A hegyi-karabahi erőszakról
2023.09.23.

Ezen a héten újabb erőszakhullám érte a vitatott hovatartozású Hegyi-Karabah-ot, más néven Arzakh-ot, egy Azerbajdzsánban található örmény enklávét. Örményországi és azerbajdzsáni anarchisták elemzik a helyzetet.

Háttér:

Az örmény népirtás hosszú árnyékot vet az Égei- és a Kaszpi-tenger közötti térségre. Egy évszázaddal ezelőtt az Oszmán Birodalom kormányának felügyelte alatt több mint egymillió örményt gyilkoltak le, előkészítve az etnonacionalista török állam kialakulását.

Az 1988. februárjában az azerbajdzsáni Sumgait városában az örmények ellen elkövetett pogrom után az örmény függetlenségi mozgalom új lendületet vett a Szovjetunióban, különösen Hegyi-Karabahban, a többségében örmények által lakott, de azeri többségű területekkel körülvett régióban. 1991 decemberében, röviddel azután, hogy Örményország és Azerbajdzsán kormányai kikiáltották függetlenségüket, a hegyi-karabahi örmények kikiáltották függetlenségüket Azerbajdzsántól. A két kormány háborút indított a régióért. A terület hovatartozása megoldatlan maradt, és 2020-ban ismét fegyveres konfliktussá fajult. Eddig az orosz kormány felügyelte a „békét”, közvetített Örményország és Azerbajdzsán között, és „békefenntartó” csapatokat telepített a térségbe.

Most azonban, hogy Oroszország elakadt Ukrajnában és egyre inkább függ a török kormánytól, az azeri kormány kihasználta Recep Tayyip Erdoğan török elnök támogatását és a növekvő olajbevételekből származó gazdagságot, hogy újraindítsa az ellenségeskedést. Először is blokád alá vették Hegyi-Karabahot, elvágva az oda irányuló erőforrásokat; majd a héten megtámadták a régiót, legalább tucatnyi embert megölve. Bár Hegyi-Karabah önjelölt kormánya kapitulált, a tragédia legújabb fejezete még csak most kezdődött. Okkal lehet számítani az állami erőszak, az etnikai tisztogatás és a tömeges kitelepítés folytatására, ami tovább súlyosbítja a menekültválságot Örményországban és a környező térségben.

Amint azt előre jeleztük, a háború tovább terjed a régióban, Jementől és Szíriától Ukrajnáig és Örményországig:

Az ukrajnai invázió valószínűleg az elkövetkezendő dolgokat jelzi. Az elmúlt évtizedekben a kormányok világszerte dollármilliárdokat fektettek be tömegoszlató technológiákba és katonai felszerelésekbe, miközben nagyon keveset tettek az egyre növekvő egyenlőtlenségek vagy a természeti világ pusztulása ellen. Ahogy a gazdasági és ökológiai válság egyre súlyosbodik, egyre több kormány próbálja majd a belső problémáit úgy megoldani, hogy konfliktust kezdeményez a szomszédjaival.

Ha valami, akkor ez az elemzés kiemeli az államilag támogatott etnikai viszályok szerepét, mint a kapitalizmus és az állam kudarcainak kezelésére szolgáló „megoldást” nemcsak Palesztinában, a volt Jugoszláviában és Kurdisztánban, hanem a Donald Trump vezette Egyesült Államokban is.

Az arzakh-i erőszak megmutatja, hogy az emberek mennyire nem számíthatnak arra, hogy az állami struktúrák megvédik őket. Az évszázados etnikai ellentétekből eredő erőszak újabb hullámával szembesülve a lakosok csapdába estek az azerbajdzsáni kormány – ami földjeik és erőforrásaik elkobzására törekszik – és az örmény kormány között, ami felhagyott a biztonságuk garantálásának minden látszatával. Sem az orosz kormány, sem Európa vagy az Egyesült Államok kormánya nem érdekelt a beavatkozásban. Ezek a kormányok az egyszerű embereket az etnonacionalizmus és az állami militarizmus kiszolgáltatottjaivá teszik. Ez, persze nem érv az örmény hadsereg támogatása mellett.

Az évek során az örmény kormány katonai erői és támogatói is elkövettek olyan atrocitásokat, amelyek általában a területekért és erőforrásokért folytatott konfliktusokban fordulnak elő. Sürgősen meg kell szerveződnünk az etnikai viszály, az állami erőszak és a gyarmati hódítás minden formája ellen. Ahhoz, hogy ez hatékony legyen, ennek minden határ, vagyis minden konfliktus mindkét oldalán meg kell történnie.

Az alábbiakban egy azerbajdzsáni háborúellenes nyilatkozat kivonatát és három szöveget mutatunk be örményországi anarchistáktól

Háborúellenes mozgalmak Azerbajdzsánban

Nehéz volt kapcsolatot tartani az anarchistákkal és más önkényellenes csoportokkal Azerbajdzsánban, részben az elnyomó politikai helyzet miatt. Mint általában mindenhol, a belső elnyomás lényeges eleme a külső ellenség elleni mozgósítás feltételeinek megteremtésében, ami aztán arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet a belső problémákról. Ahogyan az azerbajdzsáni kormány kémszoftvereket vetett be az örményországi emberek ellen, úgy most tömeges letartóztatásokat hajt végre az azerbajdzsáni társadalom azon tagjai ellen, akik ellenzik a háborút.

