Miről szól ez a cucc?

2023. március 6-án Budapesten a Lámpás nevű kocsmában négy politológus/elemző és a Kutyapárt egy alapítótagja egy passzivista moderálásával „MKKP évértékelő”-nek elnevezett panelbeszélgetést tartott. Ezt megtaláljátok itt.

Először is szeretném megköszönni az elemzőknek – Ruff Bálintnak, Gáspár Kristófnak, Mikecz Dánielnek és Róna Dánielnek – hogy voltak szívesek eljönni és elmondani a meglátásaikat. Úgy tűnhet majd helyenként, hogy őket ekézem. Nem erről van szó, sőt. Csak a nézőponttal és a fogalmakkal nem vagyok elégedett, amik alapján mindig hozzányúlunk az ilyen kérdésekhez. Amikor úgy beszélünk politikáról, mintha ez valami kötelezően versenyszerű dolog lenne, és belehajszoljuk egymást feleslegesen hülye körök ismételgetésébe. Erről lesz szó.

Az alábbiak nyilván nem a „Kutyapárt álláspontja”, hanem az enyém, leginkább dühös kommentek az évértékelő kapcsán olyan dolgokról, amik rendszeresen előkerülnek.

 

1. A politikai cselekvésről

Mikecz:

[a Kutyapárt] olyan fajta politikai cselekvésre ad lehetőséget, ami máshol nem férne bele – franchise, mint a buszmegálló-kifestés, és ezt lehet utánozni.[…] Ez hatással lehet a politikai kultúrára is […] látszik ez az ellenzéki politikusokon is, hogy nézik, hogy mi az ami a Kutyapártnak sikerül – pont a Cselekvés Körei is valami olyasmit szeretett volna, hogy megjavítani valamit, helyben segíteni, kicsit egy ilyen kutyapártos recept alapján. Tehát hatás, az nem feltétlenül csak úgy lehet, hogy hatással van a politikai hivatalokra és képviselőt ad, hanem hatással van a politikai kultúrára is, és ez szerintem nem biztos, hogy lebecsülendő. Ez persze nem biztos, hogy össze fogja roppantani a rezsimet – lehet, hogy 10 év múlva is így fogunk élni, csak színesebb buszmegállók között.

Az általánosan érezhető egyre nagyobb reményvesztettségnek, de a politikai inaktivitásnak biztosan egy jelentős része abból a tapasztalatból jön, hogy mindig minden a fejünk felett dől el, hogy történik vagy nem történik, és hogy hogyan történik – a százmilliárdos tenderektől egészen odáig, hogy a házad előtt lévő padot az illetékesek 40 év után felújítják-e vagy sem, amikor már olyanra rohadt szét, hogy semmi értelme annak, hogy ott van, mert ülni nem lehet rajta.

Leszarod vagy nem szarod, szólsz vagy nem szólsz az illetékesnek, történik valami vagy nem történik semmi: nem igazán van felelőse a közös dolgoknak, az az ember érzése. Te meg csak egy kisember vagy a tömegből, mégis mit kéne csinálnod?

A helyzet viszont azt, hogy ez a te környezeted, te nézegeted egész nap, mindennap. A rohadó lécei a te közvagyonod, amiből fel lehetne újítani az a te közpénzed, és akinek az lenne a dolga, hogy ezt megoldja, az a te közszolgád. Legyünk jóindulatúak, és feltételezzük, hogy ez azért nem történik, mert bár jó lenne, de erre már pont nem jut se idő, se pénz, se energia.

Annyi baj legyen, tulajdonképpen mi is tart vissza attól, hogy ezt megtedd te magad? Páran összedobjátok a néhány ezer forintot, amibe a léc meg a festék kerül, valakinek tuti van otthon elfekvőben csiszolója, meg néhány ecset is akad, és ha nem is holnap, de valamikor találtok rá időpontot, ami mindenkinek oké. (Lehet hogy te vagy az, akinek került valamibe, de másnak is jó lesz, szóval így másoknak is – aki nem a rokonod, nem a barátod, haverod, sőt, lehet hogy valami ellenszenves genyó – adtál valamit, ingyen. Ha ezt problémásnak érzed, nem biztos, hogy érteni fogsz bármit abból, ami itt történik. Ilyenkor szoktak megfeszülni agytekervények, hogy megfejtsék az indokokat, majd megszületik valami olyasmi, hogy „tudom, hogy ki fizet nektek ezért!”.)

