Az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról rengeteg tanulmány született az idők során és a témával kapcsolatban számos korabeli dokumentum is publikálásra került már különféle gyűjteményes kötetekben. Hasonlóképp nem kevés azon művek száma, melyek eredetileg más nyelven íródtak, majd később magyarul is megjelentették őket. Az eseményekről sokan és sokféleképpen írtak, így számos eltérő narratívát ismerünk. Arról azonban, hogy a kortárs nemzetközi anarchista mozgalom képviselői miképp látták a Magyarországon történteket, s ezeket hogyan interpretálták sajátos léthelyzetükből és látásmódjukból fakadóan, mindeddig szinte semmit sem tudtunk. Az alábbi szemelvényválogatás – egy argentin, egy spanyol, egy francia és egy olasz anarchista időszaki kiadványban megjelent cikk közreadásával – ezt a hiányt hivatott pótolni, ha nem is kielégítő mértékben orvosolni.

Az Argentin Regionális Munkásföderáció (FORA) sajtóorgánumaként megjelenő La Protesta (A Tiltakozás), a franciaországi Anarchista Föderáció (FA) 1954-ben alapított lapja, a Le Monde Libertaire (A Liberter Világ), valamint a havi rendszerességű olasz Volontà (Akarat) folyóirat esetében egységesen a témával kapcsolatban megjelent legelső írást emeltük be jelen válogatásba. A száműzetésben élő spanyol anarchisták által Párizsban szerkesztett Solidaridad Obrera (Munkásszolidaritás) esetében döntésünk szubjektívebb volt: az itt publikált mintegy tucatnyi releváns újságcikk közül egy rövidebb, de érdekesnek ítélt darabot választottunk ki. Az olasz kiadványt leszámítva a fenti lapok rendszeresen szoktak illusztrációkat is megjelentetni oldalaikon, így ezek közül is kiválogattunk egy-egy frappánsabb karikatúrát.

A lefordított újságcikkeket nem kívánjuk kommentálni, azokat sajátos kordokumentumként adjuk közre minden erényükkel és hibájukkal együtt. Pusztán néhány magyarázó jegyzettel láttuk el őket a könnyebb érthetőség végett. Az érdeklődő olvasó számára ugyanakkor jelezni kívánjuk, hogy egy hosszabb elemző tanulmány, amely kifejezetten a spanyol anarchista sajtóban a témával kapcsolatban megjelent írásokra fókuszál, már elkészült és jelenleg a publikálásra vár. Ezzel várhatóan az 1956-os történelmi emlékezet újabb megközelítésekkel fog gazdagodni.

La Protesta: Magyarország – egy Új Mérföldkő

In: La Protesta. (Buenos Aires) Año LIX, N° 8023. 1956. nov. 1. és 8. o.

Az a brutális nyomás, amelynek a bolsevik uralom alatt álló népek vannak kitéve, ahol minden demokratikus szellőzőszelepet eltávolítottak, most újabb népfelkelést eredményezett, ezúttal Magyarországon.

Habár nem ismerhető fel semmiféle szorosabb kapcsolat a mostani felkelés és a vorkutai (1953–1955), a kelet-németországi (1953) és a poznańi (1956) között, annak közvetlen előzményeit kétségtelenül ezekben találjuk, ahol a bolsevik hatalom megsemmisítésének fonalát maguk a leigázott népek tartják a kezükben. E sorok írásának pillanatáig a hírekre a zavarosság jellemző. Valószínű, hogy a Szovjetunió, tekintettel az események meghatározott irányára, valamint mentesülve az ENSZ felé tett mindennemű kötelezettség alól az angolok és a franciák Egyiptommal kapcsolatos álláspontja miatt, leplezetlen elnyomásba kezd egy nagy volumenű katonai hadművelet keretében. A népi negyedekben, sőt egész városokban folyó heves harcok ellenére úgy tűnik, az oroszok közel járnak céljukhoz: a felkelés leveréséhez.

A mozgalom jellegéről szóló információk szintén zavarosak és kevéssé hitelt érdemlők, habár ezekben az első napokban bizonytalanságot kell feltételezni egy olyan nép részéről, amely alapvetően a legbarbárabb önkényuralommal szemben lép fel. Valódi forradalom helyett inkább az elviselhetetlen iga lerázásáról van szó. A felkelés folyamatában és fejlődése során biztosan minden ideológiai erő és uralmi érdek felbukkan és beleavatkozik a harcba, jóllehet különböző és gyakran ellentmondásos szándékkal.

