Graeber-Wengrow: Az ókori történelem megmutatja, hogyan teremthetünk egyenlőbb világot

Ez a cikk több mint 1 éves.

 

Az emberi történelem egy nagy része menthetetlenül elveszett számunkra. Fajunk, a homo sapiens legalább 200 000 éve létezik, de szinte semmi fogalmunk sincs arról, hogy mi történt ez idő alatt. Észak-Spanyolországban, az Altamira-barlangban nagyjából 10 000 év alatt, i. e. 25 000 és 15 000 között készültek festmények és metszetek és ebben az időszakban is feltehetően sok drámai esemény történt. Nem tudhatjuk, legtöbbjük milyen volt. Ez az emberek többsége számára nem sok jelentőséggel bír, mivel amúgy is ritkán gondolkodnak az emberiség történelemről nagyobb léptékben. Nincs is sok okuk rá. Ha egyáltalán felmerül a kérdés, akkor ez általában abban az esetben történik, amikor arról elmélkednek, hogy miért tűnik a világ ilyen zűrzavarosnak, és miért bánnak rosszul egymással az emberek olyan gyakran – mi a háborúk, a kapzsiság, a kizsákmányolás és a mások szenvedése iránti közömbösség oka.

Mindig is ilyenek voltunk, vagy történt valami valamikor, ami szörnyen rosszul alakult?

Az első emberek egyike, aki a modern korban feltette ezt a kérdést, Jean-Jacques Rousseau svájci-francia filozófus volt, a társadalmi egyenlőtlenségek eredetéről szóló esszéjében, amelyet 1754-ben egy pályázatra nyújtott be. Valamikor régen -írta- vadászó-gyűjtögetők voltunk, akik a gyermeki ártatlanság állapotában, egyenlőként éltünk. Ezek a gyűjtögető csapatok azért lehettek egyenlőség alapúak, mert elszigeteltek voltak egymástól, és materiális szükségleteik egyszerűek voltak. Rousseau szerint ennek a boldog állapotnak a mezőgazdasági forradalom és a városok kialakulása után vége lett. A városi élet az írott irodalom, a tudomány és a filozófia megjelenését jelentette, de ugyanakkor szinte minden rosszat is az emberi életben: patriarchátust, állandó hadseregeket, tömeges kivégzéseket és idegesítő bürokratákat, akik azt követelik, hogy életünk nagy részét űrlapok kitöltésével töltsük.

Rousseau elvesztette az esszépályázatot, de az általa elmondott történet az emberi történelem meghatározó narratívájává vált, és lefektette azokat az alapokat, amelyekre a kortárs „nagy történelem” írói – mint Jared Diamond, Francis Fukuyama és Yuval Noah Harari – felépítették a társadalmaink fejlődéséről szóló értekezéseiket. Ezek az írók gyakran beszélnek az egyenlőtlenségről, mint az erőforrások többletével rendelkező nagyobb csoportokban való élet természetes következményéről. Harari például azt írja a „Sapiens: Az emberiség rövid története” című könyvében, hogy a mezőgazdaság megjelenése után „mindenütt uralkodók és elitek jelentek meg, akik a parasztok élelmiszer termeléséből éltek, és csak a puszta megélhetéshez elegendőt hagyták meg nekik”.

Sokáig úgy tűnt, hogy a régészeti leletek – Egyiptomból, Mezopotámiából, Kínából, Mezo-Amerikából és máshonnan – ezt megerősítik. A bizonyítékok azt mutatták, hogy ha elég sok embert helyezünk el egy helyen, akkor társadalmi osztályokba kezdenek rendeződni. Az egyenlőtlenség a régészeti feljegyzésekben a templomok és paloták megjelenésével mutatkozott meg, amelyek felett uralkodók és kiválasztott rokonaik rendelkeztek , valamint raktárak és műhelyek, amelyeket adminisztrátorok és felügyelők vezettek. Úgy tűnt, hogy a civilizáció csomagban érkezik: nyomorúságot és szenvedést jelentett azok számára, akiket elkerülhetetlenül jobbágyokká, rabszolgákká vagy adósokká alacsonyítottak, de egyben lehetővé tette a művészet, a technológia és a tudomány létrejöttét is.