Szóval lefestetted a padot, sikerült valahogy. Egyébként tuti lesz valaki, akinek nem fog tetszeni, és elkezdi azt firtatni, milyen jogon rongálod itt a közvagyont? De tuti lesz olyan is, akinek tetszik, és örül neki. Szerintem ebből van több, csak feljelenteni egy önjelölt házmester is elég.

A közszolga, akinek meg ez a feladata lehetett volna, vagy hálásan megköszöni, mert tényleg nem volt rá idő pénz és energia, vagy kiderül, hogy lett volna, csak esze ágában sem volt ezt a dolgot megugrani. Utóbbi esetben szokott szintén feljelentésben, bírságban, elbontásban, vagy egy ismerős cége által közpénzen újra elvégzett munkában végződni a dolog. Általában érzik utána, hogy ez azért kellemetlen, és ha eleget csinálod, egyre ritkábban jelentenek fel az ilyen értéknövelés-bűnözésért, de ez még mostanában is gyakran megtörténik. Akármelyik is: 1.: van egy jó padotok. 2.: mindenki, aki részt vett benne a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság, a jelentéktelenség érzése helyett azzal az élménnyel távozott, hogy igenis lehet hatásod a környezetedre. Beleszerkeszthetsz, nem csak elszenvedheted az állapotát, meg azt, hogy ki vagy szolgáltatva másoknak ebben is.

Az előző rendszer, az előző előtti rendszer, de a helyzet az, hogy a mostani is, szisztematikusan leépítette a lehetőségeket a cselekvőség tapasztalatára.

Volt egy ilyen ígérete a rendszerváltásnak, hogy demokrácia meg a jogállam meg hasonló nagy szavak és gondolatok, és benne lesz a pakliban, hogy esetleg nem teljesen azt csinál a fejed felett és veled a hatalom, amihez éppen úri kedve tartja (vagy éppen nem végzi el a feladatokat, amiért a közterheket fizeted). Úgy volt, hogy ez elszámoltatható lesz, meg ha nem tetszett, amit kaptál, leváltható. Úgynevezett pógár leszel, akiért az állam létezik (aki a közcélok érdekében működteti az államot, ami közcélokba az ő maga és mások jóléte is beletartozik), nem pedig fordítva.

Ez nyilván egy ideális helyzet volna, tudom, hogy sehol sem történik ez hiba nélkül, a legjobb családban, bezzegországokban is csak többé-kevésbé sikerül jól, meg még úgy is folyamatos energiabefektetés mindenki részéről szinte. De határozottan nem csak a vezetőin múlik a minősége, hanem a résztvevőin is. Mint a legtöbb dolgot, ilyen értelemben a pógárságot is gyakorolni kell ahhoz hogy menjen egyáltalán elsőre, és ha megvan, hogyan működik, akkor is még lehet rajta dolgozni, meg majd megmutatni másoknak, a következő generációnak meg újra elsajátítani, talán kicsit jobban, stb. Eddig nem igazán tudtunk ezzel mit kezdeni, azt hiszem nem tudták elegen, hogy hogyan kell ezzel a lehetőséggel élni. De honnan tudták volna?

No de hogy jön ez ahhoz, hogy összefestesz dolgokat? Miért kell ennyi négyszínű aszfalt, meg időnként balfaszul festett pad? Mert ez egy bizonyos értelemben egy ilyen gyakorlat is. Közvetlen felelősségvállalás a környezetedért. Tök kicsiben, de közvetlenül, és olyasmi, amit elsőre is össze lehet hozni nagyobb csalódás nélkül.

Ez a kapudrog ahhoz, hogy egyáltalán el tudd magadról képzelni annyi ellenirányú szocializáció után, hogy ez a társadalom a tiéd is.

És mert valami kevésbé lesz szar tőle, ha jól sikerült akkor meg kifejezetten jó ránézni, és te fogod utána nézegetni a saját teredben.

