Ez a cikk az Olasz Anarchista Federáció (F.A.I.) „Egy új anarchista kiáltvány a háború ellen” által kiváltott vitasorozat része. Az előző cikket lásd itt. Ha hozzájárulnál a vitához, írj nekünk!

---

Némi késéssel, de Magyarországra is megérkezett a nagy anarchista Ukrajna-vita. Bár már az orosz invázió kezdetekor érezhető volt, hogy markánsan különböző elképzelések és álláspontok ütköznek a kérdés kapcsán a hazai radikális baloldali közegekben, úgy tűnik, hogy mostanra érett meg a helyzet annyira, hogy a nagyobb nyilvánosság elé tárja mindenki a lapjait.

(Bár a Részeg Hajó kollektíva már terjesztett kiadványokat tavaly is, lásd itt és itt, és a Forr a Világ is három adást szentelt neki [1, 2, 3] korábban, a szélesebb közvélemény most szembesülhet ezzel a vitával.)

Bár a hazai autonóm, antifasiszta, anarchista, liberter-kommunista, sima kommunista, stb. közeg pici és gyenge, a vita pont ezért nem tét nélküli: ha úgy tetszik, a tágabb közeg jövőjét az befolyásolja, hogy egy-egy vitás kérdésben milyen pozíciót vesz fel, és ebből milyen cselekmények következnek.

Az Ukrajna-kérdés a nemzetközi közeg viszonylatában pedig parázs vita tárgya. Nemcsak a Libcomon vagy a különböző kollektívák lapjain dúl, de nemzetközi találkozókon is szinte tettlegességig fajul a kérdés, hogy anarchistákként mit tegyünk: támogassuk-e Ukrajnát az Oroszországgal szembeni harcban, vagy ragaszkodjunk az elveinkhez, miszerint nincs más harc, csak az osztályharc?

Még mielőtt a tárgyra térnék, szeretnék rávilágítani egy mélyebb különbségre a két hozzáállás között. Mert bár látszólag anarchisták vitáznak az egyik és a másik nézőpont mellett is, valójában nem ugyanarról az anarchizmusról van szó, és a különbség szembeötlő azok számára, akik ismerik a radikális kritika különböző nyelvjárásait.

Az érthetőség kedvéért megpróbálom leegyszerűsítve összegezni a két oldal álláspontját és annak nyelvezetét:

A kapitalista háborúban az uralkodó osztályok küldik a vágóhídra a munkásosztályt, hogy az életét adja az érdekeikért. Az imperializmus az egymással versengő kapitalisták háborús formája, amelyben a gazdagok csak gazdagodnak, a szegények pedig elpusztulnak. Hogy a munkásosztályt a hadviselésre rábírja, a burzsoázia egyszerre használ kényszerítő eszközöket és ideológiaiakat is: az előbbire példa a kényszersorozás, míg az utóbbira a propaganda. Elhiteti a dolgozókkal, hogy a „földjüket, a hazájukat és a kultúrájukat” kell megvédeniük, miközben abból igazából semmi sem az övék. Az egyetlen kiút a forradalmi defetizmus, azaz ha a különböző nemzetek munkásai rájönnek, hogy több a közös érdekük egymással, mint uralkodóikkal, és úgy szabotálják a hadigépezetet, ahogy tudják, ha pedig az alkalom megfelelő, akkor fegyvereiket az uralkodóik ellen fordítják a társadalmi forradalom nevében.

Ez az anarchista álláspont. Veretes nyelvezet, osztállyal kel és fekszik. Sose lesz és sose volt népszerű, pláne nem háborús pszichózis idején. Nincs az a demokrácia háború idején, ahol az ebből következő gyakorlati utasításokat és iránymutatásokat megtorlás nélkül papírra lehetne vetni. De ezt követte Mahno és Malatesta is, mert ez következik az elméletből.

