Ez a szöveg viszontválasz, ha úgy tetszik ellen-nyilatkozat a Tetten megjelent Olasz Anarchista Szövetség „háborúellenes” nyilatkozatára, melyben a forradalmi defetizmusról és antimilitarizmus mellett érvelnek az orosz-ukrán háború kapcsán. Ez a szöveg csak az említett cikk ismertében értelmezhető, itt tudod elolvasni.
A fenti nyilatkozatban az anarchista közösség egy része amellett érvel – amelynek egy részével én magam is azonosulni tudok, egyetértek-, hogy ebben a háborúban a tőkésosztályok nagyhatalmi érdekek mentén csapnak össze, melyben csak vesztesek lehetnek, a tőke viszont győzedelmeskedik. Hogy sajnos megismétlődik az Első Világháború értelmetlen vérontása, hogy ártatlan civilek ezreit sorozzák be golyófogónak.
Egyetértek, azonban a kiáltvány és annak követői tovább mennek, legalábbis ez sejlik ki az üzenetből: ha és amennyiben ukrán baloldaliként, pláne anarchistaként meg akarod védeni a barátaid, az élettered, a környezeted, a néped és az infrastruktúrát a megszálló erőkkel szemben, nem vagy más csupán, mint a NATO bábja, a nyugati hatalmi pólus hasznos hülyéje.
Az aktuális háború kitörése előtti években az ukrán anarchisták, antifasiszták komoly militáns hálózatot alakítottak ki, egyrészt készülvén az érkező invázióra, másrészt általános önvédelem miatt az akkor még erősebb és aktívan támadó szélsőjobboldali csoportok ellen. A háború kitörése nem érte őket váratlanul, és több százan baloldaliakként, anarchistákként, tekintélyellenes kommunistákként úgy döntöttek, hogy nem hagyják ott azt a több évtizedes munkát, amellyel elkezdték újraépíteni az egykor dicsőbb napokat megélt ukrán anarchista mozgalmat; a különböző csoportjaikat, az underground színtereiket. Sokan csatlakoztak önkéntes munkákra és sokan önkéntesen a Területvédelmi Erőkhöz is. A forradalmi defetista álláspont aktuális képviselői tehát azt kritizálják, hogy ezek a baloldali emberek állást foglalnak az egyik tőkés hatalom mellett a másik ellenében, és tulajdonképpen odaadják magukat az ukrán államnak. Ezért ők maguk sem jó anarchisták, és azok sem, akik támogatják őket ebbéli döntésükben.
Azt gondolom, hogy ez a forradalmi defetista kiáltvány egy kapaszkodója tud lenni az önmagukban a konfliktus kapcsán vívódó, leginkább nyugati baloldaliaknak ahhoz, hogy ezzel igazolják a saját semmittevésüket. Már ne haragudjatok, és jelezzétek, ha nem így van, de nem látom a defetisták által menekülteknek szervezett segélybulikat idehaza, a gyűjtődobozokat a bujkáló ukránoknak, a tüntetéseket az orosz és ukrán nagykövetségek előtt, a szerveződő háborúellenes mozgalmat.
Mit kínál ehelyett az ukrán anarchistáknak a forradalmi defetizmus?
Ezt nehéz a hivatkozott szövegből kihámozni, mert erősen elméleti, és alig van benne pragmatikus, gyakorlati tanács. Valami olyasmit, hogy ne vonulj be, dezertálj, tedd fel a kezed, és sétálj el onnan. Hogy minden embernek a saját országa kormányának és tőkésosztályának leküzdéséért kell harcolnia. Tehát gyengítsék a megtámadott oldalon védekezők erejét? Ezzel nem a munkásosztálynak, a társadalmi forradalomnak tesznek szívességet, hanem a támadó orosz csapatoknak. Számtalan cikket olvastam a témában, amely hasonló hangnemben íródott, de továbbra sem látom át, hogy mit tudnék tanácsolni a harkivi haverjaimnak, hogyan lehetnének jó anarchisták ebben a helyzetben. Azt gondolom, hogy nem is nekünk feladatunk megítélni ezt, mert akárhogyan is nézem, ízléstelennek találom, hogy mi egy EU és NATO tagállam polgáraiként az ún. „safe-space-ből”, egy kényelmes, privilegizált helyzetből döntsük el, hogy „odakint”, akiknek mindennapi valósága az élet-halál harc, hogyan cselekedjenek.
Mert mit jelent ez a megszállás?
Ha az elején még akár vitathatták volna is, mostanra már egészen bizonyosan tudjuk, hogy mit jelent az orosz megszállás. Nem csak Bucsa volt, hanem sok más városban is hasonlók és durvábbak történtek a civil lakossággal. Tudjuk, hogy a megszálló erők mindenekelőtt a civil lakosság terrorban tartásával igyekeznek elérni a céljaikat: ha nem értesz egyet a putyini narratívával, megkínzunk, megerőszakolunk, kivégzünk. A házaidat bombázzuk folyamatosan, az infrastruktúrádat bombázzuk, a kultúrádat és történelmedet töröljük el a föld színéről. Tudjuk, hogy az elfoglalt területeken lakosságcserével biztosítják be győzelmüket. Tudjuk, hogy több mint 19 ezer ukrán gyereket raboltak el, és nevelik át őket az orosz putyinista szájíznek megfelelően. Tudjuk, hogy az oroszok hogyan bánnak a hadifoglyokkal, hogy lassan már tucatnyi videót láthatunk a neten, amikor elfogott ukrán katonákat élve, vadászkéssel lefejeznek.
