A minap az amerikai nagykövetség több magyar zenészt vendégül látott vacsorára. Pressman nagykövet úr sokadjára mutatja jelét annak, hogy még a magyar tinilányoknál is elkötelezettebb rajongója a feltörekvő magyar zenészeknek: nyáron a Carson Coma tagjait vendégelte meg, de ősszel a csabai kolbászfesztiválra is ellátogatott, ahol Azahriah volt a fő fellépő.

Nagy álma teljesülhetett most, hisz még közös fotót is tudott lőni az ifjú titánnal.

Apró hiba a történetben, hogy a nagykövet úr nem magánemberként műélvez, hanem hivatalos minőségében teszi azt, így érdemes megnézni, hogy miért is csinálja.

Az nem titok senkinek, hogy az Egyesült Államok soft powerjének fontos része volt mindig is a kultúra, azon belül is a zene: bizonyos elbeszélések szerint a Szovjetuniót a farmernadrág és a rock’n’roll győzte le. De szó szerint: egy pár évvel ezelőtt futó podcast szerint a Scorpions „Wind of change” című dalát tán maga a CIA írta.

Most pedig, hogy nyakunkon az új hidegháború, az Egyesült Államok a rég bevált forgatókönyveket veszi elő. Idén szeptemberben Antony Blinken, az amerikai külügyminiszter maga is gitárt ragadott, amikor bemutatta a külügyminisztérium Globális Zenei Diplomácia programját. 

Ebben a programban állami és magánszektorbeli szereplők (vállalatok) és civilszervezetek segedelmével szeretnének zenészeket felkarolni, hogy a béke és a demokrácia ügyét meg Amerika jó hírét vigyék szerte a világban.

Az amerikai béke ügye jelenleg ugye úgy fest, hogy az Ukrajnának nyújtott pénzügyi támogatások jelentős része rekord mennyiségű profitként jelentkezik az amerikai fegyvergyáraknál egyrészt, másrészt pedig Izrael amerikai repülőkről dob le amerikai bombákat és amerikai fegyverekkel lő amerikai lőszert a palesztinokra.

Az előbbi esetben több százezer áldozatról beszélünk, ami annak fényében égbekiáltó, hogy lett volna opció a békekötésre tűzszünetre még tavaly februárban, de Boris Johnson unszolására folytatták az ukránok a háborút.

Az utóbbira pedig egész egyszerűen nincsenek szavak: bár a magyar média nagyon hellyel közzel közvetíti a több, mint 18 000 civil áldozattal és majdnem 60 000 sérülttel járó gázai népirtást, ha az ember kinyitja a Twittert vagy a TikTokot, akkor azt HD-ben követheti. Amerika pedig mindent megtesz, hogy keresztbe tegyen a tűzszünetnek, miközben egyre nagyobb a konfliktus a Közel-Keleten.

Ebben speciel érdekközösség van a Fidesz és az amerikai vezetés között, miszerint Izrael a szövetségesünk, aki mellett tűzön-vízen és emberiesség ellen elkövetett bűnökön keresztül is kitartunk, aki pedig kritizálni meri ezt, azt lehordjuk egy terroristatámogató antiszemita nácinak, akkor is, ha az illető zsidó. Már ahol egyáltalán lehet tiltakozni, itthon ugyanis nem, de ezért nem kaptuk meg a szokásos jogállami-demokrata fekete pontot. Vajon miért?

De eme rövid kitérő után térjünk vissza a zenéhez, pontosabban ahhoz, hogy mit is takarhat az amerikai zenei diplomácia napjainkban?

Erre a kérdésre a választ közelmúltbeli események adhatják meg.

Ugyanis mint kiderült, 2009-től kezdve az amerikaiak beszivárogtak a kubai hiphop színtérbe, hogy rezsimellenes tüntetési hullámot robbantsanak ki. A szövevényes történetben előbb egy Los Aldeanos nevű csapatot környékeztek meg fedőszervezeteken és egy Otpor-os veteránon keresztül nemzetközi ismertséget és világhírt lobogtatva, de a kubai művelet sokkal nagyobbra nőtt ennél. 

