Ajánló és kontextus a Háromezer számozott darab című filmhez

A minap az a szerencse ért, hogy megnézhettem egy premier előtti vetítésen a Háromezer számozott darabot. Teltházas előadás volt, és nem csak azért, mert a film a tallini premierje után besöpörte a „Rebels with a cause” díjat, hanem mert minden egyes vetítés hullámokat vet a közélet film iránt érdeklődő, amúgy nyugodt és kissé lapos vizein.

Én elég sokat járok moziba és elég régóta, de most először éreztem azt, hogy amit látok, az jóval több, mint egy film. Szó se róla, a mű utóbbinak is kiváló: magyar filmre beülve az ember retteg, hogy még egy egész estés videóklipet kell végigszenvednie vagy a szocialista díszlet- és fogalomvilág tartalom és karakter nélküli önkényes újrahasznosítását. De a Háromezer számozott darab nemzetközi szinten is komoly fába vágja a fejszéjét, hiszen témáját tekintve a reprezentációt veszi célba, ami a kortárs liberalizmus legfőbb eszköze, eszménye és öncélja lett a szexuális és etnikai kisebbségek felszabadítására.

A reprezentáció általi felszabadítás gondolata nagyjából úgy hangzik, hogy a marginalizált csoportok és kisebbségek azért – is – marginalizáltak és elnyomottak, mert tagjaik nem kerülhetnek meghatározó pozíciókba, sem a való élet dolgaiban mint a gazdaságban vagy a politikában, sem a médiában. Az előítéletek velük szemben azért is léteznek, mert a reprezentációjukat a többség végzi, a saját szája íze, érdekei és előítéletei szerint. Ergo: ha megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy eme marginalizált csoportokat és tagjaikat ezekben a mezőkben helyzetbe hozzuk, kvótákkal vagy filmekkel vagy reklámokkal, akkor azzal a többségi társadalmat érzékenyítjük, a marginalizált csoportokat pedig megerősítjük és bátorítjuk arra, hogy ők is…

…és itt nagyjából elakad a reprezentáció logikája, hogy mit is vár a felszabadított alanyától, pláne annak tágabb közegétől. Az utópikus végcél az itthon egyenlő bánásmódnak eufemizált egyenlőség kellene legyen a polgári (jogi) értelmében, az ideológiának meg mostanra volt több évtizede bizonyítani.

2023-ra azért nehéz lenne azt mondani, hogy ne lennének marginalizált csoportok kellőképpen reprezentálva a médiában vagy bizonyos döntéshozói pozíciókban – persze ez se mindegy, mert máshol már bezzeg van női miniszterelnök, itt meg bezzeg még az sincs. Talán ez a félperifériás liberalizmus nyomora, hogy ebben is kénytelen egy szamárlétrát végigmászni a helyi barbarizmus és a Nyugat(™) között. Amerikában milliárdokat lehetett keresni a BLM mozgalommal, tele van a Netflix az identitás szivárványaival, itt meg pár civil-NGO-közszereplő küzd éjt nappallá téve, a jobboldali fallal szemben, hogy reprezentálja a halmozottan hátrányos helyzetben lévő vidéki cig… rom… kisebbségi…

A reprezentáció ideológiájának legidegesítőbb vonása, hogy érthetetlen azok számára, akiken elvileg segíteni akar. Még egy diploma sem elég hozzá: pont olyan kifürkészhetetlen, mint egy idegen kultúra etikettje.

Ezért is voltak a viták róla érthetetlenek és értelmezhetetlenek a kívülállók számára.

Eddig.

S így is hangzott a reprezentáció és identitáspolitika kritikája balról: áruld már el barátom, hogy ezzel az egésszel hogy járnak azok, akiken elvileg segítesz, és mit nyersz te, amire a válaszok az agyonkussolás és a nyilvánosságból való kirekesztés válogatott módszerei voltak a válaszok. Ezt írta meg Mark Fisher a Kilépés a vámpírkastélyból című esszéjében, az amerikai-brit viszonyokra reflektálva, pedig hol voltunk még akkor a mostani kiélezett harctól, ami ezt a kérdést övezi.

A Háromezer számozott darab nagyot teker ezen a kérdésen, és úgy teszi fel, hogy mit élnek meg azok, akikkel te reprezentálsz, miközben tükröt tart azok elé, akik a reprezentációt gyártják és (haszon)élvezik. Ettől lesz élvezhető és szívszorító alkotás, elsöprő erő katarzis nélkül. 

