Szeretett barátaim,
Patócs László,
Tamás Gáspár Miklós és
Vető Miklós emlékére

 

Ha csak felületesen is körülnézünk, és feltesszük a kérdést, hogy mi történik az emberiséggel, láthatjuk, hogy nagyon nagy a baj. Az ökológiai válságról már régóta, évtizedek óta tudunk, mégis egyre rosszabb a helyzet, és a részleges sikerek ellenére úgy tűnik, mindannyian megsülünk és elégünk, hacsak a dolgok nem változnak meg drámai módon. Nem, nem arról van szó, hogy „a bolygót meg kell menteni”, mert a Föld, Gaia, az anyatermészet nagyon erős, de mi, kicsiny emberek eltűnhetünk. De ez csak egy jel a sok közül, amelyek egy szörnyű válságra utalnak.

Egyre több országban jut uralomra tekintélyelvű rezsim, az energiaipar válságban van, az árak egyre-másra ingadoznak, a lakások és a lakbérek gyakran megfizethetetlenek, mindenkit megviselt a COVID-válság, és így tovább, és így tovább. De a legrosszabbak a szörnyű összetűzések és háborúk, mint például a közel-keleti konfliktus, az orosz–ukrán háború vagy a rohingyák elleni népirtás. Különösen nehéz látni a menekültek tömegeinek szenvedését.

De ha magunkba nézünk, mindannyian tudjuk – ha végre abbahagyjuk az önmagunknak való hazudozást –, hogy a válság mélyen bennünk van, azaz a lelkünkben még nagyobb a krízis.

Néha elviselhetetlenül magányosak vagyunk, társas kapcsolataink gyakran kiüresedettek, de ami még rosszabb, nem vagyunk önmagunk, nem vagyunk azonosak önmagunkkal, nem találjuk, hogy kik vagyunk. Még rosszabb, hogy nem vagyunk biztosak abban, hogy van-e valaki vagy valami a szerepek és az álarcok mögött. Hogyan találhatjuk meg tehát önmagunkat?

Az emberéletnek különböző dimenziói vannak. Először is, mindenki szeretné, ha alapvető szükségletei kielégülnének. Mindenki éhes és szomjas, mindenki meleg otthonra vágyik egy hideg környezetben, mindenki ruhára vágyik, amióta Ádám és Éva mezítelenségének vége.

Lehet, hogy az emberiség egy napon felfedezi a tablettákat, amelyekkel minden kalóriát és vitamint pótolhat, de az evés örömét valószínűleg nem felejtjük el. Az Északi-sark hidege elviselhető lehet például a Wim Hof-módszerrel, de a természetes, kellemes melegre mindenki vágyik. Lehet, hogy a strandokon nudisták lesznek, de egy szép szoknyának vagy sálnak akkor is örülni fogunk. Bizonyára sok vita lesz arról, hogy pontosan mik is az alapvető szükségletek, de mindannyian érezzük, hogy léteznek. Az alapvető testi vágyakat ki kell elégíteni, már csak azért is, mert enélkül a lélek és a szellem sem teljesedhet ki. Alapvető feltétel.

De az emberi élet sokkal több, mint az alapvető szükségletek kielégítése, történjék az bármennyire nemes módon, legyen akár kulturálisan gazdag vagy érzelmekkel teli.

Tudjuk, hogy Maslow piramisának csúcsán az önmegvalósítás, az önbeteljesítés áll. Egyrészt kutatásokból tudjuk, hogy az emberek számára elviselhetetlen, ha olyan dolgokat végeznek a munkahelyükön, amelyekkel nem tudnak azonosulni, vagy amelyek sok gyötrődést okoznak nekik.

Civilizációnk botránya, hogy a munkaidőt munkaidőnek, a szabadidőt pedig szabadidőnek nevezzük – ami azt sugallja, hogy aki a túlélésért és egyúttal a közösségek gazdagságának gyarapításáért fáradozik, az nem a legkreatívabb potenciálját használja és érvényesíti, hanem elidegenedik önmagától és másoktól.

Amikor a kései kapitalizmusban eltűnik a munkaidő és a szabadidő közötti különbség, még nagyobb a baj.

De nem csak a munkában, hanem az élet más területein is önmagunk akarunk lenni. Mindannyian vágyunk azokra a pillanatokra, amikor úgy érezzük, hogy kiteljesedünk, amikor úgy érezzük, hogy bár látszólag mulandó a pillanat, mégis egy örökkévalóságnak tűnik.

Például amikor művészi kreativitásunk megvalósul, amikor jól érezzük magunkat egy közösségben, amikor szeretkezés közben egymásba kulcsolódunk, amikor sportolunk, amikor lehetőségünk van kikapcsolódni és elmélkedni, és még sok más lehetőség van. Gyakran érezzük úgy, hogy éppen ezekért az örök pillanatokért küzdünk. Ilyenkor érezzük, hogy túllépünk egónk (a „bőrbe zárt egónk”, ahogyan Alan Watts nevezte) korlátain, és kapcsolatba kerülünk valami végtelenül nagyobbal.

Mégis maradt egy dolog, ami talán mindennél fontosabb. Igen, a szeretetre gondolok. Mélyen legbelül mindenki, még a legmogorvább ember is arra vágyik, hogy szerethessen, és hogy szeressék.

A szeretet az emberiség alapvető és legfontosabb axiómája, kiindulópontja.

Filozófusként sokat gondolkodtam azon, amit a nyugati filozófusok és gondolkodók mondanak a szeretetről. Empedoklész, az ógörög filozófus a szeretetet kozmikus pozitív erőnek tekintette. Szent Ágoston azt mondta, hogy a szeretet az ember elméjének az a késztetése, hogy Istent önmagáért élvezze, és Isten miatt élvezze önmagát és felebarátait. Marsilio Ficino reneszánsz filozófus, Max Scheler német fenomenológus és szeretett néhai mentorom, Vető Miklós szerint a szeretet a legnagyobb kozmikus erő. Spinoza szerint az emberi élet csúcsa az amor Dei intellectualis, az Isten iránti értelmi szeretet. A fiatal Hegel számára a szeretet a szintézis csodája, az elkülönültség traumájának leküzdése a különbözőség tiszteletben tartásával. Jean-Luc Marion szerint az ember ego amans, szerető lény, és a szeretet még a tudatunkat, a gondolatainkat is megelőzi. A fiatal Lukács György Dosztojevszkijt követve a szeretet etikájával foglalkozott. Aldous Huxley amellett érvelt, hogy a szeretet elsődleges és alapvető kozmikus tény. Alan Watts elmélyítette ezt a szeretet örömteli kozmológiájának kidolgozásával.

Mi az emberélet értelme szeretet nélkül?

És valóban, minden megkérdőjelezhető és dekonstruálható, de a szeretet nem. Azt mondani, hogy valaki túlságosan szeret, csak annyit jelent, hogy a szeretete nem is igazi szeretet, hanem valójában elnyomja a Másikat, hogy nem tudja úgy szeretni a Másikat, ahogyan ő a maga másságában és megismételhetetlen szingularitásában létezik.

A szeretetnek van egy torz formája, amely valójában egyáltalán nem is szeretet. Az olyan közösségekben, mint az Isten gyermekei (Children of God) nevű förtelmes szekta, a „szeretetre” hivatkozva követtek el érzelmi és fizikai erőszakot. Ez a szeretet botránya. A szeretet hajlamos arra, hogy annyira akarja a Másikat, hogy magába akarja olvasztani. Persze, egyesek még azt is mondják a csecsemőknek, hogy „megeszlek!” – ez nagy kísértés. De amikor a szeretet leple alatt valójában elvész a Másik viszonylagos önállóságának tisztelete, az a legnagyobb perverzió. „Nincs olyan intenzív szeretet vagy érzés, amely ne járna a bénító sérülés kockázatával. Kötelességünk vállalni ezt a kockázatot, szeretni és érezni védekezés és fenntartás nélkül” – írja William S. Burroughs. A fájdalmat azonban a lehető legnagyobb ívben el kell kerülni.