A másik oldal érvrendszere valahogy így hangzik:

Putyin egy őrült, imperialista diktátor, aki megtámadta a szomszédos, demokratikus Ukrajnát. Bár Ukrajnával vannak bajok, attól még az ukránoknak jogukban áll megvédeni magukat az agresszortól, és nekünk kötelességünk segíteni őket, pénzzel és fegyverrel, mielőtt előbb a lakosságot irtja ki az orosz imperializmus, majd utána mi következünk. Nincs jogunk innen távolról megítélni, hogy mi a helyes cselekedet, hiszen ha ukrán anarchisták úgy döntöttek, hogy ők csatlakoznak a területvédelmi erőkhöz, akkor bizonyára az a helyes. Aki ilyen helyzetben nem támogatja a megtámadottat, az a támadó oldalán áll, ahogy aki hallgat, ha erőszakot lát, az az erőszaktevő oldalán áll.

Csupa erkölcsi imperatívusz, semmi osztály. A mondatok alanya Ukrajna – vagy az ukrán nép. Akik ezen az állásponton vannak, azok egyre kevésbé nyilatkozzák magukról, hogy anarchisták vagy antifasiszták lennének, hanem valami ködös antiautoriter zászló alatt gyülekeznek, egyfajta vörös népfrontként, és aktívan segélyezik is az e zászló alatt Ukrajnában harcoló elvtársaikat adományok gyűjtésével, szolidaritási bulik szervezésével.

A két álláspont nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen egymással, és itt most az előző cikkből kell idézzek:

Ezt nehéz a hivatkozott szövegből kihámozni, mert erősen elméleti és alig van benne pragmatikus, gyakorlati tanács. Valami olyasmit, hogy ne vonulj be, dezertálj, tedd fel a kezed és sétálj el onnan. Hogy minden embernek a saját országa kormányának és tőkésosztályának leküzdéséért kell harcolnia. Tehát gyengítsék a megtámadott oldalon védekezők erejét? Ez nem a megtámadónak segítség? Számtalan cikket olvastam a témában, amely hasonló hangnemben íródott, de továbbra sem látom át, hogy mit tudnék tanácsolni a harkivi haverjaimnak, hogyan lehetnének jó anarchisták ebben a helyzetben. Azt gondolom, hogy nem is nekünk feladatunk megítélni ezt, mert akárhogyan is nézem, ízléstelennek találom, hogy mi egy EU és NATO tagállam polgáraiként az ún. „safe-space-ből”, egy kényelmes, privilegizált helyzetből döntsük el, hogy „odakint”, akiknek mindennapi valósága az élet-halál harc, hogyan cselekedjenek. 

A kérdés azonban nem az, hogy az ember hogyan legyen jó anarchista a fronton: a kérdés az, hogy ha egy anarchista a fronton, egy nemzeti hadsereg kötelékében harcol, vagy otthon az anarchizmus nevében egy nemzeti haderő támogatására buzdít, gyűjt pénzt, stb. az anarchista-e még egyáltalán.

Erre a válasz egyszerűen az, hogy nem, nem az. 

Mert feladta az elveit, és már valami más mozgatja a cselekedeteit, másból nyeri a meggyőződését: és mivel tevékenyen részt vesz két állam konfliktusában az egyik fél oldalán, az autonómiáját is feladta, azaz végső soron a saját sorsa feletti irányítást is más kezébe adta.

Ez pedig sajnos nem egy elvi, hanem egy véresen gyakorlati kérdés: ennek pedig nincs szomorúbb példája, mint Ilja, avagy Dmitrij Petrov, akinek a búcsúlevelével zárul az előző cikk is.

Ilja kalandregénybe illő életet élt: megjárta Rojavát, Fehéroroszországot, az általa életre hívott BOAK bátor szabotázsakciókat hajtott végre az orosz hadigépezet ellen, míg ő maga is csatlakozott a területvédelmi erőkhöz Ukrajnában, azzal a céllal, hogy egy anarchista, antifasiszta és tekintélyellenes osztagot hozzon létre.