És az sem mindegy, hogy miközben egy ilyet összehozol, olyanokkal fogsz találkozni, beszélni, egyeztetni és közösen pingálni, akikkel lehet, hogy jóban lesztek, és esetleg később más dolgokat is csináltok együtt. Mindenki kicsit kevésbé érzi magányosnak és tehetetlennek magát. Vagy ahogy az elemző fogalmaz:

Mikecz:

„vannak olyan következmények, amik nem szakpolitikaiak, de kialakul egyfajta szolidaritás. […]ez a fajta élményjellegű politizálás, ezeknek a cselekvéseknek a franchise-szerű építése, ennek azt gondolom, lehet egy pozitív hatása, már csak olyan szempontból is, hogy helyi közösségeket meg tud szilárdítani, kialakít egy olyan fajta kultúrát, hogy hogyan lehet együtt dolgozni[…] Nagyon alacsony a politikai részvétel, a civilszervezeti részvétel is nagyon alacsony, ebben szerintem közvetlenül akár politikailag is ennek lehet eredménye.”

Nem spanyolviasz, tudom. Csomóféleképpen lehet ezt csinálni, meg szokták is. Csak keveset csináljuk, meg nem mindenkinek jut ilyen tapasztalat, mert általában csak jogi keretek között mindenféle eljárásokban szokták elfogadhatónak tartani a bármifajta beleszólást a környezetedbe.

De ezt nem csak jogi útvesztőkben, perekben és indítványokban lehet és érdemes átélni (sőt, ez nem is mindenkinek áll rendelkezésére mint lehetőség, már csak felkészültség híján sem), hanem valami közvetlenebb módon is, például így. Tömegek élik le az életüket anélkül, hogy a saját teljesen privát szférájukon kívül bármi ilyesmi tapasztalatuk lenne, vagy csak formálisan, és mindig a kellemetlen formájával találkoznak. Üres épületeknek üvöltözésben (úgynevezett tüntetés) és négyévente valakire szavazáson (aki majd ezt helyettük csinálja ezt, és a végén amúgy is csalódás, ha nem már közben). Ezenkívül rengetegen nem tudnak a közhöz való viszonyhoz jelentést és tartalmat rendelni. Ha kis léptékben is, kifesteni egy padot, az egy ilyen. Javítottál valamit a közterületen, ami szar volt, de senki sem vette a fáradságot, hogy ez valahogy megváltozzon? Gratulálok, a pógári izédet gyakoroltad. Közben a szomszéd is lehozta a gyerekét festeni, mindennap örülni fog neki, amikor arra viszik oviba. Ingyen gyerekmunka!

 

2. Oké, de mi az ajánlat? Az üres programokról, a „Mondás”-ról és az elérésről

Gáspár:

„Az nyilvánvalóan minden egyes politikai szereplőnek feladata, hogy egy kínálatot tegyen a választó elé, hogy »mit kapsz te, ha rám szavazol« – nagyjából ilyen egyszerű a képlet. Azért a Kutyapárttal kapcsolatban hosszú évek óta vissza-visszatérő kritika […] hogy sok választási kampányban […] nem feltétlenül tudja az egyszeri választó, hogy mit kap, ha a Kutyapártra szavaz.”

Ez valóban nyilvánvaló lenne? Három eleme szokott ennek felmerülni, a Program, a „Mondások”, és hogy hogyan jutnak el ezek a választókhoz. Megfordítanám a kérdést: bármelyik másik párt esetében tudja az „egyszeri választó”, hogy mit kap, ha rájuk szavaz?

Program: az országgyűlési választásra készült programunkat (nem, nem csak a Háború és béke hétszer), hasonlóan a többi párt programjához, a jelenlévőkön, meg azokon kívül akik írták, három ember, és a Hont András olvasta el, szerintem mindenki más csak mondta. Merthogy egyre kevésbé értelmesek ezek a programok. Ha valaki egyáltalán vesződik vele, hogy ilyet írjon a Fidesz például nem vesződik vele, csak bemondják, hogy „Folytatjuk!” – mindenki komolykodva elvárja a programot, majd tök más alapján szavaz.