A sorok között és információmorzsák alapján látjuk, hogy az ipari munkások, akik negyedeiben és városaiban a felkelés bölcsője volt, forradalmi és konstruktív irányba mozdulnak el. A klerikális, nacionalista és neofasiszta erőkről viszont sokkal szélesebb körben számolnak be.

Ilyen zűrzavar közepette nehéz kitalálni, hogy miképp végződhet ez a mozgalom. Bár pillanatnyilag az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy az oroszok szétzúzzák azt, nem zárható ki a forradalmi folyamat folytatása és elmélyülése most azonnal vagy egy bizonyos idő elteltével. Szintúgy nem lehetetlenek a politikai kompromisszumok sem, amelyek a bolsevikok és más belföldi csoportok között köttethetnek.

Végeredményben, bármelyik végkifejlet is várható, legyen az akár a legrosszabb forgatókönyv, a felkelés leverése, egy dolog már most megingathatatlan: egy mérföldkövet felállítottak, és a mérföldköveket nem hiába állítják fel. Ha a tegnapi napig Lengyelország és Magyarország valamilyen módon a Szovjetunió szatellitjei vagy kényszerszövetségesei voltak, úgy mára megszállt országokká váltak, ennélfogva a leülepedett harag, az új erőszakcselekmények nyomóereje és a vérontás táptalaja lehetnek a jövőbeli felkeléseknek talán Magyarországon vagy Németországban vagy Csehszlovákiában. Valahol az új cárok „monolitikus” birodalmában újabb lázadás lesz, és ez a mag egy napon Oroszországot is eléri, hogy újraindítsa az 1917-ben megkezdett és a bolsevikok által leállított munkát: A Társadalmi Forradalmat.

Solidaridad Obrera – Emilio Herrera : Egy szabad spanyol nyílt levele magyar testvéreihez

In: Solidaridad Obrera. (Párizs) Año XII, N° 609. 1956.11.22. 2. o.

Nektek, akárcsak nekünk, spanyoloknak, sikerült egy olyan rendszert létrehoznotok, amelyben minden politikai irányzat képviselteti magát.

Köztetek, akárcsak közöttünk, voltak olyan bűnözők, akik egy idegen hadsereg fellépését követelték rendszeretek szétzúzása és a hatalom átvétele céljából.

Ti, éppúgy, mint mi, harcoltatok ezen idegen hadsereg fellépésével szemben, amely akaratukat erőszakkal érvényesíteni akaró honfitársaitok segítségére sietett.

Hozzánk hasonlóan ti is megkaptátok a világ összes szabad népének támogatását és meleg szimpátiáját a szabadságért folytatott harcotokban.

Ti, akárcsak mi, láttátok, hogy külföldi fegyverek és tankok segítségével erővel kényszerítettek rátok egy kormányt.

Hozzánk hasonlóan ti is megkaptátok az ENSZ erélyes, de névleges támogatását, amikor az elítélte a rátok kényszerített kormányt.

Hozzánk hasonlóan ti is láttátok, hogy a világ összes kormánya – azokat kivéve, amelyek megtámadtak titeket – nem volt hajlandó elismerni az erőszakkal rátok kényszerített rendszert.

Azokat, akik közületek, akárcsak közülünk, száműzetésbe tudtak vonulni, testvériesen fogadták minden szabad országban.

De az idő múlik… és ti is látni fogjátok majd (ez a mi szomorú tapasztalatunk), hogy egytől egyig az összes nemzet miképp kezd el „realistaként” mutatkozni és „de facto” elismerni azt a rezsimet, amit rátok kényszerítettek; látni fogjátok, ahogyan mi is láttuk, hogy az ENSZ visszavonja elítélő nyilatkozatát, melyet az agresszió ellen adott ki, s amelynek ti voltatok az áldozatai, és keblére öleli az agresszorokat; látni fogjátok, ahogyan mi is láttuk, hogy a száműzetés évekig és évekig húzódik az általános közöny közepette; rajtatok is, mint rajtunk, úrrá lesz a kétségbeesés; néhányan közületek, mint ahogyan néhányan közülünk is, végül csalódva hazatelepülnek és alávetik magukat az erő rendszerének… Mindezek ellenére azonban a legtöbbetek, szabad magyarok, ahogyan a többség közülünk, szabad spanyolok közül is, a végsőkig fog küzdeni a béklyóba vert Haza határain belül és kívül, mindaddig míg végül fel nem szabadítjuk azt.