A búcsúlevelén kívül azonban más írása is fent maradt, ami már előrevetítette, hogy mi vár azokra az elvtársakra, akik ebben a helyzetben az ukrán hadsereg oldalára állnak.

Az alakulatuk fennállásának negyedik hónapján, 2022 júliusából a következő levelet közölte a Libcom (ford. DeepL + az enyém, ahogy a kiemelések is):

Néhány hónappal a háború előtt riasztó pletykák kezdtek keringeni. Abban a pillanatban a kijevi libertárius közösségben elkezdtük megvitatni, hogyan viselkedjenek az anarchisták, ha a teljes körű háború veszélye valósággá válik. Nagyon kevesen hittek abban, hogy ez valóban bekövetkezik. Abban az időszakban alakult ki bennünk az az elképzelés, hogy katonai és civil ágakra egyaránt szükségünk lenne. Több megbeszélést is tartottunk; megállapodtunk egy TDF-es [Területvédelmi Erős] elvtárssal is, és tartottunk vele néhány képzést. Az egyik elvtárs elkészítette a közösségi média fiókokat. Minden előkészületünk kezdetleges volt. Azonban az „X. napon” [az invázió első napján] elkezdtük követni ezt a keretrendszert, és ez nagyon sokat segített. A Szolidaritás hadművelet [Operation Solidarity], az antiautoriter szakasz és az Ellenállási Bizottság [Resistance Committee] – talán a háború alatti libertárius tevékenység leglátványosabb példái – mind-mind nagymértékben ennek a felkészülési folyamatnak az eredményei. Ez mutatja a tervezés és a forgatókönyvek kidolgozásának fontosságát, hogy hogyan fogunk cselekedni különböző lehetséges helyzetekben.

[…]

Tudnánk-e a jelenlegi körülmények között az állami hadseregtől függetlenül fegyverrel ellenállni az inváziónak? A válasz egyértelműen nem. A legtöbb ilyen ötletet az országtól távol, a helyi kontextustól elszakadt emberek terjesztik elő. Először is, jelenleg nincs elég struktúra vagy erőforrás a mi oldalunkon ahhoz, hogy komolyan pályázzunk egy független fegyveres erő létrehozására. Ugyanakkor az ukrán államnak elég ereje és akarata van ahhoz, hogy bármilyen teljesen autonóm erőt elnyomjon. Ebben a helyzetben a nem állami gerillaharc csak az orosz hadsereg által megszállt területeken lehetséges.

[…]

Több, a médiatevékenységgel kapcsolatos konfliktus után ugyanez az európai elvtárs [egy csatlakozott anarchista segítő] azt javasolta, hogy válasszunk egy médiabizottságot. Ezt a parancsnokság jóváhagyta, és meg is tette. Minden szakasz résztvevője szavazhatott, és a bizottságot a legtöbb szavazatot kapott három jelölt alkotta. Minden interjút, szöveget és fényképet, amelyet a szakasz résztvevői közzé akarnak tenni, a médiabizottságnak kell jóváhagynia, amely eldönti, hogy megfelelnek-e a szakaszparancsnokság által meghatározott normáknak (elsősorban a biztonságnak és annak, hogy ne járassák le az ukrán hadsereget).

Egyelőre mindezek az intézmények szünetelnek, mivel az egység társadalmi mikrokozmoszát a fent említett bürokratikus akadályok megrongálták, és a résztvevők többsége ennek következtében elfáradt és depressziós lett.

A szervezetek neveit azért emeltem ki, mert róluk még lesz szó – lévén ők és az utódszervezeteik azok, amelyek pénzt gyűjtenek a fronton harcoló katonáknak, koordinálják az önkéntes harcosokat, és propagandatevékenységükkel az ukrán háború képét is formálják az európai radikális miliőben.

Ilja leveléből kitűnik, hogy a hadseregbe való betagozódással hogyan szűkült az egységük mozgástere. Bár ebben a levélben még inkább arra panaszkodik, hogy a hátország mennyire unalmas még egy háborúban is (ekkor még nem küldték őket a frontra), idén áprilisban ő és több társa életét vesztette a bahmuti vérfürdőben.

