Aleksa Nešić, A börtöntörténet szerzője nyolc hónapot töltött el a belgrádi Központi Börtönben (KB), 2011 nyarától 2012 elejéig, később pedig a valjevói Kiskorúak Büntető-javító Intézetébe (KPZ) helyezték át, ahol két és fél évet ült le. A könyv a raboskodása idején született és megjelent, mintegy harminc blogbejegyzését egyesíti.
Nešić szociológiát tanult a Belgrádi Egyetemen, majd végül kommunikáció szakon diplomázott.Több ízben fizikai munkásként dolgozott. Egy interjúban elmondta, hogy hidegfegyverrel elkövetett gyilkossági kísérletért ítélték el, amely egy utcai, „ideológiai alapú” összetűzés folyománya volt. A könyvet jellegzetes módon a belgrádi Libertárius Tanulmányok Központja (CLS) adta ki, mellesleg a bejegyzések megírására Nešićet az a Tadej Kurepa vette rá, aki az Anarchoszindikalista Kezdeményezés (ASI) tagja, és hoszszabb ideig maga is börtönben ült, nemzetközi terrorizmus – mint kiderült, hamis – vádjával. Nešić is az ASI tagja volt, manapság pedig az Osztályszolidaritás (Klasna solidarnost) aktivistája.
Nulla
A KB [Központi Börtön] hétszintes. Két emelet a föld alatt található (ahol egykoron a tömlöcök és a kivégzőhelyek voltak), ezután a földszint következik, majd az első és második emelet (itt vannak a fogvatartottak), a harmadik emelet, ahol a börtönkórház van (amely Szerbia egyetlen igazi börtönkórháza, ahová az egész országból szállítják a megbetegedett fogvatartottakat), és végül a negyedik, amelyen a „gyógyintézkedésre” ítéltek részlegei találhatóak. Az alkohol- és kábítószerfüggőségüket gyógyítják, vagy pedig pszichiátriai kezelés alatt állnak, mindezek a „gyógyintézkedések” azonban lényegében nem állnak másból, mint hogy a fogvatartottakat különböző szerekkel ingerlik, karbapinnel, alprazolámmal, leponexszel, lorazepámmal, xanaxszal és hasonlókkal, amelyek nem gyógyítanak meg senkit, sokkal inkább élettelen növénnyé változtatják át. A földszinten, avagy – amiként a fogvatartottak és a pandúrok szokták nevezni: – a „nullán” van a négy terület, ahol sétálni lehet, továbbá néhány részleg a magánzárkákkal. Hadd említsem meg, hogy a „napi program” a KB-ben két dologból áll: 23 órát a rabok elkülönülten töltenek el, vagyis a szobában, 1 óra pedig sétálással telik, de még milyennel! Mind a négy sétaövezetet a börtön további, 25 méter magas falú épületei veszik körbe, azzal, hogy két hosszabb falon a börtön négy emelete előszobáinak ablakai találhatóak.
A sétaövezetek olyan hosszúak, mint a börtön részlegei, 100 méteresek, a szélességük pedig 20 méter. Mindent egybevetve, a sétaövezet afféle „szürkeség”, akárha valamely diktatúráról szóló filmből lenne. Az emberek többsége úgy véli, hogy az emberek zaklatása, elverése, megerőszakolása és általában véve a zsaruk általi kínzás olyasmik, amik több évtizeddel ezelőtt történtek idegen országokban; nem tudnak arról, hogy ez a „szürkeség” és borzalom kifejezetten valós, nem egy távoli országban, hanem itt, Szerbiában, „a szomszédságukban, Belgrád központjában”. A napi egy órás sétát 25 méteres falak övezik, közben az ég egy csodálatos szegletére lehet tekinteni, amely egyszerre közeli és távoli. Ez az egyetlen lélegzetvételnyi alkalom, a KB-ben való séta, amely az életnek értelmet ad, hogy az emberek ne őrüljenek meg, ha egyáltalán a megőrülésük még nem következett be. A régebbi fogvatartottak, akik már korábban megjárták a KB-t, mondjuk a 2000-es évek során, meséltek arról, hogyan nézett ki egykoron a séta.
Hétvégén nem volt, csak hétköznap, és fél órán vagy legfeljebb háromnegyed órán át tartott. Emellett a rabok közti beszélgetés tilos volt, és szintén tilos volt egyhelyben megállni. Az egy szobából érkező raboknak a séta során összezártan kellett maradniuk, egymás után lépkedtek, kettesével, némán, miközben a többi szobából érkező rab öt méterrel a hátuk mögött haladt. Kötelező volt folyamatosan sétálni, és bárki, aki fellázadt és nem tisztelte a szabályokat, a „nullára” került le, a magánzárkába, és kegyetlenül elverték, a rendőrök kiélték magukat rajta. Manapság nincs így, de mindez továbbra is lélekölő. Ez a szürke, depresszív sétaövezet kamerákkal van tele, és több tucat galambbal, amelyeket a rabok társaknak tekintenek – ám nekik vannak szárnyaik, és tőlünk eltérően elrepülhetnek a szürkeségből.
