Az utolsó szó jogán – pár anti-anti-„antifa” gondolat

Ez a cikk több mint 1 éves.

Pár anti-anti-antifa gondolat

Bár már mögöttünk van a Becsület napja, az ellentüntetés és az országos botrányt kiváltó viperás támadások, a szélsőjobboldali-jobboldali sajtó, a rendőrség, különböző újfasiszta csoportosulások és Kocsis Máté napirenden tartják a kérdést.

Hogy közben elengedték a letartóztatott Szikra-aktivistát (bár még mindig vádolják), arról továbbra is azt kellene gondolnunk, hogy elképzelhető, hogy valaki némi Mérce és Tett olvasás után pár hónap alatt eljut addig, hogy középosztálybeli egzisztenciáját feladja, és a nyílt utcán, fényes nappal ver meg valakit viperával, csoportosan. Gazdagréten. Közismert náci fészek, már a Szomszédok óta gyanús.

Én a kelleténél többet fogyasztok mostanság jobboldali és szélsőjobboldali tartalmakat, de ez együtt jár azzal, ha az embert talán terroristává nyilvánítja az államhatalom. Ezeket olvasgatva az a meghökkentő kép tárul elém, hogy a magyar antifasizmus az kvázi az Al Kaida, benne én, meg pláne a Jámbor András a Bin Laden (akinek az embere vagyok), akik gombnyomásra rendelnek meg terroristákat külföldről (mintha lenne valami antifa netpincér-app politikai leszámolásokra). Megtudtam továbbá azt is, hogy szoros kapcsolatot ápolok a Szikra mozgalommal(?), hogy az antifa egy nemzetközi bűnszervezet, amikor ÉPPEN nem terrorszervezet(??), meg hogy Lipcsében éltem több évig, és ott kaptam kiképzést(???!), és amúgy is, Jámbi fizet minket talán, ki tudja.

A szélsőjobb a legjobb elméit rakta a valóban zavaros ügy felgöngyölítésére, és én ezen borzasztóan jól szórakozom – jó kedélyemet csak az árnyalja, hogy az ilyen jellegű fejtegetéseket elég komoly fenyegetések kísérik, amik nem csak engem vagy a haverjaimat céloznak, hanem konkrétan „ott se volt” embereket is.

Kriszti pont ilyen. A kedves olvasó pedig döntse el, hogy melyik országban szeretne élni: ahol a rendőrség súg a szélsőjobbos portáloknak, hogy kit fogtak meg, és előbb közlik azt, mint a rendőrség: vagy abban, ahol a rendőrség a szélsőjobbos okfejtések alapján tartóztat le valakit. Magyarország 2023-ban az a hely, ahol egyik miatt sincs botrány, pedig kettő perc alatt le lehetne hozni belőle a német lapok „Miért Fasiszta Orbán Viktor?” hétvégi rovatát.

Mivel a jog malmai lassan őrölnek, sok idő fog eltelni addig, ameddig kiürítjük az uszítók zsebeit. Ezt a cikket nem kellene megírnom, ha a jobboldali sajtó veszi azt a fáradtságot, amit a liberálisok megtettek – miszerint megszólaltatják az „antifát” is. Hogy nem tették ezt meg, az világosan mutatja, hogy a viperás támadás nyilvánosságra kerülése óta egy politikai kampánnyal állunk szemben, amiben a tények nem számítanak. Ez megszokott: a nagyobb probléma, hogy az elszabadított indulatok se számítanak, márpedig ez az ügy nem tréfadolog. Én pedig most abban a hülye helyzetben vagyok, hogy a fejemet kívánó szélsőjobb felé kell biccentenem, mert a vezetőség (nagy része) felismerte a helyzet veszélyességét, és az erőszak szelleme nem törte szét a palackot, csak eddig pár koponyát.