Ezért józan belátásnak tűnik az emberi állapot utáni sóvárgás pesszimizmusa is: Igen, lehetséges élni egy valóban egyenlőségen alapuló társadalomban, ha az ember pigmeus vagy kalahári busman, de ha egy olyan városban akarsz élni, mint New York, London vagy Sanghaj – ha szeretnéd mindazokat a jó dolgokat, amelyek az emberek és erőforrások koncentrációjával járnak -, akkor el kell fogadnod a rossz dolgokat is.

Nemzedékek óta az ilyen feltételezések az eredettörténetünk részét képezik. Az iskolában tanult történelem miatt hajlandóak vagyunk elviselni egy olyan világot, ahol egyesek a vagyonukat mások feletti hatalomra válthatják, míg másoknak azt mondják, hogy az ő szükségleteik nem fontosak, és az életüknek nincs értéke. Ennek eredményeképpen nagyobb valószínűséggel hisszük el, hogy az egyenlőtlenség csak a nagy, összetett, városi, technológiailag fejlett társadalmakban való élet elkerülhetetlen következménye.

 

David Wengrow (született 1972. július 25-én) brit régész, a University College London Régészeti Intézetének összehasonlító régészeti professzora, David Graeber társszerzője a The Dawn of Everything: A New History of Humanity című nemzetközi bestsellerének, amely 2022-ben az Orwell-díj döntőjébe került.

A könyv megjelenését sajnálatos módon Graeber már nem érhette meg.

Wengrow olyan témákról írt esszéket a The Guardian és a The New York Times számára, mint a társadalmi egyenlőtlenség és az éghajlatváltozás. 2021-ben az ArtReview Power 100-as listáján a 10. helyen szerepelt a képzőművészet legbefolyásosabb emberei között. David Graeberrel közös publikációi több tudományos feltételezést is megkérdőjeleztek a prehisztorikus társadalmak felépítéséről és működéséről  Kurdisztánban és Afrikában folytatott kutatásaik eredményeként. Újfajta személetükkel és kutatási módszereikkel számos forradalmi megállapítással gyarapították az antropológiát és a régészetet, megkérdőjelezve a hierarchia, mint társadalomszervező tényező szükségességét és jelentőségét.

Mi az emberi történelemről ettől egy teljesen eltérő beszámolót szeretnénk nyújtani. Úgy véljük, hogy az elmúlt évtizedekben a régészek és más rokon tudományágak képviselői által felfedezett dolgok nagy része ellentmond a modernkori „nagy történelem” írók által hirdetett hagyományos elméleteknek.. Ezek az új bizonyítékok azt mutatják, hogy a világ legkorábbi városainak meglepően nagy része erősen egalitárius alapokon szerveződött. Egyes régiókban, mint most már tudjuk, a városi lakosság évszázadokon át kormányozta önmagát anélkül, hogy bármi jele lett volna a később kialakuló templomoknak és palotáknak; máshol pedig egyáltalán nem alakultak ki templomok és paloták, és egyszerűen nincs nyoma egy bürokratikus osztálynak vagy bármilyen más uralkodó rétegnek.

Úgy tűnik, hogy a városi élet puszta ténye nem feltételezi szükségszerűen a politikai szerveződés valamilyen különleges formáját, és soha nem is feltételezte. Az emberiség mélyebb múltjáról most kirajzolódó új kép, amely távol áll attól, hogy beletörődjünk az egyenlőtlenségbe, felnyithatja a szemünket olyan egalitárius lehetőségekre, amelyekre egyébként soha nem is gondoltunk volna.