Az azerbajdzsáni háborúellenes nézőpontot az alábbi részlet mutatja be egy háborúellenes kiáltványból, amelyet anarchisták és „baloldali fiatalok” adtak ki 2020-ban:

Az Azerbajdzsán és Örményország között, Hegyi-Karabahban a közelmúltban történt eszkaláció ismét megmutatta, a nemzetállami keretek mennyire elavultak a jelenlegi realitásokhoz képest.

Képtelenek vagyunk túllépni azon a gondolkodásmódon, amely az embereket kizárólag a születési helyük alapján, emberekre és nem-emberekre osztja, majd az „embereknek” a dehumanizált „másokkal” szembeni felsőbbrendűségét, mint a bizonyos területi határokon belüli élet egyetlen lehetséges forgatókönyvét állítja fel, ez az egyetlen megszálló, ami ellen küzdenünk kell. Ez az elménk és mindazon képességeink megszállója, ami megakadályozza, hogy az életről való azon elképzeléseken, narratívákon és életmódokon túl gondolkodjunk, amelyeket a ragadozó nacionalista kormányaink kényszerítenek ránk.

Ez a gondolkodásmód az, ami elfeledteti velünk a puszta túlélésünk kizsákmányoló körülményeit saját országainkban, amint a „nemzet” kiadja a felhívást, hogy megvéd az „ellenségtől”.

A mi ellenségünk nem egy találomra kiválasztott örmény, akivel soha életünkben nem találkoztunk és valószínűleg soha nem is fogunk. A mi ellenségeink azok a hatalmon lévők, akiket néven lehet nevezni, akik több mint két évtizede szegényítik el és használják ki az egyszerű embereket, valamint országunk erőforrásait a saját hasznukra.

Intoleránsak minden politikai ellenvéleménnyel szemben, és masszív biztonsági apparátusukkal durván elnyomják a másként gondolkodókat. Saját örömükre és hasznukra elfoglalták a természeti területeket, tengerpartokat, ásványkincseket, ugyanakkor korlátozva az átlagpolgárok hozzáférését ezekhez a helyekhez. Tönkre teszik a környezetünket, fákat vágnak ki, szennyezik a vizet a teljes körű „felhalmozás a birtokbavétel” során. Országszerte bűnrészesek a történelmi és kulturális helyek és műtárgyak eltűnésében. Az olyan alapvető ágazatokból, mint az oktatás, az egészségügy és a szociális jólét, a hadseregbe irányítják át az erőforrásokat, és ezzel az imperialista törekvéseket dédelgető kapitalista szomszédjaink – Oroszország és Törökország – számára termelnek profitot.
Furcsa módon mindenki tisztában van ezzel a ténnyel, de hirtelen mindenkit elkap az amnézia, amint eldördül az első lövés az Örményország és Azerbajdzsán közötti érintkezési vonalon.

Az azerbajdzsáni Feminista Béke Kollektíva nyilatkozata

Határozottan ellenezzük, hogy az indoktrináció rabjai legyünk és elutasítjuk az emberek rabszolgasorba taszítását a nemzet nevében, amely gyűlöletre és megkülönböztetésre épül.

Felszólítjuk Azerbajdzsánt, hogy hagyjon fel a Karabahban élő örmény lakosság elleni terrorral. Felhívásunk Azerbajdzsán népéhez is szól, sürgetve őket, hogy gondolkodjanak racionálisan és empátiával, ne engedjék, hogy sérelmeiket a rezsim nacionalista vágyaihoz használják fel, ne engedjék kizsákmányolni testüket az állam és az uralkodó kapitalista elit kapzsi céljaiért.

Az arzakhi helyzet

Az azerbajdzsáni állapotok egy Jerevánban száműzetésben élő orosz anarchista nézőpontja

Szeptember 19-én Azerbajdzsán elindította „terrorellenes” hadműveletét Arzakh [azaz Hegyi-Karabah] ellen. Már most érkeztek jelentések civil áldozatokról.
Az önhatalmúlag kikiáltott köztársaság hatóságainak kapitulációja és a katonai és politikai vezetés között nemrég megkezdett tárgyalások ellenére, Azerbajdzsán továbbra is bombázza Sztyepanakertet és más lakott területeket Arzahban.

A helyi lakosság spontán ellenállása is folytatódik. Jelentések szerint egyes falvak lakói megtagadták az evakuálási parancsot, és azt mondták, hogy inkább meghalnak, minthogy elhagyják az országot. Folytatódnak az elkeseredett harcok, amelyekben jugoszláv puskák és drónok állnak szemben.
Kifejeztük támogatásunkat az azerbajdzsáni agresszió áldozatainak, ahogyan a Tbilisziben élő orosz anarchista elvtársaink is, akik ottani közösségükben szintén szervezkednek.

