Az alábbi írás a 2019-ben megjelent Horrible Creatures fordítása. Szerzője Sever, a Black Seed anarchista kollektíva tagja.

mindazoknak, akik leléptek, miután az elvtársaik borzasztóan bántak velük

Amikor a túlélők felismerik, hogy a sok pusztítás és zűrzavar egy forradalom volt – a mi forradalmunk -, és hogy már ki is csusszant a kezeink közül; egy röhejes pofáraesés, amely felfedi, hogy hangzatos követeléseink nem voltak egyebek, mint nyomor és kudarc; akkor fog megkezdődni a vádaskodás.

A tervezgetők az árral sodródókat fogják okolni, a jó ideológusok a rossz ideológusokat és vice versa, a nihilisták a tömegeket, a követő nélküliek pedig a nihilistákat. Kevesen fogják felismerni, hogy sose voltak elég relevánsak ahhoz, hogy a vétek súlyát magukra vehessék. És egyikük sem fogja felismerni a Borzasztó Lényeket, akik közöttünk mozogtak, minden táborunkban, és gúnyolódtak a béna címkéinken és a sikertelen próbálkozásainkon, hogy felismerjük őket. Ők nyerték a forradalmat, miután elrohasztottak minket belülről, hiszen sose harcoltak a változásért, csakis az okolás jogáért; a stratégiai pozíciókért versenyeztek ebben az mindennapi nyomorban, hogy letörhessenek minden ellene irányuló törekvést.

Egy ideológia sincs biztonságban a Borzasztó Lényekkel szemben. Ők a vagyonkezelői alapon ülő antikapitalisták; a színterükön Döbrögiként uralkodó anarchisták; a nőgyűlöletet toleráló antifasiszták; a feministák, akik azokat ócsárolják, akiknek helytelen a fogalma a patriarchátusról; a kommunisták, akik tízmilliókat perkálnak ki végzettségre és egyszobás lakásokra, míg a barátaik elveszítik a lakhatásukat és némán szenvednek; a kiközösítő ateisták; ártalomcsökkentő aktivisták, akik barátokat ghostolnak, mert azok valami kellemetlent mondtak; Tiqqunisták, akik indokoltnak tartják a visszaéléseket vagy az árulásokat, ha „barát” vagy párttag követte el; antikolonialista aktivisták, akik fegyverként használják a szégyent, mint a jezsuita misszionáriusok; queer és transz személyek, akik az új kategóriák zsandárai; akik kapukat építenek és kulcsokat osztogatnak, akik kijelölik a faltörő kosokat és a többértelműségben látják a privilégium és a patriarchátus megnyilvánulásait, mintha a patriarchátus valaha is szólt volna másról, mint a kapuk és a kulcsok rendszeréről.

Ezek a csoportok mind jó ötletekkel indultak, azért jelentek meg, hogy a jó oldalán harcoljanak, de a Borzasztó Lények megtanultak mozogni köztük, beszélni a nyelvüket és használni a kódjaikat, hogy mindig elérjék, amit akarnak, bármi áron.

A Borzasztó Lények kitagadnak, elkülönítenek és dehumanizálnak, miközben törődésről beszélnek; tekintélyt  építenek, miközben ellenszegülést követelnek; falaznak az erőszaknak, a spicliknek, a hazugságnak és a hátba szúrásnak, miközben a harc megerősítéséről szónokolnak. Elhagynak és a szolidaritásról beszélnek. És mi vagyunk a legrosszabb birkák. Hagyjuk magunkat megvezetni, ha a saját csoportunkból valók. Mi vagyunk a nyáj, amely menedéket ad nekik.

A szavak nem használnak. Védtelenek vagyunk a Borzasztó Lényekkel szemben.

