Megfelelés a munkahelyen

Sok munkavállaló pontosan tudja, hogy amit csinál, amögött a legfőbb hajtóerő a mások vélt vagy valós elvárásaihoz való igazodás, a „megfelelés”. A legtöbbjüknek nagyon is van saját gondolata, kívülről is és kritikusan is látja saját helyzetét, tetteit, sőt azt is pontosan tudja, hogy változtatnia kell, de mégsem teszi meg. Hogyan lehetséges ez? Az alábbi írás legnagyobb része nem a szerző tollából való, hanem beszélgetőpartnere szájából ered, a cikk írója inkább rendszerbe igyekezett szervezni egy év segítő folyamatának legfontosabb gondolatait.

– Miért ülünk mi most itt? – kérdezem.

– Mert annyit mondott a főnököm, hogy „ajjaj” – és Éva azonnal zokogni kezd. Kétgyermekes családanya, 20 éve dolgozik különböző nagyvállalatoknál különböző közép‑, később felsővezetői pozíciókban. Legutóbb a vezérigazgató prezentációját kellett elkészítenie, ami szerinte „inkább asszisztensi feladat, de mindegy, megcsinálom, mert nagyon fontos a vállalatnak, hogy jó legyen a prezi”. Csak utólag, a sikerrel megtartott prezentáció után derült ki, hogy bizonyos témák nem lettek érintve, és különösebb baj nem is történt, a prezentáció hallgatósága semmit nem vett észre, Éva mégis szó szerint belebetegedett az aggódásba: lázas lett, feküdnie kellett.

Testi tünetek

– Kamaszként olyan sokat stresszeltem, hogy elvittek MRI-vizsgálatra, mert folyamatosan zsibbadt valamim. Ebben is apura hasonlítok, akin fizikailag is kiütnek a problémák, ha összegyűlnek. Amikor vállalkozott, csak a munka volt. Vidéken éltünk, kisvárosban. Nagy szó: a főút mentén épült fel a házunk, emeletes. Még fel sem épült, apu már elkezdte kialakítani a helyet a műhelynek az alagsorban, mert mindig előre gondolkodott. Közben a cége tönkrement, átverték az üzlettársak, így aztán félbemaradt minden. Onnantól még a redőny is le volt húzva, pedig nyár volt. Főutca, mindenki láthatta, hogy gáz van. Nekem meg zsibbadnak a végtagjaim, és az elmúlt öt hétben felszedtem öt kilót magamra, de nem baj, most csütörtökön megyek kineziológushoz, és minden rendben lesz. Még ez a hónap rázós, de már a következő nem lesz az, csak addig bírjam ki. Mondjuk ma reggel hattól bent vagyok, mert a fiam beteg és anyu van vele otthon, de csak délutánig tud lenni. Így aztán már ¼ 6-kor le kell lépnem az irodából, ami nagy érvágás nekem, mert annyi feladatom van.

Éva pontosan tudja, hogy a teste jelzi, nincs minden rendben, s azt is tudja, hogy másoknak szeretne megfelelni, emiatt agyonhajszolt, ám a mérleg még így is pozitív számára: jobb így, mintha úgy érezné, nincsen elegendően leterhelve, nem várnak tőle teljesítményt, csak úgy lóg a levegőben. A már ismert diszkomfortérzet számára még mindig jobb, mint az új, ismeretlen helyzet lenne, ha egyszer felszabadulna. Lehet, hogy nem is jönne el a felszabadulás?

Bónusz: az új mindenható

– A saját dolgaimra egyáltalán nincsen időm, mindig a mások kérése van előrébb, mások bónuszcéljaiért küzdök.

A vállalatok gyakorta használják a bónuszt korbácsként. A bónusz a megállapodott alapbéren felüli anyagi juttatás, melyet a munkahely valamiféle extrateljesítményhez köt. A munkavállaló azonban az évek során fejben lassan beépíti azt a fizetésébe, és egy idő után úgy számol a bónusszal, mintha az alapesetben járna, ugyanakkor a bónuszcélok a szerződésben meghatározott munkateljesítményen túl meghatározott célokat jelentik.