Elvtársaink itt Jerevánban humanitárius segélyt gyűjtöttek a menekülteknek. A Mama-jan kávézó a város zsidó diaszpórájával együttműködve, megnyitotta ajtajait, hogy segítséget gyűjtsenek a támadás áldozatainak.
Úgy tűnik, hogy az azerbajdzsáni kormány az „örmény kérdés végleges megoldását” próbálja megvalósítani Hegyi-Karabah területén.

Ez a konfliktus az 1980-as évek végén kezdődött. Az egyre szabadabb légkörben [a Szovjetunió meggyengülése okán – a ford.] a hegyi-karabahi örmények tízezrével vonultak az utcára, tiltakozva jogaik megsértése ellen Szovjet-Azerbajdzsánban, követelve az újraegyesítést történelmi hazájukkal, Örményországgal, amelyet a 20. század elején a bolsevikok és a török kemalisták osztottak fel.

Sumgait város örmény lakossága elnyomással és pogromokkal is szembesült. Etnikai tisztogatással kísért háború kezdődött, amely mindkét oldalon menekültek százezreit eredményezte. Azerbajdzsán elvesztette a háborút, de nem békélt meg. Fontos, hogy a háborút az Azerbajdzsánban uralkodó politikai és társadalmi helyzet összefüggésében értsük meg. Az Aliyev család évtizedek óta uralkodik Azerbajdzsánban. Bashir Kitchaev, egy háborúellenes újságíró szerint, akivel volt szerencsém személyesen kommunikálni Tbilisziben, a lakosságért szinte semmit nem tettek, a nép legnagyobb része szegénységben él, ehelyett az azerbajdzsáni hadsereg bővítésére és az etnikai gyűlölet szítására összpontosítottak.

A török kormánnyal együtt az azerbajdzsáni kormány is részt vesz az örmény népirtás, amely több mint egymillió ember életét követelte, tagadásának politikájában, valamint Örményország gazdasági blokádjában. Az azerbajdzsáni gyerekeknek azt tanítják az iskolában, hogy „az örmények ellenségek”. Aliyevék szisztematikusan részt vesznek az örmény emlékművek lerombolásában – például Nakhichevan térségében, Julfa városában lerombolták a khachkar temetőt, és katonai gyakorlótérré alakították át. Mindezek célja az örmény kulturális örökség eltörlése ezeken a területeken.

2020-ban az azerbajdzsáni hadsereg a pandémia alatt újrakezdte a hadműveleteket, olyan iszlamista csoportokat alkalmazva, amelyek török fegyvereket – például kazettás bombákat- használva, korábban részt vettek a kurdok elleni támadásokban is Afrinban. Ezt követően Ilham Aliyev elnök létrehozta az úgynevezett „Győzelem Múzeumát”, ahol nyilvánosan kiállították a megölt örmény katonáktól elvett sisakokat.

A provokációk a tűzszüneti megállapodás ellenére is folytatódtak. Az azerbajdzsáni hadsereg többször is tüzet nyitott, embereket rabolt el, magát az Örmény Köztársaság nemzetközileg elismert területét lőtte és szállta meg, majd 2022. december 12-től kezdve blokád alá vette az arzakhi régiót, lezárva az egyetlen autópályát, ami az ott élő örményeket a külvilággal köti össze.
Ez 120 000 örményt – köztük 30 000 gyermeket – tett tússzá, miközben az azerbajdzsáni kormány a kemény kaukázusi tél idején elzárta a régió gáz- és áramellátását. Iskolák és óvodák ezreit kellett bezárni. Az élelmiszerek elfogytak a polcokról, éhínség tört ki, a kórházakból pedig elfogytak a gyógyszerek.

2023. április 23-án – az 1915-ös népirtás áldozatainak emléknapján – Alijev katonai ellenőrzőpontokat állíttatott fel, és ultimátumot adott az arzakhi örményeknek: fogadják el az azerbajdzsáni állampolgárságot, különben kitelepítéssel kell szembenézniük.

Az azerbajdzsáni rezsim – miután több mint százezer embert hónapokon át éheztetett – be akarja fejezni az etnikai tisztogatást, kihasználva, hogy az ukrajnai háború eltereli a közvélemény figyelmét. Az azerbajdzsáni győzelem felerősíti az etnikai alapú erőszakot a térségben, és ezrek életét veszélyezteti. Megerősíti a rezsimet, amely üldözte és megkínozta az azerbajdzsáni anarchistákat és háborúellenes baloldaliakat, és megszilárdítja a török imperializmus pozícióit, továbbá megkérdőjelezheti Örményország függetlenségét is.

Aliyev többször is beszélt az úgynevezett „Zangezur-folyosóról”, Örményország egy másik szegletéről, amelyet Azerbajdzsánhoz akar csatolni; egyszer kijelentette, hogy „Irevan [Jereván] a mi történelmi földünk, és nekünk, az azerbajdzsánoknak vissza kell térnünk ezekre a történelmi földekre”. Ezért Sotk, Jermuk és más örményországi területek folyamatos tűz alatt tartása további aggodalomra ad okot.