A Sétáló Budapest nevű formáció volt emlékeim szerint az egyetlen, amelyik évtizedes viszonylatban ezt a dolgot komolyan gondolta – volna – annyira, hogy rendesen kidolgoztak egy – a belőtt célra nézve – átfogó, valódi programot, és a programjuk megvalósításának ajánlatával kampányoltak a fővárosi önkormányzati helyekért (illetve a teljesség kedvéért lehet, hogy a Bokros-féle Modern Magyarország Mozgalom nevű csapat is. Ehhez azért tettem hozzá, hogy „Bokros-féle”, mert a nevükről nem biztos, hogy beugrik, remélem, nem töltöttek túl sok időt programírással). A többi mögött nem volt túl sok szellem: reflektálatlan import más korokból, más társadalmakból, önámítás és parasztvakítás, kényszeres, pongyolán megfogalmazott jóemberkedések és wishful thinking csak azért, mert ez vagy az a divatos aktuális mondás, mert fontos influenszerek és ítészek éppen azon pörögnek stb.

Amikor a Kutyapártnál merült fel a kérdés, akkor így: mi az, amit már csináltunk, és tudjuk hogyan lesz jó? A többi úgyis kamu, vagy legfeljebb inspirációs poszter. Ennek a legmenőbb darabja például a Kovács Gergő XII. kerületi önkormányzati képviselőként végzett korrupciófeltáró munkájára támaszkodó javaslat a közbeszerzések szabályozására: https://ketfarkukutya.mkkp.party/2022/02/18/program-a-kozbeszerzesi-rendszer-ujragondolasara/.

A „populizmus vs. establishment” végletes (és egyébként szinte teljes körű) eltolódását a populizmus irányába, mint a piaci demokrácia (a pártok mint „brand”-ek piaci  logikára áthangolt marketingversenye a fogyasztókért, vásárlás helyett szavazatért) egyik markáns jelenségét nem mi hoztuk létre nyilván. Hogy ez mennyire elharapódzott: felhívnám a figyelmet arra, hogy Mikecz ezt a szerintem közvetlen, a bárki által „ingyen” átélhető tapasztalatot, ami a köztéri festés (nem védette le a Kutyapárt) franchise-nak nevezi. A reprodukálhatóság hasonló, csak a franchise-nak pont fordított a logikája: a franchise alapvetően azt gondolja, hogy a terméke minél több helyen értékesíthető, és szeretne másoktól ugyanazért magának hasznot szerezni. Inkább a fordítottja történik, amit inkább modellnek neveznék: maga a termék jó, a cél, hogy bemutassuk, hogy bárki elő tudja magának állítani és élvezni a hasznát.

Ha már eleve a mainstream elmélete is alkalmazkodott a politikai tartalom piacosításához, nem meglepő, hogy a legsikeresebb politikai termékek – vagy akik annak érzik magukat, mint Jakab Péter – brandet csinálnak magukból, felismerve, hogy fogyasztási cikkek, aminek van szavazatban mérhető értéke, még ha tartalma nincs is. Például ez az a kultúra, amit váltani kéne.

Biztos az a feladat, hogy „egy kínálatot tegyünk a választó elé”? Nem lenne jobb, ha ilyen olcsó fogyasztás helyett inkább azon dolgoznánk, hogy minél több ember átélhesse a politikai cselekvőség tapasztalatát?

„Ok, de még mindig nem tudom, mi a mondásotok az inflációra vagy a háborúra?”

Hát pedig mennyivel előrébb lennénk, ha mi is úgy csinálnánk, mintha meg tudnánk neked oldani a világgazdaság válságát fél mondatban, ami még ráadásul jól is hangzik! Vagy esetleg megmondhatnánk, ki a hibás, az szokott működni.

Én a túlságosan izmos juhokra tippelek.

Viszketek a „mondásoktól”, ugyanaz az öt percre kalibrált figyelemhez illeszkedő követelés, aminek már a megfogalmazásából is üvölt, hogy fel sem merül, hogy ha mondasz valamit, akkor azt komolyan gondolod.

