Peter Gelderloos-Működőképes Anarchia(részlet)

 

De az emberiség alapból harcias!

 

Politikai filozófusok és pszichológusok (mint például Thomas Hobbes vagy Sigmund Freud) azt feltételezik, hogy a civilizációnak és a kormányoknak moderáló hatása van az emberek brutális, harcias természete felett.

Az ember származásának olyan, a tömegkultúrában elterjedt ábrázolásai, mint a kezdő jelenetek a 2001: Űrodüsszeiából, vagy a tankönyvekben lévő rajzok mamutokkal és kardfogú tigrisekkel harcoló rendkívül izmos ősemberekről olyannyira meggyőzőek, mint magáról a múltról alkotott felvetés: azaz, hogy a túlélés érdekében elődeinknek nem csak egymással, hanem a természettel is meg kellett küzdenie.

Azonban, ha őseink élete tényleg olyan véres és küzdelemmel teli lettvolna, mint ahogy a mítoszokban látjuk, az emberiség egyszerűen kihalt volna. Bármilyen 15-20 éves szaporodási ciklussal rendelkező faj, amely általában csak egy utódot tud nemzeni egyszerre, már akkor kihalásra van ítélve, ha az egyedeinek elhalálozási esélye évente csupán pár százalék. Matematikailag a homo sapiensnek lehetetlen lett volna túlélnie ezt a képzeletbeli küzdelmet egymással és a természettel szemben.

Az anarchisták már jó ideje hangoztatják, hogy a háború az állam produktuma.

Egynémely néprajzi kutatás békés, állam nélküli társadalmakról, valamint egyéb állam nélküli társadalmak közötti csetepatékról számol be, ahol a háborút nem tekintették sokkal többnek, mint egy csekély veszteségekkel járó,durvább sportnak.^[1]

Nyilvánvaló, hogy az államnak is akadtak védelmezői, akik mindenáron be akarták bizonyítani, hogy márpedig a háború elkerülhetetlen, nem pedig bizonyos elnyomáson alapuló társadalmi berendezkedések következménye. 

A War Before Civilization (A civilizáció előtti háború) című monumentális tanulmányában Lawrence Keeley bemutatta, hogy az államtalan társadalmak többsége legalább önvédelmi háborúkban részt vett.

Csupán elenyésző részük az, akik nem álltak hadban senkivel, de volt példa olyanokra is, akik még a hazájukat is elhagyták, hogy elmeneküljenek a háború elől. Keeley azt akarta bebizonyítani, hogy az ember természeténél fogva harcias, habár eredményei inkább arra mutattak rá, hogy az emberek viselkedésfajták széles skálájából válogathattak; ugyanúgy lehetnek harciasak, törekedhetnek arra, hogy elkerüljék a háborúkat, de megvédjék magukat a külső agresszorokkal szemben, mint ahogy lehetnek olyanok is, akik végképp nem ismerik a háború fogalmát, vagy inkább elhagynák hazájukat, csak hogy ne kelljen fegyvert fogniuk.

A mű címével ellentétben Keeley a civilizáció utáni, nem pedig a civilizáció „előtti” háborút dokumentálta. A nem nyugati társadalmakra vonatkozó adatainak nagy része felfedezőktől, misszionáriusoktól, katonáktól, kereskedőktől és antropológusoktól származik, akiket a gyarmatosítás hullámai boronált össze a világ minden tájáról.

A tömeges rabszolgaság, a népirtás, a megszállás, az evangelizáció, valamint az új fegyverek, betegségek és függőséget okozó szerek terjesztése a szárazföldi konfliktusokat és az etnikai rivalizálást egy korábban elképzelhetetlen szintre emelte. Említeni sem érdemes, hogy a gyarmatosítók civilizációs beavatkozásait is csupán egy hajszál választotta el a hadviseléstől.

