Személyes szerepvállalásom a társadalmi  mozgalmakban leginkább a háborúellenes mobilizációra és ellenállásra, valamint a világszerte – Latin-Amerikában, Ázsiában és a Közel-Keleten – zajló szolidaritási mozgalmakra összpontosult. Ám ezeken túl gyerekkorom óta a munkások küzdelmeit találtam igazán inspirálónak. A nagy gazdasági világválság idején nőttem fel. Élénk gyerekkori emlékem, hogyan támadtak vadul rá a biztonsági erők egy textilgyárban a sztrájkra buzdító nőkre, ahogy az is, hogy milyen meghatározó szerepet játszott a szakszervezeti tagság a (többnyire munkanélküli) tágabb családom életében. Emellett – és ehhez szorosan kötődve – gyerekként nagy figyelemmel követtem, milyen kulcsszerepet játszottak a harcos szakszervezeti aktivisták a New Deal programjainak kialakításában. Ezek a programok jelentősen javítottak a legtöbb amerikai életén – amelyet az azt megelőző években súlyos támadások értek. Az évek során ugyanez folytatódott: sok drámai és inspiráló küzdelem bontakozott ki, például a lordstowni sztrájk,^[1] a decaturi sztrájkok és a munkások kizárása a gyárakból az 1990-es években,^[2] napjaink spontán tanársztrájkjai, amelyek a szánalmasan alulfinanszírozott közoktatási rendszer újjáépítését követelik,^[3] és így tovább.

Bár az elmúlt években a helyzet némileg javult,

oktatási rendszerünkben távolról sem tükröződik, hogy mekkora hatással voltak történelmünkre a mindennapi emberek e mozgalmai.

Komoly előrelépést jelentett Howard Zinn A People’s History of the United States (Az Egyesült Államok története alulnézetben) című műve, és ennek kísérőkötete, a Voices of a People’s History of the United States (Az Egyesült Államok története alulnézetben hangjai),^[4] amelyek fellebbentették a fátylat a történelemnek azokról a központi elemeiről, amelyeket a standard hazafias történetírás elhallgatott vagy mellékesként tüntetett fel. Rengeteg még a tennivaló. A munkásság történetét gyakorlatilag kitörölték az oktatási rendszerből és a médiából. Nem is olyan régen még kiváló újságírók tudósítottak a munkásmozgalomról a sajtóban. Ma már szinte senki.

Minden újságnak van üzleti rovata, de egy lap sem tudná még csak elképzelni sem, hogy a lakosság többségének érdekeivel és gondjaival foglalkozó munkásrovata legyen.

A társadalmi mozgalmak felületes figyelmet kapnak, és általában igen félrevezető módon tájékoztatnak róluk. Messze a legnagyobb figyelem a polgárjogi mozgalomra összpontosul; még nemzeti ünnep is van Martin Luther King Jr. emlékére – de tanulságos látni, hogy ezt miként kezelik.

A Martin Luther King Jr.-nap felemelő retorikája jellemzően nem jut túl az 1963 augusztusában, Washingtonban, nagy tömeg előtt mondott „Van egy álmom” című beszéden. Holott King ennél tovább ment: a vietnámi háború prominens bírálója lett, és megszervezte, illetve támogatta a lakhatásért, a munkások jogaiért és a nép más szükségletei érdekében folytatott küzdelmeket északon. 1968-ban, amikor meggyilkolták, éppen a szemétszállító munkások sztrájkját támogatta;^[5] a halála előtti napon emlékezetes, mégis alig ismert beszédet mondott. A szegény emberek mozgalmát szervezte, valamint egy újabb washingtoni felvonulást, hogy emberi és polgárjogokat követeljen minden amerikai számára, beleértve az őslakos és a fehér amerikaiakat is. Az intézményes liberalizmus számára ez tűrhetetlen volt: szigorúan megfeddték, amiért állítólag irányt tévesztett. Az rendben van, hogy a rasszista alabamai seriffeket elítéli – de hogy jön ahhoz, hogy a mi házunk táján sepregessen?! Legfontosabb felvállalt ügyeiről az oktatási rendszer is és a média is hallgat. Más mozgalmak esetében is hasonló a helyzet.

