Gyerekkoromban nagy hatással volt rám a gyarmati India 1947-es felosztásáról szóló „Toba Tek Singh” című szatirikus urdu novella. A történet főszereplője és címadója egy szikh férfi, aki egy lahore-i elmegyógyintézetben él; legjobban azonban egy névtelen társának alakja ragadott meg, aki nem hajlandó részt venni az India és Pakisztán közötti betegcserében, ezért inkább felmászik egy fára, és onnan jelenti ki: „Nem akarok sem Indiában, sem Pakisztánban élni. Ez a fa lesz az otthonom.”

A gyarmati India két országra osztásának sebei máig sem hegedtek be; erről tanúskodik a brahmin hindutva fasizmus,^[1] Kasmír népirtó indiai megszállása,^[2] az eladósodott gazdák tömegtüntetései,^[3] illetve a Pandzsáb állambeli felkelések leverése. A két országra osztás legalább 15 millió embert kényszerített lakhelye elhagyására, és legalább egymillió ember halálához vezetett az újonnan meghúzott határok mentén. Nagyapám családjának is el kellett hagynia a faluját; ezután nagyapám vasutasként kezdett dolgozni azokon a személy- és tehervonatokon, amelyek gyakran naponta 5000 menekültet is szállítottak. Később kínzásokról, emberrablásokról, gyújtogatásokról, nemi erőszakokról, mészárlásokról mesélt. E vérengzések tükrében a fán menedéket kereső, látszólag holdkóros novellafigura egy csapásra lenyűgözően lázadónak és teljesen épelméjűnek tűnt.

Ahhoz, hogy egy állam modern nemzetállam lehessen egy államközpontú világban, a védett határ alapkövetelmény. Radhika Mongia szerint

ma az összes állam egy történelmileg létrejött gyarmati hozzáállást testesít meg, amelyben a gyarmatosító és a gyarmatosított közötti hajdani megkülönböztetés mindenekelőtt az állampolgár és a migráns közötti megkülönböztetéssé alakult át.

A határok egyrészt fenntartják a gyarmati uralom révén szerzett vagyon koncentrációját, másrészt egyeseknek mobilitást, a nagy többségnek viszont elszigeteltséget biztosítanak – vagyis a globális apartheid rendszerével szolgálnak, amely kijelöli, ki hol élhet, és milyen körülmények között. Az indiai határőrség a világ legnagyobb határvédelmi szerve. Európa földközi-tengeri határa a világ leghalálosabb határa. Ausztrália átlagosan 689 napig tartja elzárva a fogvatartottakat a környező szigeteken működtetett bevándorlási fogvatartási központok mátrixában. Ahogy Toni Morrison írta 1997-ben, „Home” című profetikus művében:

Napjaink világának feladata az emberek mozgásának rendfenntartói felügyelete, megállítása, a vele kapcsolatos politikák kialakítása és adminisztrációjának végrehajtása lett. A nemzetiséget – magának az állampolgárságnak a definícióját – szüntelenül eltörlik és újra kijelölik a száműzöttek, a menekültek, a vendégmunkások, a bevándorlók, a migránsok, a kitelepítettek, a menekülők és az ostromlottak miatt.

Látjuk, milyen borzalmas következményekkel jár az emberek efféle kategorizálása és ellenőrzése. Texasban és Arizonában a teherautók rakterében megfulladtak, Afrika szarvának keleti folyosóján a rekkenő hőségben szomjan haltak, a mexikói Sonora és az észak-afrikai Szahara sivatagjában a jelöletlen sírokba temetettek, Melillában és Horvátországban a migránskaravánok gyilkos visszakényszerítése során életüket vesztettek és a Földközi-tengeren végighúzódó nedves temetőkben nyugvók egytől egyig a határok halálos áldozatai.

A holttestek (mindig hangsúlyos rasszprofilt mutató) számának növekedtével az olyan kifejezések, mint a „határválság”, mindinkább ürügyként szolgálnak a határbiztonság fokozására – ideértve a tiltás elnyomó gyakorlatainak alkalmazását és az embercsempészet kriminalizálását. A migránsok és a menekültek lesznek a határnál fellépő képzeletbeli válság okozói, annak ellenére, hogy a lakóhelyüket elhagyó emberek kb. 95 százaléka az országán belül marad, vagy menekülttáborokba kerül. A tömeges lakóhelyelhagyás és az immobilitás valójában a kapitalizmus, a hódítás és a klímaváltozás okozta tényleges kitelepítési válságok következményei. A két másodpercenként egy embert otthonából elűző klímakatasztrófák drámai hatásai az elsődleges mozgatórugói a határok fokozódó militarizációjának korunkban. Miközben az uralkodó elitek kudarcot vallanak a klímaváltozás mérséklésében, a „klímabiztonság” lett az új hívószava az ökoapartheid híveinek. „A határok a környezetvédelem legjobb szövetségesei: ezek révén fogjuk megmenteni a bolygót” – fogalmazott a francia szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés, Marine Le Pen pártja. Mindeközben az ausztrál védelmi erők bejelentették, hogy katonai járőrözést indítanak a klímamigránsok feltartóztatására, az Egyesült Államok pedig létrehozta a délkeleti belbiztonsági munkacsoportot, hogy érvényt szerezzen a tengeri tilalomnak, és kitoloncolásokat hajtson végre a karib-térségbeli éghajlati katasztrófák nyomán.