E komor hangulat mellett, amely áthatja a sétálást (amiként az egész börtönt), van valami egészen őrjítő a sétálás koncepciójában. Mivel legalább négy sétaövezet van, és mintegy harminc részleg, ráadásul ott van még a női részleg, amely két csoportra oszlik, illetve minden sétáláshoz fél óra szükséges, léteznie kellene valamiféle sétálási órarendnek. Ám mivel a barom zsaruk különlegesen ostoba lények, nincsen órarend, hanem minden részleg valamikor reggel 7 és délután 4 között indul sétálni, attól függően, hogy az órarend mely részébe szorítják be. Ez lényegében azt jelenti, hogy ha valaki sétálna, teljesen készen kell lennie reggel 7 órától. Amikor a részleg bejáratánál lévő pandúr elüvölti magát, hogy „Sééééééétaaaaa!”, akkor azok, akik a legelső szobában vannak, tíz másodpercet kapnak, hogy a szobájuk ajtajának kinyitásáig elkészüljenek, akik pedig az utolsóban, azoknak negyven másodpercnyi idejük van. Amennyiben sétálni akar az, aki egyébként nem áll készen, a pandúr máris bezárja az ajtót. Aki kijött, kijött. Aki pedig nem érkezett kijönni? Kit érdekel, az majd 24 órára a szobájába zárva marad! Ez az idiotizmus bosszantott a leginkább. Sosem tudtam felkelni, amikor a séta reggel 7-kor volt. Mint mindenki, a 7:10-es váltáskor ébredtem fel, és azután egész nap le voltam sújtva, mert akármennyire sötét gondolatok árasztottak is el, a sétálás mindig javított a hangulatomon.
Említettem, hogy a „nullán” a sétaövezeten kívül ott vannak a magánzárkás részlegek. A magánzárka külön történet. A „magánzárka” szóból következik, hogy hány embernek szánták. Egyetlen számára, de ennek ellenére a magánzárkában sosincs kevesebb, mint két ember, mert még egy ágyat beerőltetnek e két és fél méter széles, három méter hosszú szobába.
WC nincs, hanem rögtön az ágy mellett van a guggoló, a guggoló fölött pedig a vízcsap – és ennyi. Valójában van még egy kellemetlenség. A magánzárkában nincs fény, vagyis semmiféle égő, lámpa vagy bármilyen fényforrás, azt a kevés fényt leszámítva, amely a folyosó piszkos ablakain árad be, a résen át. A guggolóban található lyukban pedig afféle dugóként van egy feje tetejére állított Coca-Colás üveg, tele vízzel, hogy a patkányok ne jöhessenek fel és kóborolhassanak el a magánzárkában. Mint mondtam, a magánzárkában soha nincs két embernél kevesebb, de elfelejtettem kitérni arra, hogy többnyire kettőnél több van. Beszorítanak hármat-négyet, olykor akár ötöt is ebbe a kis, sötét térbe, úgyhogy gyakran a földön kell aludniuk egymás hegyén-hátán, vagy kettesével az ágyakon. Ilyen őrült körülmények között, teljesen érthető módon, a rabok között viszály támad. Emlékszem egy pasas történetére, aki velem volt a szobában – azt mondta, hogy néhány hónappal korábban a szobába érkezésem előtt behoztak a részlegünkbe egy fiatalembert a magánzárkából. Amikor felemelték, csak zokni és gatya volt rajta, mert egy pasas önmagából kikelve összeverte és elvette az összes ruháját, beleértve a lábbelijét, de megkímélte a gatyáját és a zokniját. Ez csak egy eset a magánzárkában zajló megannyi zaklatás közül. Eszembe jut az az eset, amikor egy pasast, akinek súlyos pszichés gondjai voltak, a pszichiátriai „részlegről” leeresztették a magánzárkába, egy olyan alakhoz, aki összeharapdálta a testét és borotvával a vérét ontotta, mert unatkozott.
Az odakint lévőkben bizonyára felmerül a kérdés: miként „szolgál rá” valaki, hogy magánzárkába kerüljön? Egy rakás oka lehet, de leginkább azért, mert súlyos testi sértésért ítélték el (amely közbeszéd tárgyát képezte), valamint azok a pasasok kerülnek ide, akik zsarukra lőttek, akik megerőszakoltak valakit, továbbá közismert bűnözők (akiket rendszeresen rendőrök elleni támadásért ítélnek el, azokat nap mint nap zaklatják és verik az őrök a magánzárkákban), vagy azok, akik bajt okoztak a csoportos szobában (mondjuk verekedésben vettek részt, erőszakoskodtak vagy zsarolták a többi rabot, és ez a pandúrok fülébe jutott), ahogyan azok is, akiknél tiltott tárgyat találtak, teszem azt vezetéket (mobiltelefon), sábert (rögtönzött, kézi gyártmányú, kanálból, fogkeféből, éles fémből vagy fából stb. készült kés), löttyöt (börtönpálinka, amely gyümölcsből készül, almából és körtéből, vagy pedig cukor helyett börtönlekvárt adnak hozzá), tetoválógépet (leginkább elektronikus fogkeféből készül vagy egy öngyújtó elemeiből) és egyéb dolgokat, amelyek a raboskodást elviselhetőbbé teszik.
