(12) A Rákóczi sarkáig gyalog mentek – Tonió lépten-nyomon ismerősökbe botlott, akikkel titokzatos, gyors üzleteket bonyolított, vagy időpontot egyeztetett Zsuzsához –, majd a strici egy lopott kártyával rollert nyomtatott a szexturkáló melletti automatában. Meszlényi még sohasem utazott ilyenen: Tonió derekába kapaszkodva zötykölődte végig az utat a kolduspiacig, arca a rackaszőrbe fúródott, orrjáratait tömény faggyú- és izzadságszag járta át.

Tonió virtuóz módon kerülgette a kátyúkat, a buckákat, és a fagyos pocsolyákat, de azért hatalmas megkönnyebbülés volt, mikor a Mogyoródi út sarkánál végre leszálltak a rohamosan lebomló járgányról, és a szemerkélő esőben gyalog folytatták az utat.

A környéket teljesen letarolta a kataklizma, a silányul megépített házak közül kevés élte túl a talajszint többszáz méteres bezuhanását. A romokat belakták a csövesek, és a kátyú szaggatta úttesten, ameddig a szem ellátott, ócskapiac tenyészett.

– Merre van a barátja? – kérdezte Toniótól Meszlényi.

– Éreztem a farkadat a seggemben – évődött a strici. – Tegezzél nyugodtan.

Meszlényinek arcizma sem rándult.

– Szóval?

Tonió a Kerepesi út irányába mutatott.

– Látod azt a hegyet a távolban?

– Igen.

– Hát az, kamarád, kabátokból van. Annak a tövében tanyázik az én komám, a Lujó, aki egy emberevő óriás. Sárkányod van?

– Nincs. Sajnálom…

– Ne sajnáld, mert azt itt kurvára nem szeretik. Ne lépj rá senkire, mert azt se.

Elindultak a messzeségben sötétlő kabáthegy felé. Meszlényi leszegett fejjel bandukolt Tonió nyomában, kerülni próbált minden szemkontaktust a földön kuporgó csövesekkel. Az árusok kántálása és a repedezett aszfaltra leterített agrárfóliák esőkopogással vegyülő monoton zörgése mély kábulatba ringatta.

Ki tudja, mióta gázolt már a széles vállú törpe mögött a térdig érő mocsokban, amikor valaki megkocogtatta a vállát. Megpördült: középkorú, lottyatag férfi állt vele szemben, asszonyos mellekkel és megereszkedett arcvonásokkal. A hideg ellenére atlétatrikót, rövidnadrágot és tangapapucsot viselt; vaskos lábszárát lila visszerek borították, meztelen lábujjai feketéllettek a kosztól.

– Mennyibe vinnéd el? – szegezte Meszlényinek a kérdést.

– Micsodát? – motyogta révülten Meszlényi.

– Hát ezt! – nyújtott egy zöld szelencét Meszlényi felé az árus, és csippentett a szemével. – Láttam, hogy megnézted!

– Ne haragudjon, de téved.

Az árus megbocsátón mosolygott.

– Szóval, mennyi?

– Kösz, de nem kell… – rebegte Meszlényi.

– Egy rugó?

– Nem, köszönöm. Viszlát…

Továbbment, de az árus követte.

– Nyolcszáz?

– Nem, köszönöm.

– Mondj egy árat! – unszolta a mellette kocogó árus.

– Nem szeretnék.

– Legalább nézd meg! Az ingyen van.

Meszlényi kelletlenül megállt, és szemügyre vette a dobozt. Csinos kis darab volt tagadhatatlanul, alig nagyobb egy gyufaskatulyánál, borítása csillogó zöld selyem, amelyet rejtelmes keleti minták díszítettek. Fedelét miniatűr méretű, gazdagon cizellált lakat zárta le.

– Valódi antik reneszánsz! – dicsérte portékáját az árus.

– Aha, azt látom – hümmögött Meszlényi. Lehet, hogy tényleg értékes. Pandóra szelencéje. Sarkában ott kucorog a remény.

A rutinos kereskedő figyelmét nem kerülte el, hogy áldozata kezd megpuhulni.

– Nyisd ki nyugodtan! – mondta muzsikáló hangon.

Meszlényi óvatosan megpiszkálta a lakatot.

– Le van zárva.

– Az csak egy kibaszott dísz.

Tömzsi, piszkos ujjaival ügyeskedett kicsit, és szétfeszítette a lakatot. Meszlényi kinyitotta a dobozt, és lehunyta a szemét.

– Mindenfélét tehetsz bele – duruzsolta az árus. – Vagy odaadhatod a csajodnak. Örülni fog neki!

Meszlényi várt – ihletet, sugallatot talán, a múzsa csókját, valamit, bármit. De semmi se történt. A doboz üresebb már nem is lehetett volna. Lecsukta a fedelét, és visszaadta az árusnak.

– Kösz, nem kell.

A férfi mohón megnyalta az ajkát.

– Mondj egy árat!

– De nem érti, hogy nem akarom megvenni?