Azt, hogy ezek a kijelentések csupán arra szolgálnak, hogy az azerbajdzsáni kormányt erősebb tárgyalási pozícióba hozzák, vagy komoly szándékot tükröznek, nehéz megmondani. Azonban vitathatatlan, hogy az azerbajdzsáni militarizmus és a török imperializmus bármilyen győzelme semmi jót nem jelent az anarchisták és más társadalmi mozgalmak számára, mert a meghódított területeken egy olyan katonai rendszert hoz létre, amely mind kifelé, mind befelé erősödik és terjeszkedik. Mindez felperzselt föld lesz az önkény ellen küzdők számára.

Én lennék a legutolsó, aki védi az örmény államot a maga plutokráciájával és rendőri brutalitásával, de az azerbajdzsáni kormány nem jelent jobb alternatívát. Számos szervezet, köztük a Human Rights Watch, az Amnesty International, a Riporterek Határok Nélkül és még sokan mások bírálják az azerbajdzsáni kormányt, az országot tekintélyelvűnek minősítve. A Freedom House Szabadságelfogadási Indexében Örményország és az el nem ismert Hegyi-Karabah Köztársaság az emberi jogok és a demokrácia tekintetében még így is sokkal jobb helyen szerepel, mint Azerbajdzsán.

Emberi jogi aktivisták szerint nagyjából 100 politikai fogoly van az azerbajdzsáni börtönökben. Újságírókat börtönöznek be, zsarolnak vagy kényszerítenek száműzetésbe. Az ország nemrégiben elfogadott egy „médiatörvényt”, amellyel a hatóságok el akarják lehetetleníteni a független újságírást. Az országból elmenekült újságírókat emberrablás veszélye fenyegeti; egyikük, három ellene irányuló merényletkísérletről számolt be.

Az azerbajdzsáni kormány személyi kultuszt épít Heydar Aliyev, a jelenlegi elnök apja körül. 2016-ban, a néhai diktátornak szentelt egyik ünnepnapon két azerbajdzsáni anarchistát vettek őrizetbe – Giyas Ibrahimovot és Bayram Mammadovot.

Giyas és Bayram anarchista feliratokat festettek a diktátor emlékművére a fővárosban, Bakuban. A rendőrség elfogta, megkínozta és bebörtönözte őket koholt drogvádakkal, azt állítva, hogy pontosan egy-egy kilogramm heroint találtak náluk. Mammadov később egy isztambuli balesetben meghalt. Emberi jogi szervezetek Giyas Ibrahimovot politikai fogolynak tartják. A második karabahi háború kitörésekor Giyas aláírta a háborúellenes baloldali azerbajdzsáni fiatalok nyilatkozatát, és ismét állmai elnyomással kellett szembenéznie a háborúval szembeni ellenállásáért.

Az őshonos kisebbségeket az azerbajdzsáni kormány szintén diszkriminációval sújtja. Egyes népek, mint például a taták, egyáltalán nem tanulhatják nyelvüket az oktatási intézményekben. A kisebb helyi népek által sűrűn lakott területeken a politikai és gazdasági hatalom nagy része az azeriek kezében összpontosul. Az ország déli részén élő tálisok számára tilos a „tális” szó használata, például az éttermek feliratain vagy a helyi történelemkönyvekben. A jogaikért felszólaló kisebbségi csoportok képviselői elnyomással és a „szélsőségesség” és a „szeparatizmus” vádjával szembesülnek. A Sadval mozgalom egyik vezetőjét, aki az oroszországi és azerbajdzsáni lezginek autonómiájáért szállt síkra, bebörtönözték és megölték.

Aliyev Erdoğan egyik legfőbb szövetségese volt, amikor a török hadsereg megszállta Rojava területét. Aliyev arzakhi győzelme felbátorítja azokat, akik egy pántürkista birodalomra törekszenek, és fokozott nyomás alá helyezi a gyarmatellenes és antiautoritárius mozgalmakat az egész régióban.

Az azerbajdzsáni anarchista Giyas Ibrahimov 2020-ban ismét bebörtönzéssel nézett szembe egy háborúellenes nyilatkozatáért.

Az arzakhi emberek évezredeken át éltek ezeken a földeken, iskolákat, házakat és templomokat építettek. Emlékezzünk Alekszandr Atabekjan, az Arszakban született örmény anarchista, Pjotr Kropotkin barátjának, szavaira:

Az ember természetes kapcsolatát az otthonával, a szó szoros értelmében vett hazájával, területiségnek kell nevezni, ellentétben az államisággal, amely egy önkényes határok közé szorított kényszerű egyesülés.
Az anarchizmus, miközben elutasítja az államiságot, nem tagadhatja a territorialitást. A haza és a törzs iránti szeretet nemcsak, hogy nem idegen, hanem ugyanúgy jellemző egy anarchistára, mint bármely más emberre.

A rojavai anarchisták nyomán támogatásra szólítjuk fel az arzakhi népet.
Szabadságot a népeknek – halált a birodalmaknak!
Arzakh, mi veled vagyunk!

A helyzet Jerevánban

Sona, egy örmény anarcha-feminista beszél a jereváni tüntetésekről, az örmény politikusok mesterkedéseiről és a régió bizonytalan jövőjéről

A tüntetések szeptember 19-én este kezdődtek. A tüntetők Jerevánban két helyszínen – a Köztársaság téren lévő kormányépületnél és az orosz nagykövetségnél – kezdtek gyülekezni. Az orosz emigránsok a Mjasnyikján-emlékműnél tartottak egy kisebb gyűlést.