Elfelejtettem szóba hozni, hogy a „nullán” van még egy fontos hely. Azok a helyiségek, amelyek a látogatók és az ügyvédek fogadására szolgálnak. Az ügyvédi látogatás egy kis sztenderd szobában zajlik, amely állítólag videofelügyelet alatt áll, de audiofelügyelet nincs, ámbár én ezeknek a pandúroknak semmit sem hiszek el. Meggyőződésem, hogy az ügyvédekkel folytatott beszélgetéseket lehallgatják, noha nem lenne szabad. Ők az állam, nekik mindent lehet.
Szabályok, szabályok
A KB-ben minden szoba, akármelyik részlegben legyen vagy akármennyi ember is legyen benne, hasonlóképpen működik, egy sor értelmes és értelmetlen szabálynak megfelelve. E szabályok alapját a hierarchia képezi, s ez összefoglalható egyetlen mondatban: „minél tovább vagy a szobában, annál jobb neked”. Minden szobában szigorúan megszabott hierarchia van, amelynek élén a „szobás” van. Ő a főnök a szobában és mindenről őt kérdezik, akár a WC romlik el, akár a kötelezettségek megosztásáról van szó, akár a tilos dolgok behozataláról, akár arról, hogy ki hol alszik, akár arról, hogy ki mikor edz, vagy hogy mi lesz a besúgók sorsa… Tehát mindig a szobásé az utolsó szó.
Ebben a hierarchiában a szobás alatt két-három további ember áll, akik a legközelebb vannak hozzá és a leghosszabb ideje vannak a szobában, hacsak a szobás nem erőszakkal érte el, hogy a szoba főnöke legyen, ez pedig a következőképpen történhet: egy teljesen okés pasas bekerül egy szobába, a szobás faszkodni kezd vele, erre emez alaposan elveri és átveszi a helyét. Az a két-három ember, akik közel állnak a szobáshoz, mindig vele vannak, ha valamilyen probléma áll elő – főként önérdekből tesznek így, nem pedig őszinte barátságból. Rendszerint ezek olyan alakok, akik egész életük során bűnöztek, illetve börtönökben voltak, és ezzel együtt minden hájjal megkentek. Mi több, ki vannak fényesítve. E pár pasas a szobással együtt kollektívát alkot, ami azt jelenti, hogy együtt esznek és megosztják az ételt, megbeszélik, hogy melyikük vásárol be a kantinban az adott héten, együtt nézik a televíziót, együtt vannak benne a csapatjátékban vagy abban, amelyik kevésbé csoportos, pénzt adnak össze a zsinórra [a mobiltelefonra], együtt csibészkednek… Őket követi a szoba maradék része, akik különböző módokon oszthatóak fel. Például ha a szoba nagyobb, vagyis 16–20 ember van benne, akkor lehet akár 3–4 kisebb kollektíva is, amelyek gyakran rossz viszonyban vannak egymással, ám alávetik magukat a vezető kollektívának. Megtörténhet az is, hogy 2–3 kollektíva van a szobában, és néhányan egymagukban vannak.
A ranglétra alján az az egy vagy két ember van, akik nem élvezik a szoba többi tagjainak könyörületét, vagy mert besúgók voltak, vagy mert „kretén” bűncselekményt követtek el (mondjuk kiraboltak egy trafikot, vagy eltulajdonítottak egy láncot, telefont), vagy mert kábszeresek, vagy mert a gőgös viselkedésükkel szúrják a többiek szemét. Ezeket a szerencsétleneket folyamatosan zaklatják, egész nap, egész éjjel. A zaklatásnak anynyi formája van, hogy nem is lehet felsorolni őket. Lényegében fizikai és pszichikai bántalmazásra oszthatóak, és többé vagy kevésbé intenzívek.