– A Jóisten tegye beléd, mondj már egy rohadt árat! – fortyant fel a rövidgatyás. – Verem itt a nyálam ebben a seggfagyasztó hidegben, te meg még arra se vagy képes, hogy kibökj egy számot.

– Nagy fasz a csávó – jegyezte meg Tonió, aki idáig meglepő türelemmel figyelte a párviadalt. – Kegyetlenül tud alkudni.

Az árust felajzotta a kihívás.

– Na, gyerünk, gyerünk, nyögj már ki valamit – sürgette Meszlényit mohó izgalommal.

– Na, jó – adta be a derekát a zugíró. – Legyen egy százas.

A botrányosan alacsony összeggel szabadulni szeretett volna, de csak olajat öntött a tűzre. Az árus őrjöngeni kezdett.

– Száz pénz, ezért a dobozért?

– Ha nem, nem.

– Ötszáz.

– Száz.

– Háromszázötven, és viheted.

Meszlényi a dobozra nézett. Igazából már egyáltalán nem tetszett neki. A menekülés útját kereste.

– Hibás – bökött a fedelet tartó parányi zsanérra.

– Hol? Mutassad!

– Itt van. Hiányzik belőle egy csavar.

– Ez a picsányi kis szar? Fél perc alatt megreparálod. Ügyeskezű ember vagy, messziről látszik. Legyen háromszáz.

– Ne pöcsölj már azzal a skatulyával – sürgette Meszlényit Tonió. – Menjünk!

Meszlényi az árushoz fordult.

– Egy húszas – vetette oda pimaszul. – Ez az utolsó ajánlatom.

Az árusnak elakadt a lélegzete a felháborodástól.

– De hát az előbb százat mondtál!

– Meggondoltam magam.

– Százat mondtál! Lefelé nem ér!

– Gyere már, mert itt hagylak a vérbe – toporzékolt Tonió, és dühösen nekilódult.

– Fogja – mondta Meszlényi. Az árus kezébe nyomta a dobozt, és Tonió után eredt.

– De ilyet nem lehet csinálni! –habogta a férfi. – Te fölfelé mész, én lefelé, ez a szabály!

Meszlényi már nem foglalkozott vele. Lélekszakadva próbálta utolérni a fújtatva törtető stricit, mert attól félt, hogy, ha szem elől veszíti, bekebelezi ez a rongyokból, kacatokból, rothadó húsból összegyúrt bűzös massza.

– Kétszáz – úszott utána az árus hangja. Nem akart hinni a fülének: még mindig a nyomában loholt, és a hajléktalanok motyóit kerülgetve üldözte a dobozkával. – Kétszázért a tiéd!

Ebben a pillanatban Tonió felkiáltott:

– Látlak, te mankó, meg ne szökj nekem!

Bozontos hajzatú, szakállas alaknak szólt a kiáltás, aki az égig érő kabáthegy előtt üldögélt csíkos kempingszéken. Irdatlan testét terepszínű gyakorlóba bújtatta, hatalmas lábán fényesre suvickolt katonai surranó pompázott.

– Miért szöknék meg? – pillantott mélán a rohamléptekkel közeledő stricire.

– Rám sóztad ezt az ótvart – zihálta Tonió, miközben az irhából próbált kiszabadulni. – Majd megfúltam benne, teljesen elszorította a vérkeringésemet.

Ahogy letépte magáról a kabátot, már zúdult is a szakállasra, aki azonban felpattant a székről, és meglepő fürgeséggel a kabáthegyre menekült. Onnan kiabált vissza:

– Mondtam, hogy kicsi rád, te akartad mindenáron megvenni!

– Mert azt hittem, csak be vagyok durranva – lihegte Tonió, aki maga is a kabáthalomra mászott, és a bundával csapkodott az óriás után.

– Te mindig be vagy durranva, ostoba badis! – röhögött fentről a szakállas.

– Ja, ez igaz… – mondta Tonió, és kifulladva megállt. Teleszívta a tüdejét, és beleüvöltötte a világba: – Badi, badi, badi, badi!

Aztán lekecmergett a ruhakupacról.

– Ez itt Lujó – vetette oda Meszlényinek, majd az óriáshoz fordult. – Ez meg egy balfasz, akinek elcserélték a kabátját.

Lujó közömbös arccal végigmustrálta Meszlényit.

– És?

– Tegnap történt, a Hangyában – magyarázta feszélyezetten Meszlényi.

– Mi közöm nekem ehhez?

– A barátja szerint önhöz került.

– Barátja a hóhér – mordult fel Tonió, aki már ledobta az irhát, és a kabáthegy tövében heverő ruhadarabokat gusztálta. – Az öreg bebaszott, és tévedésből másikat hozott el helyette, az övé meg belekerült a reggeli szállítmányba. Ott van valahol a trágyakupacodban, add vissza neki.

Lujó megsimogatta csimbókos szakállát.

– Mióta dirigálsz nekem, törpe? Kifizettem, enyém. Vissza akarod adni az árát?

– Akarja a halál!