A „klímamigráns” mindinkább bűnbakká váló alakján túl a határ számos más konstruált fenyegetést is magába sűrít. Ott vannak az illegális bevándorlók, röviden az illegálisok (emlékezzünk: a cree-k, a chippewák és a yaquik politikai harcot indítottak, hogy őslakos törzsekként ismerjék el őket, miután illegális bevándorlókként kezelték őket); a terroristák (sose felejtsük el: 779 muszlim férfit és fiút börtönöztek be és kínoztak meg a Guantánamo-öbölben); a bűnözők (gondoljunk csak vissza: Clinton 1996-os bevándorlási törvényei drámai módon kiszélesítették a büntetett előéletűek őrizetbe vételének és kitoloncolásának lehetőségeit); a kamu menekültek (idézzük fel: a Vietnámból érkező menekültek zömét az USA befogadta a hidegháború alatt, ugyanakkor az USA destabilizációja elől menekülő haitiakat kamu menekülteknek tekintették, így rájuk fogva tartás és kitoloncolás várt); a siserehad (Trump hírhedt propagandabeszédében így fogalmazott: „A munkásosztálybeli amerikaiaknak kell megfizetniük a tömeges illegális bevándorlás árát: azt, hogy kevesebb a munkahely, alacsonyabbak a bérek, túlterheltek az iskolák, annyira zsúfoltak a kórházak, hogy nem lehet bejutni, megnövekedett a bűnözés, elvékonyodott a szociális biztonsági háló”); az érdemtelenek (Obama ezzel házalt: „Bűnözők, nem családok. Rovott múltúak, nem gyermekek. Bandatagok, nem anyák, akik keményen dolgoznak, hogy gondoskodjanak a gyerekeikről”); a betegséghordozók (eddig 1,7 millió személyt toloncoltak ki a pandémia alatt az Egyesült Államokból a járványügyi okokra hivatkozó 42-es rendelkezés alapján); az idegenek (vessük ezt össze azzal, hogy: „Európaiakról beszélünk [ukránokról], akik a mieinkhez hasonló autókba ülve próbálják menteni az életüket”).

A különbségek tömeges előállítása és társadalmi szervezése áll a határok koncepciójának középpontjában.

A határrendszerek, írja Wendy Brown, „nem egyszerűen reagálnak a fennálló nacionalizmusra vagy rasszizmusra. Sokkal inkább működésbe hozzák, mozgósítják azokat.” A határok szelektív befogadás és kiutasítás révén gyakorolnak ellenőrzést, így a „jó kontra rossz” migráns megkülönböztetésre – a törvényes állampolgárok között pedig gyarmati, rasszalapú, nemi alapú, szexualizált, fogyatékossági és osztályalapú hierarchiákra – támaszkodnak, és fenn is tartják azokat. Egyre nagyobb teret hódít a fehér nacionalista, transzellenes, idegengyűlölő fasizmus, és a határ mára a küzdelem fő színterévé lépett elő.

körös körül, kúszva jön
az önelégült, mondjuk ki, fasizmus,
hogy is mondhatnánk másként: határ
– Dionne Brand „Inventory” című verséből

A határok nem a területet kijelölő, rögzített vonalak. Rugalmasak: a határrendszerek bárhol érvényre juttathatók. Az okmányokkal nem rendelkező migránsok a nemzetállamok felügyeleti és fegyelmezési mechanizmusainak vannak alávetve, így mindenütt fenyegeti őket a bevándorlási szervek fellépése, veszélyes és alacsonyan fizetett munkákat kénytelenek vállalni, és csak korlátozottan tudnak hozzáférni a közszolgáltatásokhoz.

A határok előállítása és a rendfenntartói felügyelet mindennapos munkahelyi rituálévá válik, mivel a bűnüldöző szervek, orvosok, tanárok, ingatlan-bérbeadók és szociális munkások rendszeresen jelentik a migránsokat a határőrizeti szerveknek.