Van példa olyan zaklatásra, amely meghaladja azt, amit bármikor is az utcán láthattam vagy hallhattam, valószínűleg mert a börtön kihat arra, ahogyan az egyének a valóságot észlelik. Végső soron a börtön nem az a realitás, mint amelyben az emberek odakinn élnek, hanem párhuzamos valóság, amelyben megesik, hogy az embert, akinek nincs saját „én”-je, annyira zaklatják, hogy teljesen beleőrül, és a végén már könyörög a kínzóinak, a végletekig megszégyenülve. Él az emlékezetemben egy hátborzongató eset, amikor az egyik szobában egy besúgó, akit megállás nélkül zaklattak és megaláztak, a kétségbeesés pillanatában azt kérdezte a szobatársaitól, mit kell tennie, hogy végre békén hagyják. Néhány pasas azt mondta neki, hogy vetkőzzön le, meztelenül üljön rá a guggolóra és tűrje el, hogy az egész szoba rápisál, miközben lekurvázzák és leköpködik. Megkönnyebbült, mert azt hitte, hogy ezután többé nem fogják zaklatni, de mégis megtették. Teljesen megőrült és elkezdte hangoztatni magáról, hogy kurva és egy besúgó pöcs. Körbement a szobában, és azt kérte, hogy pofozzák meg. Ez csak egy az ezernyi eset közül, ilyesmik történhetnek azokkal, akik a szoba „leggyengébb láncszemei”. Ennyit a szobák hierarchiájáról. Maguk a szobák által érvényesített szabályok akkor mutatkoznak meg leginkább, amikor olyan jön be a szobába, aki senkit sem ismer. Az újonc a szobába való belépése után mindenkivel megismerkedik, ezután pedig megmondják neki, hová teheti a holmijait, és hogy melyik az ő ágya. Ezt az a sorsdöntő pillanat követi, amely meghatározó a szobában zajló további életére nézve, vagyis ezután jön az elbeszélgetés és a rendőrségi papírok bemutatása, mert senkinek nem hisznek csak úgy, amikor a szobás kérdésére válaszol: „miért vagy itt?” Mindenkinek be kell mutatnia a papírjait, hogy kiderüljön, miért van itt, fehéren–feketén, mert a bűncselekmény, amely miatt őrizetbe került, nagyban meghatározza, hogy a többiek miként fognak viszonyulni hozzá. Senki nem fogja értékelni és tisztelni azt, aki zsebtolvajként került be, családon belüli erőszakért, verekedésért, lopásért, csalásért és hasonló dolgokért, de feltétlenül respektálni fogják azt a pasast, aki egy kilogrammnyi anyagot terített, nagy károkat okozó rablásban vett részt (ha legalább 10 000 euróról volt szó), ha gyilkosságért vagy gyilkossági kísérletért van itt (főleg ha hidegfegyverrel követte el, mert a rabok közül bárki rá tudna lőni egy emberre a távolból, ám sokkal nagyobb adag bátorságra és őrültségre van szükség, hogy közel kerülj valakihez, és leszúrd, felnyársald – hiszen az „utcai kódex” szerint ez intim cselekedet, amelyre kevés ember áll készen). Miután beszélt a szobással, és fény derült arra, hogy miért került ide, az új rabra kötelezettségeket rónak ki, a szobás megítélése szerint. Ha valaki kábszeres, piszkos vagy valami butaságért került őrizetbe, akkor a klotyót, avagy a guggolót kapja, ki kell vinnie a szemetet vagy neki kell kitisztítania a szobát. Ha azonban rendben van a szénája, okés feladatot kap, például ő szerzi be az ételt és a kenyeret, vagy számon tartja, hogy mit kell a szoba számára beszerezni a kantinból stb.
Az első napokban a szobatársak távolságtartóak az újonccal szemben. Mindenki szemügyre veszi és tanulmányozza minden egyes megnyilvánulását, hogy láthassák, miféle ember. A szoba maradéka a szobás kérésére „próbára” teszi, hogy lássák, önző-e vagy megosztja a dolgokat, hogy pöcs-e vagy kész megküzdeni a nehézségekkel. Általában véve azért teszik próbára, hogy lássák, rendjén van-e, ad-e magára, mert az, aki hagyja, hogy a többiek kedvükre ráncigálják, mindig zaklatásnak lesz kitéve, és az egész szoba csesztetni fogja, azt pedig, aki nem hagyja, nagyra tartják majd, mert harcos. Nem hagyhatod, hogy a rendszer megtörjön, mert ha megtör, akkor soha nem térsz vissza az őrület világából, még ha el is hagyod a börtönt. Ezekre az emberekre mondják, hogy „megölte őket a börtön”.
Mindenesetre minden egyén helyzete a szobában jelentős részben tőle magától függ, a viselkedésétől és a hozzáállásától. Sokan pokollá teszik az életüket a börtönéletük során egyetlen átgondolatlan húzással vagy kijelentéssel – mivel túlságosan elengedik magukat. A csendes összkép megtéveszti őket, így hát valamilyen buta hibát követnek el, mondjuk a többiek megkérdezése nélkül átváltják a csatornát a TV-n vagy a rádión, vagy elveszik a másik ételét, újságát. Ezek a látszólag nevetséges és jelentéktelen hibák azok, amelyek miatt a börtönben „fejedet vesztheted”.