Minden vallásban kiemelt szerepet kap a szeretet; Ram Dass ezt az alábbi hosszú listával támasztja alá Being Here Now című könyvében:

Jézus a szeretet forradalmát hajtotta végre, és azt mondta, hogy Isten a szeretet. A konfuciánus tanítás szerint minden embert szeretni a legnagyobb jótett. A buddhizmus szerint „az embernek az egész világgal szemben gyakorolnia kell a szeretetet”. Az elnagyoltan hinduizmusnak nevezett vallásban azt mondják: „az ember a szeretet által tudja a legjobban imádni az Urat”. Az iszlám szerint a szeretet többek között ez: „Magadat nagyon kicsinek, Istent pedig nagyon nagynak kell tartanod”. A taoizmus szerint „az ég szeretettel fegyverezze fel azokat, akiket nem akar elpusztulni látni”. A szikh vallásban „Isten újjáteremti azokat, akiknek a szívében szeretet van”. A judaizmusban így hangzik a felszólítás: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” A dzsainizmus szerint pedig „a mindennapok annak a leggyümölcsözőbbek, aki szeretetben cselekszik”. A zoroasztrizmusban „az ember az Úr szeretettje, és viszontszeretnie kell őt”. Baha’í: „Szeress engem, hogy én is szeresselek téged. Ha nem szeretsz Engem, szeretetem nem érhet el téged”. A sintóban „a szeretet az Úr küldötte”.

A szeretet is egy olyan téma, amiről még sokat kell beszélnünk egymással. Mert a modernitás, a modern állam és a kapitalizmus igyekezett szétzilálni azokat a közösségeket, amelyekre a gyermekkor korábban szerves és harmonikus módon támaszkodott, és hatalmas a válság a gyermekek és a felnőttek közötti kapcsolatban. Ezt „a család válságának” is nevezik, de valójában egy nagyobb krízisről van szó. A gyerekek nem tudják kifejezni belső, végtelen kreativitásukat. Sok a probléma a kötődéssel, a ráhangolódással. Beszélgessünk az idősebb generációk tagjaival, és hamar kiderül, mennyi erőszak és trauma volt a családjaikban, amit senki sem gyógyított meg lelkileg, vagy csak nagyon későn. Az egyik legnagyobb kihívás a transzgenerációs traumák megszakítása.

Hadd foglaljam össze.

A probléma valójában nem a halál (az egy sajátos, különleges kihívás a maga nemében), hanem az, ha nem élünk élhető életet. Amikor életünk utolsó pillanatához érkezünk, amikor haldoklunk, és türelmesen vagy zaklatottan visszatekintünk, és mérlegeljük, hogy jó életünk volt-e, eszünkbe fog jutni: vajon az alapvető szükségletek tekintetében mindenünk megvolt? Megvalósítottuk-e önmagunkat? Szerettünk-e, és szerettek-e minket? Általánosabban: szerettük-e a világot, és szeretett-e minket a világ?

De itt fel kell tennünk a kérdést: ha valóban a szeretet az első és legerősebb, hogyan lehetséges, hogy ennyi szenvedés van a világban?

Az emberélet megadja a választ, csak oda kell figyelnünk.

Amíg az anyaméhben voltunk, az egy dinamikus örökkévalóság volt számunkra, ha csak valami kívülről jövő rezdülés nem zavart meg bennünket (sajnos sok anyát erőszak ér, sok anya pedig nem tud vigyázni a magzatra – kevés ennél tragikusabb dolog van). Alapvetően nem aggódtunk a jövő miatt, nem bánkódtunk a múlt miatt. Egyszerűen csak léteztünk. Otto Rank osztrák pszichoanalitikus írta le ezt A születés traumája című művében, és Stanislav Grof sokat tett ennek feltérképezéséért, gyógyításáért. Ez lehet az első, legsúlyosabb sérülésünk. De tévedés azt gondolni, hogy csak kilenc hónapot töltöttünk az anyaméhben. Nem, az egy dinamikus örökkévalóság volt, „évmilliók” teltek el ott. Nem csoda, hogy mindig úgy érezzük, hogy ehhez képest az emberélet nagyon rövid, egyetlen pillanat. Természetesen találkoztam olyan emberekkel, akiket kivételesen nem traumatizált a születés, mert a hozzájuk legközelebb állók, különösen az anya, mindvégig szorosan melletük voltak (Winnicott e szempontból tovább árnyalta Rank elméletét). Ez csodálatos kiindulópont lehet, de gyakran előfordul, hogy az ilyen emberek nem képesek együttérezni mások szenvedésével, és kevéssé foglalkoznak a társadalom lehetséges jobbításával.

Amikor az anyaméhben voltunk, az kozmikus szeretet volt: meghittség, teljes bensőségesség; a kívül és belül különbségét nem igazán érzékeltük, élt a szenvedély, mert életadó energiák áramlottak anya és gyermeke között, és megvolt az elkötelezettség, mert a köldökzsinór erősebb volt, mint az a kötél, amely az űrhajóst az űrhajójához köti.

Azonban soha nem térhetünk vissza az anyaméhbe. Csak előre haladhatunk, nincs más választásunk. De az ajándék, amit kapunk, még nagyobb lehet: mert ha kiteljesedett személyként szeretünk és szeretve vagyunk, szeretvén azt, ami sokkal nagyobb nálunk, a Másikat, a másik embert, a kozmoszt és Istent (ami valójában bizonyos értelemben ugyanaz – ezek mind csak gyenge vagy kiégett metaforák), miközben a köztünk lévő különbség megmarad, és nem tűnünk el az abszolút misztikus unióban – ez a legnagyobb ajándék.

Mi minden történik a valóságban, amit kénytelenek vagyunk elsajátítani, amihez kénytelenek vagyunk alkalmazkodni?

Nehezen fogadjuk el a „valóságelvet” (Freud), azaz a konszenzuális valósághoz való alkalmazkodást; meg kell szoknunk, el kell viselnünk a valóságot. Tudatunk végtelensége ellenére és mellett ki vagyunk szolgáltatva a végességnek, az idő, a tér, az energiák végességének, és – legalábbis sokáig így volt – az erőforrások szűkösségének. Nehéz. Átkozottul nehéz. Az általam legjobban ismert nyugati kultúrában erről olyanok írtak a legmegrendítőbben, mint Arthur Schopenhauer, Philipp Mainländer, Albert Caraco, Samuel Beckett és Emil Cioran. Ezért gyakran kísért bennünket a derealizáció (a rögvalóságtól való eltávolodás) és a disszociáció (a tudat szökése a fájdalomtól, traumától) mint menekülési vonal. Úgy látom, manapság a gyerekek körében nagy divat az egyszarvúért való rajongás. A Wikipédia magyarázata szerint „az unikornist a valóságból való meneküléssel magyarázzák”. Gyerekkori kedvencként bizonyára csodálatos lény ez, de milyen valóság az, ami elől ennyire menekülni kell?

Itt hatalmas nehézséggel kell szembenéznünk.

Mert amit a világ ma egyre inkább „valóságnak” tekint, az az, amit a „nyugati tudomány” annak tart.

Félreértés ne essék, a „nyugati tudomány” számos csodálatos, jelentős felfedezést tett, amelyek gazdagítják az emberiséget. Másrészt azonban a világról alkotott képe nagyon naiv és szegényes, mert többnyire csak az érzékszervek által szerzett ismereteken alapul, ami abszurd, hiszen a tudat végtelensége messze meghaladja az érzékszerveket. A valóság fogalmának nyugati története igen bonyolult, amelyet olyan alakok határoztak meg, mint Duns Scotus, a középkori filozófus és Immanuel Kant, a felvilágosodás nagy gondolkodója, a természettudományok hatása azonban még ennél is nagyobb volt.

Mindez azonban csak egy esetleges kultúra előítéleteire utal. Sok más lehetőség is van. Hadd mondjak néhány példát. A kasmíri saivizmus szerint a fizikai világ nem illúzió, hanem az egyetlen valóságrezgés egyik dimenziója. Egy orosz filozófus, Nyikolaj Bergyajev könyvet írt a spirituális valóságok sokféleségéről. A szufizmusban, az iszlám egyik misztikus ágában azt mondják, hogy „aki a saját hagyományán belül eléri a megvalósítást, az eléri az egyetemes valóság (Haqīqa) szintjét”. Egy beszámoló szerint Amerikában, ahol számos törzs ma is fogyasztja az ajahuaszka nevű pszichedelikus szert, úgy vélik, hogy az ajahuaszka révén megtapasztalt valóság a valódi végső valóság, és túl van a konszenzuális, alapértelmezett valóságunkon. Jómagam kipróbáltam a világ legintenzívebb pszichedelikus szerét, az 5-Meo-DMT-t (Bufo Alvarius), és megértem, miért éreznek így az emberek (csodálatos sámánom, bocsánat, facilitátorom volt, köszönöm szépen, nagyon hálás vagyok!).

Tehát a nyugati világ főáramához képest még mindig sok lehetőség van a valóság széleskörű megértésére, és ezek lassan be is szűrődnek a nyugati világba. A már említett gyógyító és spirituálisan óriási jelentőségű pszichedelikumok mellett lehetséges a mély meditáció (nemcsak mint egyszerű relaxáció), a mélyhipnózis, a holotrop légzés, bekövetkezhetnek a néha szomorú, ám megvilágosító erejű halálközeli élmények, részünk lehet szexuális extázisban, futás közbeni transzcendentális élményekben, és sok más misztikus élmény létezik. Mindenekfelett a végtelen Másik megismételhetetlen csodája iránti szeretet. A transzperszonális pszichológia és az integrál elmélet a „csúcsélmény” vagy „fennsíkélmény” (plateau experience) kifejezést használják ezekre. Minél többet foglalkozunk ezekkel a dolgokkal, annál inkább felismerhetjük, hogy mi a valóság.