– Hát akkor, kamarád – fordult az óriás Meszlényihez –, ha kell, vedd meg.

– Mi lenne, ha cserélnénk? – vetette fel Meszlényi, és a saját kabátjára bökött. – Ezt odaadnám érte.

Lujó szemügyre vette Meszlényi kabátját, itt-ott megdörzsölgette a szövetét, utána megnyalta az ujját. Pókerarca nem árult el érzelmeket.

– Neotweed, holoszálakkal átszőve – fontoskodott Tonió. – Próbáltam én is megvenni tőle, nem adta a vén sátán.

Lujó nem vett róla tudomást.

– Tiéd milyen volt? – kérdezte Meszlényitől.

– Egy ótvar, hát nézzél már a csókára – kotyogott közbe megint a strici, aki közben már a kabátok közt válogatott. – Hidd el, jól jársz a cserével.

– Fogd már be a pofád! – bődült el Lujó. – Már alkudozni is te fogsz helyettem?

– Vigyázz a tatával! Nagyon aljas! – szólt közbe egy újabb hang.

Meszlényi megfordult, és nem akart hinni a szemének: az árus volt, a zöld dobozkával. Gyűlölködő pillantást vetett Meszlényire, és bosszúszomjasan árulkodott:

– Mond egy árat, aztán visszavonja.

– Bocsásson meg, nem egészen így történt – próbálta szelíden meggyőzni Meszlényi.

– Kiszedte belőlem, mennyiért adnám, aztán a tizedét ígérte – acsarkodott a férfi. – És onnan még lejjebb ment!

– Szerintem rosszul emlékszik… – tiltakozott erőtlenül Meszlényi.

– Az anyám életére esküszöm! – bizonygatta lángoló tekintettel az árus. – Tonió ott volt, megerősítheti. Ne bízz meg benne, Lujó! Egy pillanatra nem nézel oda, és lenyúlja a teljes árukészletedet.

– Húzz innen, Kicsi, mert beágyazlak! – némította el Lujó, aztán Meszlényihez fordult. – Ha megmondod, milyen volt, megnézem.

– Szürkésfekete, nehéz posztókabát. Nem egy mai darab.

– Mondom én – röhécselt Tonió, egy piros bőrdzsekit próbálgatva.

– Ne tapizd össze! – mordult rá Lujó. – Még el akarom adni!

Lerántotta Tonió válláról a dzsekit, visszahajította a többi közé, aztán gigászi bakancsával mindjárt végig is gyalogolt rajta, ahogy felhágott a szutykos ruhakupacra.

– Ott vannak fenn a friss cuccok – bökött a ruhahegy csúcsa felé. – Körülnézek.

Négykézlábra ereszkedett, és a csúszós, meredek lejtőn lassan felkapaszkodott az elázott halom legtetejére. Odafent óvatosan fölegyenesedett, és széles terpeszbe állva körülkémlelt.

– Nem látok ilyet.

– Talán becsúszott valami alá. Ha gondolja, szívesen felmegyek, és…

– Ott maradsz – állította le ridegen Lujó, aztán egy nagy sóhajtással belekotort a halomba.

Félredobott néhány kabátot, majd a mélyedésbe bújva ásni kezdett. Óriási vakond módjára dolgozta bele magát a ruhahegybe, röpködtek körülötte a kibányászott ruhák. Egyre mélyebbre hatolt: előbb a feje tűnt el, azután a törzse, aztán már csak a kalimpáló lába látszott ki, végül az sem.

– Fúj, de büdös van itt – hallatszott fojtott hangja a hegy gyomrából.

Meszlényi nem kételkedett benne. Tonióval és az árussal megilletődve figyelték, ahogy a mester munkálkodik: bár nem láttak belőle semmit, a felszín apró rándulásai elárulták, merre jár. Hörögve-morogva furkálta magát ide-oda a kabáthegy bendőjében. Aztán hirtelen csend lett: úgy tűnt, az óriás csapdába esett odabent.

– Jól vagy, Lujó? – kérdezte aggodalmasan Tonió.

Nem érkezett válasz.

– Ne segítsünk neki? – vetette fel Meszlényi, aki nagyon izgult a kabátja miatt.

Tonió hideglelősen megborzongott.

– Én oda be nem bújok!

– Keresztet vethetsz a kabátodra! – mondta Kicsi gonosz, kárörvendő vigyorral Meszlényinek.

– Lujó! Lujó, élsz még? – kiáltozott Tonió.

A mélyből hirtelen tompa ordítás hallatszott, jelezvén, hogy az óriás még nem adta fel.

– Nézzétek! – mutatott izgatottan Tonió a hegy oldala felé, ahol most megmozdultak a kabátok. – Ott próbál kitörni!

– Nem fog sikerülni neki – mondta Kicsi.

– De igen – mondta Tonió.

A dobozkaárus kiköpött.

– Ennek már lőttek.