Nagyon nehéz ezt nem népirtásként, a gyarmatosító hatalom az ukrán emberek életének minden területére átfogóan kiterjedő inváziójaként látni. Persze, van geopolitikai dimenziója is ennek a háborúnak: a cikkben említett magtárak feletti nyugati tőkés diszponálás, a nyugatiak általi felfegyverzés és a Zelenszkij országát eladósító lépések. De ez elég érv az érintett embereknek amellett, hogy ne harcoljanak, hogy hagyják el a várost, ahova születtek, ahol az életüket töltötték, ahol a családjuk és mindenki, aki számít, ott él? Ez elég indok arra, hogy engedjék, hogy szarrá bombázzák a városaikat, hogy kínozzák őket, hogy elrabolják a gyerekeiket?
Bakunyin szavaival élve, a legrosszabb demokrácia is jobb, mint a legtökéletesebben működő monarchia. „Isten őrizz”, hogy védelmembe vegyem az Európai Uniót, a „mifajta” demokráciánkat (sőt, van itt feladatunk bőven, kedves elvtársak!), de az ukránoknak jelenleg még ennyi sincsen, és ha az orosz fél tartósan elfoglalja őket, akkor még annál is rosszabb sors vár rájuk. És ha a társadalom egészére rosszabb sors vár, úgy az anarchistákra csak még rosszabb várhat. Csak egy apró példa: itt leírhatom ezeket a gondolataimat, sőt kikerül az internetre, ott viszont eltűnnék, meghalnék, börtönbe kerülnék 15 évre. Megértem, hogy létezik pár tucat millió ember, akik ezt szintén nem szeretnék.
Azt gondolom, hogy nekünk innen a buborékon belülről nincs jogunk arról ítélkezni, hogy egy ott élő ukrán baloldali hogyan cselekszik. Ha úgy dönt, hogy dezertál, és nem akar részt venni ebben a háborúban, akkor azt megértem, és anarchistákként támogatnunk kell. Ha valaki úgy dönt, hogy csatlakozik a Területvédelmi Erőkhöz, hogy felvegye a harcot a megszállókkal, akkor azt megértem, és anarchistákként támogatnunk kell. Ezek a lányok és srácok nem az ukrán tőkésosztályért, nem a lobogóért, hanem a népükért, közösségükért, családjukért, barátaikért szállnak harcba a fentebb leírt gonosz ellenében. De hát reguláris erőkhöz tagozódnak be! Akkor a forradalmi defetista álláspont legyen szíves ajánljon gyakorlati tanácsokat az ukrán anarchistáknak, hogy hogyan lehet legálisan fegyverhez jutni, használni és hatékonyan, összedolgozva harcolni a megszálló csapatok mindennemű fegyverarzenálja ellen.
Vagy fogadjuk el, hogy csupán hasznos bohócai a NATO-nak, de akkor kéretik az anarchizmus történelméből kiradírozni a Makhnovistákat naivitásukért, a ’36-os spanyolokat, amiért szövetkeztek a köztársaságpártiakkal, a zapatistákat, amiért tárgyalásokat kezdeményeztek az államhatalommal, a kurdokat, akik fegyvereket fogadtak el az amerikaiktól és még sorolhatnám. A világ, a történelmi helyzet, az osztályharc túl az adott kontextusán, nem úgy működik, ahogyan azt mi anarchisták szeretnénk látni, vagy elképzeljük, vagy épp megfelelőnek tartjuk.
Nekünk megvan az a kényelmes pozíciónk, hogy eldöntsük, mit szeretnénk gondolni erről az egészről. Nekik nincs meg ugyanez a pozíció.
Igen, és sajnos ez azzal is jár, hogy akár több ezer ártatlanul behurcolt oroszt ölnek meg. Épp ezért kell több fronton minél inkább segíteni hasonszőrű elvtársainkat a térfél minden oldalán, hogy ez az esztelen vérfürdő minél előbb véget érjen: az ukránokat abban, hogy hatékonyan elhárítsák, kikergessék a megszállókat az elfoglalt területekről, mert a golyónak nincs politikája, nincs érzelme. A golyót el kell sütni, és el is fogják, mert parancsba adják. Akkor is, ha nem akarja a fegyver hordozója elsütni. Ha nem süti el, az a golyó őt fogja érni hátulról, fejbe. Mert a putyinisták ugyanazt a borzalmas, proletárgyilkos módszert alkalmazzák most is, mint a szovjet időkben: a gyengébbet, a szegényebbet, a képzetlenebbet, a tapasztalatlanabbat küldik előre tudatosan golyófogónak, hogy a végeláthatatlan hordával lefárasszák az ellenfelet. Ha hagyják, hogy elsüssék azt a golyót, akkor azt is tudjuk, hogy ezek a golyók leginkább az ukrán lakosságot találják el.