Minden szobában van kismillió, csak az adott szobára jellemző viselkedési szabályzat, amelynek megszegése brutális fizikai büntetést von magával. Éppen elégszer hallottam mindenféle történeteket, de az én részlegemben is megtörtént, hogy olyan fiú jött a szobába, aki – hozzám hasonlóan – először volt börtönben és gőgös viselkedéssel kezdte. Az ilyenek néhány perc múltán ráeszmélnek, hogy ez a fajta viselkedés nem kifizetődő. Mindezeket az apró, homályos szabályokat, amelyeket senki nem mond ki hangosan, az egyénnek magának kell megértenie, és éppen e „szürke zóna” miatt soha nem engedheti el magát. A börtönben nincs lazítás, mert egy pillanatnyi figyelmetlenség is végzetes lehet. A börtönben senki sem őszinte, mindenki a saját érdekét nézi, kalkulál és ezzel összhangban cselekszik. Ezért fontos tudni, hogy ki az igazi barátod, és ki az, aki csak kihasznál. Ez nem paranoia – ez a nyers valóság. Sokkal fontosabb számot vetni ezekkel az apró, „láthatatlan” szabályokkal a szobában, mint a nyilvánvalókkal, mert azokat sosem felejted el, azoktól eltérően, amelyekről gyakran magad sem tudod, léteznek-e még mindig az adott helyzetben.
A börtönbeli szabályok az ember pszichéjének kicsi, de komplex részét alkotják, ugyanis sokan képtelenek kibírni ezt a bizonytalanságot, a logika hiányát és az ingadozást minden apró-cseprő ügyben. Némelyek feltalálják magukat, elboldogulnak, és a börtön után folytatják életüket, akármilyen is volt. Ám sokan vannak, akiket az állandóan feszült atmoszféra teljesen tönkretesz, átbassza őket, mind fizikailag, mind lelkileg, az életük végéig.
Az elmeállapot
Amíg a KB-ben voltam, rájöttem, hogy – ami a pszichés állapotot illeti – itt kétfajta ember van. Az, aki képzeletbeli falat emel a feje fölé, és egyszerűen nem engedi meg, hogy a börtönbeli milliónyi borzalomhoz köze legyen, és azok, akik feneketlen lyukba kerülnek, egy lelki pokolba, amely megtöri, megcsonkítja, majd végképp tönkrevágja őket. Olyan növénnyé válnak, amely képtelen arra, hogy értelmes beszélgetést folytasson, olyan lénnyé, amely szüntelenül reszket és kínlódik, míg ébren van, és miközben alszik, üvölt álmában. Ezt a borzasztó elszigeteltséget, a bizonytalanságot, a korlátoltságot és a lelki tortúra körüli egész börtönrendszert az összes idióta szabályával együtt azért teremtették, hogy ellehetetlenítse az ember kezdeményezőkészségét, minden vágyát és igyekezetét, hogy valami értelmeset csináljon, aminek segítségével megőrizhetné a lelki jólétét, hogy ne bolonduljon meg, hogy ne robbanjon szét a feje, mint a bebörtönzöttek többségének.
Az emberek, akik szabadon élnek, nem is tudják, mennyire nehéz az egyénnek, aki ellen vizsgálat folyik, különösen a KB-ben, hogy megmoccanjon, hogy valami konstruktívat kezdjen ezzel az egész végtelen és fárasztó szabadidővel. Igazán sok embert láttam, akik bejelentik, hogy „holnaptól” rendszeresen edzeni fognak, elolvasnak egy könyvet vagy levelet írnak – és mindenki, de tényleg mindenki, aki ilyesmit jelentett be, képtelen volt teljesíteni, amit mondott. Mindegyikük másnapra, majd azutánra halasztotta a dolgot, mindaddig, míg azt nem mondta, hogy nincs is értelme olvasni vagy edzeni, hiszen minden „amúgy is annyira borzalmas”, és hogy „az életük tönkrement”, hogy „késő már magukon dolgozni”, és megannyi kifogás van, amelyek nem abból fakadnak, hogy az illető lusta, hanem hogy megsemmisítették az akaratát, megtörte ugyanaz a börtönrendszer, amely állítólag „megjavítani” hivatott. Az a pasas, aki velem volt a részlegben, egyszer jól szemléltette, hogy miként gondolkodik a KB-ben megtapasztalható elnyomás rendszeréről. Nos, ekképpen: „betilthatják a csomagjainkat, a látogatásokat, az ebédeket, a sétálást… Ugyan, bármit betilthatnak, de ha egészségesen gondolkodunk, nem törhetnek meg bennünket, egyszerűen nem törhetik meg az akaratunkat, hogy basznám meg a zsaruk pofáját.” A pasasnak teljesen igaza volt, az akarat a legfontosabb, az, akinek van belőle, aki nem hagyja, hogy a KB szürkesége és a pandúrok gőgje elérjen hozzá; nos, ez az ember a győztes ebben a teljesen embertelen helyzetben, mert a börtönrendszer kudarcának bizonyítéka.