Sajtóértesülések szerint a szélsőjobboldali, magukat keresztény táliboknak valló Testvériség csapataival együtt harcoltak: a szervezet vezetője még azt is állította, hogy megtértek Istenhez, azaz csatlakoztak hozzájuk. Ezt azonban elvtársaik cáfolták. 

 

 

Csatlakozni valóban nem csatlakoztak, de együtt kellett fogniuk a golyót a városban, amelyet végül elfoglalt az orosz hadsereg.

Itt talán érdemes visszatekinteni arra, hogy az ukrán anarchisták hogyan álltak a háborúhoz a megszállás előtt. Mert bár ma valóban a harcoló tekintélyellenes csoportok látszanak csak, ez azért van, mert a nyugati háborús propaganda kitűnően fel tudja használni őket a saját PR céljaira. S bár jelenleg 150-nél több harcosról tudunk, azért az ukrán radikális színtér ennél nagyobb, és nyilván a háború előszelében élénk vitákat tartottak a kérdésben.

Ennek emlékét őrzi a Libcomon megjelent, 2022 februárjának elején kelt „Elephant in the Room: Ukraine: Between Two Fires – Anarchists in the Region on the Looming Threat of War”.

Ebből idézek (ford. DeepL + javítottam és kiemeltem):

Akkoriban [2014, Majdan] a fasiszták felemelkedését a Majdan-tüntetéseken úgy jellemeztük, mint „reakciós ellentámadást a társadalmi mozgalmak terében”:

Elképzelhetjük a rivális fasizmusok jövőjét, amelyben a valódi felszabadításért folytatott küzdelem lehetősége teljesen láthatatlanná válik.

Ma már nyolc évvel odébb vagyunk ebben a jövőben. Az ukrajnai tragédiák – 2014-től az oroszok által támogatott polgárháborún keresztül a Donecki és Luhanszki területen egészen napjainkig – megmutatják, hogy milyen katasztrofális következményei vannak a tekintélyellenes mozgalmak gyengeségének Oroszországban, Ukrajnában és az Egyesült Államokban.

Ebben az összefüggésben azt látjuk, hogy a konfliktus mindkét oldalán az állami szereplők az antifasizmus és az antiimperializmus diskurzusait mozgósítják önkéntesek toborzására és ellenfeleik delegitimálására. Fasiszták és önjelölt antifasiszták egyaránt harcolnak már évek óta az orosz-ukrán konfliktus mindkét oldalán, ahogyan mindkét oldal támogatói imperialistának nevezik a másik oldalt. Ahogy egyre mélyebbre jutunk a 21. században, valószínűleg egyre több fegyveres harc lesz, amely az anarchisták és más antifasiszták és antiimperialisták toborzására törekszik. Nem szabad sem irrelevánssá tennünk magunkat azzal, hogy minden konfrontációtól távol maradunk, sem pedig hagynunk, hogy a sürgősség érzése költséges rossz döntésekbe hajszoljon bennünket.

[…]

Ez számos nehéz kérdést vet fel. Vajon az anarchisták képesek-e hasznos segítséget nyújtani az állami hadseregnek? Ha tudnak, akkor kell-e nekik? Hogyan támogathatnák az ukrán hadsereget anélkül, hogy ezáltal ne tennék lehetővé, hogy az még veszélyesebb legyen a társadalmi mozgalmakra és a kisebbségekre Ukrajnán belül, nem is beszélve a fasiszta Azov-ezred legitimálásáról? A háromoldalú hadviselés egyik alapelve, hogy nem szabad az egyik ellenfelet erősíteni a másik legyőzése érdekében. Ezt jól példázzák az ukrajnai anarchisták szerencsétlenségei egy évszázaddal ezelőtt, akik a reakciós Fehér Hadsereg legyőzését helyezték előtérbe, hogy aztán Trockij Vörös Hadserege elárulja és meggyilkolja őket.