Mert hát az a helyzet, hogy a különböző napvilágot látott értékelésekből csak Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője látta meg azt, amin én is megrettentem:

* Hogy ha egy 15 fős brigád kórházba juttathat embereket támadásokkal, napokon át, és ebből megfognak hármat (meg bevisznek egyet dísznek), az bizony az éles szemű hülyéknek ötletet fog adni, hogy ilyet lehet
* És ha az erőszakot kiengedjük a palackból, azzal mindenki veszít, mert az erőszak utánzás útján terjed, és nem épp az intelligencia vezérli

Úgyhogy, mivel a szélsőjobb megtette azt a gesztust, hogy többé-kevésbé átláthatóvá tette a gondolatait, nekem is meg kell tennem ugyanezt. De előbb kicsit le kell rombolnom a saját nimbuszomat, mert bármennyire is hízelgő, nem vagyok az a fontos ember ezen az oldalon, akinek képzeltek – különben már a gyorskocsiban ülnék. Én annyit tudok, hogy írok meg beszélek, és hát nem különösebben félek, ezért én látszom – és ezért vagyok könnyűnek tűnő célpont.

A közéleti írásaimban általában tartózkodom attól, hogy magamról osszak meg dolgokat, de a téma jellege miatt most muszáj lesz, így aki valami marxista elemzésre számít, az készüljön föl az unalomra.

Kezdjük akkor a támadásoknál és az ellentüntetésnél.

Az való igaz, hogy az egyik olyan ember vagyok, aki több-kevesebb szerepet szokott vállalni a Becsület napja elleni demonstráció megszervezésében. Az is igaz, hogy a németek rápörögtek a témára, miután rájöttek, hogy a hazai nácijaik Kelet-Európában játszanak beöltözős bulit, így külön kampányt folytatnak a témában: nem csak hozzánk jönnek, hanem mennek a balkánra is. A Kitörés ebben kuriózum, hogy a nácik amikor beöltöznek nácinak hirtelen nem számítanak nácinak és az ezzel járó társadalmi megvetés sem kísérti őket.

Mindenesetre a magyar antifasiszta stratégia eddig az volt, hogy a Becsület napi náci felvonulást zavarjuk le az utcáról, békés eszközökkel. Akkor győzünk, ha sokan vagyunk békésen, nem akkor, ha a kitörésre jövő decathlon-frontot terrorizáljuk. Nem egy alkalommal kellett elmagyarázni embereknek, hogy nem ez az az alkalom, amikor Marvel-filmbe illő jelenetekben lesz leverve a magyar fasizmus. Van is szép számmal olyan „antifa” Magyarországon, aki nem fárasztja magát a kitörés napján a hidegben emiatt – addig se koszolódik a pólója. Az elhíresült, 2020-as túrázó-verés felvétel is csak azt a részt hagyja ki, amikor emberünk fokossal kívánt átvágni egy antifa tömbön.

A stratégia maga eddig sikeres volt, bár idén a Halászbástyánál láttuk talán meg igazán, hogy mit gondol erről a rendszer: a két politikai „szélsőséget” egyként kezeli a rendszer, és amennyire lehet izolálva, a fogyasztás megbízható medrétől távol tartva. A rendőrök nem minket védenek egymástól, hanem a fogyasztói társadalmat védik tőlünk. Nem az a baj, ha egymásnak esünk: az a baj, ha kereskedelem jól olajozott gépezetét megakasztjuk a pitiáner ügyeinkkel.

A viperás támadásokról mi is csak a sajtóból (a szélsőjobbos sajtóból!) értesültünk. A rendőrség közlésével szemben – miszerint véletlenszerű emberek voltak az áldozatok – nekem az az információm van, hogy a gazdagréti támadás is egy szélsőjobbos zenészt talált be (Topyt a Divine Hateből). Ha ehhez hozzá veszem, hogy a Liptákot támadták meg a nulladik napon, akkor vagy ezek a legszerencsésebb antifa terroristák a világon, vagy nagyon is tudatosan csinálták azt, amit csinálták. És bár az én öklöm is összeszorul egy-két Archívum szövegen, eszembe nem jutna kvázi nyugdíjas széljobbereket összeverni, és azt is tudom, hogy ezek az arcok már nem akkora szervező erők arrafelé. Ha annyit kapsz érte, mint egy rendes emberért, akkor miért csinálnád? Pláne többszörös túlerőben, felfegyverkezve?

És egy ennyire bekamerázott városban miért csak a brigád harmada lett lefogva? Se?