Sajnos nagyon kevés embernek sikerül megőriznie az akaratát a KB-ben, még azoknak a pasasoknak is, akik nem törnek meg pszichikailag, vannak súlyos, depressziós pillanataik, mert ebben a környezetben tényleg lehetetlen folyamatosan fenntartani a hidegvérű gondolkodást. Nincsenek emberek, akik ne lennének valamiféle „köztes” állapotban, a bebörtönzöttek vagy teljesen kikészültek, vagy pedig tartják magukat, egészségesen és reálisan gondolkodva. A szó szerint megbolonduló emberek többsége azért kerül ilyen állapotba, mert nem gondolkodnak reálisan, hanem olyannyira pesszimista, paranoid, sötét módon jár az agyuk, hogy végül meggyőzik magukat: az, hogy a „Cézárban” [a Központi Börtön szerbül Centralni zatvor, innen a „Cézár” – a fordító megjegyzése] vannak, az életük végét jelenti, és egyedül annak van értelme, ha megadják magukat a rendszernek, megbékülnek a „sorsukkal” vagy egyenesen megölik magukat. Ha már az öngyilkosságnál tartunk, fontos megemlítenem, hogy a rendőrök pszichopatákként viszonyulnak ezekhez az emberekhez. Emlékszem, egy szobában egy srác megpróbálta megölni magát, nem tudom, mi okból, de emlékszem, hogy felvágta
az ereit mindkét kezén, és az üvöltése az egész részlegben hallatszott. A szobatársai majd szétverték a WC-t, és megpróbálták egy szétszaggatott lepedő darabjaival elállítani a vérzést. Egy pillanatban kinyílt az ajtó (az éjszaka közepén történt), és berohant néhány pandúr (5–10), különböző méretű gumibotokkal (ez az úgynevezett pajszerbrigád, a legnagyobb gumibotnak meg zseniális neve van: „1000 milliméteres bensedin”). Amikor rájöttek, hogy öngyilkosságról van szó, a vérző srácot elkezdték vérszomjasan ütlegelni ott, ahol csak érték, azzal megtoldva, hogy „nem fogod te vagdosni magad az én váltásomban” és hasonlók. Jól összeverték, és egyszerűen kimentek a szobából, de ami igazán sokkolt, az az volt, hogy erre nem csak egyszer került sor a KB-ben, hanem szüntelenül. Néhány naponta valaki megpróbál öngyilkos lenni, és többnyire hasonlóképpen végzi, igaz, néhány havonta valakinek ez tényleg bejön, és legalább elkerüli, hogy a pandúrok összeverjék. Ami a legjobban emészti az embereket a KB-ben, az a bizonytalanság, különösen abban az időszakban, mielőtt a vádemelésre sor kerülne, mert ilyenkor mindennap megeshet, hogy feltűnik a zsaru, szólítja és azt mondja: „pakold össze a dolgaidat, mész haza”, vagy megérkezhet a vádirat. A várakozási idő akár hat hónapig is eltarthat. Az embereket a leginkább a súlyos pesszimizmus őrjíti meg, meggyőzik magukat, hogy a legmagasabb büntetést fogják kapni, hogy a csajuk vagy a feleségük elhagyja vagy megcsalja őket, hogy a családjuk megtagadja őket, hogy a börtönben végzik, hogy az élet nem méltó arra, hogy leéljék stb. Az efféle gondolkodásmód nagyban hozzájárul a bizonytalansághoz. A vád irat megkapása után másfajta bizonytalanság kezdődik. Innentől azon gondolkodnak, mikorra tűzik ki a pert, milyen védelemmel készüljenek, hány meghallgatás lesz, megjelennek-e a tanúk, valaki perbe fogja-e őket, fizetniük kell-e a bírósági eljárás költségeit, a kártérítést stb. Ezer dilemma, ezer tű szurkálja őket, úgy, hogy aludni sem tudnak, éjszaka a különböző lehetőségekről és forgatókönyvekről morfondíroznak. Ez a bizonytalanság valóságos lélekölő.
Talán még tragikusabbak azon pasasok esetei, akik meggyőzik magukat, hogy felmentik őket, hogy pár nap után szabadulni fognak a KB-ból, hogy minimális büntetést kapnak, vagy még kevesebbet és hasonlók. És amikor meghosszabbítják a büntetésüket, a vártnál 2-szer, 3-szor nagyobb büntetés teljesen megőrjíti őket, magukba roskadnak, s meggyőzik magukat, hogy tévedés történt, s hogy másként kell lennie, s hogy majd az ügyvéd panasza mindent megold, nem sejtve, hogy az ügyvéd az esetek 90 százalékában tehetetlen, hogy a panasza faszt sem ér a bíróság erejével szemben. Magam sem tudom, hány pasast láttam, akik elhitték, hogy semmi sem lesz a perből, és hogy éppen ők fogják megúszni – s a végén teljesen megtörtek.