Hasonlóképpen, ha az anarchisták együtt fognak dolgozni az államhatalmi csoportokkal – ahogy ez már megtörtént Rojavában és máshol -, akkor ez még fontosabbá teszi az államhatalom kritikájának megfogalmazását és egy olyan árnyalt keretrendszer kidolgozását, amely alapján értékelni lehet az ilyen kísérletek eredményeit.

A militarizmus legjobb alternatívája egy olyan nemzetközi mozgalom kiépítése lenne, amely minden nemzet katonai erőit cselekvésképtelenné tenné. Az ukrán radikálisok érthetően cinikusan nyilatkoztak arról, hogy az egyszerű oroszok vajon tesznek-e bármit is annak érdekében, hogy megakadályozzák Putyin háborús erőfeszítéseit.

[…]

Tekintve, hogy Oroszország részben az ukrán és az orosz identitás közötti feszültségek miatt tudta megvetni a lábát az ukrajnai Donbász régióban, az oroszellenes érzelmek csak Putyin kezére játszanak. Bármi, ami az orosz nép, nyelv vagy kultúra ellen polarizál, megkönnyíti az orosz állam erőfeszítéseit egy kis szakadár köztársaság létrehozására. Hasonlóképpen, ha a nacionalizmus történetét nézzük, láthatjuk, hogy az orosz katonai agresszióval szembeni bármilyen ellenállás, amely elmélyíti az ukrán nacionalizmus erejét, csak a jövőbeli vérontás útját fogja kikövezni.

 

Az ukrán anarcho-militarizmus, ami végül leuralta a diskurzust, azonban itt is megjelenik baljós árnyként, az ukrán anarchistával való interjúban:

 

Rendben. Voltak ezek a minszki megállapodások [2015-ben], amelyek egyfajta megállapodások voltak Putyin, Merkel és a Nyugat/Kelet között. De csak, hogy egy benyomást keltsünk Donbászban: történt ott valami az elmúlt években, vagy igaz volt, hogy nem történtek katonai akciók, és nem történt semmiféle erőszak?

Persze fontos tudni, hogy a mai napig nem igazán hajtották végre azokat a minszki megállapodásokat. És bár a konfliktus aktív szakasza – amelynek során a frontvonal fel-le mozgott, és jelentős hadseregmozgásokra került sor – valóban lezárult, ez még mindig az állandó konfliktus, az állandó kisebb összecsapások zónája, ahol minden héten biztosan, sőt néha naponta vannak halálos áldozatok. Mindkét oldalról még mindig sok a lövöldözés. Ez egy soha be nem gyógyuló seb. Ez még mindig folyamatosan zajlik, még ha alacsony intenzitással is.

Ezekre az eseményekre mi volt a helyi anarchista mozgalom vagy az antifasiszta mozgalom reakciója? Ha jól emlékszem, az antifasiszta mozgalom „antifasiszta” része csatlakozott az oroszok elleni harchoz, és háborúba vonult a Donbászban… de mi van az anarchistákkal és az antifasiszták másik részével, akik nem vettek részt a háborúban?

Ezen a ponton először is el kell mondanom, hogy a most tárgyalt időszakokban még nem Ukrajnában éltem, 2015-ben, 2016-ban, 2017-ben és így tovább. De még ma is tudom valahogy értékelni, és persze már korábban is rajta volt az ujjam a mozgalom pulzusán.

Igen, az anarchista mozgalom egy része valóban megkapta ezt a „hazafias”, vagy ha úgy tetszik, „antiimperialista” érzületet, és ezt a védekező oldalt vették fel – vagyis néhányan csatlakoztak az önkéntes egységekhez és a hadsereghez, a reguláris hadsereghez is, motiválva attól, hogy szembeszálljanak a putyini imperialista állam nagyobb gonoszságával. Néhányan talán mérsékeltebb és internacionalistább álláspontot vettek fel, és megpróbálták hangsúlyozni, hogy egyik oldal sem jó, hogy mindkét oldal elnyomó és rossz politikát képvisel – mind az orosz állami oldal, mind az ukrán állami oldal.