Legyetek ebben biztosak, magyar testvérek, mint ahogyan mi is biztosak vagyunk benne!

Le Monde Libertaire – M.F.: A magyar eposz

In: Le Monde Libertaire. (Párizs) N° 23. 1956. dec. 1–2. o.

Magyarország, 1956. október–november: egy név és egy dátum, amely tűzzel – és vérrel – írt betűkkel vonul be a Történelembe.

Mert senki sem fogja elfelejteni ennek a kis népnek a hihetetlen hősiességét. A megszállók páncélos hadoszlopai által felszántott magyarok földjén a tankok gyászos barázdákat húzhatnak: mégsem fogják tudni megakadályozni, hogy a Történelem feljegyezze a gyilkosok nevét.

Sem bűntársaikét. Az az alávaló lakájbanda, amely egy despota lábai előtt térdepelt és dicsőítette minden bűnét, s most gyalázkodásokkal árasztja el a magyar felkelés hőseit, képes lehet elkendőzni az igazságot, meghamisítani a tényeket és a fényképeket: fáradságos hamisítói munkája azonban nem tudja megakadályozni, hogy a nép undorának hulláma utolérje és ellepje.

Bármit is írjanak az „Agyonlövők Pártjának” orgánumában az ügyeletes csaholók, az a bámulatos lendület, amely egy összeforrott népet, nőket és gyermekeket, munkásokat és értelmiségieket az elnyomó tankjai ellen fordított, a nép legmélyéről fakadt, és egy Thorez^[1], egy Duclos^[2], vagy egy Wurmser^[3] aljassága kell ahhoz, hogy sértegesse ezeket a hősöket és megtapsolja a gyilkosaikat.

De a hazugságok köde eloszlóban van. Franciaországban az értelmiségiek elhagyták a pártot, és a tagság felbolydult. A CGT^[4] kivételesen nem merészelt a sztálinista boszorkánykonyha pártjára állni, a kommunista pártok pedig a világon szinte mindenütt megrendültek.

Ami Magyarországot illeti, orosz katonák ezrei dezertáltak, csatlakozva magyar testvéreikhez a hősies harcban.

Az orosz tankok vad rohamai Budapesten eloszlattak egy délibábot, és felháborodást keltettek minden szabad emberben. Őnekik azonban kötelességük éppúgy elítélni a reakciós burzsoázia és a nemzetközi fasizmus képmutató nyafogását is.

Hogyan lehet undor nélkül fogadni, hogy Pineau^[5] éppen akkor ítélte el az orosz bűncselekményt, amikor a francia bombák az ő parancsára Port Saidot^[6]sújtották, és megtizedelték a lakosságot?

Hogyan lehet undor nélkül fogadni, hogy egy de Chevigné^[7] elítéli a magyarok lemészárlását, amikor ez az undorító alak felelős a parancsára meggyilkolt nyolcvanezer madagaszkári lemészárlásáért?

Hogyan lehet undor nélkül fogadni, hogy Tixier Vignancour^[8] felszólal az orosz hóhérok ellen, amikor nemrég még a náci hóhérokat éltette?

Hogyan lehet undor nélkül fogadni, hogy Biaggi^[9] véres gyilkosságról ordibál, és az orosz imperializmus csatlósaira uszítja „parazitáit”, akiknek a kezéhez tapad a francia imperializmus szolgálatában elkövetett összes bűntett?

Hogyan lehet undor nélkül fogadni, ha egy vartyogó Piusz^[10] a Vatikán magasából elítéli Moszkva pribékjeit, amikor ő folyvást „megfeledkezik” Madrid pribékjeinek elmarasztalásáról?

Igazság szerint igen kellemes lenne látni, ha egyúttal nem volna olyan tragikus, amint ezek a véres szájúak egymást gyilkossággal vádolják!