Ma úgy döntöttem, hogy megnevezem őket. De a név mindegy. A Borzasztó Lények nevezhetik magukat a Borzasztó Lények Vadászainak, hogy megtalálják, besározzák és elpusztítsák a kijelölteket, azokkal együtt, akiket tévesen bélyegeztek meg, miután volt egy rossz napjuk. És mi követnénk őket.

Az elmélet nem fogja felfedni a Borzasztó Lényeket. Viszont nem értelmetlen: az intellektuális lustaság csak még több lehangoló kudarcot hoz a nyakunkba. Az elmélet történelemként a legfontosabb, egy világos emlékezés az összes tapasztalatunkról és kudarcunkról, megértése annak, hogyan lett otthonunk a Nyomor (mégha nincs is emlékünk arról, hogy mi volt előtte); és fontos, mint egy horizont, vidám káprázat, amely felé tartunk és ahogyan tartunk oda, mindig a jelenünkre reflektálva. Mivel a Gépelmélet eltávolította a testünket, az érzéseinket a történelmünkből, csupán gazdasági statisztikáinkkal, stratégiai papírjainkkal tudjuk magyarázni korábbi kudarcainkat. Nem tudhatjuk, hogy mindig is velünk voltak-e a Borzasztó Lények, a tévútra ösztökélve minket.

A jó elmélet sosem biztosít minket arról, hogy igazunk van. A jó elmélet sosem állítja, hogy rendelkezünk a válaszokkal. A jó elmélet csupán felhatalmaz, hogy bizonyos módon kérdezzünk bizonyos kérdéseket és emlékezzünk bizonyos tapasztalatokra. Azok, akik számára a saját válaszaik fontosabbak, mint mások érzései, valószínűleg Borzasztó Lények.

A cselekedeteik alapján felismerjük őket, ha megtanuljuk, hogyan.

A Facebook-generáció bestiális gyermekei új fegyvereket és megújult lendületet hoztak ebbe a barátok közti megsemmisítősdibe. Abban a hitben nőttek fel, hogy amit nem kedvelnek, annak nincs joga a létezéshez. 1945-ben az emberiség pislogott és visszahőkölt egy pillanatra, amikor Auschwitz és Hirosima új pusztító erejét meglátta. Bárki, aki érzett bármit, tudta minden kétséget kizáróan, hogy mi a lényeg: Soha többet. De ahogy múlt az idő, megtanultunk együtt élni ezekkel az erőkkel, megszoktuk őket.

A mai világ elvárásai alapján ezek az erők ormótlanok és nem elég hatékonyak. Manapság az ember nem-létezésre ítéli az ellenségeit és világokat semmisít meg egy mozdulattal a kijelzőn. Nem is pislognak utána. Már a következő dolog köti le a figyelmüket.

Az emberek mindig is borzasztóak voltak, bőven az Instagram előtt is. De régen több erőfeszítést követelt. Korábban, amikor az emberek kegyetlenségre buzdították magukat, a rémtetteik fényében fürödve néha véletlenül tisztességesekké váltak. Manapság el tudjuk tüntetni Hirosimát, és aztán el tudjuk tüntetni a füstölgő krátert is, majd mindazokat, akik azt kérdik, hová lett a város?, mindazokat, akik még meg merik említeni Hirosimát.

Nem az életkoron múlik. A Facebook-generáció tagjának lenni azon múlik, hogy milyen döntéseket hozunk vagy nem hozunk. Manapság mindenki a Facebook-generációba tartozik, aki nem küzd ellene hevesen.

Borzasztó Lények azok, akiknek van egy listájuk, akik tudják, hogy ki jó és ki rossz. Borzasztó Lények azok, akik fellelkesülnek és dagad a mellük, ha elpusztíthatják ellenfeleiket. A Borzasztó Lényeknek nincs türelmük a hibákra, nem adnak időt arra, hogy mások gyarapodjanak és tanuljanak és fejlődjenek, mert ő maguknak – hiszen már tökéletesek -, sosem kellett törődniük ezekkel a folyamatokkal. A Borzasztó Lények számára fontosabbak a definíciók és kategóriák, mint az érzések és a körülmények, jobban rá vannak hangolódva a státuszokra, mint a kölcsönös kapcsolatokra.