De jelenleg úgy gondolom, hogy a helyi anarchista közösség abszolút többsége rendkívül ellenséges minden orosz invázióval szemben, és nem hisz a putyini oldal mindenféle spekulációjának, hogy ez valamiféle antifasiszta akció, amely szembeszáll az ukrán szélsőjobboldali politikával és így tovább. Szó sincs róla. Ez csak egy imperialista lépés. Ez minden helyi elvtárs számára világos.

[…]

Igen, de néhányan biztosan azt mondanák, hogy „Hé, ti anarchisták vagytok az állam ellen, és most az államot véditek”. Egészen biztos vagyok benne, hogy néhányan úgy gondolják, hogy az anarchistáknak teljesen ki kellene maradniuk ezekből a konfliktusokból. Mit válaszolnál nekik?

Először is azt válaszolnám nekik – köszönöm, ez egy értékes kritika. Tényleg fel kell mérnünk, hogyan avatkozzunk be, hogy ne váljunk csak eszközzé valamelyik állam kezében. De mindenképpen, ha okos politikát alkalmazunk – ha a politika művészetét alkalmazzuk, azt mondanám -, akkor van esélyünk erre. Ha távol maradunk az állami konfliktusoktól, akkor távol maradunk a tényleges politikától, ahogyan azt már korábban is mondtam. Ez most az egyik legjelentősebb társadalmi konfliktus, amely a térségünkben zajlik. Ha elszigeteljük magunkat ettől, akkor elszigeteljük magunkat a tényleges társadalmi folyamattól. Tehát valahogyan részt kell vennünk benne.

Természetesen nem kérdéses, hogy szembe kell szállnunk a putyini imperializmussal. Ha ily módon bármiféle együttműködésre van szükségünk, akkor szükségünk van rá. Természetesen nagyon óvatosan, nagyon óvatosan kell felmérnünk, hogyan ne váljunk függővé néhány nagyon reakciós és negatív hatalomtól. Ez valóban kérdés és kihívás, de ez az a nehéz út, amelyen haladhatunk. Az ilyen kihívások elől való menekülés egyenlő a megadással az anarchia előmozdítása, a társadalmi felszabadítás és a forradalom előmozdítása szempontjából a régiónkban. És ez számomra és sok más elvtárs számára nem elfogadható álláspont.

 

Kemény sorok ezek alig két héttel az invázió kezdete előtt.

Ami tény, hogy milliók menekültek el Ukrajnából – sokan Oroszország felé, miután a sorozható férfiak előtt lezárták az utat nyugatra -, köztük számos anarchista is. Sokan maradtak, bujkálásban, vagy miután besorozták őket egy kézbe nyújtott behívóval a kocsmában vagy egy benzinkútnál, ellenük az ukrán állam hajtóvadászatot indított, stb. 

Az ismert történeteket nem kell újra felsorolni. De az látható, hogy az ukrán anarchisták nem mind jelentkeztek önként a hadseregbe: a kérdés erős vitákat váltott ki az ottani színtéren belül, és vált ki a mai napig a nemzetközi környezetben is.

Különösen azért, mert az ukrán hadsereg helyzete siralmas: a besorozott katonák annyira nem kapnak felszerelést, hogy rendszeresen gyűjtést szerveznek nekik a barátaik. Az önkéntes ezredekhez csatlakozók még zsoldot se kapnak, azt is közösségi finanszírozásból kell megoldaniuk.

A kérdés az, hogy kik azok, akik a tekintélyellenesség zászlaja alatt harcolnak a mai napig Ukrajnában, és kik azok, akik nekik gyűjtenek pénzt fegyverre, miközben az álláspontjukat kérlelhetetlenül képviselik mindenütt, ahol a vita előkerül?

 

Azaz: kik gyűjtik a pénzt Európa szerte ezeknek a csoportoknak?