Keeley tanulmánya olyan csoportokat jellemez harciasként, akik évszázadokig éltek békében, de elüldözték őket a földjeikről, így az éhhalál helyett a szomszédos területek megszállását választották a túlélés érdekében. Az a tény, hogy a globális gyarmatosítás, népirtás és leigázás alatt is voltak olyan törzsek, akik megőrizték békésségüket, inkább azt mutatja, hogy vannak, akik a legrosszabb körülmények között is ragaszkodnak békés természetükhöz. Arról nem is beszélve, hogy ezekben az esetekben semmi baj sincs azzal, ha valaki felveszi a harcot az agresszorral.

Lehet, hogy háború a természetes emberi viselkedés része, csakúgy, mint a béke.

Erőszak minden bizonnyal létezett már az állam előtt is, de a hadviselést és az elnyomást az állam fejlesztette tökélyre.

Ahogy az egyik nagy háború kirobbantója kihangsúlyozta, „a háború az állam egészsége.” Nem véletlen, hogy civilizációnk hatalmi intézményei – a média, az akadémia, a kormány, a vallások –eltúlozzák a háború létjogosultságát, és alábecsülik a béke lehetőségét. Ezen intézmények számára komoly befektetést jelent a háború és a megszállás, komoly jövedelmük származik belőlük, ezért a békésebb társadalomra való törekvések a létezésüket fenyegetik.

Az egyik ilyen törekvésnek számított a faslane-i béketábor, egy földfoglalás a skóciai Faslane haditengerészeti bázisa mellett, ahol Trident nukleáris rakétákat tároltak. Az anarchista és szocialista módon szervezett béketáborok a békésebb társadalom iránti vágy kifejezései.

A Faslane Peace Camp 1982 júniusa óta folyamatosan üzemel, és ma már kiépített melegvízhálózattal, fürdőszobákkal, közös konyhával és nappalival rendelkezik, valamint 12 lakókocsival, melyek nem csak az állandó lakosok számára szolgálnak lakóhelyül, hanem szállást biztosítanak a látogatóknak is. A béketábor alapul szolgál a katonai bázis elleni tüntetéseknek; az útlezárásoknak, a kapubezárásoknak, sőt, a bázisra alkalmanként behatoló csoportok szabotázsakcióinak is. A béketábornak hála, a helyiek nagy része ellenzi az ottlévő katonai létesítményt, amelynek bezáratását már több skót párt is kérvényezte.

1981 szeptemberében walesi nők egy csoportja létrehozott egy hasonló tábort, a Greenham Common Peace Camp-et, a királyi légierő berkshirei támaszpontja mellett. A nőket 1984-ben erőszakkal kipakolták onnan, ennek ellenére azonnal sikerült visszafoglalniuk a tábort, 1991-ben pedig az utolsó rakétákat is elszállították.

A tábor egészen 2000-ig fennmaradt, amikor is a lakók engedélyt kaptak egy, a küzdelmüknek emléket állító szobor felállítására.

Ezek a béketáborok bizonyos hasonlóságot mutatnak az Élet és Munka közösséggel, amelyet a legnagyobb tolsztoji kommünként ismerhetünk. Ez egy mezőgazdasági közösség volt, amelyet 1921-ben Moszkva közelében alapítottak, Lev Tolsztoj pacifista és anarchista tanításait követve. Tagjai – közel ezer fő – nem akartak bevonulni a Vörös Hadseregbe, emiatt a szovjet hatalom meglehetősen neheztelt rájuk. Éppen emiatt 1930-ban a hatóságok fel is számolták a tábort,amíg létezett, lakói egy nagy, önszerveződő, békésen ellenálló közösséget alkottak.

A katolikus munkásmozgalom 1933-ban indult az Egyesült Államokban, válaszképpen a nagy gazdasági világválságra, ám ma már az Észak-Amerikában és Európában létező 185 közösségük közül jó néhányban a kormány militarizmusának ellenzésére és egy békés társadalom alapjainak megteremtésére összpontosítanak.