Ahol városok alakultak ki, ott a világtörténelem egy újabb szakaszát határozták meg. A több tízezer ember által lakott települések 6000 évvel ezelőtt jelentek meg először. A hagyományos történet szerint a városok nagyrészt a technológiai fejlődésnek köszönhetően alakultak ki: A városok a mezőgazdasági forradalom eredményeként jöttek létre, amely elindította a fejlődés láncolatát, amely lehetővé tette, hogy nagyszámú ember éljen egy helyen. Valójában azonban az egyik legnépesebb korai város nem Eurázsiában jelent meg – a maga számos technikai és logisztikai előnyével -, hanem Mezo-Amerikában, ahol nem voltak kerekes járművek vagy vitorlás hajók, nem volt állati erővel hajtott közlekedés, és sokkal jelentéktelenebb volt a kohászat vagy az írástudó bürokrácia. Röviden, könnyű túlértékelni az új technológiák jelentőségét a változások általános irányának meghatározásában.

Ezekben a korai városokban szinte mindenütt a polgári egység nagyszabású, öntudatos megnyilatkozásait találjuk, az épített terek harmonikus és gyakran gyönyörű mintázatokba rendezését, amelyek egyértelműen valamiféle városi szintű tervezést tükröznek. Ahol vannak írásos forrásaink (például az ókori Mezopotámiában), ott a polgárok nagy csoportjait találjuk, akik egyszerűen egy adott város „népeként” (vagy gyakran „fiaiként”) emlegetik magukat, akiket az alapító ősök, az istenek vagy hősök, a polgári infrastruktúra és a rituális naptár iránti odaadás egyesít.

A kínai Shandong tartományban a városi települések már több mint ezer évvel a legkorábbi ismert királyi dinasztiák előtt jelen voltak, és hasonló leletek kerültek elő a maja alföldről is, ahol a valóban hatalmas méretű szertartási központok – ahol eddig nem találtak monarchiára vagy társadalmi rétegződésre utaló bizonyítékokat – már i. e. 1000-re datálhatók, jóval a klasszikus maja királyok és dinasztiák megjelenése előtt.

Mi tartotta össze ezeket a korai urbanizációs kísérleteket, ha nem királyok, katonák és bürokraták? A válaszokért fordulhatunk néhány más meglepő felfedezéshez Kelet-Európa belső füves területein, a Fekete-tengertől északra, ahol a régészek ugyanolyan nagy és ősi városokat találtak, mint Mezopotámiában. A legkorábbiak Kr. e. 4100 körülre nyúlnak vissza. Míg a mezopotámiai városok a mai Szíria és Irak területén kezdetben templomok, később pedig királyi paloták körül alakultak ki, addig Ukrajna és Moldova őskori városai a decentralizált urbanizáció meglepő kísérletei voltak. Ezeket a helyeket nagy kör formát- vagy körök sorát – alkotó házakkal tervezték meg, ahol senki nem volt első, sem utolsó, és amelyek a nyilvános gyűlésekhez szükséges gyülekezési épületekkel körzetekre voltak felosztva.

Ha mindez kissé egyhangúnak vagy „egyszerűnek” hangzik, akkor ne feledjük, milyen ökológiai viszonyok uralkodtak ezekben a korai, a mai Ukrajna területén található városokban. Az erdő és a sztyeppék határán élők nemcsak gabonatermesztők és állattartók voltak, hanem szarvasra és vaddisznóra is vadásztak, sót, kovakövet és rezet importáltak, és a város határain belül kerteket gondoztak, almát, körtét, cseresznyét, makkot, mogyorót és sárgabarackot fogyasztottak – mindezt festett kerámiákon tálalva, amelyeket az őskori világ legszebb művészeti alkotásai között tartanak számon.

Susanne Beier rajzai az ukrajnai Maidanets’ke-ben található Trypillia megasite-ről. Városnak kell tekinteni ezeket a hatalmas településeket ? Johannes Müller jóvoltából, Susanne Beier rajzai, Kieli Egyetem, Németország. forrás: the-past.com