A forradalmárok a gyűlöletüket az elnyomás intézményei ellen szegezik, eltántoríthatatlan szembenállásukat azok ellen, akik ezen intézmények működtetéséből nyerészkednek, haragjukat azok ellen, akik mulyán elfordítják tekintetüket, kifogásokat találnak ki, miközben felveszik fizetésüket. Ezzel párhuzamosan, az ellentmondással teljes mértékben tisztában, mindazoknak szentelik szeretetüket, akik rabjai az intézmények által létrehozott társadalom hálójának. A Borzasztó Lényeket ezzel ellentétben a könnyű préda lelkesíti. Számukra nem érdekes egy intézmény megtámadása, hiszen az intézmény nem vergődik és szenved, amikor megforgatod benne a kést. A Borzasztó Lények a privilégiumok elemzését preferálják a támadás elemzésével szemben: mindenki rendelkezik ilyen vagy olyan privilégiummal (és azok, akiknek szinte alig van, a legkönnyebben elnémíthatóak); bármit is tesznek, nem kerülhetik el a címkét, és ha nem hajtanak fejet, amikor rájuk aggatják, letörölhetetlenül megbélyegzik őket. A privilégium a tökéletes fegyver – akár birtokoljuk, akár megnevezzük.

A hatalom élteli őket, épp ezért szinte soha nem beszélnek arról, hogy a privliégiumokkal rendelkezők milyen döntéseket hoznak – megmásszák-e a létrát, vagy megpróbálják másokkal együtt elpusztítatni.

Mivel a Borzasztó Lények minden ideológiában fellelhetőek, olyan Borzasztó Lények is vannak, akik a privilégiumról és identitásról szóló párbeszédet támadják. Egyetértenek azokkal, akik a diskurzust a valóság ellaposításáért és az elnyomás szívében található esszencializmus megerősítéséért kritizálják, de a Borzasztó Lények azért teszik, hogy zavart keltsenek, hogy elfedjék a saját visszaéléseiket, hogy a saját privilégiumaikat megkérdőjelezhetetlenné tegyék, hogy visszaállítsák a színteret egy olyan állapotba, amikor az elnyomás bizonyos formáiról éppen, hogy említés esett. Elfordítják tekintetüket, amikor valakit bántalmaznak, és ha a kár megnevezésre kerül, gyors fejszámolást végeznek: mérlegelik a barátaikat és eldobják azt, amelyik kevesebbet ér. Ez általában azt jelenti, hogy a több hatalommal rendelkezőt támogatják. A bántalmazó számára kérnek szimpátiát, mintha történhetne gyógyulás hegesedés és fejlődés nélkül.

A forradalom minőségi természete miatt a Borzasztó Lények kérdése központi. Belülről rohasztják a mozgalmat, de – biológiai és higiéniai értelemben – nem kezelhetjük őket rohadásként és nem tisztíthatjuk ki a sebet. Bármennyire is megvetendőek legyenek, nem lehetünk borzasztóak a Borzasztó Lényekkel szemben, nehogy mi is azokká váljunk. Bármennyire is jogosan hajítanánk ki ezeket a bántalmazókat és manipulátorokat. Hiszen a szörnyűség gyökere a károkozásra adott felhatalmazás.

Ez nem azt jelenti, hogy néha nem szükséges vagy elkerülhetetlen, hogy kárt okozzunk valakinek, hogy másnak segítsünk. Ez az a dilemma, amit a pacifisták soha nem haladnak meg. Nem egy békés univerzumban élünk, mindannyian fogunk kárt okozni és elszenvedni, és a halál az egyetlen dolog, amit minden élőlény megérdemel. A többi mind kereszténység, és a haláltól való félelem a végső éretlenség, a tagadás olyan formája, amely még több kárt okoz.