A tüntetők 19-én a Köztársaság téren még spontán kezdtek gyülekezni, de szeptember 20-án délutánra már Robert Kocharyan politikájának támogatói szerveződtek oda, hogy monopolizálják a teret. Ők valami még rosszabbat képviselnek, mint az Örményországot jelenleg irányító kormány. Kocharyan volt az ország második elnöke; Putyin jó barátja és Kreml-barát politikát képvisel.
Kocharyan támogatói számára a gyűlések lehetőséget kínálnak arra, hogy javítsák politikai pozíciójukat és hatalomra törjenek, de ez nem segít az Arzakhban élő embereken vagy az onnan érkező menekülteken.

Kocharyan támogatói Nikol Pashinyan, Örményország jelenlegi miniszterelnökének lemondását követelik, és azt mondják, hogy készen állnak a háborúra, bár valójában már túl késő van a harchoz – Arzakh már megadta magát. A rendőrség könnygázgránátokkal támadt a tüntetőkre.
Az orosz nagykövetség előtt kevesebben gyűltek össze, az ottani tüntetésen a jelenlegi kormányt támogató erők vettek részt. Az egyik távirati iroda szerint az értelmiség és a baloldali mozgalom képviselői gyűltek össze a nagykövetségnél, de ez nem igaz, már csak azért sem, mert Örményországban nincs baloldali mozgalom.

A kormánypárti Bagramyan 26 telegram csatorna az orosz nagykövetség blokádjára szólított fel, ugyanakkor kíméletesen viselkedett a rendőrséggel szemben. A rendőrség nem tett semmit azon a tüntetésen, pedig az is engedély nélkül zajlott, akárcsak a Köztársaság téri tüntetés.

Ez a kormányunk képmutatása – az egyik tüntetést feloszlatják, a másikat pedig engedélyezik. De Arzakh feladásáért nemcsak a Kreml a felelős, hanem Pashinyan kormánya is, valamint az Örményországot korábban irányító politikai erők is. A problémák, amelyek a 2020-as háborúhoz és a jelenlegi helyzethez vezettek, nem tegnapiak; Örményországban és más országok politikai erőinek egész sora érintett.

Pashinyan lemondása nem hozná vissza azokat, akik ebben a háborúban meghaltak, sem a 2020-as háborúban, sem a korábbi háborúkban elhunytakat; ez semmilyen módon nem segítene az arzakhi lakosokon. Nem segítene azokon az embereken sem, akiket megfosztottak otthonuktól, földjüktől, egészségüktől a több hónapig tartó éheztetéssel.

Arzakh már nem létezik – és kész.

Ha Kreml-barát erők kerülnek hatalomra, Örményország Oroszország enklávéja lesz. A Pashinyan-kormány mai álláspontja az, hogy nem avatkoznak be az Arzakh és Azerbajdzsán közötti konfliktusba. Ez enyhén szólva képmutató, tekintve, hogy az összes hegyi-karabahi lakosnak örmény útlevele van, örmény valutát használnak. Arzakh egy örmény kvázi-állam. ugyanolyan örmények élnek ott, mint mi.

Pashinyan nyugatbarát politikus. Elkezdte kritizálni a Kremlt, és azzal fenyegetőzött, hogy kilép a CSTO-ból [Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete, amelyben Örményország, Fehéroroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Oroszország és Tádzsikisztán vesz részt]. Az elmúlt hónapokban többször kijelentette, hogy Örményország nem Oroszország szövetségese az Ukrajnával vívott háborúban, és humanitárius segélyeket juttatot Ukrajnába.

Ha Pashinyan kormánya hatalmon marad, Örményország egy inkább Európa-orientált országgá válik, de közben egymás után adja át területeit.
Van egy harmadik lehetőség is, bár ez nem valószínű. Egy katonai junta kerülhetne hatalomra, de ez a forgatókönyv is elég rossz lenne.

Arzakh elfoglalása Azerbajdzsánnak csak a legújabb lépése az örmény területek annektálására. Ha Örményország feladja Arzakhot anélkül, hogy válaszul egyetlen lövést is leadna, az azt jelenti, hogy más tartományok is ugyanilyen könnyen megadják magukat – a következő Szüunik, majd Szeván lesz. Kérdés, hogy Örményország ötven év múlva is rajta lesz-e a térképen.

A helyzetről a jereváni anarchista körünkben különböző álláspontok vannak, de abban mindenki egyetért, hogy az Azerbajdzsán részéről az arzakhi agresszió: népirtás.

Itt a Kreml befolyását és az orosz geopolitika eredményét láthatjuk.
Tegnap a Köztársaság téren jártam, mielőtt azt elfoglalták volna a Kocharyan-párti erők. Úgy gondoltam, hogy kötelességem a halott katonák szülei mellett állni, a 2020-ban evakuált arzakhi emberek mellett, a honfitársaim mellett, akik ellenérzéseiket fejezik ki az örmény hadsereg és az örmény hatóságok tétlensége kapcsán.