A kutatók korántsem értenek egyet abban, hogy mindez milyen társadalmi berendezkedést igényelt, de a legtöbben egyetértenek abban, hogy a logisztikai kihívások ijesztőek voltak. A lakosok minden bizonnyal többletet termeltek, és ezzel együtt elegendő lehetőség nyílt arra, hogy egyesek átvegyék az irányítást a készletek és az ellátmány felett, hogy uralkodjanak a többiek felett, vagy harcoljanak a zsákmányért, de nyolc évszázad alatt kevés bizonyítékot találunk a háborúskodásra vagy egy társadalmi elit felemelkedésére. E korai városok igazi összetettsége azokban a politikai stratégiákban rejlett, amelyeket az ilyesmik megelőzésére alkalmaztak. A régészek gondos elemzései azt mutatják, hogy a városlakók társadalmi szabadságát a helyi döntéshozatali folyamatok révén, a háztartásokban és a szomszédsági gyűlésekben tartották fenn, anélkül, hogy központi ellenőrzésre vagy felülről irányított adminisztrációra lett volna szükség.

Mindazonáltal, ezek az ukrajnai lelőhelyek szinte soha nem kerülnek elő manapság sem a tudományban. Ha mégis, akkor a tudósok inkább „mega-településeknek” [mega-sites] nevezik őket városok helyett, ami egyfajta eufemizmus, amely a szélesebb közönség számára azt jelzi, hogy nem igazi városoknak, hanem falvaknak kell tekinteni őket, amelyek valamilyen oknál fogva rendkívüli mértékben megnőttek. Egyesek egyenesen „túlméretezett falvaknak” nevezik őket. Mivel magyarázható ez a vonakodás, hogy az ukrán mega-településeket a városok varázslatos körébe fogadjuk? Miért hallott mindenki, aki csak egy kicsit is érdeklődik a városok eredete iránt, Urukról vagy Mohenjo-daróról, de senki sem Taljankáról vagy Nebelivkáról?

Nehéz itt nem megemlíteni Ursula K. Le Guin „Azok, akik elhagyják Omelast” című novelláját, amely egy képzeletbeli városról szól, amelyik királyok, háborúk, rabszolgák és titkosrendőrség nélkül is létezik. Le Guin megjegyzi, hogy hajlamosak vagyunk egy ilyen közösséget „egyszerűnek” leírni, de valójában Omelas polgárai „nem egyszerű emberek voltak, nem derék pásztorok, nemes vademberek, vagy szelíd utópisták. Nem voltak kevésbé bonyolultak, mint mi”. A baj az, hogy van ez a rossz szokásunk, hogy „a boldogságot csak valamiféle ostobaságnak tartjuk”.

Le Guinnek igaza volt. Nyilván fogalmunk sincs arról, hogy az olyan ukrajnai mega települések, mint Maidanetske vagy Nebelivka lakói mennyire voltak boldogok, összehasonlítva a közeli tájakat kincsekkel teli halmokkal borító sztyeppei urakkal, vagy akár a temetésükön rituálisan feláldozott szolgákkal (bár sejthetjük). És mint mindenki tudja, aki olvasta a történetet, Omelasnak is voltak problémái.

Susanne Beier rajza, forrás:the-past.com

De a lényeg: miért feltételezzük, hogy azok az emberek, akik kitalálták, hogyan kormányozzák és tartsák el magukat templomok, paloták és katonai erődítmények nélkül – vagyis az arrogancia és kegyetlenség nyílt megnyilvánulásai nélkül -, valahogy kevésbé összetettek, mint azok, akiknek ez nem sikerült? Miért habozunk egy ilyen helyet a „város” megnevezéssel felruházni ? Ukrajna és a szomszédos régiók mega-települései nagyjából Kr. e. 4100 és 3300 között voltak lakottak, ami lényegesen hosszabb időszak, mint a legtöbb későbbi városi településé. Végül elhagyták őket. Még nem tudjuk, hogy miért. Mégis a tudás, amit nyújtanak nekünk, jelentős: van újabb bizonyíték arra, hogy városi léptékben is lehetséges volt a nagymértékben egalitárius társadalom.