A hajléktalanok is odasereglettek, és lélegzetvisszafojtva lesték Lujó küzdelmét a heggyel. A duzzanat a hegy oldalában egyre nőtt, ahogy a szakállas a szalonnás kabátrétegeket ostromolta belülről, de nem fakadt fel. A harc lassan felőrölte Lujó erejét; még egy utolsó, torz üvöltés szállt fel a mélyből, majd bugyborékolva elenyészett, és a ruhahegyen megszűnt minden mozgás.

A gyászos csöndet a dobozkaárus törte meg:

– Mondtam – szögezte le elégedetten, aztán Meszlényire szegezte vádló tekintetét. – Miattad döglött meg!

– Azért ez nem egészen így van… – vitatkozott Meszlényi, de Kicsi elnémította:

– Te nyírtad ki, alkudozós geci!

– Ért annyit az a szurtos kabát, hogy egy jó ember meghaljon érte? – csóválta meg a fejét szomorúan Tonió, és Meszlényi vállára tette súlyos kezét.

– Ágyazzuk be Lujó mellé! – rikkantotta Kicsi, és megragadta Meszlényi grabancát. Pillanatokon belül négy-öt csöves csatlakozott hozzá; felkapták, és Tonió vezérletével a ruhahegy felé cipelték a rúgkapáló írót.

Már a sötét halom lábánál jártak, amikor mennydörgő hang reszkettette meg a kolduspiacot. A forrását képtelenség volt pontos meghatározni: talán a Mogyoródi út felől jött, vagy a közeli Tesco irányából; ide-oda verődött a romos házak között, majd a halálmenet tagjai fölött áthömpölyögve nekirontott a hegynek. Kabátok, kukazsákok repkedtek az égen, Tonió, Kicsi és a többi lincselő ledobták Meszlényit, és a földre borulva reszkettek a tombolásban. Meszlényi megpróbált elkúszni, de a robaj őt is földhöz lapította; onnan figyelte a küzdelmet, melynek kimenetelétől, tudta jól, az élete függ.

A fülrepesztő hang először erőből próbálta ledönteni a hegyet, de miután leszaggatta róla a frissen fölhordott kabátok hámrétegét, a felszín alatti tömör, összerohadt masszával nem boldogult. Ekkor taktikát változtatott: elhalkult, tébolyult üvöltésből dallamtalan, föl-le csúszkáló énekbe ment át, mely valósággal körbetapogatta, atonális glisszandókkal izgatta-csiklandozta a hegyet. A kísérteties szerenád egy pontján a hegy megborzongott és felnyögött: előbb kis hullámok futottak végig rajta, majd egész tömegében rázkódni, lüktetni kezdett. Meszlényi agyveleje úgyszintén; kétségbeesve szorította össze az állkapcsát, nehogy a száján át kifröccsenjen. Aztán már teli torokból sikoltozott, és a földet kaparta kínjában, miközben a Hang a megtalált frekvencián tovább korbácsolta a veszettül rángatózó hegyet, amely végül megadta magát, förtelmes cuppanással kettéhasadt, és kiokádta magából a fülig csatakos Lujót. Az óriás öklendezett és köhögött, arca lilásvörös színben játszott; látszott rajta, hogy közel járt a fulladáshoz.

Az ének néhány pillanatig még ott szárnyalt a kolduspiac fölött, majd rekedt hörgésbe fúlt, és elhallgatott. Elnémult Meszlényi is. A dermedt csendben minden szem Lujóra tapadt. A szakállas egy nagykabátot szorított magához.

– Ez volt az? – hörögte.

Tonió felrántotta a földről Meszlényit, és talpra állította.

– Ez volt, vagy nem? – sürgette az óriás.

– Nem – válaszolta Meszlényi, maga se tudva, miért.

– A kurva életbe… – nyögött fel Lujó, és sírva fakadt.

– De igen, ez az – korrigált sietve az író. – Csak vicceltem. Ez az!

– Kinyírlak, te patkány – zihálta az óriás a könnyeit nyeldesve.

A lincselő csoport feloszlott, a dobozkaárus csalódottan visszasompolygott a kempingasztalhoz, Tonió pedig felkapaszkodott Lujóhoz, és a széles hasadékon keresztül bekukucskált a hegy gyomrába.

– Milyen volt odabent? – tudakolta.

– Ne akard tudni – mondta az óriás, és Tonió karjára támaszkodva lebotorkált a kabáttal az iszamos lejtőn.

– Biztos, hogy a tied? – kérdezte még egyszer Meszlényitől, amikor leért.

– Igen, biztos – mondta Meszlényi, és a télikabátért nyúlt.

– Oda ne add neki, Lujó! – ármánykodott Kicsi, akiben újból fellobbant a bosszúvágy. – Még képes, és lelép vele.

– Fogd már be a pofád! – mordult rá fáradtan Lujó, és Meszlényihez fordult. – Vedd le a holocuccot!

– De biztosíthatom, hogy eszem ágában sincs…

– Tedd le a göncöt. Oda az asztalomra.

Meszlényi sértődötten kibújt a színjátszó dzsekiből, és a kempingasztalra terítette, Lujó pedig odadobta neki a kabátot.