Nem: a magyar forradalom nem ezekre az emberekre tartozik. A forradalmi bizottságok és a belőle kinövő munkástanácsok éppúgy tanúskodnak ennek népi gyökereiről, mint arról, hogy az nem hajlandó elfogadni a visszatérést a kizsákmányoló burzsoá rendszerhez.

A sztálinisták és fasiszták érdekvezérelt hazugságaival szemben 1956 Budapestje a legtisztább forradalmi hagyományokat követi, 1936 Barcelonájának, 1918 Berlinjének és 1871 Párizsának a nyomdokaiba lépve. Mint 1921 Kronstadtja. Mert bármennyire is nem tetszik az a marxizmus-leninizmus kiváló elméletíróinak, a sztálinizmus véres kudarca nem csupán egy ember és az ő rendszerének a kudarca. És a trockisták, akik ma elítélik Hruscsovot a magyar Kommün leveréséért, soha nem ítélték el Trockijt a Kronstadti Kommün leveréséért: az indítékok ugyanazok voltak, mint ahogyan az elnyomást „igazoló” hazugságok is. Olyannyira igaz ez, hogy ugyanazok az okok mindig ugyanazokat a hatásokat váltják ki.

Két tény azonban ma már biztosnak látszik.

Először is, a szovjet hadsereg négyszázezer katonája, hatezer tank és több száz sugárhajtású repülőgép támogatásával, több hetes véres harcok után sem tudta térdre kényszeríteni a magyar népet. A géppuskatűz tizedelte, katonák által levadászott, deportálással, éhséggel és járványokkal fenyegetett magyar felkelők továbbra is kitartanak, és bár győzni nem tudnak, mégsem szenvednek vereséget, hiszen bizottságaik és tanácsaik egyenrangú félként tárgyalnak Kádár bábkormányával.

Másodszor, előtérbe került a Sztálin utódai közötti kíméletlen küzdelem. A „felszabadítók” és a „sztálinisták” felváltva látszanak érvényesülni, így az orosz politika cikcakkos irányvonalat követ. Ennek megfelelően az oroszok, miután bátorítást adtak a lengyelországi desztalinizációnak, páncélos hadosztályaikkal Varsó ellen vonultak, majd elismerték Gomułka^[11] győzelmét. Ugyanígy Magyarországon is először a sztálinista Gerőt támogatják, aztán egy pillanatra megtűrik Nagyot, majd tankjaikat Budapestre vezénylik, hogy aztán visszavonják őket, s tárgyalásokat kezdjenek a felkelőkkel, majd megszakítva ezeket, leverik a felkelést, katonailag győzelmet aratnak, de képtelenek kihasználni a győzelmet, amelyet a magyar ellenállás kétessé és bizonytalanná tesz, a forradalmi bizottságokat és a nép által választott munkástanácsokat ugyanakkor a helyükön hagyják.

A jövőt senki sem tudja megjósolni. De egyvalami biztos: a magyar népfelkelés katonai leverésével Sztálin utódai végleg eloszlatták egy „szocialista” és a „proletariátus hazájaként” aposztrofált Oroszország illúzióját, amelynek imperialista érdekeiért a nemzetközi munkásosztály túl sokáig áldozta fel saját ügyét.

A magyar felkelés halhatatlan példája ébressze fel a forradalmi energiákat szerte az egész világon!

Volontà – Zaccaria, C.: Hódolat a magyaroknak

In: Volontà. (Nápoly) Anno X, N° 5. 1957. jan. 1. 225–228. o.

Minden országban a magyar lázadók foglalkoztatják korunk férfiainak és nőinek gondolatait. És nem ésszerű vagy racionális okokból. Úgy tűnik, semmi értelme egy szinte védtelen nép lázadásának a szovjet katonák tankjainak és géppuskáinak elsöprő tömege ellen. Még kevesebb értelme van, ha megfigyeljük, hogy ezeknek az embereknek, akik főként munkások, a felkelés természetes módja a sztrájk volt: ezért bénult meg a széntermelés és minden más a tél küszöbén.

És mégis, micsoda mélységes emberi tartás van ebben az urak elleni logikátlan lázadásban.