A határok tehát szakadatlanul követhetik az embereket. Emellett a munkáltatók és az elitet alkotó vezetők szándékainak megfelelően az „illegális munkavállalók” kategóriájának megteremtése védőfalként (vagy határként) akadályozza a munkavállalók közötti szolidaritást. Szaúd-Arábiában például a munkásosztálynak a munkanélküliség növekedése és az állami programok zsugorodása miatti fokozódó elégedetlenségét idegengyűlölő propagandába csatornázzák át, amely a munkaerő szaúdísítását és a bevándorlási szabályok betartatását követeli. 2017-ben a szaúdi monarchia döbbenetes számú, 2,1 millió migránst tartóztatott le, elsősorban jemenieket és etiópiaiakat.

A határrendszereknek emellett egyre inkább részét képezik a nemzetállamok területén messze túlnyúló biztonsági ellenőrzések.

Az Egyesült Államoknak, Ausztráliának és Európának alá van rendelve Közép-Amerika, Óceánia, Afrika és a Közel-Kelet; e régiók országaira a kereskedelmi és segélyezési megállapodások feltételeként rákényszerítik a határellenőrző pontok felállítását, a drónos megfigyeléseket, az ország területén kívüli fogva tartást, valamint a migráció megelőzésére és feltartóztatására irányuló akciókat.

Nauru – amely 1968-ig hivatalosan ausztrál közigazgatás és ENSZ-gyámság alatt állt, és amely évszázadokon át gyarmatként szolgálta ki természeti kincseinek kitermelőit – ma Ausztrália menekültlerakó helye. Amikor Ausztrália bő húsz éve ide kezdte kihelyezni menekült-fogvatartó központjait, a Naurunak folyósított, megnövelt segély összege az ország GDP-jének egyharmadát tette ki. A határok militarizálásának új frontvonalát Nauru, Líbia, Mali, Mexikó, Niger, Pápua Új-Guinea, Ruanda, Törökország és Szudán jelenti. Hasonlóképpen: Horvátországnak, Ukrajnának és Moldovának – az EU-csatlakozás nyomán vagy reményében – részt kell vennie az uniós határkezelési missziókban és partneri programokban.

A migráció kezelésére irányuló határellenőrzések kiszervezése globalizálja a határon elkövetett erőszakot, és fenntartja a gyarmatosító jelenlétet. Például a piszkos puccsok és kereskedelmi megállapodások évszázados sorozata Mexikóból és Közép-Amerikából elvándorlást, valamint az Egyesült Államokba irányuló migrációt eredményezett. Ma az USA ezekbe az országokba igyekszik kiszervezni a határ jelentette erőszakot, hogy ezáltal vigye tovább a tizenkilencedik században kimondott Monroe-doktrínát, amelynek értelmében az Uimperialista igényt formált Mexikóra, valamint Közép- és Dél-Amerikára. Az Egyesült Államok és Mexikó között az ifjabb Bush elnök által kezdeményezett, majd Obama és Biden elnöksége alatt tovább bővített több milliárd dollár költségvetésű Mérida Kezdeményezés rendőrségi és migrációs ellenőrzőpontok sorát finanszírozza Chiapas állam déli részétől az USA határig. A Mérida Kezdeményezés és párja, a Közép-amerikai Regionális Biztonsági Kezdeményezés a kábítószer elleni háború, az őslakosok földjei elleni háború és a migránsok elleni háború hármasa révén teremt paramilitáris jelenlétet az egész területen. Az Egyesült Államok Salvadorban, Guatemalában, Hondurasban és Mexikóban is finanszírozza a bevándorlás ellenőrzését. Nem sokkal azután, hogy az Egyesült Államok elindította a Mexikó–Guatemala–Belize határrégiós programot, az USA Belbiztonsági minisztériumának tisztviselői kijelentették: „a Guatemala és Chiapas közötti határ mostantól a mi déli határunk”. Todd Miller ezt írta az USA határbirodalmáról: „Csukd be a szemedet, és bökj rá találomra a szárazföld valamelyik pontjára a világtérképen. Valószínűleg olyan országon landolt az ujjad, amelyik valamilyen módon Washington segítségével éppen a határait építi ki.”

Európa is számos afrikai országnak kiszervezi a határellenőrzést a Száhel-övezetben, fenntartva ezzel a gyarmatosítás civilizációs mítoszát. A kartúmi folyamat,^[4] a migrációval foglalkozó vallettai csúcstalálkozó,^[5] a migrációs partnerségi keret,^[6] az afrikai békefenntartási mechanizmus programja^[7] és az Uniós Szükséghelyzeti Alap Afrikáért^[8] egytől egyig uniós fejlesztést és segélyt ígérnek az Európába irányuló afrikai migráció csökkentéséért cserébe. Az EU emellett közvetlenül finanszírozza a migránsok megfigyelését, a katonai felszereléseket, a fogvatartó központokat, valamint a határőrizeti kiképzéseket és csapatokat Tunéziában, Nigerben, Líbiában, Maliban, Mauritániában, Ruandában és Szudánban.^[9]

Ahogy Marco Minniti volt olasz belügyminiszter fogalmazott: „Líbia déli határának biztosítása egyet jelent Európa déli határának biztosításával.” A hatalmas léptékű, folyamatos imperialista európai földrablással, ásványikincs-kitermeléssel és katonai terjeszkedéssel párhuzamosan zajlik a határőrizet erőszakos kiterjesztése Afrikára, az Európa-erőd szolgálatában.