– A kurva életbe, nem csinálnám még egyszer – morogta Toniónak, és leroskadt a kempingszékébe.

---

(13.) Miután Lujó kabátokkal begyógyította a ruhahegyen képződött sebet, a négyfős társaság átvonult a Tescóba falatozni. Igazából csak Tonió volt éhes – kétóránként ennie kellett, mint valami csecsemőnek, hogy az izmai megfelelően fejlődjenek –, de addig erőszakoskodott, amíg a többiek is vele nem tartottak. Azt állította, hogy meg akarja ünnepelni Lujó újjászületését, valójában azonban kíséretre volt szüksége, mert egyedül nem mert átkelni a Tesco bejárata előtt tenyésző szarfa-ligeten. Ezek a szívós növények teljesen benőtték a hajdani parkolót, amely a beszakadás óta a legnagyobb szárazság idején is tocsogott a lében. Törzsüket és rozsdás lombozatukat karvastagságú léggyökerek emelték az ingovány fölé: Tonió azt képzelte róluk, hogy a nyakára tekeredve megfojtják. Halálsápadtan, ki-kihagyó lélegzettel lépdelt a gacsos indák között; szemét szorosan lehunyta, és Meszlényi karjába kapaszkodott. Mögöttük Lujó cuppogott a maga 48-as bakancsában, és a sort Kicsi, a szelenceárus zárta, akivel Meszlényi még a kabáthegy tövében kibékült, és megvásárolta tőle a zöld dobozkát.

Az egykori áruház hatalmas, romos épületébe lépve Tonió széles jókedve visszatért. Elégedetten simogatta a testére feszülő, mélybordó nemesbársony főpapi talárt, amire az irhabundát elcserélte Lujóval, és mindenkinek egy deci szilvapálinkát rendelt a büfében.

Az ital pillanatok alatt Meszlényi fejébe szállt. A bádogpultra támaszkodva, bávatag mosollyal hallgatta Kicsit, aki, fölfoghatatlan módon, még mindig a zöld dobozkáról áradozott, mintha szerelmes lett volna bele; másik fülébe beszüremlett Tonió és Lujó vitája a következő ruhaszállítmány összetételéről és díjazásáról; feje fölött, a bádogtetőn egyhangúan kopogott az ónos eső, körülötte pedig a mindenhová betüremkedő kolduspiac élte nyüzsgő életét, és a sokféle hang és szag, zsivaj, zörgés, kiabálás, lárma és inger olyan álmosító eleggyé állt össze, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét.

Szédült. Ámultan figyelte az örvénylő tömeget, a fontoskodó tülekedést, az állandó jövés-menést. A fóliákból, pokrócokból, kartonpapírokból összehordott almok mellett lelkesen szortírozták a milliónyi hasznavehetetlen holmit; az árusok vitatkoztak, alkudoztak, összevesztek és kibékültek. Mindenki tudta a helyét ebben az általános zűrzavarban; nem lopta a napot; tevékenykedett. Ők voltak Picsa bácsi népe, az új honfoglalók; nem ők mozdultak, az ország érkezett meg hozzájuk. Meszlényi olyan otthonosan érezte magát köztük, mint évek óta sehol.

Ahogy tekintete hozzászokott a félhomályhoz és a nyüzsgő tömeghez, lassanként sikerült beazonosítania a rendezetlennek tűnő mozgás három fő gócpontját: a vécét, a büfét és a hodály egyik sarkában deszkákból, szedett-vedett építési hulladékokból kialakított rejtélyes fülkesort. Eltartott egy darabig, mire szesztől zsibbadt agyával megfejtette a lefüggönyözött kamrák titkát, de akkor aztán kifakadt:

– Ebben a városban miért van ennyi kupleráj? Amerre járok, bedeszkázott üzleteket látok… igaz, nem sokat járok el hazulról…

– Jól teszed, apa – helyeselt Tonió. – Veszélyes hely ez a magadfajtának.

– …de ami működik, az mind kupi vagy használtruha-bolt – folytatta zavartalanul a kapatos Meszlényi. – Vagy ezek legundorítóbb párosítása, a szexturkáló.

– Mondasz valamit – helyeselt Tonió. – Itt is kéne nyitni egyet.

– Már van – mutatott rá Kicsi. – Ott a sarokban, nem látod?

– Ahol egy megél, megél ott kettő is.

A dobozkaárust elnémította ez a bölcsesség.

– Nem is olyan régen itt még virágüzlet volt, meg mobilokat árultak – révedezett Meszlényi. – Emberek jöttek-mentek, úgy értem, igazi vásárlók, mindenféle leárazott vackokat pakoltak a kosaraikba, és…

– Összedőlt, ember, nem tűnt fel? – magyarázta Tonió, mint egy félkegyelműnek, és összeröhögött Kicsivel. – Beszakadás, mond ez neked valamit?

Az eső odakint ráerősített, és a jeges lé a megrongálódott tető repedésein át vastag sugárban kezdett becsurogni a csövesek nyakába. A hodályban izgatott jövés-menés kezdődött, az árvízsújtotta területekről az árusok áthurcolkodtak a védettebb részekre. Senki sem szitkozódott, gyors, határozott mozdulatokkal tették a dolgukat.