Az internetelérés felfutásával az USAID, a NED és az Open Society szponzorált nemcsak Twitter-klónt, de helyi Vice magazint is, majd a San Isidro mozgalmat is, ami abból robbant ki, hogy a sok kavarásra a kubai kormány hatósági engedélyeztetéshez kötötte volna a zeneszámok kiadását.

A probléma persze az, hogy amikor a kormány nekiállt felszámolni ezeket a gócokat, sokan akkor szembesültek vele, hogy körülöttük ki mindenki van az amerikaiak fizetési listáján. A másik probléma persze az, hogy az egész művelet nem érte el a célját, a kubai rendszer még mindig áll, de úgy néz ki, ebből azt vonták le az amerikaiak, hogy milyen remek dolog ez, csak profibban kéne csinálni.

Alighanem itt érünk vissza Magyarországhoz. A tavalyi választás után különféle magyarázatok születtek arra, hogy miért tarolt megint a Fidesz, de ezekből azok az érdekesek, amelyeket az amerikaiak is olvasnak.

Ebben alighanem a Journal for Democracy a mérvadó (amit a NED ad ki), és itt egy tavaly júliusban megjelent elemzés szerint a Fidesz-győzelem oka egyrészt a torz választási rendszer, másrészt viszont a Fidesz-média dominanciája Magyarországon. A mindent leuraló kormányzati propaganda és mindenhova eljutó fideszes szlogenek és magyarázatok kétségkívül sokat nyomnak a latban, de magyarázatnak ez leegyszerűsítő.

Arra viszont kiváló, hogy az amerikaiaknak el lehet mondani, hogy kérem, itt mindent megpróbáltunk, de ekkora médiafölénnyel szemben tehetetlenek vagyunk – amivel minden egyéni és szervezeti felelősséget, ami az ellenzék vereségéhez vezetett, el lehet hessegetni.

Az amerikai külügy viszont ebből a világmagyarázatból azt szűri le, hogy még többet kell fektetni az emberek elérésébe: nemcsak médiumokat kell csatasorba állítani, hanem nagy követőtáborokkal rendelkező embereket is, legyenek azok beszélő fejek vagy zenészek.

A zenének további előnye az is, hogy páratlan közösségformáló erővel rendelkezik, amennyiben nem erőltetett, így arról is lehet szó, hogy az amerikai külügyhöz is eljutott, hogy noÁr bizony cringe, és szeretnének némileg jobb gárdát toborozni az eljövendő protest-dalokhoz.

Természetesen, mivel fogalmam sincs, hogy a nagykövet úr miről beszélget a magyar zenészekkel, ezek csak találgatások az alapján, hogy mi az amerikai modus operandi.

De a helyzet azért börleszkszerűen röhejes. Szegény magyar zenészeken így is nagy a nyomás a média irányából, hogy mondjanak már valami keményet, csak orbánozzanak végre egyet, és látható, hogy páran azért már rájöttek, hogy hogyan lehet ezt profin kijátszani. Egy jól, jókor elsütött kormányellenes hecc garantáltan a címlapokra repíti az embert, ami a hetvenes évek óta bevált gerillamarketing-recept konzervatív kormányzatok idején.

Na, de ha ebbe a képletbe még belemászik az amerikai birodalom külügyi kavarása, az a most felálló szuverenitásvédelmi hivatal árnyékában már egy neccesebb helyzet. Ha úgy tetszik: a falra festett ördög megelevenedése, ami a botrányra éhes politikai bulvármédiának ugyan kapóra jönne, de se a közönség, se a zenészek nem járnak vele jól.

Előbb lenne bohózat, utána pedig tragédia.