Maidanetske, Trypillia mega-település rekonstrukció I Kenny Arne Lang Antonsen rajza, forrás: sci.news/archaeology

Miért fontosak számunkra ma ezek a homályos és távoli múltból származó megállapítások? A 2008-as nagy recesszió óta az egyenlőtlenség kérdése – és vele együtt az egyenlőtlenség hosszú távú története – a viták fő témájává vált. Az értelmiségiek, sőt, bizonyos mértékig a politikai osztályok körében is kialakult egyfajta konszenzus arról, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek szintje kicsúszott a kezünkből, és hogy a világ legtöbb problémája így vagy úgy, de abból fakad, hogy egyre nagyobb a szakadék a gazdagok és a nincstelenek között.

A emberiség egy nagyon kis százaléka irányítja mindenki más sorsát, és ezt egyre katasztrofálisabb módon teszik.

A városok szorult helyzetünk jelképévé váltak. Akár Fokvárosban, akár San Franciscóban járunk, már meg sem döbbenünk és lepődünk meg az egyre növekedő nyomornegyedek láttán – a járdák tele vannak rögtönzött sátrakkal vagy hajléktalanoktól és nincstelenektől zsúfolt menedékhelyekkel.

Ennek a tendenciának a megfordítása óriási feladat. De erre is van történelmi precedens. A közös korszak kezdete körül emberek ezrei gyűltek össze Mexikó völgyében, hogy megalapítsák a várost, amelyet ma Teotihuacan néven ismerünk. Néhány évszázad alatt Mezoamerika legnagyobb településévé vált. Az építőmérnöki munka kolosszális teljesítményével a lakosok elterelték a San Juan folyót, hogy az új metropoliszuk szívén folyjon keresztül. A központi negyedben piramisokat emeltek, ahol a rituális gyilkosságokat tartották. Azt várnánk, hogy ezután a harcos-uralkodók fényűző palotái emelkednek, de Teotihuacan polgárai más utat választottak. Kr. u. 300 körül Teotihuacan lakói irányt változtattak, és a nagyszabású épületek felhúzása helyett inkább arra fordították az erőforrásaikat, hogy a mintegy százezres lakosság jelentős többségének magas színvonalú lakhatást biztosítsanak.

Természetesen a múlt nem adhat azonnali megoldást a jelen válságaira és kihívásaira. Az akadályok ijesztőek, de kutatásunk azt mutatja, hogy a történelem és az evolúció erőit már nem számíthatjuk közéjük. Ennek mindenféle fontos következménye van: Egyrészt azt sugallja, hogy sokkal kevésbé kellene pesszimistának lennünk a jövőnkkel kapcsolatban, hiszen pusztán az a tény, hogy a világ népességének nagy része ma már városokban él, nem biztos, hogy olyan mértékben határozza meg az életmódunkat, mint azt eddig feltételeztük.

Amire ma szükségünk van, az egy újabb városi forradalom, hogy igazságosabb és fenntarthatóbb életmódot teremtsünk.

A kevésbé központosított és zöldebb városi környezetet támogató – a modern demográfiai realitásoknak megfelelő – technológia már létezik. Modern városaink elődjei közé nemcsak a proto-megalopolisz, hanem a proto-kerttelep, a proto-óriástömb [super block] és más városi formák bőséges tárháza is tartozik, amelyek arra várnak, hogy visszahozzuk őket. Az egyenlőtlenséggel és az éghajlati katasztrófával szemben ezek kínálják a világ városai, és így a bolygónk számára is az egyetlen életképes jövőt. Már csak a politikai képzelőerő hiányzik ahhoz, hogy ez megvalósuljon. A történelem azt tanítja, hogy az a szép új világ, amelyet meg akarunk teremteni, már létezett korábban is, és létezhet újra.

fordította: Bertalan András Miklós

A fordítás alapjául szolgáló , a The New York Timesban a vélemény rovatban megjelent szöveg itt.

Kapcsolódó angol nyelvű cikkek a megatelepülésekről itt és itt.

További David Graeber írások és interjú a Tetten.

Címlapkép: David Wengrow (left) and David Graeber. | Photograph of David Wengrow: Public domain; Photograph of David Graeber: Guido van Nispen / CC BY 2.0, forrás:scroll.in