önök egy pillanatra sem forradalmárok!”

Bakunyinnak ugyanilyen világos és fájdalmas látomása volt az egyre inkább totalitáriussá váló államról. Úgy látta, hogy a világ ellenforradalmi erői, amelyek „hatalmas költségvetéseken, állandó hadseregeken és félelmetes bürokrácián alapulnak” és „a modern centralizáció által biztosított összes rettenetes cselekvési eszközzel rendelkeznek”, „óriási, elsöprő, fenyegető valósággá” válnak.

A polgári demokrácia ellen

Az anarchisták a tekintélyelvű szocialistáknál is erőteljesebben elítélik a polgári demokrácia ámításait. A burzsoá demokratikus állam, amelyet „nemzetnek” kereszteltek el, nem kevésbé félelemkeltő Stirner számára, mint a korábbi abszolutista állam: „az uralkodó (…) igen nyomorult volt az újhoz, a »szuverén nemzethez« képest”. A liberalizmusban csak az Énnel szembeni ősrégi megvetés folytatását láthatjuk viszont. „Kétségtelen, számos kiváltságot megszüntettek az idők során, de kizárólag az állam javára (…), és nem azért, hogy az Énemet erősítsék.”

Proudhon úgy vélekedik, hogy „a demokrácia nem más, mint alkotmányos zsarnok”. A népet őseink csellel nyilvánították szuverénnek. A valóságban a király utánzata, mely csak uralkodói címét tartotta meg pompa és nagyság nélkül. A nép uralkodik, de nem kormányoz, és szuverenitását az általános szavazójog időnkénti gyakorlása révén átruházza, három- vagy ötévente minduntalan lemondva hatalmáról. A dinasztiákat elűzték a trónról, ám a királyi előjog a maga sértetlenségében fennmaradt.

Olyan emberek kezében, akiknek oktatását tudatosan elhanyagolták, a szavazócédula egy ravasz csalafintaság, amely valójában az ipar, a tulajdon, a kereskedelem bárói koalíciójának javát szolgálja.

A népszuverenitás elmélete magában hordozza saját tagadását. Amennyiben az egész nép csakugyan szuverén lenne, nem lenne többé kormányzat, sem olyanok, akiket kormányoznak.

Az uralom semmivé foszlana. Az államnak nem lenne többé létalapja, azonossá válna a társadalommal, és feloldódna az iparszervezetben. Bakunyin úgy látta, hogy „a képviseleti rendszer korántsem garancia a nép számára, éppen ellenkezőleg, megteremti és oltalmazza a nép ellenében működő örök, kormányzati arisztokráciát.”

Az általános választójog egy bűvészmutatvány, afféle csali, biztonsági szelep, álarc, amely mögött „az állam despotikus hatalmának valósága rejlik, amely a bankokon, a rendőrségen és a katonaságon alapul”, „kiváló eszköz a nép elnyomására és tönkretételére, az állítólagos népakarat nevében”.

Az anarchista nem hisz a szavazólap általi felszabadulásban.

Proudhon, legalábbis elméletben, tartózkodott a szavazástól, úgy tartván, hogy „a társadalmi forradalmat kompromittálja, amennyiben politikai forradalom útján kerül rá sor.” A szavazás értelmetlen, gyáva tett, bűnrészesség a korrupt rendszerben: a rendszer korruptságához való hozzájárulás: „Ahhoz, hogy minden egykori párttal szemben együttesen vegyük fel a harcot, nem a parlamentben fogjuk megvívni a – törvényes keretek között zajló – csatánkat, hanem a parlamenten kívül”. „Az általános választójog ellenforradalmi”, és hogy osztályként léphessen fel, a proletariátusnak elsőként a polgári demokráciával kell szakítania.

A militáns Proudhon azonban gyakran eltért ezen elvi álláspontjától. 1848 júniusában hagyta magát képviselővé választani, s rövid időre beleragadt a parlamenti enyvbe. Kétszer egymás után, 1848 szeptemberének részleges választásai és december 10 ének elnökválasztása során támogatta Raspail jelöltségét, aki a szélsőbaloldal – akkoriban még börtönben tartózkodó – szószólója volt. Hagyta magát elvakítani a „kisebbik rossz” taktikája által, s inkább hajlott Cavaignac tábornok támogatására, aki a párizsi proletariátus hóhéra volt, a diktátorságba beletanuló Napóleon Lajos ellenében. Jóval később, az 1863-as és 1864-es választás során végül csakugyan a szavazólapok üresen hagyására biztatott, de a birodalmi diktatúra elleni tiltakozásból, és nem azért, mert ellenezte volna az általános szavazati jogot, amelyet immár „a tulajdonképpeni demokratikus alapelvnek tekintett”.