---

És most itt az ideje, hogy egy kicsit részletesebben beszéljünk a valóságról. Az emberiség történetének legösszetettebb és legátfogóbb elméletét hívom segítségül, a Ken Wilber által kidolgozott integrál elméletet. Wilber elméletét gyakran felületesen azzal vádolják, hogy a New Age ideológia kifejeződése, holott Wilber gyakran a New Age világnézet igen mély kritikusa. Nekem az a problémám Wilber elméletével, hogy nagyon hiányos, nem mélyült el a társadalomelméletben, és ez teszi az egész elméletet nagyon problematikussá (Meyerhoff, Washburn és Grof kritikái elég meggyőzőek). Megpróbálok egy jobb, ugyanakkor érthetőbb modellt felvázolni.

Az integrál elmélet szerint a kozmosznak négy kvadránsa van: természet, kultúra, társadalom, lélek/szellem. Bár ez a modell nem hibátlan, alapvetően jó kiindulópont.

Nem akarok túl sokat beszélni a természetről. Az ökológiai válságról már esett szó, és még sok minden másról is beszélhetnénk. Például arról, hogy gyengédebbnek kell lennünk a saját testünkkel, amiről gyakran én magam is megfeledkezem.

Az emberiség sokszínű kultúrája csodálatos, vannak vele problémák, de amíg az olasz barokk hegedű, a kínai fuvola vagy az indiai szitár hangja milliók számára elérhető az interneten, addig igazán el vagyunk kényeztetve. Ez csak egy példa a sok közül. Ám vegyük észre azt is, hogy a kulturális javak hozzáférhetősége még nem biztosítéka az élő és dinamikus kultúrának. Az, hogy puszta gombnyomásra be tudunk kapcsolni lényegében bármilyen zenét, sajnos elidegenített bennünket a részvételi jellegű kulturális tapasztalattól. Mintha egyre kevesebb szülő énekelne a gyermekének, mintha egyre üresebbé válna egyre több koncertterem, mintha egyre kevesebb temetésen kísérné el végső útjára a holtat a zenészek búcsújátéka. A csakugyan élő és részvételi kultúra egyre inkább a hátramaradt oázisokba szorul be, egyébként pedig globális szinten – paradox módon a sokszínűség ellenére, sőt, vele együtt – az uniformizálódás jellemző. A kultúripar múzeummá és tőlünk elidegenített spektákulummá alakítja azt, ami eredetileg élő, a létezésünk szerves része volt. Ez az elidegenettség illeszkedik az általános elidegenedettségünkbe.

Mindenesetre szeretnék a közösségre, a társadalomra, másrészt pedig a lélekre összpontosítani, mert a válság, a mérhetetlen szenvedés okai ezekben a dimenziókban keresendők (arról már írtam, hogy milyen spirituális módszerek segíthetnek a valóság megismerésében, így erre most nem térek ki). Úgy tűnik, ez a megoldás kulcsa. Az összetett kérdések összetett válaszokat követelnek, de mégis a lehető legérthetőbbnek kell lenniük.

Kezdjük a lélekkel. Az elmúlt 120 évben, Freud óta a pszichoterápia elképesztő fejlődésen ment keresztül. Ma már számos módszer létezik, és elvileg mindenki megtalálhatja a saját gyógyulási stílusát (dialektikus viselkedésterápia, kognitív viselkedésterápia, jungi mélylélektan stb.). Vannak nehézségek, amelyek hatalmas kihívást jelentenek, például a személyiségzavarok, mert ezek az emberek túlságosan sokat sérültek gyermekkorukban (miközben másrészt olyan sokszor az emberiség nagy kincsei! köszönjük, hogy ilyen csodálatosak vagytok!), de ma már van lehetőség a gyógyításra, sok türelem kell hozzá, de van. Trauma, függőség, szorongás, depresszió stb. – mind gyógyítható. Ez egy igazi evangélium, annak az evangéliumnak az elmélyítése, amelyet Buddha tanai vagy Krisztus hoztak el, mert ma már tudományos és sokkal gyakorlatiasabb módon tudunk segíteni a szenvedő lelkeken. Ma már nagyon sokat tudunk a gyermekkorról, a kötődés, a ráhangolódás és a feltétel nélküli szeretet fontosságáról a gyermekkorban, és arról is, hogy mennyire fontos hagyni, hogy a gyermek mint személyiség szabadon fejlődjön egy kreatív és nyitott processzus során, miközben a felnőttek megfontoltan, visszafogottan orientálják. Az integrál elmélet már régóta foglalkozik azzal, hogyan lehet a spiritualitást összeegyeztetni a psziché gyógyításával. Máté Gábornak és másoknak köszönhetően lassan azt is megtanuljuk, hogy a test betegségei hogyan kapcsolódnak a lélekhez.

Most, hogy a pszichedelikus reneszánsz zajlik, kezdjük felismerni, hogy a pszichedelikumok a természet és Sasha Shulgin ajándékai, és most már azt is tudjuk, hogy Richard Nixon miért tartotta a „drogfogyasztást” (a „drogok” mindent egy kalap alá vevő, önkényes kategóriája egyszerűen az állami propaganda eszköze) „első számú közellenségnek”: azért, mert a hippikultúra fellázadt a gyilkos vietnámi háború ellen (A 20. század egyik legbátrabb embere, Daniel Ellsberg által 2021-ben közzétett titkosított dokumentumokból kiderült, hogy Nixon még atombombát is akart dobni Vietnámra). Másfelől sajnos azért is, mert néhány fiatal felelőtlenül szedett például LSD-t, pedig a pszichedelikus szerek (ajahuaszka, meszkalin, varázsgomba, ibogain stb. ) óriási pszicho-spirituális hatással bírhatnak, ha körültekintően (a szándék és a környezet, a set és a setting fontosságát, valamint a lehetséges kockázatokat is figyelembe véve) szedik őket, és segíthetnek az elme újrakondicionálásában. Fontos azonban tudni, hogy bár a pszichedelikus szerek lehetnek a létra, amelyen felkapaszkodhatunk magasabbra, a tutaj, amelyen átkelhetünk a túlsó partra, ha egyszer megérkeztünk, már nincs igazán szükségünk rájuk. Mellesleg a spirituális gyakorlatokat, például a meditációt, sajnos gyakran nagyon naiv módon tanítják, anélkül, hogy figyelembe vennék a lehetséges pszichés kockázatokat. Azt hiszem, minden tekintetben óvatosabbnak kellene lennünk

Egészen más a helyzet a pszichostimulánsokkal és hasonlókkal (kokain, metamfetamin stb. vagy heroin). Ezeket nem kell démonizálni, és a használóikat sem kell megbélyegezni. (Eredetileg például amikor Dél-Amerikában az őslakosok kokalevelet ettek, ritkán volt belőle nagyobb baj.) Sokan azért fogyasztanak ilyen anyagokat, hogy a kemény munka közepette fitten tartsák magukat. A heroint sokan azért fogyasztják, mert „olyan, mint egy nedves takaró”, átmeneti vigasz az elviselhetetlen szenvedésre. De van egy komoly probléma: ezek a szerek nagyon könnyen függőséget okozhatnak, és pszicho-spirituálisan is nagyon rosszul hathatnak, nem segítik az ego érését és integrálódását, hanem gyakran torz módon hizlalják az egót. Ismétlem, nagyon óvatosnak kell lennünk.