Még szerencse, hogy nem nézzük hülyének egymást, és te nem kérdezel olyan baromságokat, amire tudod, hogy nincs jó válasz (vagy ha van is, az nem fél mondat), mint hogy oldd meg a világgazdaságot most, nekem meg nem kell a túlságosan izmos juhokat hibáztatni válaszul. Az előző mondatot ajánlom figyelmébe minden riporternek, aki Kovács Gergővel interjúzna, és esetleg infót is szeretne kapni. Érdemes nem hülye kérdést feltenni, mert arra csak hülye válaszok vannak (bár a végeredmény általában szórakoztató, és megvan, hogy ugyanez a kűr egységnyi politikusokkal egész gördülékenyen szokott működni. Kunhalmi Ágnes tuti szívesen megoldja neked a világgazdaságot fél mondatban, akár minden második nap az ATV-n. Hálás köszönet érte, hogy a „mondáson” túl a világgazdaság megoldását minden második nap meg is teszi, elvégre ezért üldögél 2014 óta a 2/3-os országgyűlésben ellenzéki képviselőként – csak így a komoly meg a komolytalan pártok témájának margójára.)

„De akkor ti mit képviseltek?”

Tapasztalataim szerint leghatékonyabban olyanok érdekeit, akik már rájöttek, hogy ahhoz, hogy legyen/változzon valami, nekik is tenniük kell; csak mondjuk segítségre van szükségük ebben. Dada Suzi (Döme Zsuzsanna) társelnökasszony nyomán őket nevezném az aktív-kreatív állampolgároknak (https://ketfarkukutya.mkkp.party/2022/04/01/aktiv-allampolgar-program-mkkp-2022/).

Rajtuk kívül azokét, akik rászorulnak, és valahogyan sikerül megoldani szabadidőből, energiából, és kreativitásból a dolgot – mert a források, amik fölött diszponál a szervezet, annak ellenére, hogy gyakran megvádolják a Kutyapártot azzal, hogy közpénzszivattyú vagyunk – nem éppen egetverőek. Jachtozni, kurvázni és kokózni csak saját zsebből van lehetőség, a közpénzek elszámolását pedig itt találod, lécci, nézd meg, baromi sokat melóztak vele emberek, hogy így meglegyen, olvassák már el többen mint a programot, ha már van: https://ketfarkukutya.mkkp.party/dokumentumtar/#uvegzseb).

Gáspár:

„[…] az egész kampánnyal kapcsolatosan […] látszódott, de nem mindenkinek. Elért embereket, de nem mindenkit. Akik a Kutyapártot követik a facebookon, meg rendszeresen felmennek a honlapjukra, azok számára nagyon magától értetődő, hogy mit csinált a párt az ukrán menekültekkel kapcsolatosan, mi volt az a ténylegesen maximálisan támogatható és nagyon fontos cselekvés, amit pártként és közpénzből megtett, sokkal jobban felhasználva a közpénzt, mint bármelyik másik párt ebben a kérdésben.”

Ezúton szeretnék elnézést kérni, hogy oligarcháinknak még nem tudtunk saját médiát vásárolni; a kormánypropaganda leginkább akkor tudósít egyáltalán bármiről, amit csinálunk, ha úgy érzik, hogy az a parlamenti ellenzéknek rossz. Az ellenzéki propaganda leginkább akkor tudósít bármiről, amit csinálunk, amikor azt akarják mondani, hogy az „összefogott” „hat” „párton” kívül nem létezik politikai alternatíva, és szakadjunk meg, hogy miattunk kell beülniük a 2/3-os országgyűlésbe megint, semmit se tudni csinálni. A független média meg leginkább akkor tudósít bármiről, amit csinálunk, ha éppen olyan kedve van.

A közösségi médiában, azt hiszem, ki van maxolva a dolog ennek ellenére. Én személy szerint ennek mérsékelten örülök, ez a fajta virtualitás kevés, bizonytalan, és a valóságban a felhasználó részére leginkább depresszív importja van, értelmes cselekvés a legritkább esetben következik belőle. Mit értek ez alatt: ha szerveztél már meglepi szülinapot facebook csoportban, akkor vö. hány ember lájkolta az elején, és végül hány ember volt ott meghúzni az ünnepelt fülét.