Ami összeköti az eszementet a pszichikai állapotát nagyjából épen megőrzővel, az az, hogy mindketten megpróbálnak több-kevesebb sikerrel álarcot ölteni, hamis képet faragni magukról, a tényleges állapotukról. Akik megőrizték az akaratukat, igyekeznek embergépekként mutatkozni, akik mindenre nézve ellenállóak, vagyis noha számos dolog megsebzi őket, az elnyomás rendszere, amelynek részesei, nem érheti őket, hanem inkább csak az emberközi viszonyok, különösen az odakinn lévőkkel való kommunikáció. Akik pedig megtörtek, igyekeznek úgy tenni, mintha teljesen normálisak és kiegyensúlyozottak lennének, „semminek nincsenek híján”. A KB-ban az elmeállapot megannyi alakot ölt és megannyi módon mutatkozik meg, és lényegében mindenkinek megvan a maga stílusa, de én most az általános, uralkodó összképet írtam le, a magam benyomásai és tapasztalatai alapján, az emberek közti lényegi megosztottságról az elmeállapotukat illetően. Bárki bármilyen börtönt járt is meg, és azt mondja, hogy minden értelemben jó volt neki és nem voltak semmiféle pszichikai problémái, vegyétek biztosra, hogy hazudik, mert ez lehetetlen. Az emberi lényt nem úgy teremtették, hogy ilyen feltételek mellett éljen, akár pszichikai, akárfizikai értelemben.
A raboskodást senkinek sem kívánom, mert szépen lassan megöl.
A KB-humor
„Kovács János, pakold össze a dolgaidat, mész haza!”, és Kovács János kételkedve ugrik föl, elkezd szaladni a szobában, üvölt, nevet, sír, boldog, meg van ijedve, valamiféle kozmikus sebességgel pakolja össze a dolgait (természetesen az eufória hihetetlen érzése miatt megannyi dologról megfeledkezik), elbúcsúzik a szobában lévő többi rabtól, a dolgait az ajtó mellé helyezi, és várja, hogy a parancsnok kinyissa az ajtót, és kiengedje az oly közeli, de mégis távoli szabadba. Kovács János, vagy akárhogy is hívják, nem töpreng azon, hogy miért épp aznap engedik ki az őrizetből: talán az ügyvéd intézte el a bíróval és az ügyésszel? Az ügyészség elállt a vádtól? A bíró nem hosszabbította meg az őrizetét? Talán valamilyen természetfeletti erő avatkozott be? Nos, Kovács Jánosunknak végtére is tökéletesen mindegy, ki, miért és hogyan engedi ki. A felszólítás, hogy pakolja össze a dolgait, mert hazamegy, számára minden reményének, vágyának és – talán – imádságának a beteljesülése. Ez teljesen normális, mert a remény emberi. Mindenki remél valamit, azzal, hogy bizonyos emberek, mondjuk a börtönbeliek, a reménynek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint azok, akik szabadon vannak, mert számukra az, hogy végül minden jóra fordul, olyan, mint a gyertya a sötétben. A kis fénysugárnak, amelyet koromsötét övez, jelentéktelen esélye van arra, hogy győzedelmeskedjen a sötétségen, de mégis van esélye a létezésének. Ez a remény tartja életben a rabok többségét, szó szerint. Kovács János fellelkesülten várakozik a cuccaival, a parancsnok azonban nincs sehol, és egyre csak nincsen. Elmúlik öt perc, majd tizenöt, végül fél óra, egy egész, majd kettő. Már délután fél egy van, amikor hallatszódik az ebédtargonca gurulása, az ajtó kinyílik, és íme a parancsnok. Ebben a pillanatban Kovács János kirepül az ajtón a dolgaival együtt, mire a parancsnok meghökken és üvölteni kezd, azt firtatva, hogy hová indult. Emez azt válaszolja persze, hogy hazaindult, hiszen a parancsnok két órája azt ordította a folyosóról, hogy pakolja össze a holmijait, mert hazamehet. Az ebédosztó parancsnok azt feleli, hogy nem megy haza, és rögvest menjen vissza a szobába, nehogy elverjék. Kovács János pedig összezavarodottan tér vissza, hisztérikusan ismételgetve, hogy bizonyára hiba történt, és ennek a parancsnoknak nem jelentették, hogy el kell vezetnie, hogy leadhassa a börtönbeli takaróját és ágyneműjét, hogy aztán kiengedjék a KB poklából. Egyszerűen fantasztikus, hogy a rabok többségében milyen erős a remény. Miután visszatért a szobába, s az ajtó ismét becsukódott, Kovács János egyhelyben áll, igyekszik felfogni, hogy mi történik, de nem sikerül neki. E pillanatban éri el csúcsát a fergetegesen nyers börtönhumor – az egész szoba hisztérikus, féktelen és őrült nevetésben tör ki. Mindenki visítva nevet, az áldozat szerencsétlenségében