Voltaképpen egy paradox jellegű folyamat játszódik le. A nyugati kultúrában több fázisban intéztek támadást a pszichedelikus tapasztalat ellen. A támadás először az időszámításunk szerinti 4. században csúcsosodott ki, amikor Theodosius császár betiltotta az eleusziszi misztériumokhoz hasonló ünnepeket. A represszió új szakaszába lépett, amikor az újonnan felfedezett kontinenseken, mindenekelőtt Dél- és Közép-Amerikában sátániként kezdtek el megbélyegezni és üldözni pszichoaktív szereket a világ legsokrétűbb őshonos pszichedelikus kultúrájában, illetve egyes spekulációk szerint az Európában zajló boszorkányüldözés is részben egy tudatmódosító közösségi kultúrával szembeni fellépés volt. Amikor a 19. és 20. században megindult a pszichedelikumok (újra)felfedezése, a modern biopolitikai állam mindinkább igyekezett őket a kontrollja alá vonni, a maga igényeihez igazítani; ennek csúcsa volt az Egyesült Államokból kiinduló, őrületes „drogellenes” háború. Ma már azonban a pszichedelikus reneszánsz hívei folytatják a pszichedelikumokkal kapcsolatos, korábban már megkezdett kutatásokat, az MDMA pillanatok alatt a pszichoterápia legális részévé válik, és egyre több államban szabad például a honpolgároknak varázsgombát termeszteniük a kertjeikben. Az Egyesült Államok tehát a pszichedelikumokra irányuló represszió első számú végrehajtója volt, mára azonban – hűen ahhoz, hogy egyúttal Aldous Huxley, Sasha és Ann Shulgin, valamint Terence McKenna országa – a tudatlansággal szembeni bátor és felelősségteljes fellépés első számú terepe lett. A pszichedelikus tapasztalat szociokulturális és pszicho-spirituális elismertségéért folytatott küzdelem számos nehézséggel van tele, tévutak és zsákutcák sokaságával jár, ám nehéz nem látni, hogy globálisan mind nagyobb hullámokat fog verni.

Talán még egy előítélettel le kellene számolni, azzal, hogy a pszichedelikus szerek vagy a spirituális gyakorlatok elsősorban a konszenzuális valóságtól való menekülést szolgálják. Ez bizonyos esetekben igaz lehet, de alapvetően nem így van. Azok, akik átesnek egy ilyen élményen, más hozzáállással térnek vissza a mindennapi valóságba: jobban összpontosítanak (és „a figyelem a szeretet szinonimája”, mondja Simone Weil), nyitottabbak mindenre, kevésbé elhamarkodottan ítélkeznek, kreatívabbak, megkérdőjelezik önnön korábbi előítéleteiket, örömtelibbek az életben stb. Tehát igenis lehetséges a pszicho-spirituális és a mindennapi valóság közötti harmónia.

Bár ennek az örömhírnek, hogy a lélek meggyógyulhat, örülhet az emberiség, hiszen még soha nem volt ehhez fogható, még mindig sok a tennivaló. Ismereteink ezen a területen napról napra mélyülnek. Pszichoedukáció nélkül az örömhír nem jut el az emberekhez. Mindenkinek eleget kellene tudnia ezekről a dolgokról ahhoz, hogy elég érzékenyen tudja javasolni embertársának, hogy esetleg pszichoterápiára van szüksége. Közösségeinknek ingyenes lehetőséget kellene biztosítaniuk mindenki számára a lélek gyógyítására. Emellett a gyógyítás során vigyáznunk kell például arra, hogy ne traumatizáljunk újra, ne bélyegezzünk meg senkit stb. Türelemre, szeretetre, beszélgetésre, pszichológiai/pszichoterápiás háttértudásra van szükség.

A Filozófiai és Társadalomelméleti Intézetben (a Belgrádi Egyetemen), egy rendkívüli és csodálatos helyen, ahol e sorok írásakor is dolgozom, egy kollégánk tragikusan meghalt, mert bár sokan próbáltak együttérzéssel segíteni neki a lelki problémáin, akkoriban sem nekem, sem kollégáimnak nem volt meg a szükséges háttértudásunk a lélek szenvedéseit illetően. Közösségeinknek empatikusnak kell lenniük, de olyan módon, hogy az empátia mögött tudás (is) álljon.

Sokan a lélek (vagy tágabb értelemben a „privát szféra”) felől közelítik meg a világot, holott a világban levő mérhetetlen szenvedést nem lehet csak ebben a dimenzióban megérteni, hanem a társadalom által okozott szenvedéssel való összefüggéseket is látni kell. Egyszerűen fogalmazva, a tőke–munka–állam hármasa annyira áthatja az életünket, hogy ezt abszurd lenne figyelmen kívül hagyni.

---

Kezdjük a tőkével. Mi egyáltalán a kapitalizmus, a rendszer, amelyben élünk?

Erről a kérdésről sok vita folyik: hogy Angliában jött-e létre, vagy a nemzetközi kereskedelemben, hogy szükséges-e hozzá a bérmunkás kizsákmányolása, vagy hogy a rabszolgák nélkül lehetséges-e a kapitalizmus. Ahelyett, hogy elvesznénk a történelmi részletekben, érdemes magára a tőke természetére koncentrálni.

Karl Marx ezt világosan elmagyarázta híres művében, A tőkében: a tőke többek között az M–C–M’ folyamat, ahol M a pénz, a C az áru, az M’ pedig a profit által gazdagított tőke, ha a folyamat nyereséges.

Tehát az ember (cég stb.) befektet valamibe, és a végén több pénze van, mint korábban volt. Hogy kicsit leegyszerűsítsem dolgot, Marx A tőkéje szerint ez azért lehetséges, mert a munkásokat kizsákmányolják, és nem kapják meg munkájuk teljes ellenértékét.

Ez nem azért van, mert a kapitalisták gonosz emberek (ők személy szerint nagyon is emberségesek lehetnek), hanem azért, mert a tőke önnön szaporítására kényszerül a természeténél fogva, illetve akkor is nő például a kizsákmányolás, ha a kapitalizmus erőteljes versenyre kényszeríti az egyes tőkéket.

A legsúlyosabb probléma az, hogy ez egy embertelen, elvont, mennyiségi viszonyokon alapuló folyamat, amely minden mást az eszközének tekint, például a természetet vagy a munkaerőt. A termelést nem a valós társadalmi szükségletek határozzák meg, hanem az, hogy valami értékesíthető, jövedelmező. Minden, ami nem a tőke (pontosabban az absztrakt érték) reprodukcióját szolgálja, a tőke számára kudarc, hiábavalóság. Az absztrakt érték kényszeres szaporításának szempontjából még az emberi boldogság sem számít. Paradox módon ebben a rendszerben nem létezhet olyan bőség, amely elvileg mindenkinek jó, mert ha mindenki bőségben lenne, „rosszul működne a rendszer”.

„A kapitalizmus mint vallás” (Walter Benjamin) elhiteti velünk, hogy minden árucikk, és mintha az eladhatóság lenne mindennek az értéke. Ez a modern élet egyik tragédiája.

Ráadásul az értéknek általában ki kell állnia a piac próbáját, ki kell állnia a próba-szerencse folyamatokat, a véletlent, a kereslet–kínálat–ár tisztítótüzét. Az egész rendszer látszólag racionális, de a valóságban durván irracionális. A rendszer számos egyéb abszurditással van tele (amelyekkel olyanok foglalkoztak behatóan, mint Jacques Camatte, Gilles Dauvé, Michael Heinrich, Robert Kurz, Antonio Negri stb.) Az emberek széleskörű boldogsága aligha lehetséges mindaddig, amíg a tőke absztrakt rendszere és logikája határozza meg a társadalmi folyamatokat.

Ehhez szorosan kapcsolódik a munka rendszere. A munka fogalma az ősi közösségekben ismeretlen volt, de a civilizáció ezt megváltoztatta. Az uralkodó osztályok évezredeken keresztül lenézték a fizikai munkát végző emberek millióit. A kétkezi munka presztízsének helyreállítása csak részben kezdődött el az olyan mozgalmakkal, mint a kereszténység (Jézus például ács volt).

A munkát általában szükséges rossznak vagy a lelkiállapot javítását szolgáló tevékenységnek tekintették, de a kapitalizmus előtt nem ez volt a társadalmi viszonyok fő szervezőereje.

Ezt csak a kapitalizmus változtatta meg, mely számára, mint láttuk, a munkafolyamat szükségszerűség, még a legbizarrabb tőzsdei folyamatok sincsenek meg nélküle.

A kapitalizmus abszurditása az, hogy manapság a tudományos-technikai fejlődésnek, az automatizálásnak-robotizálásnak és a közösségszervezés komplexitásának köszönhetően elvileg sokkal kevesebbet kellene dolgoznunk, és erre helyenként óvatosan kísérletet is tesznek, de mivel a rendszer egésze irracionális, ezt csak félszívvel kísérlik meg. A rövidtávú cél a munkaidő csökkentése, a hosszútávú cél a munkaidő és a szabadidő közötti szakadék felszabadítása kellene, hogy legyen – a kreativitás ösztönzésével. A „munka tagadásának, elutasításának” (rifiuto del lavoro, refusal of work) árnyalt és mélyértelmű hagyományai óriásiak, Franz Rosenzweig például A megváltás csillaga című művében azt írja, hogy a pihenés elősegíti a megváltást, a szituacionisták pedig 1968-ban radikális módon azt írták Párizs falaira, hogy „Soha többé ne dolgozzatok!”