Megannyi kérdés, amire én is szeretnék választ.

De térjünk át a másik témára, az erőszakra. Én hallottam olyanról tavalyelőtt, hogy pár légiós megpakolt valakit, akit antifának néztek vidéken: sőt, egy szegedi rendezvény alkalmával nálunk is tiszteletét tette pár tag azzal a szándékkal, hogy megverjen minket, miután valami Prideos alkalmat megtrollkodtak. Szürreális este volt a maszkos, rendőrökkel jattoló fiatalemberekkel, de lement vér nélkül, mert inkább beszélgettünk. Pedig a Légió Hungária bemutatkozása a nagyközönség előtt az volt, amikor megtámadták az épp zárva tartó Aurórát, és végül csak egy Pride zászlót égettek el – tudtommal akkor a helyen pár gyerek, a takarító és az akkori barátnőm tartózkodott, és a szerencsén múlott, hogy nem jutottak be a fasiszták. Nem tudom, és nem is érdekel mi volt a terv, de az ilyenek fényében nekem aztán kurvára minden indokom megvan az erőszakra ezekkel a barmokkal szemben, és ezt az érzést senkinek sem kívánom.

Aztán mégis teltek az évek, és nem sántult le egyik se – és nem azért, mert közben tanultam volna meg németül, vagy azóta kaptam volna kiképzést.

Hanem azért, mert én a nemzeti-keresztény-konzervatív utánpótlás képzőjébe, a Fasori gimnáziumba jártam. Templom minden hétfő reggel, heti két hittan: tehetséges voltam töriből, tehát mentem a Rákóczi-szövetségbe. A Gyurcsány érában lettem kamasz, apáim szopatott pedagógusok: könnygáz, Tomcat-blog, Bombagyár. Barantáztam, és bár egy barátom óva intett, hogy Gergőkém, ezek nácik, én kinevettem, majd a Magyar Szigeten szembesültem vele, hogy a futballpálya egyik felén megy a jurtázás, a másik felén egy szkinhead le akar ütni, mert az öklömet rázom és nem a karomat lengetem Kárpátián.

Végül úgy jöttem le a náci tripről, hogy elkezdtem normális emberekkel lógni. Lett barátnőm, meg zsidó haverjaim, és a cigányok se voltak már olyan ellenségesek, ha nem félelemből közelítettem meg őket: csupa-csupa olyan dolog, amitől a szélsőjobbos ideológia távol próbál terelni, hogy a náci haverjaidon kívül ne legyen senkid. Ez egy politikai szekta, ami az apátlan gyerekekre vadászik: vonzó része a közösség, ami valóban tud alternatíva lenni a modernitás undorító magánya ellen, de közben egyre nagyobb és nagyobb áldozatokat kíván meg. A Becsület-napja ennek a csúcsterméke, amikor az embernek hitet kell tennie az új vallása mellett, hogy hisz és küzd a zsidó világhatalmi törekvésekben és ellenük. Nem hiába az a szélsőjobb taktikája az elmúlt évtizedekben, hogy ezt a kimondott részt megpróbálja szaloncukorba, áldozati pózba csomagolni – mert nyíltan kimondani szociális öngyilkosság lenne.

Engem nem pofonok térítettek le erről a pályáról – pedig ki tudja, ha maradok, lehetnék ma már államtitkár is, vagy valami megye kettes fasiszta szervezet vezetője. Épp ezért én megértő vagyok aziránt a lelki állapot iránt, ami az embert ebbe a világba hajtja. Értem én azt az űrt a lélekben, amit tiltott szimbólumok lóbálásával próbáltok betölteni.

A fasizmus iránt meg – hát, mivel meg akar ölni épp – nyilván nem.

De az én antifasizmusom legnagyobb eredménye nem valami kiütött, nyomorékká tett skinhead, hanem az egyik legjobb barátom, aki tinikorában vágósúlyban lévő náci volt. Kijött velem, normális emberi életet él. A belvárosi libernyákokat nagyrészt ugyanúgy gyűlöljük, ahogy régen – nettó vérszövetségben vagyunk, ahogy régen. De többek vagyunk nélkületek, mint veletek.