A háborúellenességtől elválaszthatatlan a társadalmi igazságért való küzdelem, így minden ilyen katolikus munkásközpontban ingyenkonyha, hajléktalanszálló és egyéb projektek találhatóak, amelyek a szegényeknek nyújtanak segítő kezet. Noha keresztények, a katolikus munkásmozgalom kritizálja az egyházon belüli hierarchiát és támogatja a más vallásokkal szembeni toleranciát. Emellett antikapitalisták, az önkéntes szegénységre és a vagyonelosztó kommunitarianizmusra, azaz a „földművelésen, kézművességen és ennek megfelelő technológián alapuló önfenntartásra” buzdítanak.

„Ez egy merőben új társadalom, ahol az emberek a saját munkájuk gyümölcsére, a kölcsönösségen alapuló szövetségekre, a konfliktusok kezelésében pedig az igazságosságra támaszkodhatnak.”^[2]

A katolikus munkások közül egyesek keresztény anarchistának titulálják magukat. A katolikus munkaközösségek, amelyek kommunaként, vagy a hátrányos helyzetűek megsegítésére szolgáló központokként működnek, gyakran tüntetések és a hadsereg elleni közvetlen fellépések szervezőpontjaiként is ismertek. A katolikus munkások többször is behatoltak már katonai támaszpontokra, hogy megrongálják az ott tárolt eszközöket, habár ezek után önként adták fel magukat a rendőröknek és börtönbe vonultak további tiltakozásként. Egyes ilyen közösségek a háború és az amerikai imperializmus elől más országokból menekülőknek is menedéket adnak.

Mennyire lenne békés az a közösség, amit akkor tudnánk létrehozni, ha megszabadulnánk ettől az ádáz kormánytól, és új irányelvek alapján szerveznénk meg kultúránkat?

A maláj semai földművelők egy lehetséges választ adhatnak erre a kérdésre. Náluk évente százezer főre mindössze 0,56 gyilkosság jut, ezzel szemben Norvégiában 0,86, az Egyesült Államokban 6,26, Oroszországban pedig 20,20 ez az arány. 

^[3]

Ennek a gyermeknevelési hagyományaikhoz lehet vajmi köze: a semaiknál bevett szokás, hogy nem alkalmaznak testi fenyítést, gyermekeik autonómiájának tiszteletben tartása pedig mindennapos érték a társadalmukban. 

A felnőttek beavatkozása csupán néhány alkalommal szükséges; akkor, amikor a gyerekek kijönnek a sodrukból, és egymásnak esnek. Ilyenkor a közelben lévő felnőttek megragadják és hazaviszik őket. Láthatjuk, hogy a semaik együttműködésre épülő társadalmában a békét fenntartó legfőbb erők az önuralom megtanulása és a közvéleménynek tulajdonított jelentőség.

A semaik között eltöltött idő után a nyugati antropológus, Robert Dentan megállapította, hogy „erőszak nem igazán fordul elő társadalmukban. Sőt, úgy tűnik, borzonganak tőle. Amikor valaki erőszakkal közelít feléjük, a semaik válasza a passzivitás vagy a menekülés.

Ennek ellenére nincsen erőszak megelőzésével foglalkozó intézményük, se rendőrség, se bíróság. Egy semai valahogy automatikusan megtanulja, hogyan legyen úrrá agresszív kitörésein.”^[4]

A semaik történelmük folyamán akkor voltak először háborúban, amikor a britek besorozták őket, hogy a kommunista felkelők ellen harcoljanak az 50-es évek elején.

A hadviselés egyáltalán nem magától értetődő dolog és semmiképpen sem emberi szükséglet, sokkal inkább politikai, társadalmi és gazdasági berendezkedés következménye, amelynek kialakulásába azonban lehet beleszólásunk.

fordította: Eric Green és Kolláth Benjámin

A könyv egy másik fejezete itt olvasható.