Az orosz partizánokat pedig abban kell támogatni, hogy hatékonyabban, nagyobb kiterjedésben és nagyobb intenzitással tudják támadni Oroszországon belül a háborús gépezetet. Ezek a partizánok 2022. február 24. óta több mint száz sikeres szabotázsakciót hajtottak végre toborzóirodák, katonai szállítmánnyal megrakodott vonatok, mobiltornyok és egyéb katonai infrastruktúrák ellen, ezzel lassítva és megzavarva az orosz támadást.
Ez a dolog csak így és egyszerre működhet: támogatni minden érintett baloldalit a döntésében, mert ennek a háborúnak egyszer vége lesz (sajnos nem úgy tűnik, hogy belátható időn belül), és amikor egy háború véget ér, akkor új ablakok és új lehetőségek nyílnak ki a társadalomban, mellyel piszok sok dolga lesz a tekintélyellenes erőknek. Ehhez azonban az kell, hogy amikor ez bekövetkezik majd, az ukrán anarchisták ott legyenek a helyükön, az orosz anarchisták ott legyen a helyükön, és tudjanak irányt mutatni a további küzdelmekben. Putyin után valószínűleg még szomorúbb szenvedés és káosz vár az országra, és az ukrán állam győzelme esetén sem remélhetünk csupa jókat az erősen felfegyverzett és különböző, gyakran egymással is szemben álló milíciákkal megpakolt, korrupt és eladósodott országban.
Írásomat egy nemrég Bakhmutnál elesett orosz anarchista búcsúlevelével zárnám. Ilya az egyik fentebb említett orosz anarcho-kommunista partizáncsoport, a BOAK alapítója volt, aki a háború kitörésekor azonban csatlakozott az ukrán erőkhöz harcolni.
„A nevem Dmitrij Petrov, és ha ezeket a sorokat olvasod, akkor valószínűleg meghaltam, miközben Putyin ukrajnai inváziója ellen harcoltam.
Az Anarcho-kommunisták Harci Szervezetének (BOAK) tagja vagyok, és ez halálom után is így marad. A BOAK a mi gyermekünk, melyet a szervezett harcba vetett hitünk szült. Sikerült ezt a csoportot az államhatárok különböző oldalaira is átvinnünk.
Mindent megtettem, hogy hozzájáruljak a diktatúra feletti győzelemhez és a társadalmi forradalom előre mozdításához. Büszke vagyok elvtársaimra, akik Oroszországban és azon túl is harcoltak és harcolnak.
Anarchistaként, forradalmárként és oroszként szükségesnek tartottam, hogy részt vegyek az ukrán nép fegyveres ellenállásában Putyin megszállóival szemben. Tettem ezt az igazságért, az ukrán társadalom védelméért és hazám, Oroszország felszabadításáért az elnyomás alól. Minden olyan ember érdekében, akit az Oroszországban és Fehéroroszországban létrehozott aljas totalitárius rendszer megfosztott a méltóságától és a szabad lélegzetvétel lehetőségétől.
A másik fontos célja, hogy részt vegyünk ebben a háborúban, hogy példamutatással statuáljuk a nemzetköziséget. Ezekben a napokban, amikor a halálos imperializmus újra feltámadt, a nacionalizmus és az oroszok megvetése felerősödött, én szóval és tettel érvelek: nincsenek „eredendően rossz népek”. Minden népnek ugyanaz a bánata – kapzsi és hataloméhes uralkodóik.
Ez nem csak az én egyéni döntésem és lépésem volt. Ez a mi kollektív stratégiánk folytatása volt, amelynek célja fenntartható struktúrák létrehozása és gerilla harc a térségünk zsarnoki rendszereivel szemben.
Kedves barátaim, elvtársaim és rokonaim! Bocsánatot kérek mindazoktól, akiket távozásommal megbántottam. Nagyon nagyra értékelem meleg szívüket. Azonban szilárdan hiszem, hogy az igazságért, az elnyomás és az igazságtalanság ellen folytatott harc az egyik legméltóbb értelem, amellyel az ember kitöltheti az életét. És ez a harc bizony áldozatokat követel, egészen a teljes önfeláldozásig.
A legjobb emléked rólam az, ha aktívan folytatod a küzdelmet, legyőzve a személyes ambíciókat és a felesleges káros viszályokat. Ha továbbra is aktívan harcolsz az egyenlőségen és szolidaritáson alapuló szabad társadalom megvalósításáért. Érted, értem és minden elvtársunkért. A kockázat, a nélkülözés és az áldozatvállalás ezen az úton állandó kísérőnk. De legyetek biztosak benne – nem hiába.
Mindannyiótokat ölellek.
Ilya Leshy, „Seva”, „Lev”, Fil Kuznetsov,
Dmitry Petrov”