Ellenben nagyjából csak itt tudunk stabilan bármit is kommunikálni, ameddig – szerintem üdvözlendően – nem fizetett médiamegjelenésre költjük a közpénzt az említett aktív-kreatív állampolgárok, rászorulók, közösségépítés és kultúraváltás érdekében működő projektek helyett. A kampányunk is így működött: a RÓSÁNÉKATÉKA (azaz Rózsa Sándor Népi Kampánypénztékozló Alap) keretében gyűlölködő óriásplakátokra, youtube-reklámokra (Miniferi megvan még?) és vécépapírra (https://ketfarkukutya.mkkp.party/2023/01/10/kormanyellenes-wc-papir-osztas-sztorik/) költés helyett kiszerveztük a kampányolást: közösségileg hasznos projektekkel kampányoltak nekünk a pályázó aktív-kreatív állampolgárok, azzal, hogy értelmes dolgokat csináltak a kampánypénzünkből a nevünkben és a logónkkal. Szerintem mindenki jól járt, leszámítva az óriásplakátos cégeket.

De ilyen volt az ukrajnai háború elől menekülőket segítő sátrunk is. Ezt például csak azért tudtuk megtenni, mert rengetegen beszálltak munkával, pénzzel és adományokkal. Egy bizonyos értelemben ezt a magyar társadalom emberséges része csinálta – a Kutyapárt a lehetőséget és a szervezést adta hozzá (https://ketfarkukutya.mkkp.party/mit-hozz-ukrajna-menekult/).

Lassan terjed? Lehet. De akihez eljut, az nem 5 perc múlva fogja elfelejteni, hogy mi volt. A 444 direkt felbaszós című cikkén kicsit dühöngsz, aztán átgörgeted, és 5 perc múlva nem létezik.

Ha megszerveztél egy játszótérfelújítást, arra egy darabig emlékezni fogsz.

Mikecz Dániel ezt az ukrán helpsátras dolgot „politikai altruizmusnak” nevezte. Ez a kifejezés beragadt nagyon, van egy kellemetlen felhangja, valami naiv önzetlenséggel. Nem tartom önzetlenségnek ami történik. Magamat biztosan nem érzem Teréz anyának, nem azért tettem passzivista minőségemben dolgokat, mert olyan baromi jó fej vagyok, vagy egy szent, hanem hogy egy élhetőbb társadalomban éljünk egyszer majd, amiben végső soron én fogom magam jobban érezni. Én is számíthassak szolidaritásra, ha nehéz helyzetbe kerülök, én élhessek egy élhetőbb életet, ha van valami értelmes közös kultúránk, és én legyek kevésbé dühös, ha igazságosabbak a viszonyok, mert mondjuk sikerül korrupt senkiháziak helyett olyanokat kinevezni közfeladatokra, akik ezt nem hatalomként, hanem felelősségként élik meg. Amit Mikecz Dániel mond, annak ugyanez a piaci demokrácia elképzelés a mozgatórugója: ezekért a dolgokért tenni politikai (értsd hatalomtechnikai) szempontból egy nem költséghatékony dolog, nem kifizetődő. Nagyobb a költség, mint a haszon. Hát ha négy évre tervezel, akkor lehet. Én 80 évre terveznék.

Jó ez az eszképizmus, hogy ha minden szar, akkor nem figyelek rá, vagy veszek egy házat a semmi közepén és medvehagymás kecskesajtot fogok gyártani, de nincs mindenkinek hová elhúznia, ha zavarja a többi ember,

szóval jó lenne nem a vadnyugaton élni, hanem egy működőképes társadalomban, ami nem a húsdarálóban jelöli ki a helyemet egyéb tagjainak széles széles tömegeivel együtt. Szóval hosszú távon is kéne ezzel a dologgal kezdeni valamit, nem csak belepörgetni magunkat a mindig újabb és újabb „mondásokba” meg „brandekbe”, amiknek a torokra menő versenyében mindig egy kicsit fűrészelünk az ágon amin ülünk.