A társadalmi mozgalmak ma minden eddiginél nagyobb kihívásokkal néznek szembe. Az Atomtudósok Közlönye (Bulletin of Atomic Scientists) 1947 óta minden januárban beállítja a Végítélet órájának percmutatóját, amely az éjfélig – a végső katasztrófáig – hátralévő időt mutatja. 1953-ban 23:58-ra tolták előre, miután az Egyesült Államok is, majd a Szovjetunió is kísérleti robbantást hajtott végre termonukleáris fegyverekkel, és megmutatták, hogy az emberi intelligenciának sikerült olyan eszközt kifejlesztenie, amivel mindent el lehet pusztítani. Ezt a borúlátó óraállást csak Donald Trump hivatalba lépése után egy évvel sikerült ismét elérni. Ekkorra az elemzők a nukleáris háború szélsőségesen nagy veszélye mellett a globális felmelegedés hatalmas fenyegetésével is számolni kezdtek; mindkettő egzisztenciális fenyegetést jelent az emberiség fennmaradására. 2019 januárjában az órát ismét két perccel éjfél előttre állították – amelyet ma már „az új abnormális”-ként emlegetnek. És az elemzők egy harmadik egzisztenciális fenyegetést is felvettek a mérlegelendő szempontok közé: a komoly kihívásokkal szembeni egyetlen reményt nyújtó demokrácia leépülését. Ezek a megfontolások véleményem szerint helytállók – és mindhárom fenyegetés jelentősen nőtt az óra utolsó beállítása óta.^[6]

Mindezeken túl a vagyon radikális koncentrálódása ment végbe annak nyomán, hogy Ronald Reagan és Margaret Thatcher neoliberális támadást indított a lakosság ellen. A reálbérek a többség számára ugyanakkor jó ideje stagnálnak vagy csökkennek, a juttatások pedig leépülnek – ahogy a működő demokrácia is, miután a magánvagyonok és a nagy hatalmú vállalatok minden eddiginél erősebb ellenőrzést gyakorolnak a kormányok felett.^[7]

A politika másik fő irányvonala a népi szerveződéseknek – mindenekelőtt azok hagyományos vezető erejének, a munkásmozgalomnak – az aláásása lett.

A nép szervezett, harcos fellépése kritikus szerepet játszott abban, hogy sikerült előrelépni a tisztességes túlélést veszélyeztető elsődleges kihívásokkal szemben – és sok más téren is. Ma is ez a remény forrása.

Szerencsére ez a harcos fellépés újjáéledt, különösen a fiatal emberek körében. A neoliberalizmus széles körben haragot és neheztelést váltott ki, amelyet a demagógok ocsmány módon ki tudnak használni, amint azt számtalan példa világosan mutatja napjainkban. De vannak ellentétes irányba ható erők is. A küszöbön álló válságok súlyossága miatt szó szerint fajunk sorsa múlik azon, hogy melyik kerekedik felül.

Az atomháború és a környezeti katasztrófa senkit sem fog megkímélni, még azokat a félrevezetett ultragazdagokat sem, akik azt hiszik, a hegytetőkön épített körülzárt lakóparkokba menekülhetnek, vagy kolonizálhatják a Marsot. A fiatal aktivisták – az Extinction Rebellion tagjai és mások – világszerte lenyűgöző eredményeket érnek el, és ennek komoly hatása van. Az Egyesült Államokban a Napkelte Mozgalom (Sunrise Movement) fiatal aktivistáinak – a Kongresszus néhány tagjának, mindenekelőtt Alexandria Ocasio-Corteznek a támogatásával – közvetlen akciókkal sikerült elérnie, hogy a Zöld Új Megállapodás (Green New Deal) 2019-ben a törvényhozás napirendjére kerüljön, ami túlélésünk szempontjából alapvető fontosságú. Ez néhány évvel korábban még elképzelhetetlen lett volna.