Bakunyin és támogatói az Első Internacionáléban tiltakoztak az ellen, hogy a marxisták a „szavazástól tartózkodók” címkéjét ragasszák rájuk. Az urnák bojkottja az anarchisták számára nem hitkérdés, hanem egyszerűen taktika volt. Habár elsőbbséget biztosítanak a gazdasági síkon zajló osztályharc számára, nem igaz, hogy figyelmen kívül hagyják a politikát. Nem a „politikát” utasítják el, csupán a polgári politikát. Nem helytelenítették a politikai forradalmat, hacsak az nem előzte meg a társadalmi forradalmat. Viszolyogtak a politikai mozgalmaktól, ha azok nem a munkások azonnali és teljes emancipációjára irányultak. Amitől féltek és amit elítéltek, azok a kétértelmű választási szövetségek voltak az 1848-as típusú radikális polgári pártokkal, vagy „népfrontokkal”, ahogy ma neveznénk őket.

Attól is tartottak, hogy a parlamentbe beválasztott, a polgári léthez idomuló munkások megszűnnek munkások lenni, s helyette államférfiak lesznek, akik talán polgáribbak lesznek maguknál a burzsoáknál.

Az anarchisták viszonyulása az általános választójoghoz azonban messze nem logikus vagy következetes. Egyesek számára a szavazólap szükséges rossz. Mások, kevésbé kompromisszumkészek, általában véve elítélik, akármilyenek is a körülmények, s a doktrinális tisztaság alapkövének tekintik. Így Malatesta a franciaországi baloldali Cartel de Gauches [a baloldal szövetsége – szerk.] 1924. májusi választásai idején elutasította, hogy engedményt tegyen. Elismerte, hogy bizonyos körülmények között a választásoknak „jó vagy „rossz” következményeik lehetnek, s hogy a végeredmény olykor az anarchistákon is múlik, különösen, ha az egymással szembenálló politikai erők csaknem kiegyenlítettek. „De nem számít! Még ha némi előrelépés történhet is a választási győzelem révén, az anarchistáknak nem szabad az urnákhoz járulniuk.” S végül: „Az anarchisták mindig megőrzik tisztaságukat és megmaradnak a tulajdonképpeni forradalmi pártnak, a jövő pártjának, mivel képesek ellenállni a választások szirénénekének.”

Az anarchista tanok következetlenségét kiváltképp illusztrálja Spanyolország esete. 1930-ban az anarchisták a polgári demokratákkal együtt csatlakoztak egy közös fronthoz, hogy megdöntsék a diktátor, Primo de Rivera hatalmát. A következő évben, a távolmaradásra vonatkozó hivatalos álláspontjuk ellenére nagy számban járultak az urnák elé az önkormányzati választásokon, ami a monarchia megbuktatásához vezetett. Az 1933. november 19-i választások idején energikusan érveltek a távolmaradás mellett, ami egy erőszakosan munkásellenes jobboldalt juttatott vissza a hatalomba több mint két évre. Az anarchisták előre bejelentették, hogy ha a tartózkodásuk a reakció győzelméhez vezet, akkor kirobbantják a társadalmi forradalmat. Ezt hamarosan meg is kísérelték, hiábavalóan, óriási veszteségek árán (halottak, sebesültek, bebörtönzöttek). Amikor 1936 elején a baloldali pártok a népfrontban egyesültek, a központi anarchoszindikalista szervezet nehezen tudta eldönteni, milyen magatartást tanúsítson. Végül a távolmaradás mellett döntött, de habozva, s így a kampánya olyan lagymatag lett, hogy nem tudta megnyerni a tömegeket, akik már mindenképp elkötelezték magukat a választásokon való részvétel mellett. A választók tömegei az urnákhoz járulva biztosították a népfront győzelmét (263 baloldali képviselő 181 jobboldali ellenében). Érdemes megjegyezni, hogy az anarchisták a polgári demokráciával szembeni vehemens támadásaik ellenére elismerik annak viszonylag progresszív jellegét. Még Stirner is, aki a legkérlelhetetlenebb, imitt-amott elismeri, hogy „előrehaladás” történt.

Proudhon belátta:

„Amikor a nép a monarchikus államból egy demokratikusba lép, előrelépés történik”.

Bakunyin pedig ezt írta:

„Senki se gondolja (…), hogy a demokratikus kormányzást a monarchia javára kívánjuk bírálatban részesíteni. (…) A legtökéletlenebb köztársaság is ezerszer jobb, mint a legfelvilágosultabb monarchia. (…) A demokratikus rendszer a tömegeket fokozatosan neveli a közéletre”.

Így cáfolja meg Lenin véleményét, miszerint „némely anarchisták” azt állítják, hogy „az elnyomás formája érdektelen a proletariátus számára.” Ez eloszlatja Henri Arvon L’Anarchisme [Az anarchizmus] című kis könyvében kifejezett félelmét is, miszerint a demokráciával való anarchista szembenállás összetéveszthető az ellenforradalmi demokráciaellenességgel.