Ha a reprezentációs ipar nem tesz mást, mint alanyait szétszedi és készáruként tárja a fizetőképes közönség elé, hogy utána visszaköpje nyersanyagát a salakba, amiből szedte, akkor a Háromezer számozott darab ugyanezt teszi a reprezentációs iparral: ízekre szedi hogy a közönsége elé tárja, majd visszadobja oda, ahol találta. A végén nem mi hagyjuk el a cigánytelepet: a cigánytelep hagy itt minket.

Olvastam valahol, hogy a film célja valamiféle diskurzus keltése. S bár ez jobb, mint amikor úgy reklámozzák a filmet, mint ahol a Franciska végre levetkőzik, de ez a film nem egy diskurzuskeltő aktus.

A diskurzuskeltő aktus a film alapjául szolgáló Cigány-magyar darab lett volna. A Háromezer számozott darab már annak a kritikáját és fogadtatását is feldolgozta a kritizáltak szempontjából. Didaktikus, de úgy és azért, mert már a rá érkező kritikát és diskurzust is előre kódolja és tartalmazza. Rövidre zárja a reprezentációs logika áramkörét: a film értékéből csak az vonhat le, hogy nem szerveznek minden vetítés után egy beszélgetést a műértő közönséggel. Mert ők bizony tényleg csak annyit szűrtek le ebből, hogy hát akkor ha ők mégse jó emberek, akkor hogy legyenek jobb, elfogadóbb emberek: esetleg szedhetnének a cigányok meg a magyarok együtt cseresznyét? És ez a jobbik eset, különben előbújik belőlük a „nem vagyok náci De”. A filmben megjelenő karikatúrák élőben, melletted ülve brutális moziélménynek hatnak.

A városi, progresszív értelmiségi olvasata – mit olvasata, az arcába vasalt tükör – azonban csak az egyik oldala a filmnek. Ha csak ez lenne, akkor ez a mű csak egy felejthető húzás lenne a kultúrharcban, meglepő szögből bár, de kezelhető a szokásos média-összezárási eszközökkel, lekódolva a politikai szembenállások mentén. Holnaptól kiderül, hogy jobbos az összes, a cigánykártyákat bevonjuk, szakértőink is megmondták.

De a HSZD nem a „na én majd jobban reprezentálom” játékot játsza, hanem újraosztja a játékteret: rámutat, hogy ez kizsákmányolók és kizsákmányoltak közötti viszony. Hogy itt az egyik ember haszna az a másik ember tragédiájából készül. Jóformán csak a kizsákmányolók beszélnek, a kizsákmányoltak csak szerepelnek, de mégis utóbbiakkal érzünk együtt, mert ők éreznek egyáltalán bármit. 

És ebben, amikor a legfájdalmasabb traumákról szól a film, akkor kíméletlen, őszinte, sallangmentes: érti, aki érti, és sajnálkozni se tudjon, aki nem. A legerősebb, legszívszorítóbb jelenetek azok, amikor a film az alárendeltség, kiszolgáltatottság tehetetlenségét és az abból fakadó haragot megmutatja, melyből bőven jut nem csak az egyéni tragédiák kapcsán, hanem az egész reprezentációs perverzióval szemben.

Én ilyet nem hogy magyar, de külföldi filmben sem láttam – vagy élhettem át.

A film radikalizmusa pedig ebben rejlik: megmutatja, hogy a reprezentációs logika pont annyira undorító és kizsákmányoló, mint ami ellen hivatott fellépni. A kiút tehát nem egy „reform-reprezentáció”, a mégis hogyan lehetek jobb ember, hanem a teljes, totális elutasítás. Az alárendeltek majd köszönik szépen reprezentálják magukat, a maguk céljai szerint, úgy, ahogy ők közösségre szeretnének lelni, azon a nyelven, ahogy magukat ki szeretnék fejezni: magasról szarva arra, hogy az önjelölt mediátorok ettől zavarba jönnek-e.

Én remélem, hogy a film nem csak a hazai, hanem a nemzetközi vetítővásznakat is végighasítja. Érett már a korszellem egy változásra, és ennél szebben nem is lehetett volna kettétörni az asztalt.