Az afrikai civil társadalmi szervezetek koalíciója így jellemzi e gyilkos gyakorlatokat: „Az európai intézmények támogatásával, az irreguláris migráció elleni harc ürügyén egyre elterjedtebbé válik a migránsvadászat politikája szerte az afrikai kontinensen.”

Azonban a határőrizet nem csupán a nyílt kirekesztés és kiutasítás terrorját jelenti. A 19. század közepén rabszolgatartókból álló milíciák járőröztek az USA–Mexikó határon, hogy a fekete embereket a nemzetállam határain belül tartsák, és megakadályozzák átszökésüket Mexikóba. Ahogy Robyn Maynard kiemeli: „a fekete életek és a fekete munkaerő leértékelése a rabszolgaság alatt” garantálta a „Jim Crow-szerű, rasszalapú” kizsákmányolást lehetővé tevő munkaerő-migrációt az Egyesült Államokba és Kanadába.

1924-es formális megalakulásától a második világháborúig az USA határőrsége a Munkaügyi Minisztérium alá tartozott.^[10] A határok nem arra szolgálnak, hogy minden embert kizárjanak, hanem arra, hogy megteremtsék a kitoloncolhatóság feltételeit, ami óriási bizonytalanságot eredményez a munkaerő számára. A határok befogják a munkáltatók által kizsákmányolható munkaerőt.

A munkavállalókat a felmondás és a kitoloncolás fenyegetésével kényszerítik engedelmességre. Egy 2012-es, USA-ban végzett felmérés szerint azoknak a vállalatoknak, ahol szakszervezeti szerveződés indult, 52 százaléka kezdett fenyegetőzni a bevándorlási hatóság kihívásával. 2019-ben, egy erőteljes szakszervezeti kampány után a Bevándorlási és Vámhivatal (Immigration and Customs Enforcement, ICE) razziát tartott a Peco and Koch vállalat Mississippi állambeli feldolgozóüzemeiben, és 680 munkavállalót vett őrizetbe.

A munkavállalókat illegálisnak nyilvánítják – az általuk előállított értéktöbbletet viszont nem.

Az állam által jóváhagyott, ideiglenes vendégmunkások is központi szerepet játszanak az állam kialakításában, az állampolgárság szabályozásában, a munkaerő szegmentációjában és a szegregált társadalmi rend fenntartásában. Az Öböl-menti Együttműködési Tanács országaiban a teljes munkaerő döbbenetesen nagy részét, 66 százalékát teszik ki a migráns munkavállalók. A kapitalizmus a munkaerő állandó szegmentálását igényli, és a határ erre „térbeli megoldást” kínál a globális munkaerő két kategóriára osztásával. Adam Hanieh megjegyzi: „A migrációra úgy kell tekintenünk, mint a kapitalizmus globális léptékű, tényleges működésének belső vonására: az emberek mozgására, amelyet a tőke mozgása kelt szakadatlanul, és amely maga is az egyik alkotóeleme a kapitalizmus konkrét formáinak.”

Napjaink mezőgazdasági munkaügyi programjai világszerte a bevándorlás- és a foglalkoztatáspolitika szélsőséges neoliberalizációjának megnyilvánulásai.^[11] A teljes körű bevándorlási státusz visszatartása és a vízum munkáltatóhoz kötése olcsó és megkötött kezű munkaerő-állományt eredményez. Ezek a törvényes-de-kiutasítható munkavállalók gyakran térben és társadalmilag is elkülönítetten élnek: külön munkatáborokban laknak, nem védik őket a nemzeti munkajogi törvények és a szakszervezetek, nincs hozzáférésük a közszolgáltatásokhoz, és nem tudják magukkal hozni a családjukat.

A munkaerő-migráció kihat arra, hogyan kezeli az állam az állampolgárságot, és biztosítja, hogy a tőke továbbra is munkára tudja kényszeríteni a munkaerőt. A „külföldi munkavállalók” kategóriájának kijelölése fizikai és ideológiai megkülönböztetést teremt, amely még inkább a rasszalapú hovatartozáshoz köti az állampolgárságot. A „külföldi munkavállalók” kifejezés lényegében eufemizmus a „harmadik világbeli” munkavállalókra, és olyan munkákhoz – például mezőgazdasági vagy háztartási munkához – kapcsolódik, amelyeket nem lehet kiszervezni a perifériára, ezért migráns munkaerővel, helyben végeztetik. Hiába lépnek azonban be a migráns munkavállalók az állampolgárokkal közös, nemzeti munkaerőpiacra, vagy hiába dolgoznak ugyanannak a vállalatnak transznacionális keretek között, a határ gondoskodik a rassz-, állampolgárság- és nemi alapú bérkülönbségekről.