– A saját bónuszcéljaimmal rosszul állok, ami kompenzálná… [nem fejezi be a mondatot, de értelemszerűen a fáradozások ellensúlyozására gondol.] A közvetlen főnököm már ezerszer elmondta, milyen felesleges terület az enyém. A bónuszomat meghatározó egyik elem éppen a cégnél az emberek work-life balance-ának mérése és segítése lenne, de hát még a sajátomat sem vagyok képes megteremteni. Közben meg a főnököm bónuszcélját hajtom, az emberek képzésének megszervezését.

A túlmunkára azt mondja a vezérigazgatónk, hogy priorizáljunk, és igazán sajnálja, igen, ezt a szót használta „sajnálja”, hogy le vagyunk terhelve. De azért minden legyen meg hétfőre.

Akkor is, ha pénteken délután háromkor jön meg a feladat, mert például a közvetlen főnököm egész héten nem adta át, noha nyugodtan szólhatott volna korábban.

Gyerekek a családban

Van olyan ügyfelem, aki felnőtt családanyaként is leginkább a saját édesapjának akar megfelelni, aki pedig már hat éve meghalt. Éva édesapja ugyan nem halt meg, de az évek alatt leépült, s Éva ezt az agyonhajszoltság számlájára írja:

– Apu szeretett minket a tesómmal, de ezt azzal akarta kifejezni, hogy anyagilag megteremtett mindent nekünk. Ők nem mentek soha nyaralni, inkább még egy szintet felhúztak a házra, apu a testvére árnyékában nőtt fel, s meg akarta mutatni az ő apjának, hogy ő is ér valamit, nem csak az öccse, akit agyonkényeztettek.

– Az öcsém és közöttem 8 év van, Marcika a kedvenc. Marcika, ma is. Most 37 éves, albérletben lakik, a barátnője otthagyta, nem tudja, mit kezdjen magával. Nincsen benne küzdés, mint bennem, meg apuban, akitől a szívósságomat örököltem.

– „Anya, hogyhogy már itthon vagy” – kérdezi a fiam este nyolckor, annyira hozzászokott már, hogy későn érek haza, szerencsére a férjem hozza-viszi, vacsorát csinál neki. De ma én vagyok a soros, és akkor már nem olyan hatékony a munka, mert közben azért kaját kell adni neki, meg karatéra vinni.

A szervezeti tudattalan

Ha általában véve létezik szervezeti tudattalan – vagy legalábbis egy vezérlőelv, amelynek létezését senki nem mondja ki, de mégis egyfajta láthatatlan erőként hat, s tereli a céget egy jól látható irányba –, akkor arra a munkahelyre, ahol Éva dolgozik, ez a láthatatlan erő a vezetőnek mindenáron való megfelelés.

Míg korábban jellemzően a – végtelenül kemény és kegyetlen – piaci versenyben való helytállás szemlélete nyíltan vállalt volt, addig az évek során észrevétlenül cserélődött le a vezérlőelv a felsőbb szinteknek való megfelelésre, s a cég olyan embereket vonz, akik inkább e területen jobbak, mint a munkateljesítményben.

Sokan, akik ezt nem bírják, el is mennek. Éva szenved, mert bár főnökeinek akar megfelelni, alapvetően ezt a munkateljesítménye nyomán képzeli el. Bár esetében is felüti a fejét a megfelelés:

– A főnököm olyan, mintha az apám lenne. Régebben sokat beszélgettünk reggel, meghallgatta a véleményem, és be is számoltam neki, mit lehet érezni a kollegák között. De nemrégiben megjött Vera, aki korábban területi képviselő volt, és most már ő a kedvenc. Hiába beszélgettünk egyik reggel a síelésről, ami egyébként pont a főnököm mániája, Vera, én és egy harmadik kolleganő, amikor a főnök odajött hozzánk, csak a Verával beszélt, mintha mi ott se lennénk. Most Vera az, aki mindent elmond neki, mit hall, mit lát.

A címlapkép Dr. Ligeti György alkotása