Kárt fogunk okozni és elszenvedni, és a lényeg az, hogy érezzünk összetett érzéseket ezzel kapcsolatban, hogy tanuljunk és gyarapodjunk, hogy ne győzzük meg magunkat, hogy valami automatikusan helyes vagy helytelen. Nem a károkozás, hanem a felhatalmazás a gonosz, talán az egyetlen gonosz a világon, bármennyire is agyafúrt legyen az érvelése. A felhatalmazás azt jelenti, hogy nem kell éreznünk semmit. Legyünk akár sértettek vagy sértők, mi válunk a jóvá, a másik gonosszá és így büntetésre érdemessé, és semmi mást nem kell mondani vagy megfontolni. A sérelem, amit nem éreznek és éreznek újra, nem vizsgálnak, nem dédelgetnek, nem vetnek meg, nem gyászolnak el, ami nem járhatja be a saját útját, az szomatikusan jelenik meg. A test részévé válik, és idővel a társadalmi test részévé is.

Időnként bántanunk kell a Borzasztó Lényeket. De nem szabad feljogosítva éreznünk magunkat közben. Biztos vagyok benne, hogy valamiféle idegen lények, akik érzéketlenek, és a hódítás élteti őket. Hogy másként lehetnének ennyire kegyetlenek? De lehet, hogy tévedek. Talán ha békejobbot nyújtanánk – ugyanazzal a kezünkkel, ami ökölbe szorul, ha szükség van rá -, talán ha másként küzdenénk, a kapcsolódást helyezve előtérbe a címkékkel és a pozíciókkal szemben, talán kiderülne ezen lények némelyikéről, hogy nem is olyan borzasztó. Néhányuk talán csak a patriarchátus és az Állam kitaszítottjai; kétlábon járó trágyakupacok, igen, de olyan kupacok, amelyek mélyén ott volt és lesz az ember, aki semmivel sem kevésbé tökéletes, mint mi magunk. 

Mégis, a témák és a kapcsolati hálók párhuzamosan változnak, lények és környezetek, épp ezért ez a lehetséges átalakulás a forradalom kérdése; a forradalomé, amely ma kezdődik, amely tegnap elkezdődött, amiben már vesztésre állunk, amit talán még megnyerhetünk.

Ez a forradalom: a rossz kapcsolatok elpusztítása, a jó kapcsolatok megteremtése, az átalakulást lehetetlenné tevő intézmények eltörlése, és a meghívások és eszközök terjesztése, hogy sokan mások is velünk teremtsenek és pusztítsanak. A tulajdon egy kapcsolat. A bérmunka egy kapcsolat. A házasság egy kapcsolat. A kölcsönös segítségnyújtás egy teljesen másfajta kapcsolat.

Nyitottak vagyunk a definició morális dimenziójára, de nem lehet moralistának nevezni minket: nem Istentől vagy a Tudománytól ered az iránytűnk, hanem a saját, a jóval és az egészségessel kapcsolatos érzéseinkből. Elismerjük, hogy másoknak is vannak érzései és ezek az érzések sokszor ellentmondásosak. Az ellentmondás nem a világ vége, és azok, akik követik a saját érzéseiket megtanulhatják felismerni egymást.

Istennel és a Tudománnyal való sértő kapcsolatukat csakis a rabszolgatartóknak, erőszaktevőknek és tulajdonosoknak kellett valaha megindokolniuk. Az érző emberek, az úgynevezett antikapitalisták, túl sokáig éltek a gyámságuk alatt, és azt tanulták, hogy valami csak akkor lehet legitim, ha egy „magasabb célhoz” kapcsolódik, tehát valami rajtunk kívülállóhoz. Évszázadokat elvesztegettünk a választ kutatva, pedig itt volt az orrunk előtt. Itt, közöttünk, mindvégig.