A munkaerő-migrációs programok révén a határon keresztül beléptetett munkaerő és a szabadkereskedelmi zónákba kiszervezett munka így egyazon éremnek a két oldala: a munkavállalói és politikai hatalom mindkét esetben szándékosan meg van nyirbálva.

Végezetül a határok a homogén politikai közösség eszméjére támaszkodnak, és maguk is hozzájárulnak annak előállításához: nem csupán a deviánsnak és nemkívánatosnak minősített migránsokhoz képesti különbségeket hangsúlyozzák, hanem az elidegenített és kisebbségbe szorított – így a nemzetállamban lényegében hazátlanná vált – állampolgárokhoz képestieket is. A kizsákmányoló üzemek csarnokaitól és a menekülttáboroktól a rezervátumokig és a bekerített lakóparkokig a határok mindenütt támaszai azoknak a kategóriákba rendező rendszereknek, amelyek egyszerre gyártják le és fegyelmezik a többletnépességet, miközben parazita módon elszívják a földet, a munkaerőt és magát az életet is. Az olyan besorolások, mint „migráns” vagy „menekült”, nem társadalmi csoportokat reprezentálnak, hanem a különbözőség államilag szabályozott viszonyait és a kiszolgáltatottság állam által legyártott feltételeit mutatják. Míg a gazdag államok vagyonos állampolgárai határtalan mobilitást élveznek globális befektetőként, bankárként, expatriótaként vagy hipszter turistaként, a rasszizált szegény embereket nyelvi és fizikai eszközökkel is kriminalizálják, és illegálisnak kiáltják ki.

A határok pénzre váltása és militarizálása egyidejűleg zajlik. A rasszalapú kapitalizmus és a rasszalapú állampolgárság a migránsok jogfosztottságára és immobilitására támaszkodva tartja fenn az államhatalmat és a tőkés kitermelést. Ahogy a bűnözés a büntetés-végrehajtáshoz kapcsolódó, társadalmi konstrukció, úgy az illegalitás kitalált elképzelése rasszalapon rendszabályozott rendszert teremt a tulajdon védelmére. Emellett – a rendfenntartáshoz, a börtönökhöz és a magántulajdonhoz hasonlóan – a határok lerombolják a közösségi társadalmi szerveződést azáltal, hogy a jogfosztottság, az elfogás, az elzárás és az immobilitás logikáján keresztül működnek. Ahogy Angela Davis és Gina Dent írja: „Rendre azt látjuk, hogy a börtön maga is határ.”

A határok és a társadalmi viszonyok kölcsönösen alakítják egymást. A határ reprodukálja azt a globális, gyarmati, rasszalapú társadalmi rendet, amely erődítményként védi a gazdagokat a többiekkel szemben, megnyirbálja a munkavállalók hatalmát, tulajdonként kezeli a szent földet, és ideológiai alappal szolgál a bevándorlás mindenfajta elnyomó ellenőrzéséhez. A „határválságok” ezáltal nem pusztán belföldi kérdések, amelyek kezeléséhez a bevándorlási politika beigazításaira van szükség, hanem a tőke és a hatalom migrációt keltő és mobilitást korlátozó – rassz, kaszt, osztály, nem, szexualitás, fogyatékosság és állampolgárság mentén szerveződő – globalizált aszimmetriáinak válságát tükrözik. A határ a birodalmi irányításnak, a munkaerő szegmentálásának, valamint a társadalmi rend kialakításának az eszköze – az egyes országok szintjén éppúgy, mint globálisan. Egyértelmű példával szolgálnak erre az USA határőrsége taktikai egységeinek bevetései, amelyekre nem csupán a határon kerül sor, hanem Irakban és Guatemalában is, ahol helyi erőket képeznek ki, vagy Portlandben, ahol a fekete felkeléseket fojtják el.