Mert ha már annyira tanácstalanul keresgélitek a magyar antifát, hogy random vegán kajáldákat próbáltok befenyíteni, akkor hadd szegjem meg a háborúzás egyik szabályát – miszerint ne avatkozz közbe, ha az ellenséged éppen hibát vét – mert nem szeretnék nyomorékká vert senkit látni: voltaképp mi is a magyar „antifa”?

A politikai radikalizmus nem független a körülményeitől: pont ezért volt durva a kilencvenes évek, amikor a helyekért ment a harc, és durva a kétezres évek, amikor meg a zenegépekért. Kívülről pont azért tűnik mindkét tábor jelentéktelennek, mert hétköznapi értelemben megszűntünk létezni. A Kitörést is úgy nyerték meg a fasiszták, hogy valójában vesztettek: ezernyi hithű embert akartak, erre föl kimegy ezernyi droid, akinek ez csak Disneyland. A kultúrharcot elvesztettük, biodíszletek vagyunk csupán a fogyasztás oltárán.

A radikális jobboldal egy balliberális kultúrhegemóniával szemben vívott gerillaháborút: most egy radikális jobboldali kultúrpolitika vált ki maga ellen ellenállást. A gendersorosbrüsszelita ötödik hadoszlop, ami pár civil szervezetre meg sajtótermékre korlátozódik lófasz ahhoz képest, ami épp tör föl – és ez nem import antifa, hanem háztáji, elégedetlen kontra-reakció.

Egész egyszerűen az van, hogy a Fidesz úgy próbálja a maga holdudvarában tartani a militáns szélsőjobbot, hogy kulturális pénzeket oszt nekik. A Kossuth-díjak, pénzosztások, helyfoglalások (mint pl. az A38 behúzása), hogy a Kitörést szervező Hazajáró kap NKA pénzt, a Mi Hazánk kap segítséget fentről – ezeket sorolni is felesleges.

Tarthatok én akármilyen toborzó beszédet, írhatunk akármilyen gyújtóhangú kiáltványt, az van, hogy ezek a pénzek olyan piacokon mozognak, ahol nemzetközi versenyben kéne helytállni – amit csak úgy lehet, ha a tehetségesek kapják azt tehetség alapján, nem pedig … a haverok, a nem tudom mi alapján.

A legfrusztrálóbb az, hogy a magyarkodó alkotásokat is meg lehetne csinálni világverő minőségben, ha nem a lojalitás lenne a pénzosztás motorja, hanem a tehetség és a szakértelem. A volt SZDSZ-es értelmiség nyivákolását figyelmen kívül hagyva be lehetne ismerni, hogy a vigyázállásos magyarkodás is lehet szebb, ha bevonunk embereket akik tehetségesek és érvényesülni akarnak a szakmájukban.

De nem! Így hát mindenhol ahol azt érzik az emberek, hogy hátrakötött kézzel úsznak, mert a semmirekellő fasiszta naplopók ülnek – mit ülnek, még büszkélkednek is vele! – a pénzen, amit ők kín-keservesen összekaparnak, tehát teljesen magától értetődő, hogy a FUCK FIDESZ üzenet után megtalálják maguknak az antifasizmust. Csak ez nem gyújtó hangú cikkek útján történik, hanem a zsigeri élményeken keresztül. Ha le is veri valaki azt a tucatnyi antifát, akik a becsület napi ellendemostrációt szervezik, hát ott van több száz-ezernyi nagyon elégedetlen és mérges ember.

Mert hát a közösségeket mégis azt tartja egyben, hogy a bajaikra találjanak egy bűnbakot. Az ellenzéket az, hogy gyűlölik Orbánt, a jobboldalt az, hogy gyűlölik a liberálisokat: a fasisztákat az, hogy gyűlölik a cigányokat, a zsidókat és a melegeket. Nem nehéz belátni, hogy az antifasizmus miként válik ugyanilyen bűnbakoló motorrá, ha közösségek nem csak pénzektől esnek el, de fenyegetések is érik őket – a fasiszták miatt.

A magam részéről várom a következő adag légióst. Ha az én véremen akartok építkezni, ám legyen. De ki fogom kérdezni a Clausewitzt bunyó előtt.