 

3. Miattatok van 2/3! A politika helyetti választási matekról

Róna:

„voltak kétségtelenül olyan szavazók, akik a Fideszre szavaztak volna, ha a Kutyapárt jelöltje nincs, és voltak, akik otthon maradtak volna, de a mi méréseink szerint ennek a két csoportnak az aránya még együttesen is kisebb, mint azoknak az aránya, akik az ellenzéki jelöltekre és pártokra szavaztak volna – de én ebből nem vonom le azt a következtetést, hogy akkor ez a Kétfarkú Kutya Párt hibája [itt némi taps a hallgatóságból], mert azt is lehet mondani, hogy az ellenzéki jelölt vagy párt vagy pártok, ha jobb teljesítményt nyújtottak volna, akkor valószínűleg nem szavaztak volna ezek a szavazók a Kétfarkú Kutya Párt jelöltjére.”

Választási matek! 190 000 ember ránk szavazott. Szerintem az eddig említett dolgok miatt: így szervezni értelmes politikai közösséget eléggé aprómunka, de hosszú távon sokkal több értelmét látom, mint a csak választás előtt pár hónapban kipakolt óriásplakátoknak. Két év alatt megduplázódott a párt támogatottsága. Az elemző elemez, és értem miért gondolja ezt. Ellenben nekem az a tapasztalatom (amit szintén említ, hogy ne a buborékomból ítéljek; jogosan, ezért itt most kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a buborékomból ítélés következik), hogy ezekkel az elképzelésekkel és az elvégzett dolgokkal ennél jóval több embert értünk el, aki amúgy ránk is szavazott volna, csak volt szíves a hatpárti összefogás tetemes mennyiségű embert nem kevés kampánypénzen meggyőzni az utolsó, pánikos pillanatokra – rendkívül demokratikusan, és kiemelkedően „kultúraváltva” (mint a kampányukban hirdették, ha még emlékszünk), pár milliárd forintnyi amerikai mikroadományt végül pl. netes gyűlöletpropagandaoldalakra elköltve, lelkük rajta – arról, hogy csak ők létezhetnek, mindenki más rossz, értem, és aki nem rájuk szavaz, az a Fideszre szavaz. Utólag elég sokan fejezték ki ebbéli csalódottságukat, hogy „bocsi, ezt beszoptam én is, rátok kellett volna szavazni”. Én annyira nem vagyok csalódott, ha bejutottunk volna, adhattuk volna szépen vissza a mandátumokat, mert ebben az országgyűlésben sok értelme nincs bent üldögélni.

Nyilvánvalóan lettek hibák elkövetve, hogy diszkréten passzívban fogalmazzak. Részünkről szerintem az, hogy félig-meddig mi is csak utána dolgoztuk fel, hogy nem az a kérdés, hogy mi mennyire rontjuk „más esélyeit a rendszerváltásra” (ezt megoldották nélkülünk), hanem ezek a pártok azok, amelyeknek semmi keresnivalója a közéletben, ameddig azt állítják magukról, hogy alternatívái itt bárminek is. Ideális esetben sietősen feloszlatják magukat, hogy a következő választásokig legyen ideje és esélye a soraikban és az aktivistáik között lévő értékes embereknek új, hasznos formációkat létrehozni. Vannak sokan egyébként, csak rossz helyen és csapnivaló, elképzelés nélküli vezetéssel (a Fideszt miért nem ekézed? Ilyen bérencek vagytok? – nem. Ők annyira mélyen vannak minden tekintetben, hogy külön nem szorulnak ekézésre ilyen keretek között). Ez sem titok, sokszor elhangzott már interjúkban, csak rendszeresen úgy interpretálják a médiákok, hogy „a Kutyapárt nem hajlandó senkivel összefogni” – nem ez a helyzet. Szellemi törpékkel és morális hullákkal nem vagyunk hajlandóak összefogni. Az, hogy egy viszonylagos konszenzus alakult ki a Kutyapártban azzal kapcsolatban, hogy az összefogás pártjai ebbe a halmazállapotba kerültek (már amelyik nem eleve innen indult), úgy érzem, nem olyasmi, ami miatt nekünk kellene magyarázkodni.