 

Nos, az ügyet még mindig azok a szervezetek viszik, amelyeket Ilja megemlít a levelében. Érdemes kritikusan szemlélni a kommunikációjukat, hisz ahogy a levélben szerepel, a betagozódással a médiatevékenységük is szűrésen megy keresztül, hogy ne sértsék az ukrán hadsereg biztonságát vagy jó hírnevét.

Az általuk életre hívott Resistance Committee Telegramja a mai napig aktív, manifesztójuk fellelhető a CrimethIncen – ami egy kifejezetten sajátos, inkább liberális mint anarchista álláspont 2014-től levezetve.

A harcolók között ott van még a Kayfariki group (csinos ukrán zászlóval pózolva), akik a Hoods Hoods Klanhoz köthetőek – egy kijevi antifasiszta futballultrákból verbuválódott egység, amely már 2014-ben kiegyezett a „nemzeti anarchistákkal” / fasisztákkal, hogy 2022-re több más ultracsoporttal együtt felvegyék a harcot a megszálló erőkkel.

A pénzgyűjtést eredetileg az Operation Solidarity végezte, amely tavaly nyáron szakadáson ment keresztül – de az utolsó posztjukból látszik, hogy az általuk gyűjtött majd’ 60.000 euróból 41.000 ment fegyverzetre. 

Az utódjuk Solidarity Collectives elnevezés alatt fut, ami valójában több különböző csoportot foglal magába, mint pl:

Ma Radical Aid Force néven viszik ugyanezt a tevékenységet, ami kétségkívül egy profi médiavállalkozás – már-már parodisztikusan rájátszva az identitáspolitika különböző árnyalataira, mintha nem is egy militáns anarchista szervezet lennének, hanem egy liberális bűntudatra apelláló profi NGO. 

Náluk egyértelműbb a „Good Night Imperial Pride” brigád, akik egyértelműen fegyverzetre gyűjtenek a fronton harcoló „tekintélyellenes” harcosoknak – bár egy interjúban simán bemondták, hogy az ukrán hadseregnek gyűjtenek, egyúttal őszintén meglepődtek, hogy Németországban az anti-imperializmus a NATO-ellenességet jelenti.

Gondoljon bárki bármit a háborúról, abban megegyezhetünk, hogy ezek az emberek elég távol kerültek az ukrán elvtársak által is latolgatott anarchizmustól és az antifasizmustól is. Nem hiába használják már inkább a tágabb, bármit is jelenthető, népfrontos tekintélyellenes kifejezést. 

De akkor miért keresik az autonóm, antifasiszta, anarchista, stb. közegeket, hogy rávegyék őket a támogatásukra?

(Az általuk használt érvek mindenesetre annyi helyen feljöttek már, hogy az Anarchist Libraryn külön szekció van rá – remélem, mire lefordítjuk, addigra kitör a tűzszünet.)

A teljesség kedvéért pedig meg kell említeni azt is, hogy mint a Mérce is beszámolt róla, a jelenségnek van egy szélsőjobboldali párja is: a túloldalon amerikai fasiszták buzdítanak az oroszok elleni harc felvételére, a cikkben szereplő Robert Rundo a magyar szélsőjobbal is kiváló viszonyt ápol.

Én a gondolataimat csak a következőkkel zárnám, aztán tegyen mindenki a saját lelkiismerete szerint.

 

Eltérítés háború idején

 

Magyarországon talán nem kell bemutatni a kisajátítás / eltérítés fogalmát, hisz nagyjából az egész médiánk és politikai osztályunk azzal szórakozik, hogy a különböző, alulról jövő kezdeményezéseket a maga érdekei szerint becsicskítsa.

Mint Carpenter filmjében, ahol a szörny felveszi az egyik élőlény formáját, hogy a többi bizalmába férkőzzön, aztán megegye őket, úgy tudnak erősebb, jobban szervezettebb csoportok beférkőzni a kissé naiv, pillanat hevében felfokozott állapotban lévő emberek közé, és végül az egészet a maguk kénye-kedve szerint kitekerni.