– Szerinted ki a tököm akarna itt virágot vásárolni? – oktatta Tonió Meszlényit. – Vagy mobilt. Amikor lopni is lehet.

– Újjáépíthették volna – mondta meggyőződés nélkül Meszlényi.

– Minek? Jó ez így. Ezeknek még túl jó is.

– Támogatják fentről – szólalt meg Lujó, aki idáig csendesen szopogatta a proteinkoktélját.

– Ja, ebben van a nagy biznisz – helyeselt Tonió.

– Nincs utána adó – fejtegette Lujó. – Aki baszat, nem baszogatják.

– De miért? – kérdezte gyermeki csodálkozással Meszlényi. Valójában tudta a választ, de azt is, hogy beszélgetőtársai féleszűnek nézik, és örömet akart szerezni nekik.

– Magyar ember szeresse egymást – szólalt meg lobogó tekintettel Kicsi. – Mást ne szeressen, hiába kérik esdekelve. Magyar ember szerelme sosem undorító. Ha mocskos, akkor sem. Magyarnak ehhez egyedjoga van. Hazugság? Nem, igazság! Ez a mi sorsközösségünk. A termelés eredménye termelvény. A szerelemé szerelvény. Ez az egyedül érvényes anyag- és élettan. Aki nemzőképes, az talajgyökeres.

– Akadj már le erről a témáról! – csattant fel a gyökérfóbiás Tonió.

– Picsa bácsi beszédeiből idéztem – mondta sértődötten Kicsi.

– Köszönjük. Elég volt.

– Cirkusz és kenyér kell a népnek – bölcselkedett Lujó. – A kenyér már penészes, akkor legalább mulatság legyen. Elvan a gyerek, ha játszik.

– Ja – helyeselt Tonió. – Főleg, ha a farkával.

– Ezért megy a tévében annyi pornó. Már ha épp nem Picsa valamelyik beszédét ismétlik.

– Imádom az ismétléseket – sóhajtott fel Tonió. – Azokon tudok a legjobban aludni.

– Én mindig sírok – mondta elérzékenyülten a dobozkaárus.

– Nekem meg kakálnom kell – bökte ki Meszlényi.

Miután elült a nevetés, Tonió megpaskolta Meszlényi arcát.

– Jó, hogy mondod, én is kimegyek a klotyóra.

– Vigyázz, mert bokáig ér a córesz – figyelmeztette Lujó. – Föl ne nyalintsd a reverendáddal.

– Ja, kár lenne érte – húzta fel pipiskedve Tonió a bársonyszoknya alját, aztán a mellettük kuporgó, ráncos kis csöveshez fordult. – Van valami olvasnivalód, Katanga? Láttam ám, hogy kagylóztál!

Az aszott öregember előtt a földön szétteregetve könyvek és régi szexújságok hevertek: Tutti Fruttik, TKM magazinok, címlapjukon ordas muffok, irdatlan csöcsök. Tonió beletúrt a halomba.

– Nagyon karcsú! – elégedetlenkedett, majd némi lapozgatás után kikötött egy muzeális Playboynál. – Ez jó lesz. Mindjárt visszahozom.

– Ötszáz pénz – közölte zörgő, erőtlen hangon Katanga.

– Eszeden vagy? – hördült fel Tonió.

– Ritkaság. Zalatnay Saroltás.

– Szarok rá!

Rángatni kezdte az újságot, de a csöves nem eresztette. Tonió kezdte elveszíteni a türelmét.

– Mondom, hogy csak pár percre kell!

– Azt kölcsönzésnek hívják, és azért is fizetni kell.

Huzakodtak egy darabig, a strici végül megelégelte a dolgot, és bepancsolt egyet az öregnek. A csavargó orra hatalmasat reccsent, és ömleni kezdett belőle a vér.

– Kellett ez neked? – dorgálta Tonió, és a reverenda dekoltázsába süllyesztette az újságot. Katanga az orrát törölgette, miközben a szája hangtalanul mozgott.

– Mit motyorászol? – kérdezte gyanakodva Tonió.

– Megátkoztalak.

– Mi van? Akarsz még egyet? – ijesztett be irdatlan öklével a tömzsi.

– Holnapra halott leszel.

– Vond vissza! – üvöltötte Tonió, és megragadta a grabancát. – Vond vissza, te féreg, különben kinyuvasztalak.

Katanga úgy hánykolódott Tonió mancsában, mint valami játékmackó.

– Te nem is vagy igazi pap – mondta csodálkozó hangon.

– Rájöttél, bazmeg? – őrjöngött Tonió, és jobbjával csépelni kezdte a csavargó képét. Lujó, Meszlényi és a dobozkaárus csendben figyelték, ahogy dolgozik.

Amikor beleunt, ledobta a kis fickót a földre.

– Ennyi? – kevesellte a leckét Kicsi.