Most mi is arra vállalkozunk, hogy összefüggő gondolatfüzérrel reflektáljunk a „magyarországi eseményekre”. Gyötrő az elme számára rádöbbenni, hogy Magyarországon az úgynevezett szovjet állam (a szó a „szovjet” szóból származik és „tanácsot” jelent) rendőrei, politikusai és katonái voltak a hóhérai azoknak a munkásoknak és parasztoknak, diákoknak és katonáknak, akik szabadon próbáltak hozzáfogni beteg társadalmuk újjáépítéséhez a helyi, autonóm, mégis minden szükséges téren biztonságos kapcsolatokkal átszőtt tanácsok (azaz szovjetek) sokaságából, újjáélesztve az 1917-es orosz tapasztalatot. Különösen szívszorító, hogy intellektuális szinten nagyon kevesen kérdőjelezik meg komolyan, hogy miként jutottak el Oroszországban az 1917-es szovjetek politikai utakon keresztül az 1956-ban feltámadt magyarországi szovjetek elleni katonai és rendőri fellépésig. A pártok elkerülhetetlen degenerálódásának, a vezetők által irányított politikai akciókban rejlő mérgezésnek, a parancsolgatás és az engedelmeskedés mindig elkorcsosító hatásának bizonyítékai nem sok tudóst foglalkoztatnak.

De ez csak egy bizonyos pontig számít. Mert az ott felmerülő intellektuális felindultságot megannyi különböző ember erkölcsi lázadása előzi meg. A magyar harcosok visszaadták egy olyan emberbe vetett hitünket, aki sokkal többre képes, mint ami a politikai gondolkodók számára lehetségesnek tűnik. A magyar felkelésben ott van ez a mélységes értelem. Ezért azok, akik védelmezik az elnyomást, mindörökre a társadalmi barikád másik oldalára helyezték magukat, ahol a legfeketébb^[12] a hagyomány. Nem számít, hogy jól érzi-e magát ott, vagy tetszik-e neki a sarló-kalapácsos vörös zászlók árnyékában. Ilyen zászlók alatt ott van az embertelen ellenség, ott van a népek előrehaladásának gátja, ott van a rablóbandák vak és végül gyáva akarata, akik elszántak rá, hogy mindent megtegyenek társadalmi uralmuk megőrzéséért és lehetőség szerinti növeléséért.

Az orosz állam urai becsapják magukat, ha azt hiszik, hogy a tankok valóban megállítják az olyan embereket, mint amilyenek a magyar felkelésben tanúságot tettek önmagukról.

Mekkora tévhitben élnek.

Mi pedig ne hagyjuk magunkat visszazuhanni az apátiába! A magyarok azt mondják nekünk: harcolni mindig lehet, ha akarunk.

Ezek után most jöjjön egy igencsak szükséges aktuális és helyi vonatkozású elmélkedés.

Azok, akik Olaszországban úgy tesznek, mintha tapsolnának a magyar felkelőknek, s krokodilkönnyeket hullatnak a magyar munkástanácsok megszűnése miatt, lelkük mélyén készen állnak rá, hogy Tambroni^[13] vagy Scelba^[14] vagy bárki más rendőrbandák és tankok élén felvonuljon, hogy szétzúzzon minden, „magyar mintájú” munkástanácsok létrehozására irányuló komoly kísérletet, amely szép hazánkban esetleg szárba szökne.

Papok, feketék, vörösök és sárgák, mindahányan: ők Olaszországban éppoly vadak lennének, mint a szovjetek Magyarországon, ha a körülmények úgy hoznák, úgy fest, mégis meleg könnyeket hullajtanak. És néhányan ezt el is hiszik.

Egy másik aktuális és helyi jellegű elmélkedés. Van összefüggés, még ha nem is látszik.

A szocialista egyesítés igen nehéz menet, és mindenekelőtt azért nehéz, mert túl sokan akarják vezetni.

Már a kezdés is szerencsétlen volt. A két Duce, Nenni és Saragat, találkozott és beszélgetett, és úgy tűnt, hogy Nenni^[15] pártja egyesült Saragat^[16] pártjával. Minden maradt azonban a régiben, pedig az egyesülés felé mutató erjedés mindenütt nagyon élénk volt, ahol komoly szocialistáknak (persze bázisszocialistáknak) a legkisebb csoportjai is léteztek.