BlackLife: Post-BLM and the Struggle for Freedom című 2019-es könyvében Rinaldo Walcott és Idil Abdillahi kiemeli, hogy a migrációs politika a feketeellenes rasszalapú politikába ágyazódik bele. „Azok a mozgások, amelyeket ma migrációnak nevezünk, a feketeellenességben gyökereznek, és a transzatlanti rabszolga-kereskedelem logikáját követik” – írják. A feketék mobilitásának folyamatos korlátozása és büntetése, a muszlim embereknek a reconquista idejére visszanyúló rasszalapú megkülönböztetése, az őslakos népek népirtó beterelése a rezervátumokba, a nem kapitalista földgazdálkodás erőszakos átalakítása magántulajdon-rendszerré, milliók kisemmizett proletárrá tétele és a kasztalapú, elnyomó adósrabszolga-rendszerbe kényszerítése, valamint a szándékos szétdarabolás és a „posztkoloniális” nemzetállamok létrehozása egytől egyig a migráció globális rendszabályozásának elemei. A migrációs válságot a nyugati országokat érintő új válsággá nyilvánítani sértés, hiszen kényelmesen elhallgatja mindazt az erőszakot, amit a kapitalizmus, a gyarmatosítás, a népirtás, a rabszolgaság és az adósrabszolgaság jelentett – vagyis azok az egymással összefüggő, szabadságot nélkülöző viszonyok, amelyek megteremtik a határok lehetségességének feltételeit.

A liberális nemzetállam nem áldozat, hiszen eltiporta a valódi dekolonizáció és felszabadulás álmát azáltal, hogy területi és joghatósági alapot biztosított a tőke számára, és a kényszerítő államhatalom legvilágosabb formája lett.

Ez az az év, amikor
a felszín alatti sodrással a határon átúszókat
és a tehervagonokban dideregve átdöcögőket
trombitákkal és dobokkal fogadják
– Martín Espada „Imagine the Angels of Bread” című verséből

Ha a nemzetállamok határai arra szolgálnak, hogy porózus szegmentálás és kategorizálás révén bebetonozzák a strukturális egyenlőtlenségeket, válhat-e valaha is antikoloniális építmény belőlük? Ahogy a rendőrség és a börtönök sem szolgálhatják a rasszalapú, nemi alapú vagy transzfób erőszak áldozatait, úgy a határok sem segíthetik elő a biztonságot és az önrendelkezést. Ahogy Adom Getachew írja Worldmaking after Empire című, 2019-es könyvében, nézzük meg a fekete nacionalista küzdelmeket a kolonializmus ellen: a dekolonizációt nem úgy képzelték el, mint a nemzetállam beleolvadását a globalizált tőkés gazdaságba és a nemzetközi hierarchiába, hanem a világ internacionalizmuson és újraelosztáson alapuló újjáépítését javasolták. Az ő példájuk követve gondolhatnánk végig, hogyan szervezhetnénk meg másként világunkat és otthonunkat. William C. Anderson a következőképp elmélkedik erről:

Olyan létért küzdünk, amelyben nincsenek államok, amelyek kitoloncolhatnának, jogainktól megfoszthatnának, megölhetnének, fogva tarthatnának, bebörtönözhetnének, szennyezéssel áraszthatnának el vagy rendszabályozhatnának minket a világot uraló elit nevében.

Míg az emberségesebb bevándorláspolitika mellett érvelő liberálisok magától értetődőnek tekintik egy „természetes” határ meglétét, addig Nicholas De Genova felveti: „ha nem volnának határok, nem volna migráció – csupán mobilitás”. Más szóval: míg a nyitott határok szabadabb mozgást jelenthetnének az országok között egy olyan világban, amely más tekintetben továbbra is a status quónak megfelelően lenne konfigurálva, a határok eltörlése azt jelentené, hogy felszabadulunk mindazon szabadságot nélkülöző viszonyok alól, amelyeket a határok fenntartanak. A Migrante International, a filippínó emberek több mint 25 országban jelenlévő, globális hálózata nem támogatja „a gazdaságok kifosztását, a környezet pusztítását és az agresszív háborúkat, amelyek széles körű szegénységet és igazságtalanságot okoznak” a Fülöp-szigeteken, támogatja viszont a „migránsok méltóságát és jogait a diszkrimináció, a kizsákmányolás és a visszaélés minden formája ellen a munkahelyen és a közösségben”. A határok eltörlésével mindezek megvalósulhatnak: a tartózkodás szabadsága, vagyis hogy senkit se távolíthassanak el erővel otthonából vagy földjéről, valamint a méltósággal történő biztonságos mozgás szabadsága.

Egy határok nélküli világ szükséges, ha valóban véget akarunk vetni az imperializmus pusztításának, a kapitalizmus erőszakos erőforrás-kitermelésének, és világunk elnyomó, rasszalapú társadalmi szerveződésének.

Ahogy Eduardo Galeano írta: „A világ azzal a vággyal született, hogy mindenkinek otthona legyen”. Egy határok nélküli világban mindenki megtalálhatja, kialakíthatja otthonát, amelyhez kötődhet.