Személy szerint nagyon mély érzésekkel élem meg ezt a helyzetet. Nem követelhetem Pashinyan lemondását, mert most nincs jobb alternatíva, de tisztában vagyok vele, hogy a kormány mindent elrontott. Mély szolidaritást érzek honfitársaimmal és sajnálom mindazokat, akik ebben a háborúban és az 1990-es évek háborújában haltak meg.

Jön a felismerés, hogy mindezek az áldozatok hiábavalóak voltak. Minden elveszett. Magam is részt veszek ma a humanitárius segélyek gyűjtésében. Ez különösen fontos, tekintettel a 2020-as tapasztalatokra, amikor az állam nem gondoskodott a menekültekről. Egyszerűen egy elhagyatott gyárépületbe szállásolták el őket, amiben egyáltalán nem volt semmi – csak csupasz falak. Az önkéntesek maguk szerelték fel a WC-ket az épületben.

Nem bátorítom az embereket, hogy menjenek el a gyűlésekre. A tüntetések első napján sokan vettek részt a demonstrációkon, és ami történt, az nagyrészt spontán volt. Azóta azonban minden nyilvános gyülekező helyet elfoglalt valamelyik politikus és a támogatói.

Ehelyett azt javaslom, hogy jöjjenek el a humanitárius segélyek gyűjtőhelyére, a Tumanyan utcai Letters and Numbers co-working space-be. Hozzanak humanitárius segélyt, és vegyenek részt a válogatásban, hogy amikor a menekültek megérkeznek, készen álljunk arra, hogy elláthassuk őket. Ez most nagyon fontos, hogy segíteni tudjunk több ezer embernek Arzakhból, de nincs elég önkéntesünk.

Humanitárius kezdeményezések Örményországban

A Letters and Numbers tér és az Örmény Élelmiszerbank humanitárius segélygyűjtő pontot nyitott. Kérjük, hogy ne romlandó élelmiszereket és ruhaneműket hozzanak a jereváni Szent Tumanyan, 35G címre. Önkéntes alap a háború áldozatainak megsegítésére „Ethos” St. Khorenatsi 30, Jereván.
Sasha Manakina gyűjtése ezen a linken található. Sasha az egyik hősnője az új zine-nek, az Alarm!
A Viva Jótékonysági Alapítvány 2016 óta biztosít gyógyszereket, rehabilitálja a sebesülteket és segíti Arzakhot.

Elemzés: Örményország 2023

Az előző szövegek megjelenése után az alábbi elemzést kaptuk Garren-től, egy Jerevánban élő anarchista könyvtárostól

2023. szeptember 19-én Azerbajdzsán fegyveres erői „terrorellenes” hadműveletet indítottak a hegyi-karabahi örmények ellen – kísérletet tettek arra, hogy végleg kiirtsák Karabah örmény őslakosságát.

Az örmény nép számára Karabah kérdése kettős jelentéssel bír. Az 1990-es években lezajlott első háború, az Azerbajdzsán feletti kezdeti győzelem és az azt követő diplomáciai kudarcok az akkori örmény politikai vezetés részéről meghatározzák az örmények életét az elkövetkező évtizedekben. Ugyanakkor a karabahi válságot arra használták fel, hogy elnyomjanak minden ellenvéleményt és elutasítsák az örmény nacionalizmus kritikáját, ez egészen 2018-ig eszközként szolgált arra, hogy  háború fenyegetettségével zsarolják az örményeket, ez volt a Kocharyan-rezsim kedvenc stratégiája.

Kocharyan és szövetségesei 1997-98-ban nem kudarcot vallottak a béketárgyalási kísérleteikben, inkább arroganciából és Azerbajdzsánnal szembeni feltételezett felsőbbrendűségükből, tudatosan szabotáltak minden békekísérletet, majd az Arzakhban győztes harcosokként megszerzett társadalmi tőkét arra használták fel, hogy Örményországot személyes hűbérbirtokká alakítsák, ahol vagyonokat halmozhatnak fel.

Az előző rezsim a háború nyomorúságából tőkét kovácsolt, hogy meggazdagodjon, és eladta Örményországot a legtöbbet kínálóknak – ebben az esetben orosz és örmény kapitalistáknak. Röviden, megfosztották az örményeket a jövőjüktől, cserébe a tőkéért és egy egész nemzet irányításáért. És most, az örmények karabahi jogai elleni újabb támadást követően ugyanezek az árnyékerők puccsra szólítanak fel Örményországban, hogy megdöntsék Nikol Pashinyan demokratikusan megválasztott kormányát.

Pashinyan politikai képzettségének hiányát jól példázta egy 2019-es sztyepanakerti látogatása, amelynek során provokatívan azt állította, hogy Arzakh: Örményország. Ha az Örmény Köztársaság lépéseket tett volna Arzakh hivatalos elismerése érdekében, talán nem lettek volna ilyen meggondolatlanok a szavai. De a tény, hogy minden egyes nemzetközi szervezet az ellenkezőjét ismerte el, azt jelentette, hogy ez a mondat nem lehetett más, mint vakmerő és értelmetlen provokáció. Az óvatlanság és a szűk látókörűség általában a nacionalisták meghatározó jellemzői; Pashinyan kormánya, populista jellege mellett úgy tűnik, ez alól a szabály alól sem kivétel.