Jelenleg az egyesülési szándékok áradatában sok ambíció látszik lángra lobbanni. Nemcsak a kis szocialista mozgalmak mutatnak hajlandóságot a csatlakozásra egy egységes nagy párthoz, hanem a Kommunamozgalom is utalásokat tesz az egyesülésre. Sőt, még a radikálisok, pontosabban a radikálisok magát komolyan venni akaró része (liberális-radikálisok lehetne az igazi nevük, hogy elkülönítsük őket a liberterektől) körében is van olyan értelmezésmód, amely a szocializmust a marxizmust nagyrészt meghaladó áramlatként fogja fel, tehát végső soron náluk is érzékelhető egyfajta hajlandóság a részvételre az egyesülésben.

Néha még az is felmerül, hogy egy ilyen pártban az anarchisták is menedéket találhatnának. Úgy vélik, ők hasznos funkciót tölthetnének be a belső ösztönzésben, az elkerülhetetlen involúciós tendenciák megfigyelésében és a velük szembeni fellépésben stb.

Illúziók.

Létrejön a nagy szocialista párt. De sajnos továbbra is eszköz marad a vezetők kezében. Csak egy új nemzedék eljövetelével remélhetünk másfajta társadalmi életformát, amely a politikát is megtisztítja, olyannyira, hogy még a politikai pártokon belül is lehetővé válik jót cselekedni.

Aki élni fog, majd meglátja. De egyelőre semmi kivitelezhető nincs ezen az úton, még akkor sem, ha elismerjük, hogy egy olyan szocialista párt újjáalakítása, amelyben Turati^[17] és Rosselli^[18] lelke – egyik is, másik is távol áll mind Nennitől, mind Saragattól – a lehető legnagyobb mértékben újjászületik, sok jót fog tenni az olasz társadalom zavaros légkörében, különösen, mint hatékony visszatartó erő a fekete és a vörös papok tolakodó zsarnokságával szemben.

Ami a háború óta eltelt évek örök problémáját jelenti az anarchisták számára: mit kellene tenni?

Annyira szégyenletes világosan látni, hogy mások becsapják magukat, amikor azt hiszik, jól teszik, ha olyan erőket támogatnak, amelyek alapvetően illiberálisak, miközben a maguk számára képtelenek világos cselekvési irányt szabni.

Nem tudna-e segíteni Franciaország a politikai pártok szükségszerű degenerációjához vezető út elemzése terén? Annak világos vizsgálatával, hogy mi is az a politikai gépezet, amelyet „Francia Szocialista Pártnak” neveznek?
Elég, ha csak annyit mondunk, Mollet^[19] volt az, aki elindította az Egyiptom elleni háborút: hogyan lehet egy ilyen ember az, amit mi szocialista alatt értünk? Mégis ő parancsol, és sokan engedelmeskednek neki. Nos hát miért is? stb.

Kisebb-nagyobb dózisban az összes újságtól nap mint nap a legvilágosabb és legelkeserítőbb elemzéseket kapjuk a PCI^[20] válságáról.

Az úgynevezett „apparátus” lelepleződött, de egyik vezetője és katonája sem szégyenkezett emiatt. Köztudott, hogy a kongresszust a helyi előkészületek során a hivatalon kívüli jelöltek kiszorításával, s a kisebbségben levők kizárásával járó kemény irányítással készítették elő stb. De mindez természetesnek tűnik. És hogy ez Togliatti^[21] – egy, az olasz nép lelkületétől és igényeitől alapvetően idegen orosz – számára mostanra természetesnek tűnik, nem igen meglepő. De természetesnek tűnik a viszonylag fiatalok számára is, akiket mostanra szintén annyira jól kondicionáltak orosz módon (és ha úgy tetszik, jezsuita vagy machiavellista módon), hogy már észre sem veszik, hogy egy ilyen eljárásrend eredendően illiberter, hogy semmiképpen sem járulhat hozzá a szabadságmozgalmakhoz, hogy semmi értelme szép ideológiai tételekkel felruházni.