örömet lelve, illetve unalmában (és nem gonoszságból – mert amúgy a börtönbeli, tompító unalom e kíméletlen viccelődések egyik fő oka). Kovács János végre megérti, hogy semmiféle parancsnok nem szólt neki odakintről, hanem az egyik leggyakoribb börtönvicc áldozata lett, amely úgy működik, hogy valaki a szobából diszkréten elmegy a WC-be, miközben néhány ember szóval tartja az áldozatot. Ezután az a valaki felmászik a WC rácsára, amely a részleg folyosójára néz, és eltorzított, mély hangon elüvölti az áldozat nevét és vezetéknevét, és azt mondja: „pakold össze a dolgaidat, hazamész”. Úgy tűnik ilyenkor, hogy a hang kívülről jön, és az áldozatok az esetek 100 százalékában bekapják a csalit, mert mindenkinek csak az jár a fejében, hogy mielőbb elhagyhassa ezt a kibaszott poklot, hogy bármilyen módon érezhesse a szabadságot, és elfelejthesse a KB undorító épületét, a szürke folyosóival, a hánytató koszttal, a szutyokkal és a barom zsarukkal. Amikor az áldozat felfogja, hogy voltaképpen mi történik, úgy reagál, hogy világossá lesz: minden reménye szertefoszlott e pillanatban. Elkezd reszketni, sír, gyakran elájul. Ez a kétségtelenül nyers vicc a legjobb példa a börtönhumorra és teljesen felesleges belemenni a hasonlóan kíméletlen viccek százainak részleteibe, amelyek értelme az, hogy legalább egy pillanatra felfüggesztik a börtön szürkeségét és általános unalmát. E példa alapján nem nehéz elgondolni, hogy a kínlódó bebörtönzöttek, akiket őrületbe kergetnek,
ó mi mindent sütnek ki a maguk szórakoztatására. Most valamiféle finom, „bűntelen” polgár, akinek soha nem volt gondja a törvénnyel, ezt mondhatná: „természetes, hogy beteges a humorérzékük, hiszen ezek gonosztevők”, ami persze hülyeség, mert mindenki tudja, hogy az igazi gonosztevők a különböző cégek és pártok választmányaiban ülnek. A börtönbeli, nyers, hogy úgy mondjam, elvetemült humor a rabok környezetéből fakad. Mert azoknak, akik napokat töltenek el egy kis szürke, ablaktalan szobában, amelyben csak egy kísérteties neonfény van, és 10–15 emberrel laknak bent, napi 23 órán át (a maradék egy óra sétálással telik)… nos, nekik nem ugyanaz vicces, mint ami korábban volt, amíg szabadok voltak. A börtönbeli nyers környezet nyers börtönhumort eredményez, amiben a rabok többsége nem lát semmi rosszat, mert ez a módja annak, hogy egy pillanat erejéig megszűnjék a börtön egyhangúsága.
Számtalan ilyen vicc van, és csak a képzelet szab nekik határt, amelyből viszont bőven van, hiszen korlátlan idő áll rendelkezésre, ami a gondolkodást és az újabb csínyek kiötlését illeti. Van itt minden, például rávesznek két embert, hogy verekedjenek össze, őrületes hazug történeteket mesélnek, „lőrével” öntik le az alvókat, vagy meggyújták őket álmukban, rápisálnak valaki ágyára, amíg WC-zik stb. Mindenesetre a viccek többsége őrületbe kergeti az áldozatot, aki a leginkább újonc a szobában, gyenge, bizonytalan és ki van téve a baszogatásnak. Az ilyen srácoknak a börtönlét még nagyobb pokol, mint másoknak, mert konstans zaklatásnak vannak kitéve, amely gyakran a megőrülésükkel végződik, és minél rosszabb az áldozatnak, minél inkább szenved és idegeskedik, a többiek számára annál inkább nevetséges.
A börtönben az emberek igyekeznek mindenféle lehetséges módon elrejteni a gyengeségeiket és a szenvedésüket, mert a gyengeség kimutatása azonos a halállal. Aki gyengének bizonyul, azt mindig zaklatni fogják és „megvezetik”. Az egyes rabok gyakran felhívják a figyelmet mások gyengeségére, azért, hogy a magukét elrejtsék, és mint a keselyűk, úgy baszogatják azt, aki képtelen védekezni. A külső szemlélő számára bizonyára betegesnek, felfoghatatlannak és szadisztikusnak tűnik ez a viselkedés, a rabok egymás iránti viszonya, ez a látszólag szükségtelen, semmivel elő nem idézett nyers bánásmód, a börtön egész atmoszférája. A külső szemlélő számára nem világos, hogy e börtönlét egész atmoszférája és az emberközi viszonyok a rabok társadalmi környezetének az eredménye. Tehát az emberek nem természetüknél fogva kretének, hanem a létük szörnyű feltételei teszik őket kreténekké.
Losoncz Márk fordítása A fordító gondolatai a könyv kapcsán itt olvashatóak.