Bár egy határok nélküli világ elképzeléséhez bizonyosan meg kell erőltetnünk futurista fantáziánkat, egyes elemei már napjaink gyakorlati politikájában is jelen vannak. A határőrizeti szervek, a határellenőrzések, a kitoloncolások és a migráció kriminalizálásának megszüntetését követelő mozgalmak prefiguratív jövőképet kínálnak, ahogy a bevándorló státusz megadását, a munkaügyi védelmet és a mindenki számára hozzáférhető, egyetemes közszolgáltatásokat követelők is. A franciaországi Sans-Papiers mozgalom kiáltványa^[12] kimondja: „Papírokat követelünk, hogy többé ne kelljen elszenvednünk a bőrszín alapján történő igazoltatás megaláztatását, az őrizetbe vételt, a kitoloncolást, családunk szétszakítását és az örökös félelmet.” Ausztráliában a RISE: Refugees, Survivors and Ex-Detainees (Menekültek, túlélők és egykori fogvatartottak) szervezet lakhatást, egészségügyi ellátást, nyelvi szolgáltatásokat, oktatást, munkavállalói jogokat, jogi segítségnyújtást, és szabad mozgást követel minden menedékjog-igénylőnek. Bár a fenti és más mozgalmak esetenként azt követelik, hogy az állam nyújtson anyagi segítséget, végső soron a határok jelentőségének felszámolására irányulnak.

Az olyan radikális szlogenek, mint „Egyetlen emberi lény sem illegális”, „Le a határokkal lopott földön” vagy „Nem mi keltünk át a határon, a határ kelt át rajtunk” elutasítják az ártatlanság, kívánatosság és asszimiláció jogra alapozott, liberális közhelyeit, és magának a határnak mint kormányzati intézménynek a legitimitását kérdőjelezik meg. Sok mozgalom azt is kiemeli, hogy a migráció a dekoloniális jóvátételnek és újraelosztásnak a megtestesült kifejeződése, és ezzel rámutat a migránsmozgalmak és a (fegyverkereskedelem, a vakcinaapartheid, a tisztességtelen kereskedelmi megállapodások, az adósság, a klímaváltozás stb. ellen irányuló) globális igazságossági mozgalmak konvergenciájára. Franciaországban a Les Gilets Noirs (Fekete mellényesek) kollektívája túlnyomórészt okmányokkal nem rendelkező, afrikai migránsokból áll; álláspontjuk szerint jelenlétük számot vet azzal a kizsákmányolással, amely Európa előfeltétele. Bátran hangoztatják: „Mi vagyunk a mozgás szabadsága és a letelepedés szabadsága tettekben, és ezt jogként is ki fogjuk vívni.” Kanadában a „Senki sem illegális, Kanada törvénytelen” szlogen arra a kétszínűségre világít rá, hogy a telepes-gyarmati állam önmagát teszi meg a bevándorlás elbírálójának. A The Red Nation meggyőzően fogalmaz:

Őslakosközpontú álláspontot vallunk a migránsokkal kapcsolatos igazságosságról és a migránsok szerveződéséről. Álláspontunk elutasítja a telepesállam állampolgárság-fogalmát, és helyette szolidaritást teremt az őslakos népek és az okmányokkal nem rendelkező migránsok között… Követeljük az összes határ eltörlését Palesztinától a Teknős-szigetekig.

Az őslakos Wet’suwet’en nép földjén a vének és a matriarchák a törvényeikben gyökerező alternatív kormányzási koncepciókat gyakorolnak. Mindenkitől, aki a földjükre lép, megkérdezik: Mi a szándéka? Milyen haszna lesz a közösségnek a látogatásából? Az ipar vagy a kormány nevében jött? Ezek a kérdések alapvetően a beleegyezésről szólnak, és kifejezett ellenpontjai a büntetés-végrehajtó, gyarmati és kapitalista államok logikájának. Arra emlékeztetnek, hogy egymás és minden élőlény iránti felelősségünket aktívan kell tárgyalni, és ki lehet és ki is kell küszöbölni a tulajdon, a bebörtönzés, a militarizáció és a gyarmatosítás szempontjait. Egy felszabadító, határoktól mentes politika magának a gyarmati-kapitalista államnak a gépezetét is destabilizálja.

A „Le a határokkal” az intézményes baloldal, különösen a környezetvédelmi mozgalom és a nagy szakszervezetek számára is felhívás. Az állam kialakulása, az osztályviszonyok, az extraktivizmus és a társadalmi hierarchiák kölcsönösen generálják egymást. A környezetvédelmi mozgalmak és osztályharcok állampolgársághoz kötése csak erősíti a szűkösség logikáját, amely a megszorításokon és bebörtönzésen alapuló kormányzás alapja; fenntartja a nemzetközi munkamegosztást és az alacsonyabb bérszínvonalat, amelyekre a kapitalizmus támaszkodik; és igazodik a szélsőjobboldali rasszizmushoz és az uralkodó osztály extraktivizmusra épülő ideológiájához. Konkrétabban: a környezet megőrzése, a biológiai szén-dioxid-megkötés, a bioüzemanyag-termelés és az alternatív energiafajták mellett érvelő mozgalmak gyakran bűnrészesek a zöldre festett gyarmatosításban. Még az olyan progresszívebb javaslatok is, mint a Zöld Új Megállapodás, a gazdag országokat fehér menedékhelyeknek és körülzárt lakóparkoknak tekintő imperialista képzelgések csapdájába estek. Hasonlóképpen: azok a szakszervezetek, amelyek a migráns munkavállalókkal szemben határrendészeti fellépést követelnek, hogy védjék a „munkavállaló állampolgárokat” (már maga a kifejezés is problematikus!), félreértik a tőke és a határ szerepét.