Továbbá. Újra a felszínre kerültek Gramsci^[22] nyughatatlan gondolatai, amelyek mostanra már jól bebalzsamozva Opere című művének luxuskiadásaiból tűnnek elő. Ám hiába visszhangzott egy olyan fiatalember, mint Giolitti^[23] nyugodt és mély szavain keresztül szólva, éppúgy haszontalan zaj, érthetetlen nyelv. És nem csak a KP-hívők körében. Azok, akik az anarchisták soraiban voltak, figyelmeztettek amikor Gramsci Giolittit elmarasztalta:

„ha a forradalmi folyamat alapjait nem a termelő élet bensőségében rakják le, a forradalom az akarathoz való terméketlen felhívás, ködös mítosz, hiú ábránd marad,”

vagy amikor megerősít egy olyan pártra vonatkozó törekvést, amely

„a tömegek pártja, akik saját eszközeikkel autonóm módon akarják magukat megszabadítani a politikai és ipari rabszolgaságtól a szociális gazdaság megszervezésén keresztül, nem pedig egy olyan párt, amely a tömegeket arra használja fel, hogy a francia jakobinusok hősies utánzására tegyen kísérletet”

– akkor ezek olyan gondolatok, amelyeket nekünk is újra kellene gondolnunk, méghozzá a mai viszonyok között, és amelyek segíthetnek nekünk kilépni abból a tétlenségből, amelyben továbbra is vagyunk?

A PCI válsága egyben az olasz nép lealacsonyításának egy aspektusaként is megjelenik, amelyet a fasizmus hagyott örökül a politikai hatalomba lépő utódaira.

Ez csak azért lehetséges, amiért az egyház, az ipar, az iskolák stb. behatolása is, mert az átlagos olasz, aki a fasizmus húsz éve alatt nőtt fel, már nem rendelkezik gerinccel, nem rendelkezik érzékenységgel, nem hall és nem lát, hacsak nincsenek viharok és villámcsapások.

Tehát a legfontosabb dolog még a PCI válságában is túlmutat az ésszerűségen. És talán a legfigyelemreméltóbb pozitív hatása nem is annyira a disszidensek bátor szavainak (gyakran felszínes és múló) konszenzusában rejlik, mint inkább abban az undorban (minél erősebb, annál tartósabb), amit Togliatti vagy még rosszabb esetben olyasvalaki szavai keltettek, akinek az az enyhítő körülménye, hogy sokáig a pokolban élt, vagyis Concetto Marchesi^[24]. Lehetetlen bármelyiket is idézni. Az egész fejtegetés egy borzalom. Így hát mindenki, aki érzi magában a bolsevikellenes érzelmek hevét, jól teszi, ha újraolvassa.

Röviden: minden országban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a politikai cselekvés csatornái mentén az államok, a hatalomra jutott elitek cselekvése csak károkat, vagy legalábbis többnyire károkat okoz. Ez ugyanúgy vonatkozik az olyan álszocialista rendszerekre is, mint a francia vagy az izraeli, vagy az olyan álkommunista rezsimekre, mint az orosz, vagy az olyan álliberálisokra, mint az amerikai vagy a brit. Nem számít, hogy a nagyobb gonoszságot a diktatórikus rezsimekben látjuk, Nasszer^[25] és társai, Franco^[26] és társai stb. esetében: még ott is, ahol az úgynevezett diktatúra helyett úgynevezett demokrácia van, a fennálló hatalmak gonoszsága nagyon is egyértelmű. Egyre világosabbá válik, hogy a tévedés fő útját mindenekelőtt a zárt pártok, zárt egyházak és zárt szakszervezetek létrehozása jelenti, amelyek – talán azzal az eredeti célkitűzéssel, hogy ellenálljanak az államnak és korlátozzák annak önkényes hatalmát – végül egyfajta szükségszerű visszafejlődéssel annak integráns és lényegi részévé váltak.

Az anarchista kritika alapja egyre nyilvánvalóbbá válik. Azt kell gondolnunk, hogy a jövő újra előtérbe állít bennünket, ha mi is úgy akarjuk. De addig is marad a probléma a mának: mit tegyünk?

Ismétlem: éljenek a munkások, parasztok, diákok, értelmiségiek, Magyarország összes „munkása”, akik szabad tanácsaikban munkálkodnak.

(De ezt a köszöntést igazából csak azok mondhatják, akik maguk is valamilyen módon munkálkodnak).