– Ma este még gyúrok, nem akarom lefárasztani magam – legyintett Tonió. Lehajolt, és a fóliáról felmarkolt egy töltőt. – Ezt elkobzom, mert rossz kisfiú voltál. – Lujóhoz fordult: – Szóval azt mondod, hogy bokáig áll a cucc?

– Inkább térdig – mondta Lujó.

– Kiviszlek – ajánlkozott Kicsi.

Tonió fontolóra vette az ajánlatot.

– Elbírsz? – kérdezte bizalmatlanul.

– Persze! – erősködött a dobozkaárus. – Edzett vagyok! Nézd, milyen izmos a lábam. Egész évben rövidgatyában járok!

Perdült-fordult, Tonió a hátára kapaszkodott, mancsával átkarolta a nyakát, és ellovacskáztak a vécé felé.

Az öreg csendesen nyöszörgött a fólián. Meszlényi azon tűnődött, hogy tán segítenie kéne. De mire mozdult volna, árusok sereglettek oda mindenfelől, és ellepték szerencsétlenül járt társukat. Meszlényi bénultan figyelte, ahogy kifosztják mindenéből.

– Szereted nézni az embereket – jegyezte meg Lujó.

– Szakmai ártalom – mondta Meszlényi.

– Mivel foglalkozol?

– Írok.

– Meg lehet élni belőle?

– Nehezen. És a turiból?

– Nem panaszkodhatom – mondta Lujó, és hörpintett a turmixából. Meszlényinek feltűnt, hogy hatalmas ember létére milyen aprókat kortyol. Még mindig megvolt az ital egyharmada; beosztotta.

– Ilyen jól fogy a használt kabát?

– Igaziból nem ez hozza a pénzt – avatta be az óriás, aki köröskörül szinte lefolyt a székről.

– Hanem?

– Apróbb szívességek.

– Például?

Lujó talányosan mosolygott.

– Mondjad már! – kapacitálta a becsiccsentett Meszlényi.

– Na jó – adta be a derekát a kabátnepper, akinek hízelgett a beszélgetőtárs kíváncsisága. – Akarod tudni, kié volt ez a reverenda, amit Toniónak adtam?

– Na?

– A pápai nunciusé. Egy országúti pihenőnél megállt hugyozni a fickó. Balszerencséjére ott haladt el Picsa bácsi menetoszlopa. Az öregre rátört a szükség. Ahogy belépett a piszoárba, meglátta hátulról a szoknyás alakot, és annyira begerjedt, hogy ott helyben beverte neki.

– Csajnak nézte? – kérdezte bárgyú vigyorral a zugíró.

– Feltételezem. Persze nagy balhé kerekedett volna, ha kitudódik. Itt jött a képbe a jó öreg Lujó.

– El kellett tüntetned a reverendát?

Lujó nem válaszolt, merengő tekintete a messzeségbe révedt, ahol – túl a Tesco mocskos ablaküvegén, a parkolót borító mocsáron és a szarfaligeten is túl – az ónos esőben csöndesen ázott az égig érő ruhahegy.

– Azt akarod mondani, hogy… – Meszlényi kábán ráncolta a homlokát. – Szóval hogy őt is beágyaztad?…

– Akarja a halál – torkolta le az óriás, és felhajtotta a proteinkoktél maradékát, majd akkurátusan letörölgette szakálláról-bajuszáról a szürkés ragacsot. – És másnak se ajánlom, ha nem akar odakerülni.

A had közben levonult Katangáról. Még a rongyait is leették róla. A vén csöves bénultan hevert a fólián, két csenevész karjával keshedt, meztelen mellkasát takargatta. Az orra még mindig vérzett, kétfelé álló kaméleonszemével vádlón meredt Meszlényire és Lujóra.

Meszlényi lesütötte a szemét, Lujó viszont állta a tekintetét. Vizsgálódva nézte a fonnyadt öregembert, aztán megszólalt:

– Tudom, hogy miért ment el a hangod. Te ordítottad le rólam a hegyet, igaz?

Katanga zordan hallgatott.

– Miért csináltad? – firtatta Lujó.

– Mert még nem jött el az időd – szólalt meg rekedten a csöves. – Majd csak holnap.

– Miért, mi lesz holnap?

– Halottak napja. Amikor meghalsz.

Lujó álmodozva a szakállába túrt.

– Csodás. Akkor minden gyertya értem fog égni.

– Nem lesznek gyertyák – ábrándította ki Katanga. – Mert nem lesz, aki meggyújtsa.

Az óriás ezen elgondolkodott, aztán Meszlényire nézett.

– Fura egy szerzet, nem?

– De, az – hagyta rá az író.

Zajlott körülöttük az élet.

Nem sokkal később Tonió érkezett vissza az árus hátán. Egészen a bádogpultig cipeltette magát, ott leszökkent a földre.

– Ne tudjátok meg, mi van a klón! – jelentette fintorogva.

Lujót nem lepte meg a hír.

– Ez az ország legmélyebb pontja.