Az, hogy a modernitás óta az uralkodó osztályok már nem kényszerítenek minket munkára (kivéve a világ néhány tragikus zugában, például ahol még mindig létezik rabszolgaság), örömre adna okot, ha nem lennénk „munkavállalóként” alávetve a tőke (érték) absztrakt kényszereinek. Az örömhír, hogy ez az alávetettség egyre inkább megszűnhet, a küszöbön áll, és csakis ránk vár – a mi felelősségünk, hogy mélységében és a jelentőségében megértsük.

---

A végére hagytam a legnehezebb kérdést, az állam kérdését. Sok felszabadító mozgalom, különösen a bolsevikok, elkövették azt a hibát, hogy a társadalmi viszonyok megváltoztatásában elsősorban az államra támaszkodtak. Abszurd azonban azt várni, hogy az államhatalom meghódítása, majd védelmezése lesz a mindent eldöntő megoldás.

Ugyancsak naivitás lenne azt gondolni manapság, hogy az állam hatalmas gépezetét, ezt a hatalmas Behemótot le lehet győzni szemtől szemben – hiszen az erőszak tekintetében egészen rendkívüli monopóliumra tett szert, és a biztonsági-felügyelő állam lecsap minden honpolgárra, aki közvetlenül szembeszáll vele.

De mi a baj az állammal? És mit kellene tenni ellene?

Against the Grain. The Deep History of the Earliest States című úttörő könyvében James C. Scott rekonstruálja a korai államalakulatok dinamikáját Kr. e. 6500-tól kezdődően. Nincs időnk itt részletekbe bocsátkozni, de fontos megjegyezni, hogy Scott részletesen elemzi a mezőgazdaság és az állam kialakulása közötti kapcsolatot, valamint a korai államok jellemzőit: a javak/szolgáltatások újratermelését és az elosztás irányítását az uralkodó osztály által, a király uralma alatt álló államalakulatokat, a szakosodott közigazgatási személyzetet, társadalmi hierarchiát, a monumentális központot, a városfalakat, a rabszolgaság formáit, az adóztatást, a tömeges járványokat. Scott szerint „az államon kívüli élet – a »barbár« élet – gyakran lehetett anyagilag könnyebb, szabadabb és egészségesebb, legalábbis a civilizációk magját alkotó nem-elit számára”.

A közhiedelemmel ellentétben a kínai nagy falat nem azért építették, hogy megvédjék a kínaiakat, hanem azért, hogy megakadályozzák a szabadságra és boldogságra vágyó emberek elmenekülését az államból.

Nagyon sok időbe telt, amíg az emberiség beletörődött ebbe a rémséges szörnyetegbe, hiszen az államok hegemóniája csak néhány évszázada, kb. Kr. u. 1600 óta létezik. Scott azonban egy másik művében, a The Art of Not Being Governed: An Anarchist History of Upland Southeast Asia című könyvében kimutatja, hogy még ma is vannak olyan nagyobb területek, amelyeknek a lakói még mindig próbálkoznak kitörni az állam karmai közül, mint például az ázsiai Zomia, egy Európa méretű, 2,5 millió km²-es hegyvidéki régió.

Akárhogy is van, nem csoda, hogy az anarcho-primitivisták, akik sokszor annyi mindenben tévednek, az egész civilizációra dühösek (egy másik vonalat képvisel Fabian Scheidler könyve: The End of the Megamachine. A Brief History of Failing Civilization).

A jellegzetes állami funkciók a következők: adózás, besorozás és a lázadás megakadályozása. A modern állam funkciói egy kicsit összetettebbek. Szerencsére manapság az emberiségnek egy sor mélyenszántó gondolkodó áll rendelkezésére az állam kérdésével kapcsolatban, csak át kell szisztematikusan gondolni, amit beláttak (Heide Gerstenberger, Bob Jessop, Pierre Bourdieu, Tamás Gáspár Miklós, Elmer Altvater, Magda Egoumenides, Nicos Poulantzas, Freddy Perlman stb.). Az állam nem élhette volna túl a négy évszázados, páratlan folyamatosságú létezését, ha pusztán elnyomó funkciókat látna el. Sok mást is csinál, különösen mióta összeolvadt a kapitalizmussal: intézményesíti és támogatja a tőke abszurd rendszerét a jogrendszeren keresztül, biztosítja a rendszer infrastruktúráját (útépítés, közvilágítás stb.), és így tovább. Az államnak azóta vannak igazán „humánus” elvei, amióta a klasszikus munkásmozgalom (1871–1968) nyomást gyakorolt a rendszerre, és sikeresen kiküzdötte a jóléti intézkedéseket, amelyek mára nagy válságba kerültek.

Ha az állam tesz valami jót, az szinte mindig a közösségi jólét és kreativitás kizsákmányolásával, a rajta való élősködéssel történik. Az állam maga alapvetően impotens, sőt elképesztően ostoba lehet, ha a lényeges dolgokról van szó.

Az állam egyik óriási problémája, hogy még ma is többször eljátssza a megkérdőjelezhetetlen tekintély álszerepét. Ez például Nyugaton abszurd, hiszen a nyugati hagyományok az értelemre (Szókratész) vagy a hitre (Jézus) épülnek, éppenséggel a megkérdőjelezhetetlen világi tekintély elutasítására.

Még rosszabb, hogy

az állam a történelem legnagyobb gyilkosa. Népirtások sora tanúskodik erről, amiként a gyarmatosítás/imperializmus, a nácizmus/fasizmus és a bolsevizmus véres története is.

A modern rendőrség a munkásmozgalom leverése céljából jött létre (lásd David Whitehouse: A rendőrség eredete), a modern börtönrendszer is ezt a célt szolgálja (lásd Michel Foucault, Loïc Wacquant, Angela Davis és mások írásait). Napjainkban szerencsére egyre több mozgalom veszi fel a harcot e jelenségek ellen, létezik pl. a rendőrség eltörlésére, a börtönök eltörlésére irányuló mozgalom stb.

Naivitás lenne azt hinni, hogy az állami erőszak megszelídült. Ennek legtragikusabb példája az úgynevezett mélyállam, amelynek fogalma és létezése sokat vitatott, bár aligha kétséges.

Miről van szó? Teljesen érthető, hogy az egymással harcoló és saját alattvalóiktól félő államok titkosszolgálatok rendszerét alakították ki. Mára azonban ez egy még nagyobb államapparátussá vált, amely nem áll és nem is állhat semmilyen érdemi demokratikus ellenőrzés alatt.

A sok baj közepette, ami a világban történik, nagyrészt elfelejtettük azokat a küzdelmeket, amelyeket Edward Snowden, Julian Assange és Chelsea Manning nyomán indítottunk el. Annak ellenére, hogy Ernst Fraenkeltől a zseniális Peter Dale Scottig sokan figyelmeztettek minket az „állam az államban” súlyos problémájára, még mindig nem vesszük komolyan a figyelmeztetést. A mélyállam elemzőit gyakran vádolják azzal, hogy naiv összeesküvés-elméleteket gyártanak, holott egyrészt valóban léteznek összeesküvések, másrészt az érvekre minden esetben ellenérveket kellene találni. A félállami titkosszolgálatok végső célja természetesen a népi mozgalmak leverése. Általánosabban, ahogy Ward Churchill és Jim Wander Wall írják az Agents of Repression. The FBI’s Secret Wars Against the Black Panther Party and the American Indian Movement című könyvükben, az FBI-t sokkal kevésbé érdekelte a szervezett bűnözés üldözése, mint a másként gondolkodók és az aktivisták megfigyelése és üldözése. Természetesen ugyanez igaz a CIA-ra és sok egyéb szolgálatra is. Nem véletlen, hogy többek között a New York Times egyik cikkében a mélyállamot olyan erőként jellemezték, amely képes eltiporni a népi mozgalmakat vagy a radikális változásokat.

Akármit is teszel, kezdd a benned lévő állam fokozatos lebontásával, felszámolásával!

---

Nagyon röviden kifejtettem, hogy mit gondolok – másokra támaszkodva – a tőkéről, a munka rendszeréről és az államról, s arról, hogy mindhárom alapvetően csak a közösségek és az egyének kreativitásából és szolidaritásából táplálkozik, azon élősködik.

A modernitás, a kapitalizmus és a modern állam létrejötte előtt például Nyugaton volt lehetőség szabad és egyenlő közösségek létrehozására (a Szabad Szellem Testvérei, a táboriták a cseheknél, a német anabaptisták, a diggerek Angliában stb.), de a kísérleteket mindenütt véresen leverték (a boszorkányüldözések története nem válaszható el ezektől a folyamatoktól). Máshol is voltak ilyen kísérletek, például a taoista sárga turbán lázadás a keleti Han-dinasztia ellen 184-ben. Meg kell említeni Ricardo Flores Magónt és a mexikói parasztmunkások lázadását is az 1890-es években. Egyszer meg kellene írni a „nép” teljes és átfogó történelmét. De lázadni mindig hatalmas kihívás, mert az állam Behemótja, az osztályelnyomás, a tőke perverz logikája vagy a természeti erőforrások kizsákmányolása hihetetlenül megnehezítik ezt.