Bárki elmondhatja, hogy az élet Örményországban 2018. óta jelentősen megváltozott a korábbi évekhez képest, de bármilyen társadalmi előrelépés is történt, a 2020-as háború következtében csikorogva megállt. Az elmúlt hét eseményei megfelelnek az Örmény Köztársaság Nyugat felé történő stratégiai fordulatának, amit az orosz politikai vezetés egyértelműen megvet, ahogyan azt Marie Zakharova és Dmitrij Peszkov^[1] közelmúltbeli nyilatkozataiból is láthatjuk.

A Pashinyan-kormányzatnak nincs más választása, mint a közömbös Nyugat felé fordulni, amely igazából nem az örmények jólétében érdekelt, hanem abban, hogy geopolitikai és gazdasági tőkét kovácsoljon a Dél-Kaukázusban megingó orosz jelenlétből.

Az úgynevezett „ellenzéknek” két lehetősége is volt arra, hogy leszavazza a jelenlegi kormányt, de alkalmatlanságuk és a több évtizedes önkényuralmi rendszer bűze ezt lehetetlenné tette. Most a jótevőik megpróbálják megvalósítani a konzervatív nacionalisták kedvenc stratégiáját: az államcsínyt.

Amikor az örmények lépéseket tettek, hogy megszabaduljanak a gazdasági függőségtől és a gyarmati szolga-mentalitástól, amelyet Oroszország egyre gyengülő imperializmusa kényszerített rájuk, az orosz kormány (amely nem kockáztathatja meg, hogy megromoljon Törökországgal való kapcsolata) megengedte Azerbajdzsánnak, hogy gazdasági blokáddal, katonák és civilek kínzásával és más háborús bűncselekményekkel nyomást gyakoroljon az örményekre. Ugyanekkor, a hírszerző apparátusuk és putyinista-kocharyanista támogatóik révén politikai zűrzavart gerjesztenek Örményországon belül.

Egyre inkább polarizált, egymástól függő és ingatag politikai korszakunkban egy tendencia mérgezte meg a népszerű politikai diskurzust. Az emberek hajlamosak kizárólag egy miniszterelnök, egy elnök vagy más vezető szavaira és tetteire összpontosítani. Ez a fajta rövidlátás elrejti azt a szélesebb politikai, gazdasági és társadalmi apparátust, amely a társadalmi reprodukció és a történelmi folyamatok felett a hatalmat gyakorolja, amelyek ehhez a pillanathoz vezettek.

Örményország esetében Nikol Pashinyan csak egy politikus, méghozzá egy rendkívül gyenge politikus.

Annyira megszállottjai lettünk az egyének cselekedeteinek, hogy elhanyagoljuk a kollektív cselekvés erejét.

A tömeges politikai szerveződés stratégiáját még az Örményországban alapvetően nem létező baloldal is szinte teljesen elhagyta. Jegyezzük meg: a nyolcvanas évek végének és a kilencvenes évek elejének karabahi mozgalma népi mozgalom volt, akárcsak a 2018-as „forradalom”.

A sztálinista bürokrácia igája és a hagyományos parókializmus^[2] nagy súllyal nehezedik az örmény társadalmi és politikai életre. Egy reaktív politika kerekedett felül, egy olyan politika, amely a menekültválsággal és a lehetséges invázióval szembenéző kormány destabilizálására szólít fel. Amíg nem alakul ki egy olyan mozgalom, amely képes reprodukálni a mindennapi életet és megvédeni az örmény területiséget, addig a Pashinyan eltávolítására irányuló felhívás nem több, mint az opportunisták és kalandorok hiábavaló fegyverkezési felhívása.

Az eredeti írás olvasható itt.

fordította: Bertalan András Miklós

Ki volt Bayram Mammadov ?

A Tett megemlékezése

Bayram Mammadov azerbajdzsáni anarchista holttestére 2021. május 4-én találtak a tengerben Isztambul partjainál.

Május 2-án, váratlan és nyom nélküli eltűnését barátai jelentették a török rendőrségen, halálát a hatóság május 4-én jelezte a bejelentőknek, akiknek fényképek alapján kellett azonosítani Bayramot.

Halálhíre sokkoló volt, körülményei pedig tisztázatlanok, a jelentésben, amit később a rendőrség többször módosított, valótlanságok és egymásnak ellentmondó állítások szerepelnek. A jelentés szerint Bayram a tengerbe esett szandálja után indult és bár egy partiőr szerint, ő figyelmeztette, hogy ne menjen a vízbe, tovább úszott ám ekkor szem elől tévesztette. A jelentés kitér továbbá arra is, hogy Bayram nem tudott úszni, ez rokonai és barátai szerint is hazugság, majd miután a rendőrök tudomására jutott, hogy eltűnésekor cipőt viselt, a „szandál” kifejezést cipőre változtatták.