A határ nem képes megvédeni a munkásosztályt a neoliberális globalizációtól, mert a határ által generált mozgásképtelen munkaerő a szabad tőke érdekeit szolgálja. A rasszalapú kapitalizmus és a rasszalapú állampolgárság igényli a határok közé szorított munkaerőt.

Nem a migráns munkavállalók károsítják a környezetet vagy nyomják le a béreket, hanem a főnökök, a vállalatok, a határok. Az internacionalista, feminista, abolicionista munkajogi platformra talán a legjobb példát a migráns szexmunkások szolgáltatják, akik a szexmunka kriminalizálásának, a bizonytalan migrációs státusznak és az erőteljes nemi profilt mutató munkának a metszéspontjában állnak – mely szempontok nem mellesleg fenntartják a szegénység feminizációját. A Canary Song, az USA-ban élő migráns ázsiai és ázsiai-amerikai szexmunkások koalíciója olyan víziót fogalmazott meg, amely ellenzi a rendőri fellépést, a kitoloncolást és az emberkereskedelem elleni razziákat, ugyanakkor kiáll az összes szexmunkás és migráns munkavállaló munkajogai mellett, hogy „nyíltan, félelem nélkül gyülekezhessenek, megoszthassák erőforrásaikat, és kollektíven szerveződhessenek a jobb bérekért és munkakörülményekért”.

A börtönök felszámolásának kulcsa, tanítja Ruth Wilson Gilmore, a kollektív jelenlét és az életet igenlő intézmények felépítése. Száz és száz kampányt folytatnak szolidáris/menedékvárosokért, ahol az okmányokkal nem rendelkező lakosok számára is garantált a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés, és ahol a helyi joghatóságok korlátozottan működnek együtt a szövetségi bevándorlási hivatal ügynökeivel. Több tucat civil szolidaritási/mentési misszió zajlik szárazföldön és tengeren, hogy életmentő – és gyakran illegális – fellépéssel élelmet, vizet, hajlékot és közlekedést biztosítsanak a migránsoknak és menekülteknek. Az emberek és a szervezetek sokféle módon bővítik a kollektív gondoskodás és biztonság hálózatait: az emberek befogadják házukba a menekülteket; a hívő gyülekezetek menedéket nyújtanak a szökevény migránsoknak; az emberek élelmiszert és egészségügyi felszereléseket osztanak a határ közelében – például a franciaországi Calais-ban és az arizonai Nogalesben –, a foglalt szálláshelyeken és a táborokban; a migráns munkavállalók és a szakszervezetek összefognak, hogy munkásközpontokat hozzanak létre; az idegenrendészeti razziákat megakadályozó közvetlen akciókat hajtanak végre; internacionalista szerveződéseken dolgoznak. Ezek a fellépések az összetartozás felszabadított zónáit teremtik meg; túllépnek a neoliberális, nacionalista elképzeléseken, és szembefordulnak velük. Ezek az ökoszisztémák, még ha kis léptékben is, de a társadalmi viszonyok, a szolidaritás és a rokonság különböző formáit modellezik a közös küzdelem folyamatán keresztül.

És az emberek jóvá nem hagyott mozgása – amely semmibe veszi a határokat és a halált kockáztatja – már önmagában világteremtés és otthonteremtés.

A mozgásban lévő emberek kérdéskörének romantizálása és általánosítása nélkül is el kell ismernünk az általuk képviselt puszta akaratot és teremtő erőt. Másik élet iránti elszántságukkal a migránsok és menekültek áttörnek azon a több milliárd dolláros globális iparágon, amely falakkal, szögesdrótkerítésekkel, drónos megfigyelőrendszerekkel, militarizált ellenőrzőpontokkal és bürokratikus erőszakkal igyekszik útjukat állni és végleg elrettenteni őket. A forradalmak semmiféle garanciát nem hordoznak magukban, mégis arra szólítanak fel, hogy álmodjunk, figyelemmel hallgassunk, hangolódjunk rá egymásra, cselekedjünk, küzdjünk, bontsunk le, állítsunk helyre, teremtsünk, mozdítsunk el és újítsunk meg.

A cikk eredetileg a Boston Review oldalán jelent meg 2022. november 16-án. Fordította, a képeket válogatta és felirattal ellátta: Piróth Attila.