Talán akadnak olyan olvasók, akiket legalább némileg meggyőztem a tőke–munkaerő–állam hármast illetően, de ők azt mondhatják erre, amint ezt gyakran hallani, hogy sajnos az emberiség nem tud ennél jobbat kitalálni. Ez történelmileg egészen biztosan hamis, de nézzük meg, mit lehet tenni manapság. Egy összetett kérdésre csak összetett módon lehet válaszolni, de maradjunk hűek az egyszerűséghez.

Az elmúlt harminc évben mindig is az foglalkoztatott, hogyan lehetne jobbá tenni a társadalmat, csökkenteni a szenvedést és növelni a boldogságot, segíteni a szeretetet, hogy szabad és felelősségteljes legyen, mégpedig keményen küzdve, hogy valóban elérjük a célt. A társadalmi változások tekintetében a legjobb modell, amely szerintem rendkívül intelligens és integratív, az, amelyet Erin Olin Wright dolgozott ki a Hogyan legyünk antikapitalisták a 21. században című könyvében. Nem értek egyet a könyv címével, mert szerintem a változásnak mindennek ellenére arra is építenie kellene, ami a kapitalizmusban jó – de ez részletkérdés.

Először is, Wright azt állítja, hogy a kapitalizmus megdöntésére tett eddigi kísérletek kudarcot vallottak – és valóban kudarcot vallottak. Hozzáteszi, hogy vannak más kísérletek is: a kapitalizmus megszelídítése (ami viszont a jóléti állam és a szociáldemokrácia kudarcával végződött), a kapitalizmusból való kivonulás (ami romantikusan és szimpatikusan hangzik, de ezzel nem sikerül megváltoztatni a rendszert, és többnyire „életmód-kaland” marad), valamint a kapitalizmus aláásásának stratégiája. Wright számára ez utóbbi a legizgalmasabb. Ez a horizontális munkás- és közösségi szövetkezetekre irányuló anarchista kísérlet. De Wright azt mondja – ami szerintem szomorú, de igaza van –, hogy ez a stratégia önmagában elégtelen, mert az állam és a tőke szövetsége újra meg újra vissza fogja verni.

Mit kellene tehát szerinte tennünk?

Idézem:

ha e kapitalizmust aláásó stratégiát kombináljuk a kapitalizmus megszelídítésének új gondolataival, akkor kialakíthatóvá válik egy olyan hosszú távú politikai stratégia, amely összekapcsolja a szociáldemokrácia progresszív oldalát az anarchista-kommunista aktivizmus konstruktív változataival, valamint a kis kezdeményezések alulról építkező kreativitásával. Ez tehát az anarchizmus és a szociáldemokrácia kombinálását jelenti: a kapitalizmus aláásását, hogy jobban megszelídíthető legyen, és a kapitalizmus megzabolázását, hogy jobban aláásható legyen.

Az államot, ezt a Behemótot tehát belülről kell megszelídíteni, de az összközösségi emancipációhoz az anarchikus közösségek spontán erejére is szükség van.

Miért az anarchizmus? Az állami propaganda megbélyegzi az anarchizmust, amely itt-ott néhány évig csakugyan rossz úton járt (mert túlságosan dühös volt a szenvedés miatt), mégis

az anarchizmus az emberiség történetének egyik legszabadabb mozgalma, amely mindig is megpróbált szakítani a hazugságokkal.

A 20. század kevesek által ismert és minden egyebet bevezető tragédiája, hogy a Gavrilo Princip és barátai által Szarajevóban elkövetett anarchista merénylet ürügyén kitört első világháború végén a bolsevikok győztek, és ez a hamis út a klasszikus anarchizmus történelmi vereségéhez vezetett, például Katalóniában és Andalúziában (hadd tegyem hozzá, hogy az anarchizmus globális története lenyűgöző, gondolok itt például Kínára és Koreára, Dél-Afrikára és Mexikóra). Sok barátom anarchista, és az ő szolidaritásuk egy csoda. Az utóbbi időben újra és újra meghirdették az anarchizmus visszatérését, az „anarchista fordulatot”. Annyi biztos, hogy horizontálisan szervezett csoportosulásaikban úttörő jellegű és lényeges tapasztalataik vannak egy lehetséges jövőbeli közösségről, társadalomról. Majd meglátjuk.

E modell szerint az alulról felfelé és felülről lefelé irányuló harci stratégiákat össze kell kapcsolni, egymással szövetségben. A kiváltságosoknak fel kell használniuk minden tudásukat, tanulniuk kell a népi-közösségi spontaneitásból, és szolidaritást kell vállalniuk az alulról jövő mozgalmakkal, ahelyett hogy mindenáron ragaszkodnának az állam vagy a tőke iránti feltétlen lojalitáshoz. A harcnak szüksége van Ferenc pápára, egymást segítő koldusokra, anarchista szövetkezetekre és a kutatóintézetek tudósaira. Elvileg mindenkire – a szövetségnek mindenki előtt nyitva kell állnia, kivéve azokat, akik identitásuk vagy meggyőződésük alapján erőszakot hirdetnek embertársaik ellen. Az erőszakot mindenáron el kell kerülni (kivéve a nagyon speciális önvédelmi eseteket). A cél nem szentesíti az eszközt. Továbbra is keresnünk kell a megfelelő eszközöket!

Az emberiségnek ki kell szabadulnia a saját magára hurkolt láncokból és a felébünk kerekedett elvont erőktől, amelyekről csakhamar kiderülhet, hogy papírtigrisek. Nincs nagyobb dolog, mint a „gyengék ereje” (Szent Pál). „Ha önmagunkba mélyedünk, rájövünk, hogy pontosan az van a birtokunkban, amire vágyunk” – írta Simone Weil.

Lehet, hogy valakit meggyőztek az eddig leírtak, de továbbra is szkeptikus egy hatékony posztkapitalista rendszer lehetőségét illetően. Írásom a végtelenségig folytatódna, ha ezt részletezném, de most csak annyit mondhatok, hogy léteznek vágyak és elképzelések, amelyek a közösségek és az egyének bölcsességén alapulnak, amelyek viszonylagos pontossággal körvonalazzák a csakugyan lehetséges új rendszert. Ez nem „naiv utópia”, hanem „reális utópia” (ilyeneket találtam például az Iain McKay által szerkesztett Anarchist FAQ-ban, Peter Hudis, Michael Lebowitz, David McNally munkáiban stb.). Ami az alapvető szükségleteket illeti, abban könnyen egyetérthetünk, hogy azokat ki kell elégíteni, senkitől sem lehet megtagadni. A szükségletek közötti közvetítés pedig a technológiai fejlődésnek és a közösségi szerveződés mértékének köszönhetően nagyon egyszerű lenne, ha türelmesen és körültekintően kísérleteznénk. Mi több, nem véletlenül beszélnek már régóta arról, hogy elvileg adottak a lehetőségek a szűkösség utáni (post-scarcity) társadalomhoz. Míg például a múltban sok társadalomban a többség nagyrészt mezőgazdaságból élt, addig ma ez sok társadalomban mindössze 1–2%-ra csökkent. Hatalmas energiák szabadultak fel már régóta, de hogy mi történik velük, az csak a koordináción és az öntudatosságon múlik.

Miért vagyok elégedetlen Wright modelljével? Mert nem elég komplex és integrált. Mert szerinte elég csak a társadalmi dimenzióban küzdeni, holott, mint írásom elején kifejtettem, a szenvedés okai sokrétűek. A különböző küzdelmeket integrálni kellene. A pszicho-spirituális, az ökológiai és a saját testet gondozó, a kulturális gazdagodásért és a közösségek megváltoztatásáért folytatott küzdelmeket integrálni kellene. A felszabadítás teológiája (teología de la liberación) Dél- és Közép-Amerikában például megpróbált egy némileg integrált választ adni (kár, hogy a katolikus egyház konzervatív része akkoriban letörte), de ma még integráltabbnak kellene lennünk. Mert a mentális betegségek és a kizsákmányolás meg a szegénység szorosan összefüggnek, de mindegyiknek megvan a maga viszonylagos autonómiája. Hitler és Sztálin a társadalmi környezetük miatt volt képes ilyen erőszakosan cselekedni, de nekik is voltak pszichés problémáik – a kettőt mindig együtt, ámbár differenciáltan kell szemügyre venni. Nehéz közösségi szinten lázadni, ha közben a világ pszichikusan elviselhetetlen számunkra (nagyon személyes vagy társadalmi okokból), és fordítva. Az, ahogy az anarchista Gustav Landauer a legnagyobb középkori misztikust, Eckhart mestert olvasta, szintén szép példája a spiritualitás és a közösségi felszabadítás összefonódásának.