– Szerintem még annál is mélyebb – vélekedett Kicsi, miközben visszeres lábát masszírozta.

Tonió viszolyogva figyelte a műveletet.

– Fúj, de ocsmány – jegyezte meg. – Mint a piócák. Legközelebb húzzál rá valami gatyát, mert én föl nem ülök a hátadra.

Előhúzta a reverendája alól a muzeális Playboyt, és ledobta Katanga elé.

– Nem egy nagy durranás – közölte elégedetlenül.

– Azért kiverted rá? – vigyorgott Lujó.

– Kétszer is! – mondta büszkén Kicsi.

– Annyira tele vagyok, hogy muszáj – panaszkodott Tonió, a reverenda aljába törölgetve ragacsos mancsát. – Állandóan áll a dákó a sok cucctól.

– Akkor minek szeded?

– Hogy vastagodjak. Még három centi karban, és bevesznek Ellenőrnek.

Lujó a Tonió homlokán indázó heges mintázatot mustrálta.

– Ez új?

– Tegnap vésettem. Viking rúna.

– És mi a jelentése?

– Béke. Písz.

Lujó felröhögött.

– Persze, mi más.

– Ragnarök – károgta a mélyből Katanga.

– Mi van? – nézett le rá Tonió.

– Világvége. Azt jelenti a rúnád.

– Ez bolond – legyintett a strici, és folytatta a bemutatót – Ide előre is tetettem egyet, látod? – Lejjebb cibálta a dekoltázsát, hogy feltárja a frissen szerzett hegeket. – De ennek semmi értelme, csak szép.

– Vigyázz, mert összegetymózod a ruhát az ujjaddal – szólt rá Lujó.

Tonió megszemlélte a foltokat.

– Nem vészes…

– Most vetted fel, és máris tiszta maszat! – korholta az óriás.

– Majd a Zsu kiszedi.

– Még vele nyomod a témát?

Tonió a szesztől kivörösödött képű Meszlényire pillantott, és sandán elmolyosodott.

– A kisöreg előtt ezt hanyagoljuk.

– Miért?

– Belezúgott a ribancba.

– Félreérti, én igazán… – Meszlényi kavargó fejét rázta; a hangok olyan távolinak tűntek.

– Tudom, mit gondolsz rólam, de nekem sincs kőből a szívem – mondta Tonió, és atyaian megpaskolta Meszlényi arcát. – Bementek ide a szeparéba, és Kicsi segít rajtad. – Az árushoz fordult: – Igaz-e, Kicsi?

– Hát ez kurvára nem fog megtörténni – szögezte le a dobozkaárus.

– Dehogyisnem – mondta elnéző mosollyal Tonió. – Magyar a magyarnak bármikor. Picsa bácsi is megtenné.

– Na jó – adta be a derekát Kicsi, és Meszlényire nézett. – Gyere.

– Köszönöm, nem élek vele – hárította el az ajánlatot Meszlényi. – De a szelence tényleg gyönyörű, nagyon örülök neki, igazán köszönöm. És Tonió, magának is, hogy…

A kigyúrt strici gondolatai azonban már máshol jártak.

– Vagy lehet, hogy elmegyek pankrátornak – fejtegette Lujónak.

– Ne tervezz hosszú távra – szólt közbe a padlóról Katanga. – Holnap ilyenkor már halott leszel.

– Te pedig most rögtön, ha nem fogod be a pofád! – mordult rá Tonió, és megcsóválta a fejét. – Túl sok ebben a városban a féreg.

– Egyetértek – helyeselt Kicsi.

– Igaza van Picsa bácsinak, elkelne egy kiadós féregirtás!

– Ne aggódj, meglesz – nyugtatta meg Katanga. – Olyan irtás lesz itt az éjjel, hogy ihaj.

– Dugulj már el – mondta Tonió, és bakancsával beletaposott Katanga gyomrába. Kicsi is beszállt a mókába.

Meszlényi a Tonió hátán örvénylő bársonyszövetet bámulta, és zsibongó fejjel az anyag színén gondolkodott. Bordó vagy püspöklila? A kettőt mindig keverte.

Ellökte magát a pulttól.

– Mentem – mondta, és tántorgó léptekkel a kijárat felé indult.

– Ha vársz egy kicsit, elviszlek! – szólt utána két rúgás közt Tonió.

– Nem kell – mondta Meszlényi, és tekintetét az üvegen túl hajladozó szarfákra szegezve tovább botorkált a csövesek között.

Az ajtóból még egyszer visszanézett új cimboráira. Tonió és Kicsi kacagva tiporták Katangát, Lujó a szakállát simogatva figyelte a jelenetet. Megérezve magán Meszlényi tekintetét, lustán az író felé fordította nagy, busa fejét, és mosolyogva bólintott. Meszlényi visszaintett, aztán dülöngélő léptekkel elindult hazafelé.

Így ért véget a délután. Az utolsó a világvége előtt.

 

Címlapkép: Faszénfüst a Fülöp-szigeteki Smokely Mountain negyedben.
Adam Cohn / Flicker, Creative Commons licenc.