Az egyik központi kérdés a neoliberális támadások által megtépázott munkásmozgalom újjáéledése. Sok kommentátor a munkásmozgalmat többnyire az adott országban született, fehér, kékgalléros férfi munkásokkal kapcsolja össze, és gyakran kizárja belőle a „fizetetlen munkát”, ami többnyire „női munka”. Valójában azonban a munkások világszerte túlnyomórészt színes bőrűek, akik a nem, a bevándorlási státusz, a szexualitás és az ágazat tekintetében egyaránt sokfélék. E mozgalom feltámasztása nem hiú ábránd.

Az 1920-as években az USA élénk és harcos munkásmozgalmát gyakorlatilag felszámolta a gyakran erőszakot alkalmazó állami és vállalati elnyomás. Néhány évvel később új formákban támadt fel, és tört utat a New Deal reformjainak. De vehetünk frissebb példát is. Az 1970-es évek elején a mind harciasabbá váló munkásmozgalmat javarészt – de nem teljesen – elfojtották. Az élvonalban harcoló Tony Mazzocchi és az Olajipari, Vegyipari és Atomipari Dolgozók Szakszervezete (Oil, Chemical and Atomic Workers Union, OCAW)^[8] – amelynek tagjai munkájuk során nap mint nap szembesültek a környezeti pusztítással – kulcsszerepet játszottak a munkahelyi biztonságról és egészségvédelemről szóló törvény (OSHA) megalkotásában, amely védelmet biztosított a dolgozóknak a munkahelyükön. És nem érték be ennyivel. Mazzocchi a kapitalizmus heves bírálója és elkötelezett környezetvédő volt. Úgy tartotta, hogy a munkásoknak kellene „irányítaniuk az üzemi környezetet” – emellett az ipari szennyezés elleni küzdelemben is vezető szerepet kellene vállalniuk. Mivel a Demokrata Párt cserben hagyta a dolgozó embereket, Mazzocchi egy szakszervezeteken alapuló Munkáspárt elképzelését szorgalmazta. A kezdeményezés nagy lendületet kapott az 1990-es években, ám képtelen volt túlélni a munkásmozgalom hanyatlását az üzleti és kormányzati szektor 1920-as évekre emlékeztető súlyos támadása nyomán.

Ezekben a viharos időkben igen fontos A munkásosztály története: ellenállás és lázadás a mindennapokban, mert

a működő demokráciához szükséges, hogy az állampolgárok aktívan részt vegyenek a szociális közpolitika kijelölésében.

Hadd utaljak ismét a Végítélet órájának jelenlegi állására, amely a globális felmelegedés és az atomháború egzisztenciális fenyegetése mellett most először a demokrácia leépülését is tekintetbe veszi. Várjuk, hogy eljöjjön a nap, amikor az állampolgárok közvetlenül vesznek majd részt a döntéshozatalban, munkahelyükön és a közösségekben, sőt nagyobb léptékben is, még a nemzetközi kérdésekben is.

Addig pedig

az a kulcsfontosságú feladat áll előttünk, hogy aktivista népi mozgalmakat szervezzünk, hogy megváltoztassuk az emberek tudatát és felfogását, hogy alakítsuk a jogszabályokat, és konkrét, fizikai valójukban létrehozzuk a munkások tulajdonában lévő iparágakat, szövetkezeteket és a demokratikus részvételen alapuló egyéb struktúrákat.

Sokat tanulhatunk a társadalmi igazságosságért az elmúlt években folytatott hosszú és kemény küzdelmekből. És újabb és újabb lépéseket tehetünk – sőt, kell is tennünk –, hogy ezek eredményeire építhessünk, és felülmúlhassuk azokat. Olyan sürgető válságok állnak előttünk, hogy nincs vesztegetni való időnk.

Címlapkép: Tüntetők az argentin katonai diktatúra elleni 1969-es Rosariazo lázadás idején. Carlos Saldi fotója, Wikimedia Commons

Fordította: Piróth Attila

Szerkesztette: Klopfer Judit