És ezzel nem azt akarom mondani, hogy akkor csatlakozzon mindenki, nálunk a tuti, meg a bölcsek köve! Számomra világos (bár egyébként nyilván vitatható), hogy egy jól működő demokráciában nem kettő, hanem ennél több alternatívára van szükség, már csak azért is, mert a képviselendő érdekek is ennél többen vannak, másrészt pedig azért, mert különben bezárjuk magunkat abba az abszurd helyzetbe, amiben most vagyunk, ahol tudatok tömegét lehet hamis dilemmákkal lekötni, miközben politikával senki nem foglalkozik. Sőt, egyik legnagyobb félelmem a továbbiakkal kapcsolatban az, amit Ruff Bálint is megfogalmazott ezen az évértékelőn arról, hogy esetleg a Kutyapártot pakolja majd fel ez a kétpólusú logika egyik pólusként, ha nem tud senki további alternatívákat megszülni:

Ruff:

„abból a szempontból, hogy az országnak mi lesz a jövője, ebből a szempontból, ha nincsen valami mondás, hogy ez az egész hova fog felnőni, akkor ez az egész ugyanolyan messiásvárás, mint ami volt 4 éve, 8 éve, 12 éve, éppen most ti lesztek ezek, majd egy idő után, amikor arra fogunk fordulni, akkor majd meg fogjátok látni, hogy meg fognak jelenni az ÉS-ben meg a Magyar Narancsban azok a cikkek, hogy »hát lehet hogy mégis rátok kéne szavazni, mert lehet, hogy ti majd el fogjátok hozni azt a győzelmet, amit nem hozott el Bajnai Gordon, Karácsony Gergely, MZP, nem tudom, ki a kutya füle«.”

Elhangzott, miért nincs egyszerű mondás, annak ellenére, hogy koncepció van, de a gondolat további részével nem tudok, és nem is akarok vitatkozni. Bár az eddig vázolt hosszú távú célok, úgy érzem elsődlegesek, az elmúlt évben rámentünk arra is, hogy ne letolt gatyával álljunk a következő választás elé, ami jövőre az önkormányzati és EU-parlamenti választás lesz, hogy folyamatosan képezzük magunkat, és az erre vállalkozókat a már közhivatalt viselő politikusaink, szakértők és Cher bevonásával, meg egyéb módokon, hogy ne kelljen hót koki, random arcokat elindítani önkormányzati képviselőnek csak azért, hogy legyenek. Hogy ne a mindenáron szavazatmaximalizálás meg bármimaximalizálás legyen az, ami miatt a hosszú távú cél meghal. Ha ilyen messiásvárás lesz a dologból, amit Ruff Bálint említ, könnyen bele lehet sodródni ilyesmibe. Láttunk már karón ilyen varjút (https://ketfarkukutya.mkkp.party/2023/03/18/kutyapartos-diktatura-ferencvarosban-i-balhe-a-vagyonnyilatkozati-kinlodas-korul/). Hogy ne ez történjen, azt nyilván nekünk kell majd megoldani valahogy. Szóval jöjjön melózni, aki érzi magában erre az erőt!

Ruff:

„Mekkora felelőssége van egy politikai szereplőnek! Pártnak és politikusnak és politikában dolgozóknak is. Mégiscsak azért képviselnek, a hazánkért kéne dolgoznunk a nap 8 vagy akár több órájában, mégiscsak emberi sorsok és hazánk történetéről szólnak ezek a dolgok […] nagyon kevés az olyan politikai aktor Magyarországon most, aki ezt a felelősséget igazából felfogja, és bele is nő ebbe a ruhába, és nem bohóckodni jár be a parlamentbe, vagy magát futtatni, hogy több lájkot kapjon a facebookon. […] és tudjátok, ez miért olyan nehéz? Ha az ember ebbe belegondol, akkor összeomlik körülbelül, akkora súly esik a vállára, hogy mégis mi van rábízva. Ezt nagyon kevéssé látom rajtatok, hogy ezt tudnátok.”

Ruff Bálint utolsó idézett mondatára nem igazán tudok mit mondani. Remélem, amikor ezt keresve ránk néz, nem az öltönyt keresi, hanem valamit a fentiekből.

 

A szöveg írója felelőssége teljes tudatában passzivista és a Kutyapárt tagja
Címlapkép: LEGO buszmegálló készítése a XII. kerületi Kútvölgyi úton (Forrás: MKKP)