Azerbajdzsáni aktivisták nincsenek meggyőződve a rendőrségi jelentés igazság tartalmáról ezért kampányt indítottak : Mi történt Bayrammal? néven: #bayramaneoldu

Talán páran már hallottak róla, amikor 2016 május 9-én, Heydar Aliyev volt diktátor ( Szovjetunió idején KGB ügynök) születésnapjának előestéjén, ami Azerbajdzsánban állami ünnep, Bayram és társa Glyas Ibrahimov Aliyev szobrának talapzatára fújták festékszóróval a ” Boldog Rabszolga-napot!” és a ” Bassza meg a rendszer!” feliratot és a bekarikázott A betűt.
Az ünnep neve Rózsa-ünnep, azeri nyelven a rózsa és a rabszolga szavak nagyon hasonlóak, gül és qul.
Az akció előtt minden évben megünnepelték az ex-diktátor születésnapját, aki már a szovjet időkben is az Azeri Szovjet Tagköztársaság bolsevik vezetője volt 1969-től, majd a Szovjetunió szétesése után is hatalomban maradt 2003-as haláláig, az országot fia Ilham Aliyev „örökölte”, aki a mai napig az autokrata rezsim diktátora.

A graffitis tiltakozás eredményeképpen azóta nem ünnepelték meg államilag Aliyev születésnapját, a szobor pedig 24 órás rendőrségi őrizetet kapott.
Glyast és Bayramot ezután hamis vádakkal letartóztatták, lakásukon szüleik szeme láttára rejtett el a rendőrség 1,15 kg heroint, amit azonnal „megtaláltak”. A koholt vád érdekessége, hogy mindkettőjüknél szinte azonos mennyisegű kábítószert talált a rendőrség , 2.6 és 2.9 grammot személyi motozás, 1,1 és 1,15 kg-t a házkutatások során. Kábítószer kereskedelemmel vádolták őket, amit tagadtak.

A súlyos bűncselekémény gyanújának ellenére a hatóságok felajánlották nekik a vád ejtését és a szabadon bocsátást, amennyiben a diktátor szobrához virágot tesznek, meghajolnak előtte és bocsánatot kérnek, míg azt az állami televízió, az AZTV rögzíti. Mindketten elutasították az ajánlatot.

Ezután válogatott kínzásokkal beismerő vallomást próbáltak kicsikarni belőlük. Bayram beszámolt róla,hogy megerőszakolással fenyegették, veréssel és fojtogatással kínozták őket, de volt, hogy megkötözve ledobták őket egy magasabb helyről, például lépcsőkről.

Bayram a bíróságon tett vallomásában beismerte a festékes rongálást, azt élete egyik legsikeresebb tettének nevezte- utalva rá, hogy azóta törölték a Virágünnepet- továbba hozzáfűzte hogy, ha Azerbajdzsán a Heydar Aliyev elnevezett repülőtér, stadion, park, múzeum , végtelen sugárút, ami az ország minden városában van, akkor ő hazaáruló és nyugodtan vádolják, mivel korábban ezzel is fenyegették őket. 10 éves börtönbüntetést rótt ki rájuk a bíróság.

A közvélemény mindekettőjüket politikai fogolynak tekintette, az Anarchista Fekete Kereszt ( ABC-Anarchist Black Crosss) szolidaritási akciókat szervezett azonnali szabadonbocsájtásukért.

A börtönben folytatódtak a kínzások, és különféle módszerekkel tették számukra még elviselhetetlenebbé a rabságot. Rajtuk kívül számos politikai elítélt volt még a börtönben, többen éhségsztrájkba kezdetek nem csak saját ügyük miatt , hanem Mehman Huseynov, egy ismert azeri aktivista szabadon bocsátását is követelve. A hazai és külföldi szervezetek nyomásának engedve 2019. március 16-án , számos politikai elítélt,köztük Bayram is kegyelmet kapott. Bayram a börtönben örökbe fogadott egy vak kismacskát, de nem engedték, hogy szabadulásakor magával vigye, ekkor kijelentette, ebben az esetben nem fogadja el a kegyelmet és nem távozik, a börtön vezetősége meghátrált.

Szabadulása után interjút adott, amiben elmondta folytatja a politikai aktivizmust, napokon belül újra letartóztatták azzal a váddal, hogy ellenszegült a rendőri intézkedésnek, emiatt adminisztratív letartóztatásba helyezték.
A bírósági meghallgatáson elmondta, hogy az őrizetben folyamatosan bántalmazták és próbálták megtörni, az arcán és testén is jól látható sérülések igazolták állításait , így fellebbezését az őrizetbe vétel ellen helyben hagyták.

Szabadulása után Törökországba költözött, barátai szerint ekkor már depresszióval küzdött, ami egyértelműen az elmúlt évek során elszenvedett hatósági kegyetlenkedések következménye volt.

Politikailag aktív maradt, a 2020-as azeri-örmény háború ellen is többször felemelte szavát.

Halálának körülményei a mai napig tisztázatlanok, a tényleges okokat talán soha nem tudhatjuk meg, de abban az azeri diktatúra közvetlenül vagy közvetve, de felelős.
Ezzel az írással állítunk emléket Bayramnak! Küzdelme és kiállása a diktatúra ellen legyen inspiráció! Hűsége elveihez és megtörhetetlensége például szolgálhat sokunknak halála után is!