Nos, az interszekcionalizmus az valami ilyesmi volt: egy amerikai akadémiáról kijött elmélet, aminek volt foganatja az autonóm-anarchista mozgalmakban is, miszerint nem elég az osztályszempontokat figyelembe vennünk, hanem néznünk kell azt is, hogy ezen belül az emberek szívnak-e a rasszizmus, szexizmus, xeno-/homo-/transzfóbia miatt, meghallgatni az ő szempontjaikat is, és ezek tükrében változtatni a taktikánkon és stratégiánkon és a viselkedésünkön is.

Ez eddig rendben is volna, csakhogy mára oda jutottunk, hogy az interszekcionalizmus egyfajta áldozatisági totemoszlopot állít fel az elnyomott identitások alapján. Mindig azé a szó és a figyelem, aki a legalacsonyabban áll a hierarchiában, és ha kell, az interszekcionalista szempontokkal neki megyünk még az osztályszempontoknak is. Elvégre ha a szakszervezeted túl férfias, vagy túl fehér, vagy túl heteró, akkor nem reprezentál mindenkit, és ha nem teszel ellene, akkor lám-lám, te vagy csendben, miközben erőszakot tesznek.

Az ukrán háború kapcsán nehéz nem észrevenni, hogy Ukrajna és az ukrán nép a tökéletes áldozat (hiába fantazmagória, hiszen mint homogén dolog nem létezik), akinek a nevében beszélni kell és lehet (hiszen az interszekcionalizmus lényege, hogy valaki reprezentáljon, te véletlen se reprezentáld magad: az lenne az autonómia). Akiket minden áron támogatni kell, különben lám-lám, te vagy csendben…

Az interszekcionalizmus felfutása nagyjából egy időbe tehető az Occupy hullám kifulladásával – és jó eszköz volt a balos-szocdem Bernie és Corbyn kicsinálásában is.

Máshogy szólva: az interszekcionalizmus volt az osztályharcos anarchizmus kisajátításának-eltérítésének az eszköze.

Most pedig, miután a nyelvezet, a kód, az attitűd elterjedt – hiszen már senki nem könyvekből vagy mozgalmakból vezeti le magát, hanem az éppen aktuálisan futó „ügyből”, az „úgy néz ki, mint én” esztétikájából, minden a reakció, az attitűd, a helyes hozzáállás: a propaganda már nem csak dörgedelmes cikkek formájában érkezik, hanem úgy, hogy hirtelen minden haverod szerint ez a téma a fontos, és ez a hozzáállás a helyes, minden az azonosulás/elutasítás, semmi sem a gondolat – nos, most a nyugati katonai gépezet tud rántani egyet az interszekcionálisokon is: az igazi anarchizmus az, ha Putler ellen harcolsz Ukrajnában! Az osztályharc csak a homofób, szexista, rasszista, xenofób, transzfób orosz ork-fasizmust segítené! Aki hallgat…

Az eltérítéssel szemben nem lehet úgy védekezni, hogy az ember azt nézi, mitől vagyok jó vagy rossz, hiszen pont erre játszik, hogy azt keretezi át állandóan, hogy mi a jó és mi a rossz cselekedet.

Az eltérítéssel szemben egyedül úgy lehet védekezni, ha az ember ragaszkodik az elveihez, ha nem fut az árral, ha nem hagyja magát felfűteni a címlapok által generált pánikhangulattal, ha nem ront előre cselekedni csak azért, hogy a benne lévő feszültséget csökkentse. 

De ehhez elvek kellenek, amelyek mellett kitartunk, és amelyek fényében vizsgáljuk a világunkat: kapaszkodók, melyekkel tudunk feljebb jutni, akkor is, ha felülről nyomnak, alulról meg húznak.

Elvek nélkül pedig nem vagyunk több, mint üres lapok, amelyekre az uralkodó osztály az érdekei szerint azt firkál, amit csak nem szégyell – és látható, hogy akár egymás torkának is ugraszthat minket fegyverrel, ha nem vigyázunk.