Rendkívül naiv lenne pontos, részletes recepteket írni a jövőre nézve. Amin azonban most gondolkodhatunk, azok a változás általános tendenciái. Akik meg akarták változtatni a társadalmi viszonyokat (Marxtól Kropotkinig), azok mindig, de különösen a 19. század óta a munkások önigazgatásában látták a társadalom megváltoztatásának egyik módját. A 20. században újra és újra, a szovjetektől a jugoszláv kísérletig, a magyar 1956-tól az olasz operaismóig ez a vágy és vízió fogalmazódott meg. Ma is vannak ilyen jellegű kísérletek, bár ambivalensek, mint például a Mondragon vállalat. Folytatnunk kell a kísérletezést az emberek társulásának vizsgálatával és a munkástanácsok terén (amelyek, legalábbis kezdetben, részt vehetnének legalább a vállalatok irányításában). Az élet minden területét egyre inkább horizontális és integrált közösségeknek kell áthatnia.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy egy olyan komplexitásban, mint a világ, a változás bármikor, tényleg bármikor kitörhet.

Például sok előítélet van a muszlim világgal szemben, főleg a globális Északon. Az egy dolog, hogy mit ír Rúmi vagy mit mondanak a szufi misztikusok a szeretetről és a szerelemről, vagy hogyan viszonyul az iszlám a szegényekhez, például a szegényeknek szánt adót illetően (zakat) vagy hogy már a 6. századi Umar létrehozott egy jóléti államot. A muszlim világ és a története telis-tele van közösségileg emancipatorikus, illetve lelkileg-szellemileg felszabadító potenciállal. Mostanában az arab tavasz vagy az iráni nőmozgalom nagy változásokat vetít előre. Sok emberrel levelezek az arab világból, és lenyűgöznek az ott működő energiák.

Röviden szeretnék kitérni a kisebbségek kérdésére. Mi az egyáltalán, hogy kisebbség? Nem egy számbeli helyzetről van szó, arról, hogy a kisebbségiek kevesebben lennének, mint a többség, hanem arról, hogy a kisebbség alá van vetve, uralva van, vagy ki van zsákmányolva valamely csoport vagy intézményrendszer által. A feketék Amerikában, az ainuk Japánban, a zsidók a náci Németországban… A kisebbségi szenvedés felmérhetetlen. És szinte ugyanekkora vagy olykor még nagyobb a kisebbségek kevésbé látható vagy teljesen láthatatlan szenvedése, a szimbolikus megaláztatás, az elhanyagolás és marginalizálás, a negatív diszkrimináció. Nehéz gyorsan és érhetően elmagyaráznom, hogy miért kihívás vajdasági magyarnak lenni Szerbiában. A kisebbségek szenvedései olykor a civilizációra, olykor a modern állam–tőke–munka háromságra vezethetőek vissza. A kisebbségi szerzők fergetegesek: Mary Wollstonecraft, Frantz Fanon, Lame Deer / Tȟáȟča Hušté. „Ha egy kisebbségnek helyes forradalmi vonala van, többé nem kisebbség” – írja Tolnai Ottó vajdasági magyar költő.

A tanult tehetetlenségből nehéz kiszabadulni. Nehéz, de talán nem lehetetlen legyőzni a fölénk kerekedett konkrét és absztrakt erőket.

Különös figyelmet kell fordítanunk a konzervatívokra. Ők hisznek abban, hogy a világ akkor a legbölcsebb, ha a lassú, spontán változásoknak elegendő mozgásteret adunk (mondják a nyugati politikai gondolkodás nagyjai, mint Edmund Burke, Russell Kirk, Michael Oakeshott). Bármilyen intenzitású is legyen a változás, különösen ügyelnünk kell arra, hogy odafigyeljünk a szenvedőkre és az elesettekre. Életem során 200 napot töltöttem kórházban (először azzal vigasztaltam magam gimnazistaként, hogy minden sámán, azaz táltos először is megjárja a poklot), és azt tapasztaltam, hogy ha egy – bármilyen rosszul is működő – egészségügyi rendszerben zavar támad, az iszonyú sok szenvedést okozhat.

Az egészen biztos, hogy amit demokráciának hazudnak, miközben valójában képviseleti kormányzásról van szó, fokozatosan le kell bontani. Kezdjük azzal, hogy kétévente általános választásokat tartanak, és például senki sem lehet kétszer elnök. Akkor majd fejlődésnek indul a demokrácia.

Nincs két olyan ember, akinek elvileg ne lenne hasznára, ha találkozna egymással. Képzeljük el ezt például a szellemóriások szintjén. Jézus leül beszélgetni Arne Naess-szel, a mélyökológia gondolkodójával. Buddha Junggal a lélek gyógyításáról. Friedrich Engels Emma Goldmannal a szabad szerelemről. Az első neandervölgyi ember Ray Kurzweil futuristával a jövőről. És így tovább. Életvezetési tanácsadóként dolgozva újra és újra rá kell döbbennem, hogy minden egyes emberi lényben van egy belső, kreatív, megismételhetetlen végtelenség. Mindannyian érdemesek vagyunk arra, hogy beszélgessünk egymással. Majdnem minden buddhista muszlim, aki szerint Lao-ce a kereszténység fő szentje.

Nagyon türelmesnek kell lennünk. Ugyanakkor a szenvedés elviselhetetlen méretei miatt sürget az idő. Mostanában sokat beszéltem koldusokkal, kórházi betegekkel, idős emberekkel stb. Mély, morajló panaszaik hangosabbak minden médiaspektákulumnál. Csak meg kell hallgatni őket. Láthatóvá tenni a láthatatlant, hangot adni a hangtalanoknak, a hallhatatlanoknak.

Remélem, hogy a szenvedés leküzdése során meg tudjuk őrizni a nevetés képességét.

Sok nyitott kérdés van mindabban, amit mondtam. De jó lenne, ha elkezdenénk beszélgetni.

A kozmosz minden szelete számít. Ha az ökológiai tragédia elpusztítja az emberiséget, akkor minden hiába. Ha a lelki vagy szellemi fájdalmunk óriási, mit ér az egész? Ha nem változtatjuk meg társadalmainkat, nem sok értelme lesz a kevesek egyéni boldogságának. Ha nem hallgathatunk Mozartot, Bartókot vagy Beyoncét, szegényebbek leszünk. Mindenki hozzájárulása számít. De úgy tűnik, valódi, értelmes integrációra és koordinációra van szükségünk.

Amit ebben a tanulmányban tettem, az egyszerűen az, hogy összhangba kívántam hozni a különböző tudásanyagokat, például Wilber és Wright meglátásait. Nincs értelme teljesen szétválasztani az egyént és a közösséget. Egyik sem létezik a másik nélkül. A kettőt végre egységükben és sokféleségükben kell megragadni, szem előtt tartva a szenvedés különböző aspektusait és a változás különböző, de egymással összefüggő lehetőségeit. Csak absztrakt, analitikus elménk csap be minket – de van egy másik lehetőség is.

Röviden összefoglalom gomolygó pontokban a javaslatokat, amelyek nem az én sajátjaim, hanem az (emberiség) felhalmozott tudásának áttekintése alapján születtek:

1. A közösségeknek a lehető leghamarabb lehetőséget kell biztosítaniuk tagjaik számára a tudományosan és spirituálisan megalapozott pszichoterápiás gyógyításra és gyógyulásra.
2. A gondolkodásnak és a spiritualitásnak meg kell szabadulnia a „nyugati tudomány” korlátaitól; sokat lehet tanulnia tőle, de a tudománynak be kell ismernie saját szűklátókörűségét. Ez lényegesen hozzájárulhat a modernitás okozta lelki-spirituális elszegényesedés leküzdéséhez.
3. Ahogy a lelkünk gyógyul és a társadalmunk változik, úgy kell megváltoznia a természethez és a saját testünkhöz való viszonyunknak is. A természettel való kapcsolatunk sokat fejlődhet, ha az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika teljesen összeegyeztethetővé válik (kvantumgravitáció). Az emberiségnek sokkal több figyelmet kellene fordítania az olyan matematikai zsenik munkásságára, mint az „anarchista szent” Grothendieck, vagy az olyan művekre, mint Jared Diamond Összeomlás című könyve, amely azzal foglalkozik, hogy hogyan tűntek el nagy kultúrák ökológiai okok miatt.
4. Ahogy ezek a változások elkezdődnek, a kultúra is megváltozik, sokszínűbbé és még izgalmasabbá válik, nem lesz alávetve a profitszerzés kényszerének és az állami elvárásoknak. A középkorban megverték azokat az énekeseket, akik pénzt kértek a fellépésért (de adtak nekik enni- és innivalót, szállást stb.). Nem szabad erőszakot alkalmaznunk, de harcolnunk kell azért, hogy az emberiség kulturális javai mindenki számára elérhetővé váljanak. (Isten áldja az internet kalózait!) A kulturális javak hozzáférhetősége ugyanakkor nem elegendő ahhoz, hogy a kultúra élő és részvételi legyen: vissza kell hódítanunk a kultúrát, életünk szerves részévé kell tennünk ismét.
5. Ami az állam–polgár viszonyban eltorzult, azt le kell bontani, és nem biztos, hogy amit ennek a türelmes munkának a végén nyerünk, azt még mindig államnak fogjuk nevezni. Az állam talán ki fog halni. A koordináció talán egészen más formát fog ölteni.
6. Az emberiséget nem lehet többé alávetni a tőke önérvényesítésének, a profiorientált termelés szükségességének. A társadalomnak eleve ki kell elégítenie az alapvető szükségleteket, és a luxuscikkek cseréjének módját ki lehet kísérletezni. Talán egy árucikkek nélküli közösség alakul ki. Ismétlem: a koordináció más formát ölthet. Ez az anyagi jólét, a lelki jólét és a szellemi ébredés történelmileg példátlan szintjét eredményezhetné.
7. A munka és a szabadidő közötti különbségtételnek lassan el kellene tűnnie, és az embereknek szabadon ki kellene fejezniük kreativitásukat életük minden pillanatában.
8. Ahhoz, hogy beszéljünk egymással arról, hogy mi a nemi, nemzeti, vallási stb. identitásunk, nagy türelemre van szükség. Egymás élettörténetének meghallgatása aligha szükséges, de egy minimumban meg tudunk állapodni, ami abban állna, hogy ne bántsuk egymást az identitásunk miatt, hanem a párbeszéd elvét részesítsük előnyben. A férfi–nő kapcsolat kétségtelenül a legnagyobb kihívás.
9. Az emberiség előtt olyan kihívások állnak, amelyek első pillantásra sci-finek tűnnek, de egyre inkább úgy tűnik, hogy közvetlen problémává válnak (mint például a transzhumanizmusról, a génmódosításról szóló vita, a földönkívüliek lehetősége, a mesterséges intelligenciáról szóló vita, a szingularitás kurzweili kérdése stb.). Ezeket a vitákat az ész és az érzelmek erejével kellene eldönteni, és a „megkérdőjelezhetetlen” államhatalom, valamint a tőke profitigénye semmiképpen sem befolyásolhatja ezt.
10. Az emberiségnek rá kellene döbbennie, hogy valójában már majdnem minden választ megtalált, csak az emberek nem voltak képesek eléggé odafigyelni egymásra. Ezért olyan fontos az egymás iránti nyitottság, a párbeszéd, amelyre senkit sem szabad kényszeríteni, de ha már elkezdődött – Jürgen Habermas német filozófust idézve – törekedni kell arra, hogy átfogó, igaz/helyes, gyakorlatias és terápiás legyen. Ken Wilber azt állítja, hogy senki sem téved százszálalékosan, tehát mindenkinek igaza van valamiben, Leibniz pedig azt mondja, hogy minden monád (azaz egyéni lény) valamilyen módon a világegyetem egészének kifejeződése. Ram Dass szerint:

Amikor kimész az erdőbe és megnézed a fákat, mindenféle fát látsz. Némelyikük hajlott, némelyikük egyenes, némelyikük örökzöld, némelyikük meg más. Ránézel a fára, és hagyod lenni olyannak, amilyen. Látod, hogy miért olyan, amilyen. Megérted például, hogy nem kapott elég fényt, és ezért fejlődött így. Nem érzelmeskedsz emiatt. Csak megengeded, hagyod. Értékeled a fát. Abban a pillanatban, hogy emberek közelébe kerülsz, mindezt elveszíted, és állandóan azt mondogatod: „te túlságosan ilyen vagy, én túlságosan olyan vagyok”. Az ítélkező elme közbelép. Ezért gyakorlom, hogy az embereket fává változtatom. Ami azt jelenti, hogy úgy értékelem őket, amiként vannak.

Tehát figyelnünk kell arra, hogy mit mond és mit érez a másik. A figyelem a szeretet egyik legmagasabb formája.

SZERETET. SZERETET. SZERETET.

Van egy történet, amelyet Jorge Luis Borges mesélt a nővéréről. Ha jól emlékszem, a nővére lefestette Jézust, aki nosztalgikusan nézett le a mennyből a földre. Ácsként hiányzott neki a faforgács szaga. Hiányzott neki a galileai eső, amely mindenre rácsepegett. Ez egy gyönyörű történet, mert a feje tetejére állítja szokásos elképzelést. Jézus nem azért érkezik, hogy megváltsa a szenvedéssel teli világot, hanem hogy szeretettel emlékezzen rá, hogy kötődjön hozzá, hogy vágyakozzon utána. Visszavágyik abba a világba, amelynek lakóiról azt mondta: „Isten országa tibennetek lakozik”. 1886-ban egy német gondolkodó, Friedrich Nietzsche ezt írta: „Kérve kérlek benneteket, véreim, maradjatok hívek a földhöz és ne higgyetek azoknak, akik túlvilági reményekről fecsegnek előttetek.” Végül is hogyan lássuk mindezt?

Elérkeztünk a szöveg legbizonytalanabb, legreménytelenebb részéhez. Csak néhány sejtésről tudok beszámolni. Mert az Isten (nem)azonosságáról (?) vagy (nem)létezéséről (?) szóló ismereteket a legnehezebb integrálni, és ezt itt bizonyosan nem lehet megtenni, a kérdések és állítások hatalmas jelentősége ellenére sem. Általánosságban csak annyit jegyeznék meg, hogy – feltéve, ha van értelme így beszélni –: Isten aligha független a kozmosz lététől és fejlődésétől. (Ezt az Istent talán nem is kell elképzelni [pláne nem ősz hajú, szakállas nagypapaként], és talán nem is a dogmatikus hiedelmek tárgya számít, hanem a tapasztalat.) A zsidó kabbala egyik felismerése, hogy Isten azért teremtette a világot, hogy szeretni tudjon valakit vagy valamit, ami nem ő maga – a világ teremtése Isten szerető önkiüresítése. Egyes teológiák – például Whitehead és de Chardin teológiája vagy az integrálteológia (transzdualitás, a kozmosz mint a végtelen tudatosság kibontakozása stb.) – szerint Isten még nem létezik, vagy legalábbis még nem teljesedett ki önmagaként; ez csak a kozmosz történetének végén, az úgynevezett Omega-ponton fog bekövetkezni. A konszenzuális világ poklára és tisztítótűzére talán azért volt szükség, hogy elérjük a mennyet, a végpontot, amelynek szeretetrezgésében egység lesz, de – mint az igazi szeretetben – másság és sokféleség is. Nulla redemptio sine sanguine? Nincs megváltás vér nélkül? Vagy nem így kellene beszélnünk erről a világról? De ezek túl nagy rejtélyek, amelyeket a jövő radikális nyitottsága megsokszoroz. Mindenesetre sokunknak gyakran az a benyomása, hogy valami történik, és valami felé haladunk. Mi a szerepe itt egy Istenről szóló bekezdésnek? Az, hogy ez a készülő Isten, és mindaz, amit eddig leírtam, részben talán mi magunk vagyunk, persze kellő alázattal: „Isten a mi lényegünk, de mi nem vagyunk Isten lényege”.

Amit leírtam, az csupán egy üzenet, amit az emberiség már megkapott ugyan saját magától, mégsem tud róla. Mennyi jó hír, amely az egymásra való odafigyelésünkön múlik! Lássuk meg, halljuk meg őket! Ugyanakkor törekednünk kell rá, hogy elsajátítsuk őket.

 

„Az emberiség nem tesz fel magának olyan kérdéseket,
amelyekre nem tud válaszolni.”
(ismeretlen szerző)

„A varázslatban pedig hinni kell, csak akkor válik valóra”
(Kis hercegnő, film)

 

 

---

Köszönöm Lunk Júliának, hogy rendelkezésre bocsátotta az alkotásait.
Hálás vagyok a kommentárokért Igor Cvejićnek és Radics Viktóriának.
Köszönet Piróth Attilának az alapos szerkesztésért.

---

Címlapkép: Lunk Júlia Folyamatos megértés. A cikkben szereplő összes mű Lunk Júlia alkotása.